Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Szabó István, a táblaavató és monográfiaíró ember

Ottomány Bihar megyei település, a Partiumi történelmi régió része. Az Érmelléken fekszik, Érmihályfalvától délkeletre, az Ér folyó mellett, Szalacs és Érbogyoszló között. A település történelme a bronzkorszak középső és kései szakaszába nyúlik vissza. A környéken végzett régészeti ásatások alkalmával előkerült leletek bizonyítják, hogy több mint három évezreddel ezelőtt emberek laktak a mostani falu közvetlen közelében. A szinte megszámlálhatatlan lelet­anyag alapján a területet Közép-Európa nagy részén Ottományi kultúra néven tartják számon.




Ottomány címere

A történészek és a kutatok azt feltételezik, hogy a Balkán-félszigetről érkezett nép telepedett meg itt, csakúgy, mint Kelet- és Közép-Európa más részén. A feltárt leletek arról tanúskodnak, hogy az akkor élő emberek halászattal, vadászattal, földműveléssel és állattenyésztéssel is foglalkoztak. A település természetes védettségét a körülötte lévő víz és mocsár biztosította.

Ottományt, mint általában az Érmellék legnagyobb részét, a magyar államalapítók meghagyták védelmi vonalnak. Valószínű, hogy a 11. században németek kisebb csoportját telepítették ide. Feltételezik, hogy a település nevét is német alapítójáról, Oltuman-Altmanról, kapta a nevét, de erre a falu nevén kívül nincs semmi bizonyíték. Nevét Árpád-kori településként az oklevelek 1263-ban említik először, mint Moys nádor birtokát. A 15. században itt élt lakosok nevei bizonyítják, hogy színtiszta magyar település volt (Balog, Isaak, Kerekes, Damokos, Paztor, Sipos, Zabo, Zilagi, Vida, Varlo stb.). 1552-ben harmincegy telket írtak össze, és a település a nagyobb falvak csoportjába tartozott. A 18. század második felében és a 19. század első felében a Verebélyi család örököseié volt, valamint a Jasztrabszky, Komáromy, Inczédy, Balogh, Medve, valamint a Péchy, Gulácsy, Fráter, Fényes család és a Szentjóbi Szabó család osztoztak rajta.

1870-ben már 1006 lélek élt Ottományban. A 19. század második felében a Komáromy-birtok nagy részét a kúriával és a parkkal együtt Szentjóbi Szabó Gyula vásárolta meg. A Jasztrabszky-birtokot Reszegei Jasztrabszky Kálmán és Jasztrabszky Lonyai Sándor örökölte meg. A birtok egy készét a román állam az agrárreform alkalmával kisajátította, a megmaradt részt pedig eladták 1927-ben Lovass Istvánnak és egy társaságnak. A birtokból kisebb részt helybeli lakosok is megvásároltak.

Az 1890-es statisztikai évkönyv szerint a faluban 1134-en éltek, volt református templom, postahivatal és takarékpénztár is. Nagyon sok ember a falutól nyugatra, észak-dél irányban lévő tanyákon lakott. Ezek a tanyák a következők voltak: Búzaréti-tanya, Sziget-tanya, Szőllősi-tanya, Előszigeti-tanya, Horgas­-tanya. A faluban a lakóházak száma kétszáz körül volt. 1898 decemberében felépült az új templom, mivel az előző villámcsapás következtében leégett. 1911-ben megépült az új, abban az időben igen korszerűnek mondható községháza. Az építkezést folytatva, 1914-ben felépült az új iskola is, amely egy tanteremből és egy tanítói lakásból állt.

Az első világháborút követő békeszerződés alapjaiban változtatta meg a magyar település mindennapjait. 1920 után az érmihályfalvi járáshoz tartozó Ottomány Romániához került, nevét pedig hivatalosan Otomanra, majd Otomani-ra változtatták. Az újabb, 1940. szeptember államhatalom-változás nyomán a román közigazgatást kivonták, és fokozatosan bevezették a magyar rendszert. Ottományba a magyar katonák szeptember 6-an vonultak be. A falu ismét fejlődésnek indult. 1943 végén megkezdték az Ottományt Érbogyoszlóval összekötő út lekövezését, és elkezdődtek az Ottománybol Szalacs felé vezető út előkészítő munkálatai. A kezdeti lelkesedét és boldogságot azonban hamarosan felváltotta a kilátástalan háború, a bánat és a gyász. 1944. szeptember elején megérkezett az első német katonai gépjárműjavító csoport, amely a leventeegyesület által bérelt kastélyban állította fel műhelyét. A lakosság folyamatos zaklatásokon ment keresztül, a háború következtében pedig a lakosság 67 fővel csökkent.

