Hétköznapi hőseink

A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum. 

Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.

Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.

„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott."

"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."

„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."

Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tan­ügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.

Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.