Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. Az ő idejében az iskola padjai közül számos olyan gyermek került ki, aki középiskolát, majd egyetemet végzett. Mert olyan intézményt építettek fel közös erővel, a munkatársakkal és a falu lakóival – abban az időben kötelező volt a napszám a község minden lakója számára –, ahol a község diákjai tanulhattak. De akik nemcsak elméleti tudással gyarapodtak, hanem olyan szakköröken is részt vehettek, ahol mindenki megtalálta a kedvére valót. Volt esztergaműhely, fotókör, repülőmodellező szakkör, melegház, ahol palántákat nevelgettek, és eladták, ebből szerezve pénzt az iskolai kirándulásokhoz. Szóval sok-sok esemény, élmény és komoly munka fűződik a Szabó György nevéhez, akinek példamutatására ezzel az írással akarunk emlékezni és emlékeztetni.
Székelyhodos a Felső-Nyárádmente „kis szentföldnek” becézett térségében található. Jobbágytelke, Ehed, Iszló, Deményháza, Mikháza, Nyárádköszvényes és Nyárádremete helységekkel együtt kis római katolikus szigetet képez a többségében protestáns – református és unitárius – vidéken. Székelyhodos község Maros megye közép-keleti, a Kisküküllő dombok északkeleti részén, a közeli Nyárád jobb oldalán, valamint a Felső-Nyárádmente félreeső, dombokkal megszakított völgyecskéiben helyezkedik el. A pápai tizedjegyzékben, 1332-ben Hudus néven említik először. 1719-ben a falu kétharmada a pestisjárvány áldozata lett.
1839-től híres vásárok helyszíne volt, vásártartó jogát, Hodos országos vásárait biztosító kiváltságlevele 1838. december 19-én, Bécsben kelt I. Ferdinánd császár aláírásával. A kiváltságlevél lehetőséget nyújtott minden kereskedőnek termékei szabad értékesítésére. Előírása szerint az első országos vására Károly-napon (január 28-án), a második Rudolf-napon (április 17-én), a harmadik Máté-napon (szeptember 21-én) kellett legyen. 1841. november 11-én Hodos a szombatnapi hetivásár megtartására is kiváltságlevelet kapott, a 68x53 cm nagyságú pergamenre írt okmányt is Bécsben állították ki. Negyed század múlva a kortárs Orbán Balázs arról tudósított, hogy Hodos e vidéknek legnevezetesebb vásáros helye, barom- és lóvásárairól híres. A falu sajnos, ma már nem tartja meg vásárait, pedig talán ezeknek köszönhette, hogy tájékozott emberek lakták a falut, mivel akkoriban az ország minden tájáról jöttek ide vásárosok. Azért szeretnénk mindezt megemlíteni, hogy ezáltal is betekintést nyújtsunk abba a világba, ahol Szabó György nevelkedett.
1857-ben Hodost mezővárosként említik a források. 1910-ben még 582 lakosa volt. A trianoni békeszerződésig Maros-Torda vármegye Nyárádszeredai járásához tartozott. Nevét egykor hódokban gazdag határáról kapta, bár ennek valószínűsége még vitatott. A régi Magyarország minden elszakadt részében található Hodos nevű község, Erdélyben három is, és mindegyik víz közelében helyezkedik el. De nemcsak hetivásárairól volt híres Széklyehodos, hanem templomáról, egy Bereczki Miklós 1848/49-es honvéd sírjáról és az 1950-es években tánccsoportjáról is, amit sajnos, a kommunista világban megszüntettek.
A székelyhodosi templom leírása
Szabó Gyuri bácsi így írta le a székelyhodosi templomot, idézzük: „Jóllehet, nem tudni pontosan a műemléktemplom építésének dátumát, írott forrásból tudjuk, hogy Székelyhodos római katolikus temploma 1332-ben már állt. Az eredetileg román stílusú épületet a 15. században gótikus stílusban átépítették, ebből csak a torony alatt visszaépített főkapuzat kőkerete maradt meg, miután – Benkő Károly szerint – 1763 és 1766 között ismét átépült a templom, ezúttal barokk külsőt nyerve. Az átépítés Boér Imre, éneklő kanonok idején történt meg, aki 16 évig volt hodosi plébános, és saját költségén, valamint a hívek hozzájárulásával végezteti el a felújítást, hosszabbítja meg két öllel a hajót, és a hajó északi oldalán álló tornyot átépíti a nyugati homlokzatra. Ehhez felhasználják a megvásárolt Kovasotzi-féle udvarház anyagát is.