Újabb államhatalom-változás következett, az élet pedig újra nehézzé vált a vidéken. A falu lakossága a nélkülözések miatt 1948 nyarán fellázadt, a szembenállás tettlegességig fajult. A megtorlás nem sokáig váratott magára. A zendülőket Mihályfalvára szállítottak, ahol különféle kínvallatásban részesültek. 1949-ben megalakult az Új Élet Mezőgazdasági Társulás, amely egy ideig megóvta a gazdálkodókat a kollektív gazdaságba való belépéstől. Ez azonban nem tartott sokáig, augusztus 11-én megalakult a társas termelőszövetkezet.

Ezt követően újabb szomorú nap következett Ottomány történetében. 1950. október 1-jén a községet faluvá minősítették, amivel végérvényesen megpecsételődött a sorsa. Értarcsa község egyik faluja lett, és megszüntették a néptanácsot is. Ettől az időtől számíthatjuk a falu fokozatos elsorvasztását. Megkezdődött a tanyavilág felszámolása is, valamint megindult a kollektivizálás. 1956. február 1-jén egy közigazgatási átszervezés következtében Ottományt leválasztották Értarcsa községről, és Szalacs község faluja lett. Az átszervezés után megkezdték a szalacsi út lekövezését, és beindult az autóbusz közlekedés is. A fejlődés újra megkezdődött. Megépült az új művelődési otthon, ahol rendszeres filmvetítéseket tartottak. 1971-ben korszerű pékség épült, és több útszakasz is aszfaltburkolatot kapott. Ennek köszönhetően Ottomány utcáinak 85 százaléka aszfaltburkolatú lett.




A Szabó István által készített térkép Ottományról

1963-ban óriási változást idézett elő a falu életében a villamosítás. A villannyal egy időben megjelent az első televízió is. Esténként a gyűlésteremben 40–50 ember nézte a televíziós műsorokat. 1979-ben felépült az új emeletes iskola, amely új bútorzatot és laboratóriumi felszerelést is kapott.

Az 1989. decemberi változások normális körülmények között mentek végbe a faluban. A mezőgazdasági termelőszövetkezet megszűnt, a földeket pedig igyekeztek visszajuttatni jogos tulajdonosaiknak. A rend újra visszaállni látszott. Az 1990-es évek második felében a templom falán emléktáblát avattak, a Komáromi-arborétumban rendezték meg a VIII. Honismereti Tábort, valamint elkészült a Hősök Emlékműve is. A falu lakossága ekkor 791 volt, amiből 743 magyar, 10 román, 38 roma. Ebből az adatból kitűnik, hogy száz év alatt a falu lakosságának száma 343 fővel csökkent, ami 30,25 százalékos apadást jelent. Legfrissebb adatok szerint a jelenlegi lakosság 738 fő, amelyből 731 magyar. Sajnos, a falu egyre inkább az elöregedés felé halad. Szabó István Ottományrol írt kismonográfiájában azt hangoztatta, hogy nagyon fontos volna valamilyen megoldást találni, amivel megakadályozható lenne a falu sorvadása.

Felmérés Szabó Istvánról

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. A viszonylagos reprezentativitás érdekében az összlakosság 10 százalékát vontuk be a felmérésbe, s igyekeztünk a minden korosztályt megszólítani. Összesen 70 kérdőíven 19–73 éves férfiak és nők válaszoltak. A kérdőív egésze megtalálható a dolgozat végén, az 1. mellékletben.

Az általános kérdések után először Ottomány legfőbb látványosságaira kérdeztünk rá. Először tudni szerettük volna, hogy mit tartanak a helyi lakosok érdekesnek és nevezetesnek a faluban. Valamennyi megkérdezett megemlítetté a Komáromi-kúriát. 65 százalék a Szentjóbi Szabó László mellszobrot, 50 százalék a világháborús emlékművet, 30 százalék a kúria udvarán található vizes pincét jelölte meg válaszában. Az idősebbek főleg ezeket tartották a falu legfőbb látványosságainak. A fiatalabbak válaszai között azonban már több minden is előkerült két-három alkalommal, ilyen például a pincesor, a Fráter-emlékmű, Ottomány monográfiája, a Szabó Magda-emléktábla, az arborétum. Persze a sor még így sem vált teljessé. Ebből levonhattuk azt a következtetést, hogy a legfőbb látványosságokkal tisztában vannak az emberek, de sok jelentős dolog felett elsiklanak, vagy nem tulajdonítanak nekik nagy értéket.

