Bevezető
A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.
A hagyaték Hochbauer Gyula gondozásában van, Négyfaluban, ő a személyes kötődése és szakmai érdeklődése révén kétszeresen is motivált abban az évtizedekre visszanyúló rendszerező és értelmező munkában, amelynek egyik hozadéka, hogy idén (2020 – szerk. megj.), halála után 58 évvel megjelenhetett Bálint András első könyve: A barcasági csángó-magyarok.
Szerzője ismeretlen
Vizsgálódásunknak természetesen ki kellett térnie a vidék, vagyis a barcasági csángó falvak bemutatására, főként azok történetére az első és második világháború alatt, valamint a kommunizmus kezdeti időszakában, vagyis Bálint András felnőttkora idején. Meglepetten tapasztaltuk, hogy éppen a történelmi rész megírásakor nehezen jutottunk Négyfalura, a Barcaságra, vagy éppen Brassó vidékére vonatkozó hiteles forrásokhoz. Ezért ahhoz a módszerhez folyamodtunk, hogy a Romániára és Erdélyre vonatkozó történelmi adatokat a Hétfalu című művelődéstörténeti folyóiratban megjelent, a Barcaságra vonatkozó visszaemlékezésekkel, cikkekkel vetettük össze, kiegészítve azt kutatócsoportunk családjaiban, ismerősi körében élő közös tudással, majd Bálint András életrajzi adataival.
Azzal kezdtük a bevezetőt, hogy kincsre leltünk. Bálint András hagyatékának tudományos igényű feldolgozása sok időt és többrétegű szakmai tudást igényelne. Dolgozatunk tehát inkább arra szorítkozik, hogy életét felvázolja, munkásságát bemutassa, annak reményében, hogy a hagyatékra felhívjuk a figyelmet. Írásaiból eddig leginkább a Hétfalu folyóiratban jelentek meg szemelvények. A folyóirat szerencsére interneten is elérhető, a hetfalu.ro honlapon. A dolgozat függelékeként összeállítottunk egy listát azokkal a cikkekkel, amelyek tőle származnak, vagy vele kapcsolatosak.
A fényképanyag jelenleg csak Hochbauer Gyulánál elérhető. Különösebb szakmai tájékozottság nem kell ahhoz, hogy első pillantásra is kitűnjön: fényképtörténeti ritkaságokat is tartalmaz: fémlapra készített felvételeket, és papíralapú, 19. századi fotókat, amelyek Bálint András gyűjteményét képezték. Életéből származó, a 20. század első felét felölelő fényképek is vannak bőven, ezek közül katonaalbumai, valamint a néprajzi és művelődéstörténeti felvételek (köztük egy eddig valószínűleg ismeretlen felvétel Benedek Elekről) kiemelkedőek. És nem utolsósorban, miután megismertük Bálint András életét, és úgy éreztük, hogy személyes ismerősünkké lett, nagyon értékessé váltak az őt ábrázoló portrék, továbbá életképek, csoportképek.
Négyfalu bemutatása
Négyfalu egy kisváros, amely Brassó közvetlen közelében terül el, és a hagyományosan Hétfalunak nevezett, barcasági csángók által lakott településcsoportosulás része. Közigazgatásilag az ’50-es években vontak össze négy, szorosabban összetartozó falut (Bácsfalu, Türkös, Csernátfalu, Hosszúfalu), és nevezték el Szecselevárosnak. Ezzel az új település határozottan elvált a közelében fekvő Tatrang, Zajzon, Pürkerec csángó falvaktól (Háromfalu), amelyek közigazgatásilag jelenleg Tatrang községhez tartoznak. A barcasági csángó vidékhez sorolódik egyébként még három falu, amely húsz kilométeres körzetben fekszik: Apáca, Krizba, Barcaújfalu. Így együtt alkotják ezek a települések a tíz barcasági csángó falut, amelyeknek sajátos kultúrája kevésbé ismert, mint a szomszédos Székelyföldé vagy a moldvai csángóké.
A barcasági csángóvidék természetes határai a Kárpátok, valamint a Tatrang, a Feketeügy, az Olt és a Barca folyók, központja pedig Négyfalu (a helyiek kezdeményezésére a magyar számára idegen Szecseleváros helyett, a névhasználati szokás figyelembevételével 2006-ban nevezték el hivatalosan is így), egy jelenleg 31 000 lakosságú város, amelyet magyar, román, roma nemzetiségűek laknak. Brassótól 10 km-re, Sepsiszentgyörgytől 30 km-re, Bukaresttől 170 km-re, Budapesttől 700 km-re fekszik.1
Legkorábbi, ránk maradt írásos említése egy 1366-ban kelt adománylevélben áll, amelyben I. Lajos király Ztanislaw comesnek adományozta az „in provincia Brassoviensi” fekvő Huzyufalu, Charnadfalua, Turchfalua, Zlanfalua (vagyis Hosszúfalu, Csernátfalu, Türkös, Bácsfalu) birtokait.