Ekkor még megvoltak: az említett kapuzat kerete, a vesszőékítményes oldalajtó, az átszelt lóhereívek, a nyolcszöggel záródó szentély, az evangélikus oldalon a szentségfülke köríves nyílásával, a díszes sekrestyeajtó, késő gótikus jegyeivel, a kétsoros csillagdíszes szemöldökkővel, a gótikus déli kapu.
A reformáció korában az egyetlen falu, ahol a katolikus közösséget nem érintette a reformáció szele. Ezért, egyházi értelemben, Székelyhodost a marosszéki »Szentföld« központjaként is szokták emlegetni, hisz ekkoriban Marosvásárhely és Szováta között az egyetlen esperesi székhely, melynek filiái Jobbágytelke, Ehed, Deményháza, Búzaháza, Mikháza, Nyárádköszvényes és Nyárádremete.
1880-ban a hajót egészen újjáépítik, amikor ezek a fent említett részek a torony alatti kapukeret kivételével mind eltűnnek.
A templom keresztelőkútja gótikus stílusú, faragott kőből készült, oldalán az 1486-os évszám szerepel.
A templom berendezési tárgyai szintén jelentős értéket képviselnek. Harangjait 1500-ban, 1640-ben, illetve 1819-ben öntötték. Főoltára 1683-ban készült.”
Jobbágytelke
Szintén Szabó Gyuri bácsi leírásából tudunk meg érdekességeket Jobbágytelkéről is. Eszerint a Felső-Nyárádmente 27 településének talán legismertebb faluja a Székelyhodos községhez tartozó legnagyobb falu, Jobbágytelke. Hagyomány szerinti eredeti lakói görgényi várjobbágyok voltak. A falut 1567-ben Jobagijtelke néven említik. Későbbi névváltozatai: 1580-ban Jobbagithelke, 1590-ben Jobagytelke, 1602-ben Jobbagytelke, 1808-ban és 1913-ban Jobbágytelke. 1959. január 4-én 90 taggal alakult meg a Jobbágytelki Népi Együttes. Vezetője Balla Antal, kórusvezető Nagy Ferenc lett. Római katolikus temploma 1781 és 1786 között épült, ezt 1982-ben az új templom építésekor lebontották.
Jobbágytelke az a falu, amelynek sikerült megmenekülnie az átkos korszaktól, így népszokásai megmaradtak, amelyben nagy szerepe volt Balla Antalnak, megőrizték az asszonyok által ma is művelt foglalkozást, a szalmafonást, kalapkötést. Tájház állít emléket Balla Antalnak és az évről évre gazdagodó falumúzeum őrzi a falu és Marosszék hagyományainak tárgyi emlékeit. Több mint 25 éve, az évi rendszerességgel, július derekán megtartott Marosszéki Népzene és Néptánctábor is a környék egyik legjelentősebb szórakoztató és közművelődési eseménye.
Ha néphagyományokról beszélünk, nem hagyhatjuk ki a székelyhodosi népviseletet, amely különbözik az alig két kilométerre levő jobbágytelki viselettől. Székelyhodos népviseletén ugyanúgy, mint a legtöbb lány-székelyruhán, a piros és a fekete a domináns színek.
A mellény alapszíne a piros, és fekete csíkokkal díszített. A szoknyája szintén piros, és jellegzetessége, hogy a többi székelyruhával ellentétben forgás közben nem a körte alakot veszi fel, hanem egészen a lányok derekáig felcsap. A kötény egy kissé trapéz formájú, és oldalt a minél szélesebb csipke volt a kedvelt. Piros virágminta és a monogram van ráhímezve. A szoknya alá egy vagy két alsószoknyát szoktak felvenni, régebb táncoláskor három-négyet is. A hajba piros vagy fehér szalagot kötöttek.
A legényeknek a jellegzetes székelyharisnya, zsebnél fekete zsinórral díszítve, a mellény bordó színű alapon szintén fekete zsinórral van díszítve.