A továbbiakban arra voltunk kíváncsiak: tudják-e a megkérdezettek, hogy az általuk felsorolt látványosságok ki által kerültek előtérbe? Ezt azért bátorkodtunk megkérdezni, mert szinte valamennyi hozzáköthető Szabó István tevékenykedéséhez, s mint kiderült, ezt valamennyien tudták. Azonban amikor arra kérdeztünk rá, hogy Szabó István pontosan mit is tett a falu érdekében, a válaszadóknak csak 22 százaléka mondta, hogy sok szobrot állított, de pontosan nem tudták megnevezni azokat. 30 százalék szerint Szabó István emlékműveket állított, de csak ketten nevezték meg pontosan Szabó Mária emlékművét; ugyanakkor tíz személy tudta, hogy ő írta a kismonográfiát, és szintén tíz személy említetté meg, hogy ő kezdeményezte a kúria felújítását.




Szabó István 1943-ban

Arra a kérdésünkre, hogy mivel foglalkozott Szabó István, sok fajta válasz érkezett. 80 százalék tudta, hogy tanár volt, 40-40 százalék említette, hogy igazgató, alpolgármester és monográfiaíró is volt. Egy-egy válaszban előfordult, hogy a boltos, a helytörténész, a botanikus, az iskolaépítő, az önkormányzati képviselő és a természetvédő foglalkozás is jellemző volt rá. Ez alapján levonhatjuk a következtetést, hogy a faluban az emberek nincsenek egészen tisztában Szabó István munkásságával. A legjellemzőbb dolgokat tudják, de ez a színes életműnek csak egy kis része.

Kérdőívünk végén megkértük a válaszadókat, hogy mondják el: szerintük milyen ember volt Szabó István? E kérdésünkre érkezett a legtöbb és legváltozatosabb válasz. A megkérdezettek 40 százaléka tartotta a tanár urat segítőkésznek, jószívűek, intelligensnek, okosnak és állatszeretőnek. Ezek voltak a leggyakoribb válaszok, a falu közössége általánosságban így emlékszik a mi hősünkre. És ő valóban ilyen ember volt. Mivel az e kérdésre adott válaszok mindegyikét fontosnak találunk, igyekszünk mindegyiket megemlíteni. Tehát Szabó István az ottományi lakosok szerint: becsületes, korrekt, rendes, a falujáért küzdő, értelmes, művelt, önmagával keveset foglalkozó, kitartó, odaadó, falu- és emberszerető, sokoldalú, szomszédszerető, értelmiségi, természetbarát, polihisztor, értékes, kedves, őszinte, néha kötekedős, kissé zárkózott, szobatudós, illedelmes és akaratát megvalósító ember volt. Volt, aki azt is mondta róla, hogy minden benne volt, ami csak kellett, és próbálta a maga módján ismertté tenni a falut.

Kérdőívünk kiértékelésé végén hadd álljon itt két egyéni vélemény, amelyek talán a legsokatmondóbbak, és leginkább összefoglalják mindazt, ami egy igazi hőst jellemez. „Szabó tanár úr végtelenül okos, művelt ember volt. Minden téren tudott egyéni és szakmai tanácsokat adni. Jószívű ember volt, aki anyagiakkal is segítette a hozzá fordulókat. Önzetlenül segített mindenkinek, akár hivatalos okmányok, kérdőívek kitöltésében is. Jó értelemben véve nem ismerek hozzá hasonló embert.”. „Ő mindent megtett, hogy fejlődjön Ottomány, és hogy emlékezzünk a régi dolgokra is.”