Lakosai földművelésből éltek a kommunista rezsim által gyorsan és erőszakosan bevezetett iparosításig, amely egyrészt magában a településen zajlott, másrészt a közeli Brassóban megnyitott gyárak, felhúzott lakótelepek által hatott Négyfalura. Mint Kelet-Közép-Európa-szerte, a folyamat itt is a hagyományos földműves életforma háttérbe szorulásához, a klasszikus faluközösségek felbomlásához, radikális megváltozásához vezetett. Bálint András éppen az ’50-es évek második felében járta be Hétfalu házait, végzett alapos néprajzi gyűjtőmunkát. Mondhatjuk, hogy az utolsó órában rögzített egy elmúlóban levő világot, életfelfogást, ennek a kultúrának a tárgyi leltárját készítette el.2
Sokrétű közéleti tevékenysége mellett ez a felbecsülhetetlen értékű munka maradt az utókorra: a barcasági csángó népi kultúra lejegyzője volt akkor, amikor ez a kultúra még abban a formájában élt, ahogy az évszázadok alatt töretlenül kialakult.
Négyfalu a Nagy Háborúban
Mivel Bálint András felnőttkorára esett mind az első, mind a második világháború, sőt a kommunizmus kezdeti időszaka is, célszerű röviden bemutatnunk, mi történt a régióval ezek a történelmi események, folyamatok alatt.3
Az első világháborúban az 1916-os év olyan fordulatot hozott a barcasági csángók történelmében, amelynek következtében sokan elmenekültek. A román betörés elől menekülő barcasági csángók egyes csoportjai még a Dunántúlra is eljutottak. Augusztus 29-én a román csapatok bevonulnak Brassóba és Hétfaluba, a következő napokban pedig, abbéli félelmükben, hogy magyar csapatok vagy katonák rejtőztek el a környéken, pusztító hadjáratot folytattak. 1916. december 7-én a román csapatok ismét megszállták Brassót és Hétfalut. A keleti front kibővült, és ez minden egyes várost váratlanul ért. Nem volt elegendő katonai erő Erdélyben, és a román haderő ezt kihasználva 60-80 kilométerre is benyomult egyes részeken. A brassóiak és a hétfalusiak tömegesen menekültek a támadás elől, egy nap alatt ki kellett üríteni mindent. A menekülés alatt a katonák sok házat kifosztottak. Aztán lassacskán a katonaság elvonult, de a helyi lakosok is elkezdtek fosztogatni, például a pincéket feltörték, mivel tudták, hogy oda sok értéket elrejtettek az elmenekültek. Németország és a Monarchia alakulatai két hónap alatt kiűzték Erdélyből a román csapatokat. Délről a bolgárok megtámadták Romániát, így a román katonai vezetés leállította az erdélyi támadást.
1918 januárjában megszakították a diplomáciai kapcsolatokat a két ország között, és lefoglalták a román állami kincstárat. Március 3-án Oroszország kilépett a háborúból, Ion I. C. Brătianu miniszterelnök lemondott. Ezek után 1918 februárjában a román kormánynak fontos döntést kellett hoznia. Két lehetősége volt: a megalázó béke, vagy az, hogy az egész országot megszállja az ellenség. A román kormány a békét választotta, a békeszerződést 1918. május 7-én írták alá.
Négyfaluban az első világháború nemcsak az átvonuló front által éreztette hatását, hanem a magyar hadseregben szolgáló férfiak sora révén is. Bálint Andrást kétszer vitték el harcolni, második útján megsebesült. Visszakerült Dévára a katonai kórházba, ahol nem tartalékolták, hanem géppuskás kiképzői szerepet kapott. 1917 végét és 1918-at ilyen minőségében töltötte Déván. A front tapasztalata, a katonatársak barátsága élete végéig elkísérte, hagyatékában egyebek mellett máig megőrződött két igen értékes, ebből az időszakból származó fényképalbum, valamint egy háborús ágyúlövedék.
Az első világháború végén kötötték meg a trianoni békeszerződést, amely a vesztes Magyarország (mint az Osztrák–Magyar Monarchia utódállama) és a győztes antant szövetség államai között jött létre. A békeszerződés előírja az Osztrák–Magyar Monarchia felbomlását, Magyarország új határvonalainak meghúzását és az elvesztett területeknek a győztes államok közötti szétosztását.
