Mit jelent számunkra az a fogalom, hogy hétköznapi hős?
A hétköznapi hős egy átlagos ember, aki nap mint nap tesz a köz ügyeiért, és azért, hogy környezete szebb és élhetőbb legyen. Korosztálytól függetlenül bárkiből lehet hétköznapi hős, főként nyitottság és tettvágy szükséges hozzá.
Ez a fogalom egy élet- és viselkedésformát is takar. Az emberek többsége nem nagyzolásból cselekszik helyesen, és nem is figyelmet akar magának, vagy kitűnni embertársai közül, hanem valóban a jóság vezérli. Ilyen a természete, vagy már így nőtt fel. Esetleg egy tragikus esemény következtében szeretne változtatni az életén. A közösségnek szenteli perceinek nagy részét, de kicsit sem feltűnő módon.
Hétköznapi hőseink köztünk élnek. Bár nehéz felismerni őket, a kisebb községekben mégis kitűnnek ezek az emberek. A falu lakosságát is büszkeség tölti el, ha a körében tudhat ilyen embereket. Felnéznek rájuk, tisztelik és követni próbálják őket.
Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.
Kézdialmás és a kézdialmási iskola
Esküvő 1991-ben
Kézdialmás (románul Mereni) egy Kovászna megyei falu és községközpont, közigazgatásilag 2004 óta önálló, hozzátartozik a szomszédos Csomortán is. A település a háromszéki Szentföld végfaluinak egyike, amely Esztelnektől délre, az Avas-tető és a Szent-Mihály-hegy aljában fekszik, Kézdivásárhelytől északkeletre, 17 kilométernyi távolságban. Régen Baksafalvával emlegették együtt. Feltételezhető, hogy vagy két néven volt ismeretes a falu, vagy Almás magába olvasztotta a kisebb területű települést.1
Kézdialmás életében kiemelt szerepet tölt be az oktatás. „1826-ig Kézdialmásnak nem volt önálló iskolája, ezért a tankötelesek Lemhényben tanultak. A kézdialmási iskola 1826-ban alakult meg Demeter György tanítóskodásával. Az almási iskola a római katolikus egyház intézményeként működött először két, majd 1883-tól három tanítóval. 1889-ben felépült a kéttantermes iskola a tanítói lakással együtt. A mestergerenda tanúsítja az építését idejét, és építőmesterének, Kelemen Jánosnak a nevét is. 1893-ban »rendes tanítói álláson« id. Papp István tevékenykedett. 1902-től ifjú Papp István vette át az almási iskola irányítását, aki négy évtizedig igazgató-tanítóként itt munkálkodott, és kivette részét az 1918-ban alakult Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezet létesítésében. 1948 szeptemberében államosították az almási iskolát, így nemcsak az 1889-ben épült faiskola, hanem az 1945-ben elindított iskolakápolna is állami kézre került. 1994-ben az iskola felvette P. Kelemen Didák nevét.”2
Annak ellenére, hogy az oktatási körülmények nem voltak megfelelők, az osztály a kiváló pedagógusoknak köszönhetően magas színvonalon teljesített. A 2000-es évektől fogva viszont a Demeter György alapította kézdialmási általános tanoda már nem nyújtott megfelelő oktatási környezetet, így a közösség támogatókat keresett egy új iskola felépítéséhez, amelyben a pedagógusok biztosítani tudják a minőségi oktatást. Nekifogtak hát az új iskola építésének: az 1500 négyzetméter alapterületű, háromszintes épület sikeresen elkészült, kilenc osztálya van, emellett találhatunk benne kémia- és informatikalabort, könyvtárt, valamint két óvodatermet. A faluban ma több mint 150 gyermek jár óvodába és iskolába.
Az elmúlt években a megye egyetlen településén sem zártak be oktatási intézményt, ez pedig roppantul fontos tény – ugyanis messzemenően meghatározza egy település múltját, jelenét és jövőjét az, ha biztosítani tudják az oktatás alapfeltételeit.
A falu ragaszkodott a régi épülethez, az új iskola átadása ugyanakkor reményt adott a magasabb színvonalú oktatásra. Az iskola személyzete – beleértve a tanárokat, az igazgatót, a könyvelőket és a takarítókat – magyar anyanyelvű, az oktatás magyar nyelven folyik. A faluban nem tudnak románul tanulni a diákok, a tanintézmény falain kívül – Kézdialmás lakosságának 99%-a magyar anyanyelvű, és a falut övező tizenöt kilométeres körzetben is túlnyomórészt magyar többségű településeket találhatunk. A magyar anyanyelvű tanárok és a magyar nyelvű oktatás nagyon fontos szerepet játszik az anyanyelv ápolásában.
A gyermekek kedvenc képe a szülőkről
Család
Tamás Károly Farkaslaka szülötte. A tanári kihelyezésekor a lécfalvi és a kézdialmási iskola közül választhatott. Végül Almás mellett döntött, mert akkoriban több telefon volt itt, mint Lécfalván. Eredetileg három évet szándékozott a faluban maradni, de mivel itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Jakab Enikővel, így a faluban maradt. 1991-ben házasodtak össze, és azóta is boldog házasságban élnek. Felesége a kézdialmási iskolában dolgozik matematikatanárként.