Szabó István élete és munkája

Szabó István 1934. december 14-én született Ottományban. Szülei szilágypériek voltak. Édesapja az ottományi szövetkezetben kapott üzletvezetői állást, ennek következtében a faluba költöztek. Mire iskolakötelessé vált, már Poklosteleken lakott a család. Ott végezte el a négy elemi osztályt, s visszaköltözve szülőfalujába, Ottományban fejezte be az általános iskolát. Ezt követően textil­ipari szakiskolába került Nagyváradra, majd Brăilába kapott kihelyezést. Kijelölt munkahelyére azonban nem ment el, hanem először Székelyhídon vállalt irodai munkát, majd újra az iskolapadba ült. Katonai szolgálata után Margittán érettségizett le. Érettségi után előbb elvégezte a nagybányai Tanárképző Főiskola Természetrajz-Mezőgazdaságtan karát, majd a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem biológia szakán szerzett tanári diplomát.

Munkaviszonyát könyvelőként kezdte az ottományi szövetkezeti üzletben 1978-ban, majd ugyanitt üzletvezető lett. Ebből eredően sok helyi lakos ma is boltosként is emlékszik rá. Ezt követően négy éven át a helyi általános iskola tanára, majd 13 éven keresztül igazgatója volt. Hathatos munkássága idején épült fel az iskola új épülete, és látták el azt új bútorzattal. Pedagógusi munkája elismeréseként minisztériumi kitüntetésben is részesült.

Már kezdő tanár korában elkezdett helytörténeti kutatással foglalkozni. Szenvedélyesen gyűjtötte a régi térképeket, fotókat, dokumentumokat. Tanári pályája a szalacsi általános iskolában ívelt tovább, ahol húsz éven keresztül kémiát tanított. Ez idő alatt igazgatói tisztséget is betöltött néhány évig.




Szabó István első tanári oklevele

A szülőfaluja sorsának alakulása mindig is a szívügye volt. 34 éven keresztül volt az ottományi művelődési otthon igazgatója. Munkájáról számos feljegyzést készített, és mindent a lehető legpontosabban dokumentált is. Ez idő alatt elérte az otthon általános javítását, a villany bevezetését.

Már 1989 előtt, majd 1990 és 2000 között – ezúttal az RMDSZ színeiben –, majd két cikluson keresztül független jelöltként képviselő volt a szalacsi tanácsban, ahol Ottomány lakosainak érdekeit képviselte. 1996 és 2000 között a szalacsi önkormányzat alpolgármesterének választotta. Külön akciókat szervezett a falu önállóságának visszaszerzéséért, ezét többször ellentétbe került a helyi hatalmasságokkal. Célját azonban nem sikerült elérnie, Ottomány továbbra is a község része maradt, s ez a mai napig változatlan.

Közéleti tevékenysége során két helyi alapítványt is létrehozott, az egyik az Érmelléki Mezőgazdasági Társulás Ottomány nevet viselte, amely idő közben megszűnt.

Számos teendője mellett külön foglalkozott az Érmellék mocsarainak, tavainak, hajdani élővilágának visszaállításával. Ennek érdekében tanulmányokat és beadványokat készített. Így került kapcsolatba Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társasággal, akik e mozgalom hivatalos elindítói voltak. A tanár úr cselekvően vette ki a részét az egyesület tevékenységéből. Mindenütt ott volt, részt vett az Érmellék minden rendezvényén. Ha valahol véletlenül nem jelent meg, azonnal megjegyezték hiányát. Nélküle nem voltak elképzelhetőek az Érmellék településeinek rendezvényei, ünnepei. Kapcsolatainak köszönhetően sikerült megrendezni Ottományban a VIII. Hon­ismereti Tábort, amelynek előkészítésében és lebonyolításában is sokat segített. Az egyesület elnökével, Dukrét Gézával is nagyon jó kapcsolatban állt, aki mindenféle túlzás nélkül mondta róla, hogy ő az érmelléki kisrégió egyik legjobban ismert és tisztelt személyisége. Sokrétű munkásságáért a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjjal is kitüntette, amelynek átnyújtásakor kiemelték a szülőfaluja fejlesztése és szépítése érdekében végzett munkásságát.

A növény- és állatvilág a mindennapi életében is közel állt hozzá. Otthonában számos állat és növény is otthonra lelt. A virágait különös törődéssel gondozta, s egyes fajok szaporítását is kifejlesztette. Állatai akár a ház belső tereiben is megfordulhattak, együtt éltek vele.

