Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Hétköznapi hőseink

Igen dolgos, mesterségét alapos tudással végző művész és ipariskolai tanár volt, akinek a művészi iparképzés, a dekoratív szobrászat, a fafaragás terén jelentős érdemei vannak. Ezeket az érdemeket persze, aki fel akarja újítani, annak messzire kell visszalapozni a magyar iparművészet annaleseiben. Nekünk Molnár Viktor államtitkár és az elhunyt művész fia, Kupcsay Felicián volt szíves rendelkezésünkre bocsátani adatokat, amelyekből kiviláglik e messze Erdélyben élt, csendes és visszavonult, de hivatását annál lelkesebben felfogó, mesterségét annál teljesebb odaadással végző művészember munkássága.

Talán minden az iskolaalapítással kezdődött. A 19. század hetvenes és nyolcvanas éveiben az állam és társadalom állandóan buzgólkodott olyan intézmények létesítésén, amelyek az ország nyersanyagainak feldolgozását, valamint a szegényebb sorsúak ipari hajlamainak művelését mozdíthatták elő. Ennek érdekében az ország különböző vidékein ún. háziipari egyesületek alakultak, amelyek az állam támogatásával vagy valamely intézettel kapcsolatosan, de önállóan is a fafaragás meghonosítására létesítettek tanműhelyeket.

A mi hősünk Mihály Lajos detrehemtelepi lelkipásztor és felesége, Mihály Zsuzsánna kántornő. Úgy gondoljuk, hogy a detrehemtelepi házaspár életútja és munkássága rendkívül kiemelkedőmivel olyan „csodákat tettekamelyekkel a közösség életét nagymértékben megváltoztatták. Mihály Lajos és családtagjai annak szentelték életüket, hogy a detrehemtelepi egyházközösség egy olyan lakóhellyé kovácsolódjon, ahol a gyermekek megfelelő oktatásban, iskolán kívüli programokban részesülnek. 

Szilágylompért egy olyan lelkipásztort kapott 1986 nyarán Péli Sándor tiszteletes úr személyében, aki felkarolta a gyülekezetet, az ifjúságot és az egész faluközösséget, aki nyugdíjba vonulása után mindenki Sanyi bácsija lett. A mi hősünk alig egy évtizede adta vissza lelkét az Úrnak, és már az angyaloknak hirdeti Isten igéjét. Munkássága mind a mai napig virágzik. 

Birtalan Józsi játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, de minden keze ügyébe kerülő hangszert szívesen kipróbál, és a kezdeti próbálkozások után hamar megtalálja az adott hangszeren való játszás technikáját. Ma legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi, azt a hangszert, amely már a honfoglalás óta a magyar zenekultúra szerves része.

Sipos Ferenc úgy érzi, hogy gyerekkorában mindenre volt idő, nem a mai rohanó világ tempója szerint éltek egykor az emberek – ahogy megfogalmazta: „nekünk a gyerekkorunk nagyon hosszú volt”. A vidéki gyerekeknek megszokott volt a játékidő, de mellette a fizikai munkával – például az állatokról való gondoskodással – eltöltött idő is.

Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”

A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum

Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.

Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.

Oldalak

Feliratkozás Hétköznapi hőseink csatornájára