Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A Csíki-medence filmvetítő-gazdálkodó Laci bácsija

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hét­köznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lé­nyege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az ér­deklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jel­lemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

A projekt erdélyi lebonyolítója az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, ezen belül a Közép-Erdélyi Magyar Művelődési Intézet, résztvevői romániai ma­gyar iskolás csapatok. Új, Hétköznapi hőseink című sorozatában a Művelődés szerkesztősége a kezdeményezés során eddig született, helytörténeti adaléko­kat is tartalmazó dolgozatok szerkesztett, esetenként tömörített változatát te­szi közzé.

 

A mi hősünk vitéz Virágh László (1918–2014), akinek élete, munkássága, életformája és a kommunizmus által elszenvedett mindennapjai keltették fel érdeklődésünket. Nagyszüleink, a rokonok, a szomszédok elbeszélése szerint Virágh László úgy él Csíkszentimre község emlékezetében, mint a fiatalság összetartó alakja, a Csíki-medence film­vetítő embere, „Laci bácsija”, a kuláksors miatt elhurcolt kulákok/nagygazdák egyike. Fontosnak tartottuk, hogy kutassunk életének olyan eseményei között, mint például a Kalot Egyesület és Népfőiskola újraszervezése, a csíkszent­imrei passiójátékban és a helyi színjátszó csoportban vállalt szerepe, valamint a Duna–Fekete-tenger csatorna építésén elszenvedett megrázkódtatásai.




A kép hátlapján olvasható felirat: „Emlék az 1941. május 18-án tartott Kalot seregszemléről, melyen
mint ünnepi szónok vettem részt a Székely ifjúság nevében.”

Csíkszentimre

A szülőfalu Hargita megyében, az Alcsíki-medencében a Dél-Hargita lábánál helyezkedik el. Északi szomszédja Csíkszentkirály, délről pedig Csíkszentsimon határolja. Csíkszentimre 11 kilométerre fekszik Csíkszeredától – a 12-es országúton (E 578) haladva, a csíkszentkirályi letérő után a 123-as megyei úton lehet megközelíteni a települést. Vasúti megállója is van a községnek. Érdekesség, hogy a falu központjában hozzávetőlegesen 46017’-es északi szélességi kör kereszteződik a 25052’-es keleti hosszúsággal, itt a tengerszint feletti magasság kb. 650 méter. A település külterülete messze kinyúlik a Har­gita-hegység felé, nyugat–kelet irányban közel 15 kilométer széles, míg észak–dél irányban hozzávetőlegesen 9 kilométer. Legmagasabb pontja az 1558 méter magas Kakukk-hegy, legalacsonyabban fekvő része az Olt medre (Alsórét) 640 méter körül. A település összterülete: 5294 hektár, amelyből 76 hektár belterület, 2569 hektár erdő, 1065 hektár szántó, 651 hektár legelő, 848 hektár kaszáló (a többi víz, utak, illetve terméketlen terület).

Csíkszentimrét az Olt folyó észak–déli irányba szeli át, és osztja két nagy részre: Bedecs van a bal parton (a főút mentén), Oltelve a jobb parton (az Olton túli részek). Oltelve több részből áll: a főút mentén (Csíkszentkirály felől) van Felszeg, Sándorszeg már a főútról letérve folytatódik, összekötve Felszeget Alszeg és Pálszeg falurészekkel. A falu határában és területén folyó patakok az Olt vízgyűjtő területéhez tartoznak: Rege-pataka a Tiva-patakával Felszegen, Bánya-pataka és Kövesárok-pataka Pálszegen és Sándorszegen, míg Vermet-pataka Alszegen folyik, Konc-pataka a bedecsi részen.

Csíkszentimrét így írta le Benkő József 1777-ben a Transsilvania specialis című művében: „Szentimre (Santus Emericus) elég kiterjedt falu az Olt mellett, ehhez a vidékhez képest jó szántóföldet művel, és nevezetes méltóságos bír sepsiszentiváni Henter Ádám úr, a nemes Csík, Gyergyó és Kászon székek főkirálybírójának birtokáról. A falu leginkább fenyvesekben bővelkedik, amelyekből lécet és deszkát szoktak hasítani az ott lakók.”