…és jött a második világégés
A második világháború egész Kelet-Közép Európa sorsát alapvetően megváltoztatta. Habár a második bécsi döntés értelmében Erdély északi részét Magyarországhoz csatolták, a Barcaság vidékének az elszakadás következményeit kellett továbbra is elszenvednie.4 Az első bécsi döntés következtében Magyarország visszaszerezte 1938. november 2-án Szlovákiának a magyarlakta részét, majd pedig Kárpátalját. Ezután logikusan fordult a magyar politika és közvélemény figyelme Erdély felé. Magyarország számára a Székelyföld elvesztése okozta a legnagyobb veszteséget, mivel több mint 103 000 km2-ről van szó. Teleki Pál magyar miniszterelnök 1940. április 17-én levelet írt Hitlernek, amelyben egyértelműen célzott a revízió szükségességére. Ezek voltak az első konkrét lépések a II. bécsi döntés felé. A román és a magyar kormány tárgyalásokba kezdett, de nem tudtak megegyezni, mivel Magyarország 60-70 000 km2-t szándékozott visszaszerezni, kb. a Maros vonaláig. A román kormány viszont nem területátadásban, hanem lakosságcserében gondolkodott.
A területvitát 1940. augusztus 30-án Németország és Olaszország döntötte el. Ez volt a második bécsi döntés, amelynek nyomán több mint 43 000 négyzetkilométer terület, Székelyfölddel együtt visszakerült Magyarországhoz.
Az erdélyi magyarságnak meghatározó pillanat volt az a nap, amikor a visszaszerzett településekbe bevonult a magyar hadsereg. Kós Károly így írt erről:
„egyszer csak jöttek, akiket vártunk:
én és mindenki és a város és az egész Erdély.
És mindenki kiáltott és ordított.
Ott álltam az utcán én is:
százezer magyar embertestvérem között egy.
És ordítottam velük én is, és ujjongtam velük
és szememből csorogott a könny,
mint százezer testvérem szeméből.”
(Ezerkilencszáznegyven)
Sajnos a Barcaságon a csángók kimaradtak ebből az ünnepnapból, és tovább kellett szenvedniük az elszakadást. Azzal pedig, hogy Magyarország visszaszerezte a Székelyföldet, megszakadt a kötelék a Barcasággal. Teljesen elszigetelődtek, magukra maradtak.5 A brassói levéltárban fellelhető dokumentumok szerint a hétfalusi magyarok közül sokan érezték úgy 1940-ben, hogy szülőföldjüket kénytelenek elhagyni. Főként az értelmiségiek települtek át a Magyarországhoz tartozó területekre, és kevesen voltak azok, akik a háború végén hazatértek.6
A románok viszont nem adták fel annyira könnyen, úgy érezték, ezzel a visszacsatolással elárulták őket. 1944. augusztus 23-án átálltak a szövetségesek oldalára. Ezután minden megváltozott. A Vörös Hadsereg behatolása miatt nagy veszélyben voltak az erdélyi határok.
1944. szeptember 12-én megkezdődött a tordai csata, Erdély történetének legvéresebb eseménye. Három héten keresztül tízezrével hulltak a katonák. A szovjetek délről próbálták elfoglalni Torda városát, és betörni a védelembe, elfoglalva Kolozsvárt. A hihetetlenül véres harcok után 1944. október 4-én az ellenség elfoglalta Tordát. Egy héttel később kiürítették Kolozsvárt. 1944. október 25-én a román és a szovjet alakulatok bevonultak Szatmárnémetibe és Nagykárolyba, és ezzel teljes Észak-Erdély újból román fennhatóság alá került.
Ahogy a frontvonal visszahúzódott, az elvándorolt hétfalusiak egy része továbbvonult a magyar sereggel, egyesek pedig ekkor döntöttek a Magyarországra település mellett, és hagyták el Hétfalut.7
Bálint Andrást nem hívták be katonai szolgálatra a második világháborúban, életkörülményei azonban egyre szűkösebbé váltak, első felesége, egyre súlyosbodó cukorbetegsége miatt meghalt, őt magát pedig a kommunizmusban nélkülözés és mellőzés várta.
A kommunizmus
Románia átállása után 36 láger működött az ország területén. A szovjet kommunisták ezekbe a lágerekbe zártak be több ezer munkaképes, magyar nemzetiségű embert. Az egyik leghírhedtebb munkatábor a barcaföldvári láger volt, ahol a mostoha körülmények miatt sokan életüket vesztették. Akik túlélték a borzalmakat, 1945-ben kiszabadulhattak a fogságból.8
1944-ben létrejött a Magyar Népi Szövetség Brassóban. 1945 márciusában Kurkó Gyárfás elnök vezetése alatt Dél-Erdély és Észak-Erdély szervezetei, a brassói és a kolozsvári központ egyesült.
A második világháború vége azért mégis egy kis reményt hozott az egyszerű ember lelkébe. Reménnyé lett, hogy a háborúnak örökre vége, hogy a nép veheti kezébe sorsát: demokráciát, jólétet és függetlenséget teremthet. A munkás munkát, az újságíró szabad sajtót, a paraszt pedig földet remélt. 1945 nyarán-őszén úgy tűnt, hogy e remények valóra válthatók. A felszabadulás érzésének szárnyalásából azonban igen rövid időn belül a valóság talajára zuhantak vissza az embereket. A falusiak tudomásul vették, hogy a helységben élnek kommunisták, és figyelik nemcsak a gazdag urakat, de még az egyszerű parasztembereket is.
