Alázattal a közösség szolgálatában

A felelősségteljes elsőszülött

Búzás Árpád 1940. április 27-én született Szovátán. Édesapja, Búzás András tanár, kántor-tanító, édesanyja, Ilona¹ háztartásbeli volt. „Nehéz körülmények között nőtt fel. Ebben az időben nem sok alkalom volt a gyerekek elkényeztetésére.”² Édesanyját négyéves korában elvesztette, édesapja csak 1945-ben került haza a frontról, így Árpádot és húgát, Szendét, nagymamájuk nevelte. Édesapja később újranősült. Ebből a házasságból származik Zsófia. Árpád, mint felelősségteljes elsőszülött fiúgyermek, kivette a részét a család fenntartásából, élete végéig gondos bátyja, erős támasza maradt húgainak. Gyermekkora első éveit Szovátán töltötte, majd a családnak falura kellett költöznie, mivel édesapját áthelyezték Gyulakutára. „Apám eszméihez híven mindig ott dolgozott, ahol éppen szükség volt rá. Időközben laktunk-éldegéltünk Gyulakután, Kelementelkén, Felsősófalván. Végül Nyárádmogyoróson telepedett le a család.”³

1944 szeptemberében, amikor a szovjet hadsereg bevonult Erdélybe, a Szovátán állomásozó csapatok a kántori lakban katonai kórházat rendeztek be. „A háború alatt a házuk egy részét rekvirálta a szovjet hadsereg. Hogy helyet tudjanak adni, a könyvtárat ki kellett költöztetni a csűrbe. Egyik délután, hazajövet szinte sírásra fakadva látta, hogy a katonák a csűrben lévő könyvekből járdát készítettek a ház és a csűr közé, meg a kapu felé, hogy ne kelljen a sárban járniuk, és a csizmájuk ne legyen sáros. Gyermekfejjel azon gondolkodott, hogyan lehetne azokból a könyvekből visszalopni valahogy, és megmenteni őket a pusztulástól.”⁴ Ezt a történetet később sokszor mesélte el gyermekeinek és unokáinak is. Már ilyen zsenge korban is kitűnt, hogy a kultúrát, a tudást nagyon tisztelő emberről van szó. Mindent, amit felnőtt korában is tett, „olyan természetesen, olyan nagy lélekkel és mély keresztény hittel”⁵ tette, hogy amikor elmondta a véleményét egy adott helyzetről, az soha nem volt bántó vagy sértő másokra nézve. Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”⁶ Barátai egybehangzó véleménye, hogy nagyon jó humorérzékkel rendelkezett, és mindig olyan finom viccei voltak, amin bár lehetett kacagni, de tanulni is lehetett valamit belőle.⁷

Olyan emberré vált felnőtt korára, aki értette a közösség dolgai, és nagy tudással, érzékeny lélekkel terelgette a környezetében élőket az embereket összetartó kultúra útján a gazdaság, a politika és a pénz világában.

„Római katolikus családból származott, aki a kommunista rendszerben is nyíltan vállalta és gyakorolta vallását, annak ellenére, hogy ez a magatartás abban az időben a hatóságok nemtetszését váltotta ki.”⁸ Az akkori politikai helyzet miatt V–VII. osztályos tanulmányait román nyelven végezte Erdőszentgyörgyön. Ezt követően, bár felvételizett Marosvásárhelyen a román középiskolába, nem vették fel. „Nem hangzott jól a neve.”⁹ Így került 1953 őszén az akkori Iosif Rangheț (1956-tól Bolyai Farkas) Magyar Tannyelvű Fiú Líceumba. „Amellett, hogy jó tanuló volt, sportolt is, kosarazott. Nem felejtem el azokat a drukkereket, akik mi voltunk, amikor neki meccse volt.”¹⁰ Később is meghatározó egyénisége volt az osztályközösségnek, minden későbbi osztálytalálkozón és évfolyamtalálkozón ő szólalt fel az osztály képviseletében, köszöntve a volt tanárokat és diáktársakat. A vidám diákéveket követően 1956-ban fejezte be középiskolai tanulmányait.