Ebből a házasságból született két gyermekük: Andrea 1998-ban, Nándor pedig 2000-ben. Nyolcadik osztályos korukig mindketten a kézdialmási Kelemen Didák Általános Iskolában tanultak, ahol többek között szüleik is tanították őket. Ezután Andrea informatikusi pályára lépett, és jelenleg is a szakmában dolgozik. Nándor édesapja sportolói múltját és példáját, illetve a saját álmait követve futballistának állt, jelenleg a Sepsi OSK játékosa.
Cserkészet
2006-ban még csak hat cserkész volt Kézdialmáson, ők a kézdivásárhelyi 34. számú Gábor Áron Cserkészcsapathoz tartoztak. 2007-ben az almásiak hivatalosan is megkapták Tamás Károly vezetésével a 134-es csapatszámot, és felvették a Kelemen Didák nevet. Később egyre gyarapodott az almási cserkészek száma.
Az évek során számos cserkésztáborban részt vettek, többek között Gelencén, Bálványoson és Torján, a 2013-as ócsai Nemzeti Nagy Táborban öten voltak jelen a kézdialmási csapatból. Ezen kívül minden évben a kézdialmásiak rendezték a cserkészfarsangot, amelyen több háromszéki csapat is részt vett, és cserkészjátékokkal, énekléssel, táncolással ütötték el az időt. A vezető arra nevelte a cserkészeket, hogy szeressék a természetet, ezért többször szervezett portyákat (cserkésztúrákat), amelyeken izgalmasabbnál izgalmasabb játékokat, sporttevékenységeket próbáltak ki. Néhány cserkész minden év augusztus 20-án, Szent István király ünnepén kibiciklizik az egyik közeli faluhoz, a Kézdiszentlélekhez tartozó Perkőre. A cserkészek évente elhozzák a betlehemi lángot Bécsből, a nagyszombati templomban pedig rendszeresen őrséget állnak a parancsnok vezetésével.
A hetente megrendezett cserkészfoglalkozások főként tanulságos beszélgetésekkel, cserkészjátékokkal, népdalénekléssel, fafaragással és rovásírás tanulásával teltek. Ezeken a foglalkozásokon a parancsnoktól azt is megtanulhattuk, hogyan álljunk helyt az életben, hogyan legyünk becsületes, tiszta szívű emberek. „Próbáljátok meg úgy itt hagyni ezt a világot, hogy jobb legyen, mint ahogy kaptátok.” E szavakat Robert Baden-Powell – ahogy a cserkészek hívták: Bi-Pi –, a cserkészmozgalom megalapítója mondta, de számunkra a parancsnokunk közvetítette. Tamás Károly a kézdialmási cserkészcsapat megalapításával új lehetőséget teremtett az itteni fiataloknak.
Tamás Károly és családja (felesége: Tamás Enikő, gyermekei: Tamás Andrea, Tamás Nándor)
Fafaragás
Tamás Károlyt már gyermekkorában is érdekelte a fafaragás, de csak 1986-ban kezdte el komolyabban űzni azt. Tamás Károly fába véste Kézdialmáson a falu jeles szülöttjének, Páter Kelemen Didák egyház- és iskolavezetőnek, ferences atyának az arcmását – munkája 1994 óta díszíti az iskola falát –, ezzel faragó tehetségének tanújelét adta. A kézdialmási templomot is díszítik faragványai, mint például Szent István-király és Márton Áron püspök nagy méretű domborművei, és a Szűz Máriát ábrázoló miniatűr szobor is. Tamás Károly nem képzett faragó, csak kedvtelésből űzi ezt a szakmát.
Birkózás
Tamás Károly nyolcadik osztályos korában kezdett el birkózni, majd a székelyudvarhelyi sportiskolában űzte tovább a küzdősportot. A román válogatott tagja és többszörös országos bajnok is volt. Amikor Almásba került, abbahagyta a sportolást, de 2006-ban az iskola tagjaiból birkózócsapatot verbuvált.
Interjú a hétköznapi hőssel
Az iskolaigazgatóval Mike Zsuzsanna és Kovács Ádám hatodik osztályos diákok készítettek interjút a kézdialmási iskolaújságnak. Tamás Károly válaszai most is aktuálisak, párat közülük kiemeltünk:
Hogyan indult a karrierje?
A karrierem úgy indult, hogy elvégeztem az egyetemet, majd tanár lettem, mert szerettem a gyerekeket.
Az igazgatói állás az egyik álma volt?
Nem, egy tanár álma nem feltétlen az, hogy igazgató legyen.
A matek–fizika tanári pályán kívül mi vonzotta még igazán?
A tornatanári pálya, de abban az időben nehezebben lehetett bejutni a tornatanárira. Később viszont ezt az egyetemet is elvégeztem.
Hogyan került Kézdialmásra?