1949 és 1962 között zajlott a kollektivizálás, amelynek ma már mindenki ismeri romboló hatását: nemcsak az emberek magánvagyona veszett oda, de egy évszázadokon át kialakult, és nemzedékről nemzedékre áthagyományozódott életmód, közösségi tudás, tárgyi és szellemi kultúra is elveszítette táptalaját, és ezzel rohamos sorvadásnak indult.
Bálint András az 1950-es években, a kommunizmus idején azzal, hogy a tulajdonosok figyelmét ezekre az értékekre irányította, nagyon sok néprajzi tárgyat mentett meg munkásságával. Nehéz időszak volt ez a falusi emberek életében. Mint ahogy más erdélyi falvak, úgy Négyfalu is megsínylette ezt a korszakot. Idetartozik egy megjegyzés: bár Négyfalu ma már kisváros, az 1950-es évekig az összevont települések önálló községekként működtek, és ebből a jellegéből a mai napig sokat megőrzött. A Hét- vagy Tízfaluhoz tartozó többi helység mai napig közigazgatásilag is a község/falu kategóriájába tartozik.
1950-ben összevonták a négy falut Săcele (falvacskák) néven. A sztálinizmus évei alatt nagyon sok embert börtönöztek be és kínoztak meg politikai és ideológiai okokból. Rengeteg visszaélés történt ekkor, a gazdákat arra kényszerítették, hogy a földjeiket társas gazdaságokba adják. Akárcsak Erdély többi helységében, a négyfalusiak is próbáltak teljes erővel ellenállni a kollektivizálásnak. Az itt élő kisgazdák nem rendelkeztek hatalmas földbirtokokkal. Általában mindenkinek volt egy kis földje, „mezője”, persze állatállománya és mezőgazdasági felszerelése is. A négyfalusi egyszerű ember nem tudott szembeszállni az eseményekkel. Zárkózottság, félelem, fájdalom és bizonytalanság költözött be az emberek lelkébe. Az első négyfalusi kommunista párttagok a kollektivizálás lelkes aktivistái voltak. Azokat az embereket, akik szembeszálltak a kommunistákkal, azokat a nép ellenségének tekintették, bebörtönözték vagy deportálták.
1952-ben alkotmányba foglalták a Magyar Autonóm Tartomány meglétét, a szovjet vezetés előírására, hogy kezelni lehessen a társadalmi átalakítás etnikai oldalát. 1960-ban ismét átszervezték a területi közigazgatási egységeket, 16 tartományt hoztak létre, és Székelyföld nagy részét Brassó tartományhoz sorolták. Bálint András utolsó éveiben a Magyar Autonóm Tartományt átalakították Maros-Magyar Autonóm Tartománnyá.
Mint ahogy a második világháború alatt, a hétfalusi csángók ebben az időszakban is kimaradtak abból a magyar kulturális pezsgésből, amely az autonóm tartományokat átmenetileg jellemezte.
1956 után, a megtorlás során börtönözték be a legtöbb erdélyi magyart a forradalom iránti szimpátia miatt. Ekkor teremtette meg a Román Kommunista Párt a nemzeti szocializmus kereteit, amely később a Ceauşescu-korszakban teljesedett ki. Az ’50-es, ’60-as évek között a magyar élet a dél-erdélyi völgyekben kezdett visszaszorulni. Brassóban és Hétfaluban a magyar közösségi élet ekkor, a szocialista keretek között is működött, bár sajátosan: kissé elszigetelten, illetve az államhatalomnak való kiszolgáltatottságban.
Bálint Andrást értelmiségi szerepvállalása és tartása miatt a kommunizmus évtizedeiben igyekeztek háttérbe szorítani. Bár tanítói végzettsége volt, pedagógusként többé nem alkalmazták, sőt csak alkalmi vagy részidős munkákhoz juthatott (pl. egyházmegyei pénztáros, könyvelő volt). Volt olyan időszak, amikor bevétele megélhetését nem fedezte, ezért sertéstenyésztésből egészítette azt ki. Nyugdíjazását követően megbízták a Négyfalusi múzeum megszervezésével, azonban munkáját nem vették figyelembe. Megírta és a kiadó szempontjai szerint átdolgozta a hétfalusi csángókról szóló monográfiáját, amelyet egyszerűen, indoklás nélkül, nem adtak ki.9
Bálint András életrajza és munkássága
Vegyük tehát végre számba Bálint András életét, a rendelkezésünkre álló adatok alapján.
1886-ban született. Életútja egyaránt mondható izgalmasnak és tipikusnak: 20. századi történet, amelyben egy kisközösségben élő, és közösségéért sokat dolgozó értelmiségi pályája beleszövődik a történelmi fordulatokba, és tulajdonképpen az erdélyi szórványmagyarságról nyújt látleletet.