A lányok a hétköznapi viselete a fodrosszoknya volt. A szoknya virágmintás anyagból készült, és az alját ugyanabból az anyagból fodor csinosította. Köténye lekerekített, és csipke helyett azt is fodor díszítette. A bordó színű mellény fehér zsinórral volt dekorálva virágmintás formában.
Ezt a népviseletet használta a Székelyhodosi Néptánccsoport, amely 2001-ben alakult meg. A Jobbágytelki Néptánctábor vezetősége az első évben, amikor adatközlő tánccsoportokat kerestek, a hodosiakra gondoltak, így őket kérték meg, hogy lépjenek fel a megnyitón. Szabó György, aki a meghívást kapta, összegyűjtött a faluból nyolc házaspárt, beleértve magát és feleségét is.
Így alakult meg a falu táncegyüttese újra, sajnos, csak pár évet tartott, mert nem volt, aki a gyermekeket, a fiatalokat oktassa. Az együttes érdekessége, hogy nem betanult koreográfiával léptek fel, hanem mindenki a saját tánctudására alapozva szabad táncot járt.
Több fellépésük is volt: Jobbágytelkén, ahova többször is visszahívták, Erdőcsinádon a Gyöngykoszorú Néptánctalálkozón, a sepsiszentgyörgyi néptánctalálkozón, Marosvásárhelyen a Nemzeti Színházban is.
Szabó György és emléke
Szabó György 1939. április 23-án született Székelyhodoson. Az elemit is itt végezte, majd az 5. osztályt a marosvásárhelyi Bolyai Farkas-gimnáziumban kezdte. Kulákszülők gyermekeként azonban nem maradhatott a vásárhelyi iskolában, ezért a 6–7. osztályt a jobbágytelki általános iskolában fejezte be. Két év kihagyás után felvették a Bolyai Farkas Elméleti Líceumba, ahol 1957-ben leérettségizett. 1958-ban bevonult katonának, 1960-ban szerelt le. 1962-ben elvégezte a tanítóképzőt, majd 1969-ben román–magyar szakot. 1963 és 1968 között Székelyhodoson tanított, 1968-ban iskolaigazgatóvá nevezték ki Hodoson, és még abban az évben Jobbágytelkére helyezték át, ahol nyugdíjazásig tanított. 2018. november 7-én halt meg.
Most pedig nézzük, ki hogyan emlékszik vissza Szabó Gyuri bácsira, arra az emberre, aki kisdiákként ebből a kicsi faluból indult útnak a nagy tarisznyájával, majd úgy döntött, hogy hazatér szülőfalujába népét és nemzetét szolgálni.
Kiss Menyhárt, az egykori osztálytárs így emlékezett: „A kezdet kezdetén, ő Vásárhelyen tanult. Amikor idekerült, ő volt az első pionír, aki úgy jött Vásárhelyről, mint pionír, és ő kötötte fel nekem legelőbb ebben a faluban a piros nyakkendőt a nyakamba. Végig jóban voltunk, nem dicsekvésképpen mondom, de osztálytárs voltam Gyurival. Ő vele az volt a gond, mivel az apja, a szülei kulákoknak voltak véve, nem engedték nagyon, hogy tanuljon.”
Írásuk készültekor, 2019-ben Gyuri bácsi felesége – az azóta, 2020 novemberében sajnos, elhunyt – Szabó Mária azt mondta: „Édesanyám itt tanított Hodoson, Gyuri a tanítványa volt. Nagyon szerette, és mindig azt mondta, hogy nagyon komoly, öntudatos gyermek. Mindig nagyon jó magaviselete volt, szeretett olvasni, és ezért ki is emelkedett a faluból. Már az 5. osztályban elment a Bolyaiba, majd hazakerül, de nem hagyta magát, akárhogy is akarták megállítani, és ott is érettségizett.” Megismerkedésükről Szabó Mária így mesélt: „Nagyon egyszerű volt a megismerkedésünk, mivel egyazon faluban születtünk: Hodos szülöttei vagyunk, ő is, én is. Mondhatom, hogy 13 éves korunktól már szimpatizáltuk egymást, ha bálba mentünk, mindig táncoltunk együtt, és aztán a szimpátia, a szeretet, a szerelem fejlődött tovább, és lassan házasság lett belőle. Én 22 éves voltam, ő 25. Sok mindent megéltünk, én tanítónő voltam Székelyhodoson, ő az igazgató volt. Abban a bizonyos rendszerben sok mindent kellett csináljunk parancsra, színdarabot, felolvasást az asszonyoknak, és természetesen mindent papírral kellett igazolni. Aztán megszülettek a lányok, a sok minden mellett igyekeztünk megfelelő neveltetésben részesíteni őket. Mindketten megérhettük az, hogy a legnagyobb unokánk leérettségizett, és hogy a nyári vakációkban sok időt tölthettünk együtt.