A kihelyezésemkor hallottam legelőször Kézdialmásról, később derült ki, hogy a fizikatanárom almási születésű volt, Felszegi Elemér. Két magyar iskola, a lécfalvi és az almási közül választhattam. Azért döntöttem Almás mellett, mert volt vasútállomása, a bukaresti telefonközponttól pedig megtudtam, hogy több telefon volt a faluban, mint Lécfalván. Eredetileg csak három évet szándékoztam itt tölteni, de mivel itt ismerkedtem meg a feleségemmel, így itt maradtam.
Mit kell tudni ahhoz, hogy valaki igazgató legyen?
Bármelyik tanárból lehet igazgató. Legelőször 1989-ben neveztek ki igazgatónak, azután mindig versenyvizsgáztam.
Ha az életét újrakezdhetné, min változtatna?
Semmin sem változtatnék, mert pont így jó nekünk.
„1983, országos döntő, Székelyudvarhely, a sportolók: Kovács Zoltán (Dinamo), Miklós László (Udvarhely), Tamás Károly (Steaua), Gergely László (Steaua), Székely Imre (Udvarhely, Gimi). De mindannyiunkat a mögöttünk állók készítettek elő a nagy csapatoknak Udvarhelyen. Kalapács, Kinda doktor, Kercsó, Szörnyi, Verestói, Kovács, 3 bajnoki cím Udvarhelyen, de nem az anyacsapatnak.” – Tamás Károly Facebook-bejegyzése
Az írás készültekor, 2021-ben Máthé Anita és Molnár Mihaella 8., Kádár Mikola Zselyke, Finta Tamás és Spink Kálmán 7. osztályos tanulók voltak a kézdialmási Páter Kelemen Didák Általános Iskolában. Jelenleg Máthé Anita és Molnár Mihaella a Nagy Mózes Elméleti Líceum 10. osztályos diákjai, Kádár Mikola Zselyke a Kézdivásárhelyi Református Kollégium, Finta Tamás és Spink Kálmán a Nagy Mózes Elméleti Líceum 9. osztályos tanulói. Szakmai irányító: Brînzan-Antal Cristina.
Igen dolgos, mesterségét alapos tudással végző művész és ipariskolai tanár volt, akinek a művészi iparképzés, a dekoratív szobrászat, a fafaragás terén jelentős érdemei vannak. Ezeket az érdemeket persze, aki fel akarja újítani, annak messzire kell visszalapozni a magyar iparművészet annaleseiben. Nekünk Molnár Viktor államtitkár és az elhunyt művész fia, Kupcsay Felicián volt szíves rendelkezésünkre bocsátani adatokat, amelyekből kiviláglik e messze Erdélyben élt, csendes és visszavonult, de hivatását annál lelkesebben felfogó, mesterségét annál teljesebb odaadással végző művészember munkássága.
Talán minden az iskolaalapítással kezdődött. A 19. század hetvenes és nyolcvanas éveiben az állam és társadalom állandóan buzgólkodott olyan intézmények létesítésén, amelyek az ország nyersanyagainak feldolgozását, valamint a szegényebb sorsúak ipari hajlamainak művelését mozdíthatták elő. Ennek érdekében az ország különböző vidékein ún. háziipari egyesületek alakultak, amelyek az állam támogatásával vagy valamely intézettel kapcsolatosan, de önállóan is a fafaragás meghonosítására létesítettek tanműhelyeket.
A mi hősünk Mihály Lajos detrehemtelepi lelkipásztor és felesége, Mihály Zsuzsánna kántornő. Úgy gondoljuk, hogy a detrehemtelepi házaspár életútja és munkássága rendkívül kiemelkedő, mivel olyan „csodákat” tettek, amelyekkel a közösség életét nagymértékben megváltoztatták. Mihály Lajos és családtagjai annak szentelték életüket, hogy a detrehemtelepi egyházközösség egy olyan lakóhellyé kovácsolódjon, ahol a gyermekek megfelelő oktatásban, iskolán kívüli programokban részesülnek.
Szilágylompért egy olyan lelkipásztort kapott 1986 nyarán Péli Sándor tiszteletes úr személyében, aki felkarolta a gyülekezetet, az ifjúságot és az egész faluközösséget, aki nyugdíjba vonulása után mindenki Sanyi bácsija lett. A mi hősünk alig egy évtizede adta vissza lelkét az Úrnak, és már az angyaloknak hirdeti Isten igéjét. Munkássága mind a mai napig virágzik.
Birtalan Józsi játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, de minden keze ügyébe kerülő hangszert szívesen kipróbál, és a kezdeti próbálkozások után hamar megtalálja az adott hangszeren való játszás technikáját. Ma legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi, azt a hangszert, amely már a honfoglalás óta a magyar zenekultúra szerves része.
Sipos Ferenc úgy érzi, hogy gyerekkorában mindenre volt idő, nem a mai rohanó világ tempója szerint éltek egykor az emberek – ahogy megfogalmazta: „nekünk a gyerekkorunk nagyon hosszú volt”. A vidéki gyerekeknek megszokott volt a játékidő, de mellette a fizikai munkával – például az állatokról való gondoskodással – eltöltött idő is.
Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”
A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum.
Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.
„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott."
"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."
„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."
Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.
Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.
Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.
Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"
Új hozzászólás