Már fiatal tanárként foglalkozott a falu történetével, jeles szülötteivel. Több kutatómunkát is végzett a múlt felderítése érdekében. Később, mint tanácsos még alaposabban megismerkedett a település területével, határaival, élővilágával. Felhasználva újabb ismereteit és évtizedes tapasztalatait, kutatásait, beleértve a levéltári kutatást is, valamint hatalmas saját adattárát, 2002-ben megírta Ottomány monográfiáját Ottomány, kismonográfia címmel, amely a Partiumi füzetek 18. köteteként jelent meg. A szakmában jártas emberek szerint munkája példaértékű abban a tekintetben, hogy miként kell megírni egy falumonográfiát.




A Babeș–Bolyai Tudományegyetem által kiállított diákigazolvány

Hagyományőrző tevékenysége életének egy jelentős részét töltötte ki. Számos emléktábla és emlékmű kezdeményezése, elkészíttetése és felavatása is az ő nevéhez fűződik, amelyeket anyagilag is nagyobbára ő állott. A továbbiakban csak néhányat szeretnénk megemlíteni. Egyik első akciójaként 1995-ben emléktáblát készíttetett, amely megjelölte azt a helyet, ahol Szentjóbi Szabó László szülőháza állott. 1999-ben sikerült felavatni az általa tervezett világháborús emlékművet, amelyet részben helyi adományokból, részben saját költségén készíttetett el. Mivel ráfogták, hogy hiányosak az emlékmű elhelyezésének engedélyei, hárommillió lejes bírságot róttak ki rá, ami akkoriban nagy összeg volt. Az ügyet később ejtette a bíróság. 2006-bant turulmadarat készíttetett az emlékműre. Ugyanebben az évben az ő jóvoltából emléktáblát avattak fel a Várhegyen, Fráter Loránd tiszteletére. A Komáromi-kúria falára is emléktábla került, megjelölve azt, mint emlékművet. Ezt követően holokauszt-emléktáblát készíttetett az 1944-ben deportált zsidók emlékére, és csónak alakú síremléket állított ismeretlen német katonák emlékére. 2008 őszén domborműves emléktábla került a templom falára, amivel Szentmihályné Szabó Mária írónő, a falu nagy szülötte előtt tisztelgett. Sajnos, ezekhez sem intézmény, sem valamilyen szervezet nem nyújtott anyagi támogatást, ezért jórészt saját zsebéből fizette a költségeket.

Idős korára sem veszítette el életerejét és lelkesedését, bár ő is küzdött betegségekkel, sőt az is előfordult 79 éves korában, hogy egy nyár alatt tíz kilót is lefogyott. Ennek ellenére fizikai állapota és szellemi frissessége még ekkor is irigylésre méltó volt. Könnyen elboldogult a számítógéppel, az internetet is napi rendszerességgel használta. Nagyon fontosnak tartotta, hogy mindenről tudjon, hiszen minden érdekelte, és szinte minden témában kimagasló műveltséggel bírt. Mindenről megvolt a saját véleménye, amit nem is rejtett véka alá. Az Erdélyi Riport című hetilap hasábjain, 2013-ban egy vele készített interjújában is megemlített, hogy őt nem sokan kedvelik a természete miatt, mert ő nem állja meg, hogy ne mondja ki az igazat, mindent szóvá tesz, amiről úgy érzi, hogy nem egyezik a közösség érdekeivel. Az interjú készítésének idejében például azon zsörtölődött, hogy mióta az újgazdagok a környéken való vadászati jogot megszerezték, mindennaposak a puffogtatások, ráadásul védett madarak is gyakran esnek ennek áldozatául. A madarakról úgy vélekedett, „azt mondják, róluk, hogy kárt tesznek a vetésben, de azt nem tudják a balgák, mennyi hasznos munkát végeznek a rovarok, férgek elpusztításában”.




Szabó István tanítványai körében

Az idős Szabó István

Ekkori rossz kedélyállapotát az is befolyásolta, hogy idős korára a látása is megromlott. Egész életében nagyon szeretett olvasni tájékozódásként vagy puszta időtöltésből, de megromlott idős­kori látása ebben nagyon akadályozta. Kicsit úgy érezte, hogy ezzel bezárult előtte a világ.