Édesapja, idősebb Bálint András Bácsfaluban volt jegyző. A család szintén Bácsfaluban lakott, tekintélyes, helyi szóhasználattal élve „négyablakos” házban, az evangélikus templommal majdnem szemben. Id. Bálint András nemcsak jegyző volt, hanem a szó igazi értelmében vett írástudó is, aki a maga során visszaemlékezéseket jegyzett le élete alkonyán. Fia tanítónak tanult, előbb a sepsiszentgyörgyi képzőben, majd Kolozsváron, ami szintén a család viszonylagos jólétét mutatja. Iskolatársai között volt például László Ferenc újságíró, Bartalis János költő, Bede Sándor népi versfaragó.
Rajta Bálint András és katonatársa. Szerzője ismeretlen, 1916, valószínűleg április
Kolozsvárról hazakerülve Bálint András rövid ideig tanítóként dolgozott a Bácsfalusi Állami Elemi Iskolában, és összeházasodott Borcsa Bodolai Sárával. Az első világháborúban végig katonaként szolgált, és valószínűleg képzettségének köszönhetően tartalékos főhadnagyként szerelt le 1918-ban. Ebből az időszakból származik egy olyan dokumentumcsomag, amely különlegessé teszi Bálint András hagyatékát: két fényképalbum az első világháborús katonáskodásáról, valamint ekkori levelezése feleségével.
Bálint András hagyatékát Hochbauer Gyula, az unokája őrzi és gondozza Négyfaluban. Bálint András Hochbauer Gyula nagyanyjának a második férje volt, tehát vér szerinti kötelék nem fűzi hozzá, de nagyapjaként tartja számon őt. „Amikor nyílni kezdett a szemem, én őt már néha-néha láttam.” Kora gyermekkorából van róla néhány személyes emléke. Első osztályos volt, amikor Bálint András, egyetlen nagyapja, akit ismerhetett, meghalt. Történetünk érdekessége, hogy Hochbauer Gyula szintén pedagógus lett, nagy tiszteletnek örvendő magyar–román szakos tanár, aki Négyfaluban, nagyapjához hasonlóan, sokat tett a helyi magyar közösségért: helytörténeti kutatásokat végzett, könyvet írt az 1848-as szabadságharc helyi vonatkozásairól, húsz éve szerkeszti a Hétfalu művelődéstörténeti jellegű folyóiratot, bábszakkört, mesemondó maratont és hagyományápoló rendezvények sorozatát szervezte, volt Brassó megye magyar szakos tanfelügyelője és egyetemi óraadó… Jelenleg többek között azzal foglalkozik, hogy Bálint András hagyatékát kiadásra készítse elő (az első kötet dolgozatunk megírása közben hagyta el a nyomdát). Az ő, illetve családja magántulajdonában vannak a fentebb említett fényképalbumok és a levelezés, valamint bőröndnyi egyéb dokumentum, illetve néhány személyes tárgy.
Bálint András az alsó sorban jobbról az első. Szerzője ismeretlen
Hogy ki készítette az albumba gondosan beleszerkesztett fotókat, azt már senki nem tudja. Sokszor a képzelet segítségével nyiladozik, hogy pontosan mit ábrázolnak a képek. Bálint András ugyan írt melléjük néhány szót, de ezek inkább elindítják az albumnézegető fantáziáját, mintsem kimerítő magyarázatot adnak. Annyi azonban bizonyos, hogy ez az album kortörténeti érdekesség.
„Kuncz Aladár Fekete kolostorát eszünkbe juttató képek ezek, a fogolytábor hangulatához hasonló zártság jellemzi a fronton szolgálatot teljesítők életét, ilyen feltételek között, mélyen humánus magatartásról árulkodnak. Vagy ha Bartalis János Az, aki én voltam című önéletrajzi regényét lapozgatjuk, ott is hasonló jeleneteket fedezünk fel. Az egyiken például három bajtársával ülnek egy kertben, és etetik a csibéket. Egy másikon az énekkaruk énekel, és a háttérben ott vannak nagyon sokan. Nem tudom, az egész zászlóalj hallgatja-e őket, de ez is megkapó jelenet. Lövészárkos felvételek is vannak, vagy katonabajtársuk temetéséről is van két fénykép. A bejárt területekről házakat fényképeztek, az ottani lakókról, életképszerűen” – értelmezi Hochbauer tanár úr a képeket.
Ami a Bálint András és a Négyfaluban maradt felesége közötti levelezést illeti, ez a szövegkorpusz önmagában is megérne egy önálló elemzést. A hagyaték gondozása során ezeket a leveleket is publikálásra készíti elő Hochbauer Gyula.
A második sorban középen Benedek Elek, Bálint András a jobb szélen, az alsó sorban. Szerzője ismeretlen.