Az 1333–1335-ös pápai tizedjegyzékben nem szerepelt a falu. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehetett akkor itt a település, csak azt, hogy nem volt egyházas, vagyis templomos falu. Ekkor a mai Csíkszentimre egyházilag Szentkirályhoz tartozhatott. A tizedjegyzék szerint ugyanis XXII. János pápa tizedszedői olyan egyházközségeket kerestek fel, amelyeknek az évi jövedelme két márkánál, azaz nyolc aranynál nagyobb volt. Feltételezhető tehát, hogy voltak szegényebb egyházak is, amelyek így nem kerültek bele az adófizetők névsorába. A település 14. századi létére utalnak a település mellett, a Vermet-pataktól délre, a mezőben magányosan álló Margit-kápolna falfestményei. E falfestmények keletkezésének idejét Vasile Drăguț (1928–1987) művészettörténész a 14. század harmadik negyedére teszi. A kápolna szemöldökgyámos nyugati kapuja is a 14-15. század fordulóján készülhetett. Ugyanakkor a falu templomában jelenleg a szentély mellé felszerelt táblaképek a 15. század legvégén készültek. Ezek egy nagyméretű szárnyas oltár két mozgó, valamint merev szárnyainak két alsó táblaképei lehettek, amelyek összesen tíz jelenetet tartalmaznak. Mindezek arra engednek következtetni, hogy Csíkszentimre település a 14. században már létezett. Maga falu az 1567-es 25 dénáros adóösszeírás jegyzékében szerepel először. Itt külön szerepel Bedechij (Bedecs tízes) 26 kapuval és Zent Emreh (Szentimre) 30 kapuval.

Bedecs falurész jelentette Virágh Lászlónak az életét, hiszen itt született, itt élt, itt volt a családja, és itt, Csíkszentimre temetőjében nyugszik a történelem viharai által meggyötört teste az örök idők végeztéig.




Laci bácsi mozgófilm-vetítő igazolványa 1942-ből

Életrajzi adatai

Virágh László, közismert nevén Laci bácsi 1918. április 13-án született Csíkszent­imrén, ahol elvégezte az 1–7. osztályos iskolát. Az 1936/1937-es tanévben a radnóti Gazdasági Iskolában érettségizett le. Három testvére volt: Zoltán, Gyula és József. Mind a négyüket taníttatták a szüleik: Zoltánból orvos lett, Brassóban és Bálványoson dolgozott, Gyula és József továbbvitték a mészáros szakmát.

Édesanyja a nagytusnádi születésű Ferencz Zsuzsánna volt, édesapja Virágh Menyhért, aki Csíkszentsimonban született. Nagy birtokkal rendelkeztek. Eleinte Csíkszentsimonban laktak, de később Csíkszentimrére költöztek, ahol megnyitották a mészárszéket.

Laci bácsi a csíkajnádi származású Orbán Annát 1947 novemberében vette feleségül. Az ő esküvőjük különleges volt, mivel úgynevezett „szekeres lakodalom” volt. A „szekeres lakodalom” azt jelentette, hogy a násznépet lovas szekerekkel szállították Szentimréről Ajnádra (kb. 26 kilométer) és vissza a szentimrei házhoz. A szentimrei háznál volt a lakodalom és a visszahívás is, ami a vasárnapi ebéd volt. Lászlónak és Annának három gyermekük született: László, Zsuzsánna és a legkisebbik lányuk, Anna.

Laci bácsi mintagazda, módos gazda volt, aki ezért az „aranykalászos” jelzőt, mint minősítést használta. A visszaemlékezők szerint szép fekete lovai voltak és egy pár ökör, amiket szántani, erdőlni használt. Szülei után a birtok nagy részét ő örökölte (Csíkszentsimonban és Tusnádon), ezért is az 1950-es években kuláksorsa jutott. Ebben a gazdasági jóléte mellett az is közrejátszott, hogy filmvetítéssel is foglalkozott. Az orosz eredetű kulák szó nagygazdát, üzért, kereskedőt jelent, ami abban az időben megbélyegző jelző volt.