Emlékkép 1999 októberéből az ottományi VIII. Honismereti Táborból. Képek: Szabó István
gyűjteménye

Élete végéig azon fáradozott, hogy jobbá tegyen dolgokat, maradandót hozzon létre. Sohasem szűnt meg annak a sorolásával, amit szerinte másként kellene tenni a falu életében. Munkája elismeréseként a díszpolgári címet is felajánlották neki, de nem fogadta el. Ezt azzal indokolta, hogy öreg lévén, ő már nem titulusokra vágyik, csak azt szeretné, ha kicsit lelkesebb lenne a falu népe, ha odafigyelnének értékeikre, és gondoznák mindazt, amit az elődök megteremtettek.

2004-től egészségi állapota egyre romlott. Az orvosok prosztatarákot diagnosztizáltak nála. Betegségét a kezdetekben jól viselte, később azonban egyre rosszabb lett az állapota. 2015-ben korházba is került, de még innen is elkérezkedett az általa rendezett utolsó ünnepségre. Tizenkét évi szenvedés után 2016. szeptember 7-én huny el saját lakásában. Az ottományi temetőben szülei mellett helyezték örök nyugalomra. Fejfájára egy saját maga választott idézetet véstek, ami hűen jellemzi az általa megtett életutat, és kicsit a jövőbe is mutat: „Éjszaka majd fölnézel a csillagokra. Az enyém sokkal kisebb, semhogy megmutathatná, hol van. De jobb is így. Számodra az én csillagom egy lesz valamerre a többi csillag közt. Így aztán minden csillagot szívesen nézel majd… Mind a barátod lesz.” (Antoine de Saint-Exupéry)

Halálhíré mélyen megrendítette az őt tisztelő és szerető embereket. Egy, a halála napján közzétett Facebook-bejegyzésre ilyen hozzászólások érkeztek: „Minden tisztelet az övé!”; „Tanítottunk együtt. Mindig tiszteltem, becsültem, bámulatba ejtő kitartással küzdő harcos volt. Sok ilyen pedagógusra lenne szüksége a mai társadalomnak. Köszönöm neki, hogy engem nagyon szeretett, s mindig elismeréssel beszélt rólam”; „Emléke örökké élni fog tisztelői és rajongói körében. Aki ismerte, szerette és felnézett a nagy tudású Tanár úrra! Élete és munkássága legyen példakép a mai nemzedékünk számára”; „A legnagyobb lokálpatrióta volt, akit valaha ismertem”; „Áldozatos munkája, tenni akarása példaként szolgál mindannyiunk számára.”

Úgy hisszük, ezek a sorok méltó bizonyítékai annak, hogy Szabó István valóban egy hétköznapi hős volt!

Mit köszönhetünk neki?

A teljesség igénye nélkül például ezeket: a legelső falunapok megszervezését. Az ottományi iskola emeletes épületét. A turulmadaras háborús emlékművet a templom előtt. Az ottományi zsidók emlékművét. Fráter Loránd (1872–1930) honvéd huszárszázados, országgyűlési képviselő és dalszerző emléktábláját. A Szentjóbi Szabó László (1767–1795) költő szülőházára helyezett emléktáblát. A Szentmihályné Szabó Mária (1988–1982) írónő emléke előtt tisztelgő márványtáblát a templom falán. Szentjóbi Szabó László szobrát – saját költségén. Ottomány monográfiáját. A Szabó Magda házánál készíttetett emléktáblát. Mayr Mária egykori tanító és Szarukán János 1848-az honvédtiszt emléktábláját Poklosteleken. A régi használati eszközökből és tárgyakból álló, a Komáromi-kúriában létrehozott kiállításnak adományozott magángyűjteményét. A Komáromi-udvarház épületegyüttes műemléképületté nyilvánításának kezdeményezését. Kápolna megépítésének indítványozását.

Könyvészet:

Szabó István: OTTOMÁNY. Kismonográfia, Partiumi füzetek 18., 2002.

D. Mészáros Elek: Álomból valóság Ottományban. Biharország, 2013. augusztus 22.http://archiv.biharmegye.ro.

Kotricz Tünde: Turulmadaras világháborús emlékmű. Köztérkép. 2015. május 22. https://www.kozterkep.hu.

D. Mészáros Elek: A zsörtölődő táblaavató. Erdélyi riport, 2013. február 25. http://erdelyiriport.ro.

Felavatták Szentjóbi Szabó László szobrát Ottományban. Erdély Online, 2015. augusztus 24. http://www.erdon.ro.

Sütő Éva: Az emlékezés virágai – Szentmihályiné Szabó Mária. Érintő, 2018. augusztus 30. http://www.erinto.ro.