1918-tól Bálint András Négyfaluban élt. Az impériumváltáskor nem volt hajlandó Romániára felesküdni, mivel már egy államra felesküdött volt. Ezért csak helyettes tanítóként dolgozhatott. Mivel a Bácsfalusi Magyar Királyi Állami Elemi Iskola, ahonnan hadba vonult, megszűnt, a Bácsfalusi Egyházközség tanítónak alkalmazta rövid ideig az 1919 szeptemberével újraindított evangélikus magyar elemibe, majd helyettes tanárként Hosszúfaluban az alsó tagozatos evangélikus középiskolába (a mostani DiszTipo nyomda utcára néző épülete), ami egyedi próbálkozás volt Brassó megyében. Mivel az elemi oktatás után magyarul nem tanulhattak akkor Négyfaluban, az egyház létrehozta ezt az intézményt fiú- és leányosztályokkal. Eleinte helyettes tanár volt itt Bálint András, majd 1929-ig a tanintézmény megbízott igazgatója, amíg anyagiak hiányában felszámolódott az iskola. Román nyelvet, földrajzot, történelmet tanított, „amit nem tudtak másképpen lefedni, azt ő elvállalta, és csodálatosan megfogalmazott, tankönyveket helyettesítő jegyzetei maradtak meg ebből az időszakból.” Pedagógusi tevékenysége mellett természetszerűen részt vett a közösség kulturális és társadalmi életében is. Hagyatékában fennmaradt például egy fénykép, amelyen a segesvári Petőfi-emlékmű előtt pózolnak egy csapat négyfalusi kirándulóval, illetve Benedek Elekkel. Ahová meghívták, ott szívesen tartott előadásokat a csángók eredetéről, a barcasági falvak történelméről, személyiségeiről. Cikket írt, például a Csángó kalendáriumokba. „Ezek a vérbeli tanítók nemcsak betűvetésre tanították a gyermekeket, hanem beavatkoztak a közösség életébe is, és a közösség elfogadta, sőt igényelte is a segítséget” – jellemezte Hochbauer Gyula.
Az evangélikus középiskola megszűnése után a második világháborúig Bálint András a Hétfalusi Népbank vezetője volt, amely a Brassói Népbank fiókszervezeteként működött. Hochbauer Gyula elmondása szerint a Bankot is úgy szervezte meg, hogy minél több szempontból hasznára váljon a négyfalusiaknak. Például könyvtárat szervezett, ahonnan nemcsak a pénzintézet alkalmazottjai kölcsönözhettek, hanem nyitott volt más helybeliek számára is. Folyóiratokat rendelt meg, például járt ide a Pásztortűz és a Helikon, beszerezte az Erdélyi Szépmíves Céh köteteit. Az unoka emlékszik, hogy ezek a vászonkötésű könyvek közül néhány ott sorakozott aztán a hatvanas évek elején a nagyapja polcain. A Bálint András könyvtárának egy része sajnos elveszett. Amikor a család eladta a házát, nem volt, ahová elvinni a könyveket. Szerencsére egy pedagógus házaspár vásárolta meg a házat, akik nem dobták ki a hagyatéknak azt a részét, amit a család nem vitt magával, a könyvtár azonban az évtizedek során elkallódott.
A második világháború után, amikor Bálint András élete személyes és szakmai téren is nehézre fordult, mégis megtalálta a módját a személyes boldogulásnak, és annak is, hogy közösségi munkát végezzen. A bácsfalusi gazdakör keretében füzetet adott ki a sertéstenyésztésről, tagja volt a Zajzoni Rab István költő emlékére állítandó szobor bizottságának. Jegyzeteket készített, folytatta az előadásait. „A régi öregek abban az időszakban is megtalálták a módját, hogy hasznára váljon a tudásuk a közösségüknek, de minél kevésbé kelljen megalkudniuk”. 1949-ben összeházasodott Lukács Irénnel, egy megözvegyült tanítónővel. A szecselevárosi IFET (állami fakitermelő vállalat – szerk. megj.) fűrészgyárának könyvelője volt, 1956-ben nyugdíjazták.
Ekkor bízták meg azzal, hogy tervezze meg a Négyfalusi Múzeumot. Nagy lendülettel fogott hozzá a tervezéshez, és néprajzi gyűjtőmunkába fogott. Fiatalabb munkatársakat talált, a gyűjtést ő irányította, ami nagyrészt abból állt, hogy lajstromot készítettek a tíz barcasági csángó faluban. Munkája főként a négyfalusi tárgyi néprajzra koncentrált, de bejárták Háromfalut is, és Apácán, Krizbán, Barcaújfaluban is gyűjtöttek.