Laci bácsi, a vetítő ember




Virágh László fiatal korában

Az 1940-es években nagyon ritka volt a filmvetítés. Laci bácsinak volt egy erre alkalmas mozgó vetítőgépje, amivel a Csíki-medence több településére elhívták, ő pedig elment, és filmeket vetített. Csíkszentimrén az 1713-ban épült Henter-kúriában, udvarházban volt több ilyen vetítés. Az 1948–49. évi kommunista államosításkor, amikor a családoktól elvették a szántóföldeket, az állatokat, ekét, boronát, szekeret, szövőeszközöket, a vetítőgépre sem várt más sors, mivel László bácsi kisiparosnak számított. Az általunk megkérdezett idősek nem tudták megmondani – nem emlékeztek –, hogy milyen jellegű filmeket vetített, de azt igen, hogy akkoriban milyen élmény volt mindenkinek a filmnézés, hiszen akkor nem volt sem televízió, sem világháló, rádió sem sok, és a mozgóképgyártás is eléggé nagy újdonságnak számított. De az idősek rendelkezésünkre bocsátották Laci bácsi pecsétjét, ami akkor szintén kuriózum volt. Az 1942-ben elkészített pecsétet „beüzemeltük”, felirata: „ARANYKALÁSZ MOZGÓ, CSÍKSZENTIMRE, TULAJDONOS VIRÁGH LÁSZLÓ, FŐ-ÚT 65”. Ezenkívül megtaláltuk a fényképes igazolványt, amelyet a Magyar Királyi Belügyminiszter adott ki, 1684/1942-es szám alatt.

A KALOT-os legény

A KALOT Székely Népfőiskolának a két világháború között Virágh László egyik mozgatója volt, aktív szerepet vállalt a tanításban. A KALOT-mozgalom, vagyis a Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Testülete a második világháború előtti és alatti időszakban a falusi parasztság felemelkedését szolgáló intézmény volt. Ezt a programot az 1937 szeptemberében megjelent Vezérkönyv híres jelszavai tették ismertté: „Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!” A mozgalom célja a fiatalság nevelése, a kultúra fejlesztése, a közösség építése és a nemzeti öntudat építése volt. Tanították a fiatal legényeket a gazdálkodásra: vetésre, szántásra, a leányokat és az asszonyokat szövésre, varrásra, háztartási munkákra és zöldségtermesztésre, ugyanakkor rendezvényeket, találkozókat, seregszemléket szerveztek.

A Hargita Népe című napilapban 2004. május 4-én megjelent Vallomás című cikkében Burus János nyugalmazott tanár, néprajzkutató a KALOT-legényekről és a KALÁKA-leányokról ír, mások mellett Virágh Lászlót is említve. Burus János ugyanis összeállította a KALOT-diáknévsort, amelyben segítőtársa korondi István Lajos volt, aki Egy virágcsokor című, Csíksomlyón „faragott” versében (1942) tizenhat évfolyamtársának a nevét említi az „utókor számára”, köztük a Virágh Lászlóét. A KALOT-egyesület napjainkban is működik Csíksomlyó központtal. Laci bácsi élete utolsó éveiben is foglalkozott ezzel, és nem véletlen, hogy bár kevés faluban működik a népfőiskola, Csíkszentimrén részben az ő segítségével indították újra a Csíkszentimrei Szent Imre Népfőiskolát, amely mai napig aktív szerepet tölt be a falu életében.