Együtt értük meg előbb az én nyugdíjazásomat. Az nagyon szép volt. Adorján plébános segítségével a falubeliek tudtunk nélkül szervezkedtek, hazahívták a gyermekeinket, a művelődési otthonban asztalt terítettek… Mindenki ott volt és köszöntött… felejthetetlen emléket szereztek… Aztán jött az ő nyugdíjazása, a tantestület szép ünnepséget szervezett számára, és nagy tisztelettel beszélt mindenki róla. Szerették, mert össze tudta tartani a tantestületet, nem volt civódás. Szép élete volt, jó ifjúsága, és mint házasember is úgy gondolom jól élt, mert egyet értettünk mindenben. Utána megértünk a 25 éves házassági évfordulónkat, amit egy kicsit tágabb körben ünnepeltük, azt a gyermekek szervezték. Mi sem bizonyítja jobban, hogy jó házassága volt: most küldték fel Nyárádszeredából ezt a néhány sort, és én ennek nagyon örültem. Osztálytalálkozón voltunk, és amikor mi elvonultunk osztályfőnöki órára, a férjek külön vonultak és ő ezt írta: »Megható újra találkozni az Intézettel, aki sok-sok jó embert nevelt népünknek… Nekem pedig egy kiváló feleséget…«.”
Egykori diákja, Török Gyöngyvér így emlékezett: „Tanárként mindig úgy tekintettem rá, mint egy oszlopemberre, intelligens, szigorú, magabiztos volt. Mivel, hogy a falu szülötte volt, gyermekként mindig csodáltam, hogy tud ilyen értelmes úriember lenni. Mindig nagyon igazmondó, becsületes volt, nem szerette, ha valaki mellébeszélt, ő az igazságot és a pontosságot szerette. Ez volt nagyon jellemző rá, nagyon szerettem őt.” Másik volt tanítványa, Keresztes Anna azt mondta: „Nagyon jó tanár volt, szeretett megmagyarázni mindent a diákoknak, mindent, amit csak kérdeztünk. Átgondolta a kérdéseket, sokszor mosolyogva is elmagyarázta a leckét, de szigorúan vette a házi feladat elkészítését. Bármilyen témáról kérdeztük, nagyon szívesen segített, szóval is, tettel is. Sokszor hazahozott az iskolából az autójával.” Bakó Jutka, volt diák szerint Szabó György „értett a gyermekek nyelvén, nem a farzsebéből szedte a tudást. Órán, ha éneket tanultunk, ő is táncolt velünk, ha leckét vettünk fel, szigorú volt, de ez kellett is. Amikor megérdemeltük, szidást is kaptunk, és elég gyakran megérdemeltük, de azért, mert rossz napja volt, egyetlen gyermeket sem bántott.”
Volt diákja, Markó Regina így emlékezett: „Ötödiktől nyolcadik osztályig osztályfőnököm volt. Tanárként és igazgatóként is szigorú, de ugyanakkor nagyon jóságos ember volt. Ha rosszak voltunk, ki lehetett békülni vele a következő órára, ha tanultunk, mert nagyon jól tanuló osztályunk volt. Mindig azt mondta, azért szeret minket, mert amilyen rosszak vagyunk, éppen olyan jól tanulunk. Ezért a szigorúsága mellett mindig kedveskedett. A gyermekeimet, sőt, az unokáimat is tanította.” Kovács Mihály, a szintén székelyhodosi egykori diák: „Amikor iskolába jártunk, bizony elég ritkán jártak a buszok, így volt, hogy gyalog mentünk iskolába, s onnan haza. Az igazgató úr nem szerette, ha csak úgy elindulnak a hodosi gyermekek haza, de mi elég csintalanok voltunk, így ha kellett, elbújtunk az árokba, hogy ne lásson meg. Volt, hogy nem számítottunk rá, hogy jön, így bizony, elcsattan egy-egy nyakleves. Jó tanár volt, igyekezett úgy tanítani, hogy a diákok fejlődjenek, tudjanak. Szeretett viccelődni, de nagyon komoly és szigorú is tudott lenni.”