Hochbauer Gyula kiemelte, hogy nem az első volt, aki a tízfalusi csángó kultúra hagyatékát vizsgálta. Előtte már Kiss Béla lelkész is foglalkozott ezzel, akinek kettős, teológiai és néprajzos végzettsége tudományos alapot biztosított ennek a kutatómunkának. Kiss Béla tárgyakat gyűjtött, amelyeknek ma is ott kellene lenniük a Négyfalusi Néprajzi Múzeumban. Bálint András viszont lajstromot állított össze, tárgyjegyzéket azokról a hagyományos technikával készített eszközökről, ruházati darabokról és mindennapi használatban levő tárgyakról, amelyeket a csángó portákon az ötvenes években talált.
Gyűjtőmunkájának eredményeit füzetekbe rendszerezte, amelyeket aztán a néprajzos körökben számontartott Seres András is sokszor használt terepmunkája során. Hochbauer Gyula édesanyja, Bálint András fogadott lánya „kopogtatófüzeteknek” nevezte ezeket, és emlékezett arra, hogy Seres András kölcsönvette őket. Bálint András és Seres András között szép együttműködés alakult ki, és bár egyikük sem volt képzett néprajzos, nagyban nekik köszönhető, hogy a csángó tárgyi kultúra leírásokban megmaradt, és akkor rögzítették, amikor az még élő volt, a mindennapok részét képezte, nem szorult hagyományápolásra. A két amatőr kutató közül Seres neve került be a köztudatba, azért is, mert ő már a Bálint Andrást követő nemzedékhez tartozott, ezért „olyan lehetőségeket is kihasználhatott, amilyenek idősebb kortársának nem adattak meg”.
A múzeum tervét aztán félresöpörték, pedig alapos és nagyszabású terv volt. Bálint András és munkatársai gazdag anyagot leltároztak fel, munkaeszközök, főként szövéssel-fonással, kenderfeldolgozással, kézimunkálással, hímzéssel kapcsolatos tárgyak és termékek leltárát készítették el. „Például hitelesen írt le egy utolsó népviseletváltozatot, amely már engedmény volt a polgári ruházkodás felé. De megszőtt, kihímzett, hagyományosan elkészített ruházat volt, amit ő még élt” – magyarázta Bálint András munkájának egyik vonatkozását Hochbauer Gyula.
„Értelmiségi szolgamunkát” végzett ezekben az években Bálint András, gazdálkodó emberek gyermekeként értette, élte ezt a világot, azt is tudta, hogyan kell az emberekhez szólni, hogy beengedjék a portájukra, megmutassák neki a tárgyakat. Munkatársait is eszerint válogatta ki.
A néprajzi leltárkészítéssel párhuzamosan állította össze a barcasági csángókat bemutató monográfiáját, amelynek egyes részeit már az 1920-as évektől kezdődően megírta, és publikálta a Csángó naptárakban.
„A csángó-magyarság ismertetésének megírásával fiatal korom óta foglalkozom, de hivatali állásom és a mindennapi kenyér biztosítása miatt folyton halasztódott. Ez év tavaszán nyugdíjas állományba jutottam, ami lehetővé tette, hogy szándékomat valóra váltsam.
A barcasági csángó-magyarok. Szőke Dóra felvétele, 2020
Lassan haladok, mivel a városi néptanács megbízott a Csángó Múzeum létesítésével. Ez lefoglalja fél napomat, s így csak a délelőtti órákban írhatok. Remélem azonban, hogy tavaszra teljesen befejezhetem munkámat” – írta Bálint András a monográfiája kiadása kapcsán a Tudományos Könyvkiadó Magyar Szerkesztőségének.10 A kiadó eredeti véleményezése kedvező volt, ezért Bálint András kéziratát átdolgozta, erre a változatra azonban – bár a fennmaradt levelek tanúsága szerint többször érdeklődött – választ már nem kapott. Felesége, Irénke, majd fogadott lánya, Hochbauer Ferencné Gáspár Sára mindhiába próbálta a könyv megjelenését előremozdítani. A barcasági csángó-magyarok 2020-ban ért révbe, ekkor adták ki Négyfaluban, a Bálint András-hagyaték gondozásának egyik fő mozzanataként.
Veres Emese-Gyöngyvér néprajzkutató, aki a barcasági csángókkal sokat foglalkozik, kérdésünkre ezt mondta róla: „Bálint András munkássága kutatásaim számára kiindulópont volt, többször forgathattam a megjelent cikkeit, a kéziratát. Bár az idősebb generáció ismerte még, felmérésére is emlékezett, ám munkásságát csak a Csángó Naptárban megjelent cikkek alapján emlegették. Reméljük, hogy a most megjelent kötet ugyanolyan visszacsatolásokat fog eredményezni, mint Seres András 1984-ben megjelent kötete, és újabb emlékekkel, adatokkal gazdagodunk általa.”