Egy 1976-ban készült interjúban Búzás Árpád így emlékezik vissza diák­éveire: „Valódi nagy iskolaélményt azonban a marosvásárhelyi Bolyai Farkas-líceum jelentett számomra. Itt érettségiztem 1956-ban. Ennek az iskolának a szellemét, az öreg falakat, az eleven hagyományokat, a tanári kart, a bentlakást nem lehet elfelejteni…”¹¹

Akkoriban az egyetemi felvétel nem csupán a diák tudásától, hanem annak etnikai és szociális származásától is függött. Búzás Árpád értelmiségi családból származó jelentkezőként nem jutott, nem juthatott be az egyetemre.

Miután sikertelenül felvételizett a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemre, egy évig tisztviselőként dolgozott, majd a következő évben újra felvételizett Kolozsvárra, ismét sikertelenül. Kétévnyi „létfenntartó munka”¹² következett, s ez idő alatt Marosvásárhelyen elvégezte a hároméves gyógyszerészeti technikumot. Itt ismerkedett meg leendő feleségével, a sepsiszentgyörgyi születésű Török Hertával, akinek hosszú ideig udvarolt. A technikum elvégzését követően kihelyezték őket. Herta Kovászna megyébe került, Árpi pedig gyógyszerészasszisztensként dolgozott Zetelakán¹³ 1960 januárjáig, amikor megkapta a katonai behívóját. Vasutas katonaként szolgált 1962-ig, amikor szakaszvezetői rangban leszerelt.¹⁴ Ezt követően Lövétén dolgozott.

Ugyanabban az évben felvételt nyert a Temesvári Műegyetem Iparvegyészeti Karára. Az utolsók közt jutott be. Nehéz volt behoznia a lemaradást, de nagy szorgalmának, kitartásának és dr. Kerek Ferenc tanársegéd bátorításának, támogatásának köszönhetően hamarosan az élvonalba került. „Hat év megszakítás után Árpi elkezdte az egyetemet, ami nagy megerőltetést jelentett számára, mert hat év után úgy kizökkensz, hogy nagy akaraterő kell ahhoz, hogy újrakezdd. Ő annyira jól kezdte az egyetemet, hogy úgy volt elkönyvelve, mint az egyik legjobb tanuló.”¹⁵ Tanulmányai befejeztével tanársegédi állást ajánlottak fel neki. Mivel ekkor, 1966-ban házasodtak össze Hertával, családjára való tekintettel nem fogadta el ezt az akkor rangos munkalehetőséget, hanem a Medgyesen frissen alapított Chimigaz kutatóintézetben foglalt el kutatómérnöki állást, ahol nyugdíjas koráig kiváló szakemberként dolgozott.

1969-ben megszületett első gyermekük, Szilárd.

1971-ben megpályázott egy ösztöndíjat, amelyet az Egyesült Nemzetek Nevelésügyi, Tudományos és Kulturális Szervezete (UNESCO) révén a francia kormány ajánlott fel. Pályázatát elfogadták, így több hónapot Lyonban tölthetett, ahol önállóan dolgozott egy kutatóintézetben. Bár nem volt könnyű alkalmazkodnia az ismeretlen környezethez, a szokatlan felszerelésekhez, modern berendezésekhez, felismerte a páratlan lehetőséget, és szüntelenül tudása bővítésén dolgozott. Hétköznap reggeltől késő estig a laborban volt, hétvégén könyvtárakat, könyvesüzleteket, múzeumokat, színházakat látogatott, valamint utazott. Ekkor volt Svájcban, Olaszországban, és keresztül-kasul bejárta Franciaországot. Az ekkor készített fotóiból többször tartott előadást a Medgyesi Magyar Szabadegyetem keretében. A Louvre-ról és az ott látható művészeti alkotásokról külön diavetítéses előadást állított össze. Ez páratlan szellemi táplálékot jelentett az előadásokon résztvevő medgyesi magyaroknak abban az időben, amikor nem volt sok szórakozási lehetőség, sőt, az élelmiszer is szűkében volt.