Ismét Kiss Menyhártot, az egykori osztálytársat idézzük: „A gyermekekre komolyan odafigyelt, és ha látta, hogy az a gyermek akar és többre képes, akkor segítette, hogy tovább tudjon tanulni. A lányaimnak is segített, így végeztek középiskolát és egyetemet.”
Ezek után lássuk, hogyan emlékeznek rá egykori munkatársai. Domahidi Emília így emlékezett: „Amikor megismerkedtünk, nagyon fiatalok voltunk. Évtizedekig voltunk kollégák, az egyik legműveltebb ember volt a környéken. Tudott viselkedni, meg tudta érteni a kollégái baját, örömét, ez kihatott a munkakapcsolatunkra. Voltak vitáink, halála előtt is azt mondta, hogy ,,vitatkoztunk, de azért jól megvoltunk együtt”. Igazgatóként elég szigorú volt, de azért mindent megtett az iskoláért, tulajdonképpen neki köszönhető, hogy ez az iskola még most is létezik. Sokszor vállalt olyasmit is, ami nem volt éppen megengedett. Persze, mindent megszervezett, így lett az iskolaépületben központi fűtés, üvegház, természetesen a kollégák is mellette álltak. Abban az időben nem volt egyszerű, de igyekezett, bevállalta az iskola építésekor is a nehéz feladatot, a volt kántori lakás lebontását, bizony olykor csak vitával ment a közmunka, mert akkor a faluból, a községből a szülőknek közmunkázni kellett, hogy épüljön az iskola. Egyik jó pontja az volt, hogy nagyon sokat vittük a gyermekeket kirándulni a tengerre és másfele az országban. Abban az időben ez nagy dolog volt. Neki köszönheti az iskola a nevét, ő járta el még akkor, az elején az útját, ami nem volt egyszerű. Az engedélyt az utolsó pillanatban adták meg. A Petres Kálmán iskolanév is az ő ötlete volt, bár a munkatársakkal sokat tanakodtak, ki is legyen a névadó. A falu szülöttére esett a választás, aki messze került innen, a kolozsvári Marianum Leánygimnázium Igazgatója volt 1913 és 1923 között, a lelke azonban mindig hazavágyott, ezért is gondoltuk, viselje az ő nevét az iskola.”
Petres Kálmán (1887–1927) költő, közíró, szerkesztő Jobbágytelkén született, irodalomtörténeti tanulmányait Kolozsváron végezte, egyebek mellett a Zord Idő és a Pásztortűz is közölte írásait.
Idézzük újra Bakó Jutkát: „Kollégának nagyon segítőkész volt, nagyon jó lelke volt, igyekezett mindenben segíteni. Egyszer bejött hozzám órát látogatni. Földrajzóra volt, de nem volt térképem, mert a laborfelelőst nem találtam. Amikor szólt az igazgató bácsi, hogy jön, gondoltam: itt elvágtam magam. Persze, a gyermekek nagyon tevékenyek voltak, minden jól ment, lejárt az óra, amelynek végén megdicsért, azt mondta: »Nagyon ügyes a tanító néni, ti is azok vagytok«. Kimentünk az osztályteremből, behívott az irodába, s azt mondta: »Én ilyent még nem láttam. Térkép nélkül földrajzot tanítani, én ilyet még nem láttam…«.”
Végezetül idézzük újra özvegyét, Szabó Máriát: „Több mint 45 évet tanított, ezalatt Hodoson és Jobbágytelkén is kivette a részét a társadalmi munkából, a nevelésből, a közművelődési munkából, mindenhol segített, ahol lehetett. Jobbágytelkét is sajátjának érezte. Volt egy néptáncegyüttes, amit Balla Antal vezetett, és mindketten tagjai voltunk az énekkarnak. A rendszerváltás után velük voltunk Hollandiában, Franciaországban kirándulni, és ott is bemutattuk a műsort.