A család emberpróbáló helyzete

Említettük a kuláksors nehézségeit. A Virágh családnak ebben is volt osztályrésze: az apa elhurcolásában, az anya szerepvállalásában a három gyermek nevelésében, a nehéz megélhetésben, az állandó megfigyelésben. Erről a témáról sem a családban, sem máshol nemigen beszélgettek, Laci bácsi sem szívesen osztotta meg ezeket az emlékeit, egyszerűen még a család sem akarta felidézni ezeket a történéseket, s ezt alanyaink is megerősítették. A volt politikai foglyok, kényszermunkások és elhurcoltak emlékművén találtuk meg a nevét, Csíkszereda főterén: „Virágh László, Csíkszentimre, 4 hó 1953, 2 év 11 hó 1962–64, 1 év 4 hó 1968–69”. Összesen tehát 4 év 7 hónap fogság, kényszermunka volt az ő osztályrésze. A kuláksors okozta megkülönböztetések nemcsak Laci bácsit, hanem a családját is közvetlenül érintették, hiszen például három gyermeke közül a legnagyobb, Zsuzsánna a gyógyszerészeti egyetemre készült Marosvásárhelyre, de apja kuláksága miatt még a felvételi vizsgáját sem engedélyezték. Zsuzsánna nem adta fel, később felvételit nyert a Szegedi gyógyszerészeti egyetemre, de sajnos, a kulákság miatt a határon nem engedték ki.

A Duna-csatornánál ledolgozott éveket követően Virágh László nagyon nehezen tudott munkahelyet szerezni. Előbb a csíkszentsimoni keményítőgyárban, majd Csíkszentkirályon egy dongagyárban dolgozott, ahol hordókat készítettek, végül a csíkszeredai Fenyő szálloda intézőjeként/raktárosaként vonult nyugdíjba.

A megszenvedett kuláksors és kommunizmus után az 1990-es években sorra utasították el a 18 hektár erdőt, 18 hektár mezőgazdasági területet és a vetítőgépet visszaigénylő kéréseit. Elkobzott földterületeinek csak a felét adták vissza, a vetítőgép-kárpótlást sosem kapta meg. A kuláksors miatt a volt politikai meghurcoltak kárpótlásáról rendelkező 1990. évi 118. számú törvény értelmében 2000-től élete végéig kapott némi jóvátételt, mint például az ingyenes utazás, az adómentesség és a havi pénzjövedelem.

Nyugdíjas éveit gazdálkodással Csíkszentimrén töltötte, 96 évesen hunyt el 2014-ben, a helyi temetőben nyugszik.

Emlékezete




Virágh László családja körében, 2009. nyarán

A falubeliek körében arra is kíváncsiak voltunk, hogyan emlékeznek Laci bácsira. Csapatunk tagja, Balog Ferenc nagymamáját, Balog Erzsébetet és nagytatáját, Balog Ferencet kérdezte meg. „Mivel Laci bácsi felesége es rózsafüzér tag vót, minden csütörtökönként jártunk eggyik a másikhoz rózsafüzért mondani s ott találkoztam többet vele. Mondhatni, falusi úriember vót. Mindig nagyon választékosan, szépen beszélt. Szerintem nagyon okos ember vót, s nagyon vallásos es. Nem férre ült, mint a többi férfi, mikor imádkoztunk, hanem ő es jött s mondta” – emlékezett Erzsike néni. „Laci bácsi csűrje harangszó nélkül égett le” – elevenítette fel Feri bácsi, és hozzátette, hogy „mivel sok földjük volt, neki nem volt ideje a mészárszék miatt a földekkel dolgozni, ezért napszámosokat kellett fogadni, és azokat étellel kellett ellátni. De sajnos, Laci bácsiék a maradék gyenge húsból főztek nekik ételt, ami elmondásuk szerint nem volt valami finom és laktató, ezért sokan voltak, hogy inkább ettek valahol máshol, mint hogy megegyék az ők főztjüket.”

Balog Ferenc nemcsak a nagyszüleit, hanem Laci bácsi szomszédjait is megkérdezte. Csoma Margit néni, aki 1972-től volt szomszédja, elmondta: „Laci bácsi sok mindenről mesélt a komáinak, hogy régen hogy-mint vótak a dolgok a faluban. Amikor volt a kollektív, Laci bácsi oda kellett adja a földjeit az állami gazdaságnak.” Margit néni szerint Virágh László nagyon rendes ember volt.