Wikipédia – Ottomány hu.wikipedia.org.

 

(Az írás készültekor, 2019-ben a szerzők az ottományi 1-es számú Általános Iskola tanulói voltak. Dandé Brigitta, Kovács Barbara és Nagy Gréta a margittai Horváth János Elméleti Líceumban tanul tovább. Irányító tanár: Bödő Leonetta. )

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”

Virágh László

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.

Incze László múzeumpedagógus

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot. A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai magyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adalékokat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát teszi közzé.

Varsolc, Kacsó Sándor

Ez a borzongással, melegséggel vegyes érzés valamennyi varsolci számára ismerős. Ez keríti hatalmába a rövidebb vagy hosszabb útról hazatérőt. Számunkra nincs a világon még egy ehhez hasonló hely, amely ennyi melegséggel teli fogadtatást és szépséget nyújtana. Az utcák kinézete változik, de a frissen sült fánk íze, az üstben főtt szilvaíz illata, a szilágysági pálinka torkot jólesően maró csípőssége, a családias hangulat reméljük, sohasem.

Deák János, Miriszló

Deák János meg nem valósított terve volt, hogy a régi templom mellé emlék­oszlopot állítson. Azonban amikor öregedni kezdett, a fiatalság már nem állt mellé e terv kivitelezésében.

Egy egyszerű vidéki körorvos élete nem könnyű. Meg kell küzdenie a betegségekkel, a hiányosságokkal, a falu világára jellemző konzervatív látásmóddal, a hiedelmekkel, előítéletekkel. Hatványozottan volt ez igaz a kisebbségi létben, a nem is olyan távoli múltban, amikor a kommunista diktatúra nyomta rá bélyegét az életre. Az elszigetelt közegben nemcsak a hatékony egészségügyi ellátás, de a szó szabad kimondása, a gondolat szabadsága, a magyarság megélése is vastag falakba ütközött. Kisiratoson ezeknek a falaknak a bontogatásában, majd amikor a körülmények megengedték, újak építésében játszott szerepet hétköznapi hősünk, az az ember, akit tanulmányunk alanyául választottunk, dr. Almási Béla.

Lapohos András

Lapohos András tanár úr a magyar, északi Mezőség életében meghatározó és kiemelkedő szereppel bírt. Munkássága nagyban hozzájárult a Mezőség természetvédelméhez, a hagyományőrzéshez, az oktatáshoz és számos más „örökséghez”, amelyért mindmáig hálával és tisztelettel adózhatunk. A tanár úr 1928. február 5-én született Ördöngösfüzesen. Édesapja néhai Lapohos Zsigmond, aki ácsmesterséggel foglakozott, édesanyja néhai Márkosi Anna, egy testvére, Lapohos Zsigmond, aki földműves volt. Felesége Lapohos Kovács Éva, nyugalmazott tanítónő. Három gyermekük született: Lapohos Éva, Lapohos Károly és Lapohos András. Tevékenykedése során családja odaadóan támogatta és segítette, ahol csak tudta. Azt írja: „Az én édesapám, édesanyám a legjobb, legokosabb szülők a világon. Mit tegyek, hogy megháláljam, amit értem tettek?”

"A faluról ahova megyek, csak annyit tudok, Hogy sötétedéskor petróleumlámpa szemekkel pislog. Úgy képzelem, hogy kicsi és kerek, mint egy szőlőszem, S este a fáradt emberek bort isznak, mert kevés és rossz a víz” - a fenti verssorok írója, hétköznapi hősünk Gergely Istvánné Tőkés Erzsébet, akit a szilágypanitiak – gyermekek és felnőttek, egyszóval mindenki – így ismerik és emlegetik: a tanárnő. Dolgozatunkban végig így fogjuk nevezni őt. Így íródott be a közösség szívébe és lelkébe, így száll tovább nemzedékről nemzedékre, miközben szülők, nagyszülők mesélnek gyermekeiknek a tanárnőről, aki kitűnt a többiek közül, mert nemcsak a reál tantárgyak tanítását szerette volna megkedveltetni az akkori gyermekekkel, hanem lelki szemeivel azt is felismerte, hogy itt több van egy falusi közösségnél. Hogy kincseket rejt ez a falu, csak nem érkeztek még a kincskeresők, hogy kiaknázzák a drágaköveket! A tanárnő, kincseket keresett és talált, értékes és nemes kincseket.