Hodoson művelődési igazgató volt, ez idő alatt az otthon javításában, korszerűsítésében mindenhol részt vett, és központi iskolaigazgató lévén Iszlóba és Ehedbe is sokat járt szülői értekezletet tartani. A jobbágytelki iskolába központi fűtést szereltetett, akkor, amikor falun erről még nem is hallottak, és üvegházat is létesített az iskola emeleti termében. Ezek akkor mind nagyon nagy újdonságot jelentettek, és megyei szinten is mindig kiemelték tevékenységét, és elismerték munkáját. Azt mondhatom róla, hogy nagyon szerette a pedagógiai munkát, sokat dolgoztunk együtt, és mindig segítettük egymást. Együtt tanítottunk színdarabokat, és próbáltuk a jövedelmet a kultúra javára fordítani. A művelődési otthont felszereltük függönyökkel, edényekkel, kályhával, és egyebekkel, amire szükség volt.
Megtörtént az iskola elnevezése Petres Kálmánról, de ezért is sokat kellett jönni-menni, amíg a jóváhagyásokat megkaptuk. Kialakultak a testvérfalu-kapcsolatot hollandokkal és franciákkal, ezt is ő indította el. Amikor először jártak itt a hollandok, velük jött egy franciául is beszélő tanár, Jan de Witte, akivel együtt kidolgozták a terveket. A hollandok sokat segítették az iskolát, velük és a franciákkal is szerveztek diákcsere-látogatásokat, ami szintén gazdagította a falut. Sok fiatal meglátogathatta Párizst, Olaszországot és számtalan nevezetesebb helyet. Ezeket a kapcsolatokat ő hozta létre, és idősebb korára próbálta átadni a fiataloknak.
De még a halálos ágyán is a közösség járt az eszében. A parkban az első világháborús hősöknek akart emléket állítani, de közben lebetegedett, és az ágyából többször is felkelt, hogy mikor jönnek a gyermekek próbára, mert kijelölte a verseket, amit kell mondaniuk. Nagyon tevékeny és jó ember volt, ha nem tehetett jót, rosszat soha nem tett. Egyetértett a falu embereivel, tudott velük társalogni, templomba járó ember volt.”
A tanári és iskolai munkája mellett Szabó György nagyon sokat tett a francia és a holland kapcsolatokért, mert ő volt az, aki idegen nyelvet beszélt. Rengeteget fordított francia nyelvből és magyarról franciára. Igyekezett több cikkeket megjelentetni, ő szorgalmazta veje segítségével, hogy Petres Kálmán neve bekerüljön a Kriza János Néprajzi Társaság Erdélyi Értéktárába. (http://www.kjnt.ro/ertektar/ertek/petres-kalman-eletmuve-1)
Az apai ágon székelyhodosi származású Jean Pierre Farkas Árpád három lovasa című könyvét Szabó György fordította magyarra. Emellett Gyuri bácsi családfakutatással is foglalkozott, és az iskola névadó ünnepsége előtt megszerkesztette az iskola Emlékkönyvét is. Nem kis munkájába került, igyekezett minél több embert megszólaltatni, rávenni arra, hogy írjanak a könyvbe.
Kutatásunk során jöttünk rá, hogy mit veszítettünk az ő halálával. Hiányzik a mosolya, hiányzik az, hogy nincs akihez menni biciklipumpáért, vagy tanácsért a román házi feladat esszéjének a megírásához. Csodálattal adózunk munkájának, és néha úgy érezzük, jó volna iskolánknak egy ilyen igazgató, aki mer nagyot álmodni.
Köszönet mindenért, Gyuri bácsi!
(Az írás készültekor, 2019-ben a szerzők közül Nemes Barbara a marosvásárhelyi Művészeti Szaklíceum diákja, Ungureanu-Kémenes Tekla a nyárádszeredai Bocskai István Elméleti Líceum, Kovács Melánia és Szász Gabriella a Petres Kálmán Általános Iskola diákjai voltak. Azelőtt mindannyian a Petres Kálmán Általános iskolába jártak. Csapatvezető: Kémenes Hajnal székelyhodosi tanítónő.)