Bálint András 1962-ben halt meg, sírja a bácsfalusi temetőben található. Emlékét második feleségének családja őrzi, de a nagyon idősek emlékeznek még arra is, hogyan gyűjtött Bálint András. Néprajzi munkássága eddig főként cikkein, előadásain keresztül hatott, valamint azáltal, hogy a gyűjtés során a tulajdonosok figyelmét ráirányította az értékes darabokra, illetve a népi mesterségek technikáira, a megőrzendő tárgyakra és tudásra. A barcasági csángók történelme, szokásai, jeles személyiségei, néprajza egész életében szívügye volt.
„Nemcsak szakmába vágó tudományokban oktatta azokat, akik keze alatt dolgoztak. Uborkaszezonban mesélt a csángók múltjáról, nagy fiairól: Zajzoni Rab Istvánról, Istók Jánosról, Jakab Andrásról, Sipos Jánosné Berecki Annáról, az öreg Borcsa papról, Gyurka József tanítóról. Életből vett történetekkel nyirbálta a túlzott idealizmust” – emlékezett rá fogadott lánya.11 Indíttatásáról, motivációjáról ő maga így fogalmazott: „Sokan írtak rólunk ezidáig tanulmányokat, azonban mindannyi kizárólag a tudományos világ számára készült anélkül, hogy a csángó nép tudomást szerzett volna róluk. Az a nagy tájékozatlanság, amelyet éppen a népem körében tapasztaltam, indított arra már évekkel ezelőtt, hogy a megjelent tanulmányok felhasználásával feltárjam a csángó nép előtt eredetét és történetét abban a formában, ahogyan azt mi, csángó-magyarok látjuk. […] megismertessem népem múltját, életmódját, szokásait úgy, amint átéltem, és nem aszerint, ahogyan oly sokan csak meglátták.”12
Könyvészet
Bálint Andrásnak a Hétfalu folyóiratban megjelentetett szövegei, illetve a vele kapcsolatos cikkek jegyzéke. A folyóirat a Brassói Lapok mellékleteként jelenik meg, és digitális változata elérhető a hetfalu.ro honlapon.
Hochbauer Gyula: Múzeumok Négyfaluban. 2001. november 30.
Hochbauer Gyula: Bálint András jegyzeteiből. 2003. november 11.
Kovács Lehel István: Jegyzetek id. Kiss Árpád Naplójához. A történelmi kontextus. 2005/7.
Krizbai Andrea: Tatrangi csángók a Barcaság küszöbén a 20. században. 2005/11.
Hochbauer Gyula – Szabó Mária Magdolna: Brassó megye magyar tannyelvű iskolái régen és most. 2014/6, 2014/7, 2014/8, 2014/9, 2015/1, 2015/2, 2015/3.
Bálint András hagyatékából – id. Bálint András befejezetlen visszaemlékezése. 2014/6.
Bálint András jegyzeteiből. 2015/2.
Levélváltás Bálint András hagyatékából. 2016/9.
Bálint András hagyatékából. 2018/1.
Jegyzetek
1 A bemutatás adatainak forrása a hetfalu.ro honlap, illetve Kovács Lehel István: Barangolások a barcaságon című könyve (EKE Brassó, 2018).
2 Bálint András életrajzát, munkásságát Hochbauer Gyula szóbeli közlésének nyomán mutatjuk be (interjút készítettünk vele Négyfaluban, 2020. május 1-jén).
3 Az I. világháború bemutatása a http://romansagtortenet.hupont.hu/elso-vilaghaboru összefoglalója segítségével történt, amelyet a Hétfalu folyóiratban megjelent visszaemlékezésekkel és Bálint András életrajzával vetettünk össze.
4 A II. világháborúról és a kommunizmusról szóló rész egyik forrása a 100 év történelem – magyarok Romániában című dokumentumfilm-sorozat. Szerkesztő: Víg Emese.
5 Krizbai Andrea: Tatrangi csángók a Barcaság küszöbén a 20. században. Hétfalu, 2005/11.
6 Hochbauer Gyula szóbeli közlése.
7 Szintén Hochbauer Gyula szóbeli közlése.
8 100 év történelem – magyarok Romániában, hetfalu.ro.
9 Források: Hochbauer Gyula szóbeli közlése, illetve Hochbauer Ferencné Gáspár Sára életrajza Bálint Andrásról (Bálint András: A barcasági csángó-magyarok. Disz Tipo Kft., Négyfalu, 2020, 11–15.
10 A kézirat története. In: Bálint András: A barcasági csángó-magyarok. 16–34, 18.
11 Hochbauer Ferencné Gáspár Sára: Bevezető. In: Bálint András: A barcasági csángó-magyarok. 11–15, 13.
12 A kézirat története. In: Bálint András: A barcasági csángó-magyarok. 16–34, 17, 24.
Az írás készültekor, 2020-ban a szerzők a brassói Áprily Lajos Főgimnázium 9. osztályos diákjai voltak. Ma ugyanott tanulnak tovább. Vezető tanár: Dénes Andrea.