A csűrre visszatérve: a Virágh családnak nagy gazdasági épületei voltak, hiszen sok volt a termény – széna, sarjú, gabona, pityóka –, ami el kellett raktározni. És természetesen állat is több volt: lovak, ökrök, tehenek, juhok, disznók. Nálunk felé mind a mai napig szokás, hogy ha meggyúl a ház, a csűr, a harangokat „félreverik” vagyis egyszerre húzzák meg a három harangot, és kisebb megszakításokkal jelzik a falu népének, hogy égés van. Azért mondta Feri bácsi, hogy harangszó nélkül égett el a nagy csűr, mert télen az épület nagy részét el kellett tüzeljék, hogy meg ne fagyjanak, akkora volt a szegénység Laci bácsi távolléte és a beszolgáltatások miatt.




Az 1717–1719-es pestisjárvány emlékére állított
kőkereszt Csíkszentimrén. Kép: webkastely.
transindex.ro

Sipos Antal ajnádi bácsi, a család ismerőse elmondta: „Karakán, gerinces ember volt, nem heába végzett iskolát, értett a gazdálkodáshoz, szép állatokat tartott, s nemcsak ehhez értett, tudott az emberek nyelvén beszélni... Ezért is meg kellett szenvedjen, mert a kommunisták nem szerették az ilyesmit. Felesége, Panni sokat dolgozott otthon is, de főleg a mezőn, ő volt a férfi helyett férfi. Nem csodálkozom, hogy elbetegesedett. A családot fenn kellett tartani valamiből. Ügyes emberek voltak.”

Gecse Imre bácsi szerint „Virágh László nem sokat gazdálkodott, mert miután elvették a földjeit, ő is a Duna-csatornához került. Amikor már nagyon megöregedett, kikönyökölt a ház tornácára, és onnan vigyázkodott, és köszöngetett az úton járókra. A halála előtti időszakban sokat nem járt már ki a kapun.” Imre bácsi és felesége elmondták, hogy a Duna-csatornás történeteiről sokat nem beszélhettek, „mert ha megtudták, hogy erről beszélt, az ember seggit megverték”. A passióban való szerepéről is meséltek. Úgy emlékeznek vissza rá, hogy vallásos ember volt, ezért is húsvétkor ő játszotta Pilátus és Jézus szerepét, mivel jó mély, erős hangja volt. Imre bácsi felesége elmondta: „Édesanyámék is nagy esszejárók vótak Laci bácsiékkal névnapozáskor vagy kaláka munkálatokkor. Édesanyám azt es elmondta, hogy mikor gyermekek vótak, akkor sokat szerepeltek, s színdarabokat adtak elé. Laci bácsi mindegyikben szerepelt.”

A Történelmi Vitézi Rend 2011. május 7-én Csíkszeredában Virágh Lászlót vitézzé avatta. Úgy gondoljuk, hogy méltó tulajdonosa volt a kitüntetésnek.

Felhasznált források

Adatközlők:

Balog Ferenc, 79 éves és Balog Erzsébet, 76 éves, Csíkszentmire, 2018. október 17.

özv. Csoma Józsefné Margit, 77 éves, Csíkszentimre, 2018. november 25.

Gecse Imre, 90 éves, Csíkszentimre, 2018. november 26.

György Dezső, 74 éves, Csíkszentimre, 2018. október 18.

Sipos Antal, 91 éves, Csíkajnád, 2018. november 2.

Burus János: Vallomás. In: Hargita Népe, 2004. május 4.

A képek, a pecsét, az igazolványok a család tulajdonában

 

Az írás készültekor, 2018-ban a szerzők a csíkszeredai Segítő Mária Római Katolikus Gimnázium 11. osztályos diákjai voltak. Jelenleg Balog Ferenc Sepsiszentgyörgyön, Bándi Kinga Kolozsváron, Bőjte Anita Székelyudvarhelyen folytatja egyetemi tanulmányait. Vezetőtanár: Bogos Róbert magyartanár.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tan­ügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.

Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat. (...) A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.

Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.

A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.

A Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezés azokra a személyekre hívja fel a figyelmet, akik sokat tesznek másokért, akiktől távol áll a magamutogatás és az önfényezés, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk, és megkapják a nekik járó hálát, tiszteletet és elismerést. Fontos, hogy lássuk és halljuk őket, mert olyan értékeket képviselnek, amelyek közösségünk fejlődését szolgálhatják. Az általunk választott hétköznapi hős Vida Katalin, aki teljes mértékben megérdemli ezt az elismerést, mivel a fenti „kritériumoknak” egytől egyig megfelel.

Miklós Artúr János, maratinfutó, Domokos

Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni.

Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe. 

Thamó Gyula

Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt. 

Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.

Rátonyi János, Buzásbesenyő

Búzásbesenyő az egyik legszebb nevű település a Kárpát-medencében. Erdély középső részén, Marosvásárhelytől délnyugatra, mintegy 20 kilométernyire található, a Besenyő (Nagy) patak völgyében, amely balról torkollik a Marosba. A falut az E60-as nemzetközi főútról lehet megközelíteni. A helység évszázadokon át Küküllő vármegye, majd a kiegyezés utáni közigazgatási átszervezés eredményeként 1876 után Kis-Küküllő vármegye része volt. A kommunizmus idején több közigazgatási egység része a többszöri átszervezés miatt, 1956-ig pedig önálló község volt. Az 1968-as megyésítés óta a Maros megyei Kerelőszentpál község egyik faluja.

serfőző levente nagyszeben

Serfőző Levente ma már Erdélyben és Magyarországon is ismert szakértője a kulturális műsorok szervezésének. Erről tanúskodik a 2006 óta megrendezett Ars Hungarica, a Hungarikum Napok, a filmfesztiválok.

Az Emberi Erőforrások Minisztériuma a 2016/2017-es tanévben indította Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezését. Ennek lényege, hogy iskolások saját szülőfalujukból mutassanak be olyan embereket, akik bár nem kerültek reflektorfénybe, szélesebb körben nem kerültek az érdeklődés középpontjába, de munkájuk révén sokat tettek a helyi közösségekért, és rendkívüli képességeikről, kiemelkedő tulajdonságaikról, átlagon felüli jellemvonásukról tettek tanúbizonyságot.

Szabó György, Székelyhodos

Szabó György Székelyhodos szülötte. Tanulmányai elvégzése után, 1963-ban hazakerült, előbb tanárként, majd igazgatóként állt helyt abban a kommunista világban, amelyben nem volt egyszerű tanárnak, tanítónak, de főként intézményvezetőnek lenni. Gyuri bácsi mégis megtalálta a módját, hogy egy olyan intézményt építsen újra, álmodjon gyermekbaráttá és vezessen, amely példaértékű volt abban az időben. 

Szabó István, Ottomány

Szabó István emléke még elevenen él a falu tudatában. Ez annak is köszönhető, hogy élete időben nem túlságosan régre nyúlik vissza. Szinte minden jelenlegi ottományi lakos emlékszik még rá valamilyen formában. Ebből az előfeltevésből indultunk ki, amikor kutatómunkánk elején egy kérdőíves felmérést végeztünk. Azt szerettük volna kideríteni, hogy a lakosság mit tud Szabó Istvánról, és mit nem. 

nyisztor ilona

A Tázló menti Pusztinában élő népdal­énekes, oktató, művelődésszervező, tanítónk, Nyisztor Ilona néni hosszú évek óta, így jelenleg is gyermekeket tanít. Saját szavait idézve, ezt mondja a tanításról: „Nagyon boldog vagyok, hogy a magyar anyanyelvű oktatáson keresztül, taníthatok a gyermekeinknek éneket, táncot, mindent, ami a mi kultúránkhoz tartozik.”