Lyonban vizsgáznia is kellett, és olyan oklevéllel tért haza Franciaországból, amely nemcsak számára, de az egész országnak elismerést jelentett. Kapott is újra meghívólevelet a francia kutatóintézettől, de a hatóságok már nem engedték vissza – viszont meggyőződésünk, hogy a páratlan szakmai lehetőségek ellenére másodszor is hazajött volna. Mint korának sok embere, ő is igazi hazafi volt. Tudta, hogy őrá itt van szükség, és itt szolgálta a „rájabízottakat” haláláig.

1972-ben megszületett második gyermekük, Ágnes.

Szakmai dolgokról csak szakmabeliekkel beszélgetett

Ugyanebben az évben beiratkozott a doktorátusra, remélve, hogy néhány év múlva megvédheti dolgozatát, amit részben Lyonban készített elő. A kommunista rendszer viszont nem engedte ledoktorálni addig, amíg a mentora élt. A professzor halála után, 1988-ban engedélyezték a doktorátusát, annak reményében, hogy nem lesz, aki lektorálja a munkáját. Viszont a Temesvári Műegyetemen a professzorok még emlékeztek rá, barátként fogadták, és azonnal került olyan, aki vállalta a vezető tanár szerepét. Búzás Árpád dolgozata ekkor már régen készen volt.

A doktori dolgozat megvédésén mindkét gyermeke jelen lehetett, akik csodálattal tapasztalták, hogy húsz év után is mennyire otthon volt Temesváron.

„Azon kevesek egyike volt, vagy talán ő volt az egyetlen ember, aki úgy szerezte meg a doktori címet a kommunista rendszer alatt, hogy sosem vált annak kiszolgálójávᔹ⁶ – mesélte az interjú során keresztfia, László Lóránt történész.

Annak ellenére, hogy mennyire nehezen szerezte meg doktori címét, ezt a hétköznapokban sosem használta. Úgy vélte, hogy a doktori cím a szakmának van. Szakmai dolgokról kizárólag csak szakmabeliekkel beszélgetett, illetve ha valaki rákérdezett, akkor az illetőnek érthető módon megválaszolta a kérdést, szakmai részletek nélkül. „Ő nem a doktori címére volt büszke, hanem arra, hogy a legjobb autószerelőnek tartják a városban” – mesélte a fia, Szilárd.¹⁷

Munkaévei során tizenhat szakközleményt és tizenegy tanulmányt publikált, illetve tizennyolc bejegyzett találmánya volt.¹⁸ Tanulmányait nagyon megfontoltan közölte, mivel úgy tartotta, hogy a tudományban csak új eredményekkel érdemes jelentkezni.¹⁹

Kollégái nagy örömére a nyugdíjaztatása után is évekig bejárt, szinte naponta, és segített kollégáinak az éppen aktuális kutatások elvégzésében. Bató Erzsébet, egykori munkatársa így emlékszik vissza rá: „minden munkatársával jó emberi viszonyban volt. Sokszor nem volt könnyű az akkori rendszer rejtett vagy nyílt nyomásait elhordozni, de ő ellenállt. Hivatalos aktákban a nevét is torz alakban írták.

Belföldön és külföldön is elismert szakember volt. Megbízható, nagy tudású és alázatos ember. Sokszor voltunk nyomasztó helyzetben, amikor ellenőrző csoportok érkeztek a központból. Ilyenkor a gyári vezetőség inkább őt küldte, hogy képviselje a gyárat és a helyzetet.

Nem volt konfliktusgerjesztő ember. Ő megoldani szerette és tudta a problémákat.”²⁰

Az 1960-as évek végén Medgyesen megalakult a Magyar Szabadegyetem, amely hétről hétre neves erdélyi írók, költők, közéleti emberek előadásait fogadta népes közönség részvételével.

Búzás Árpád és Török Herta 1966-ban, házasságkötésüket követően költöztek Medgyesre, és ott felvállalták a magyar közélet szervezését. Búzás Árpád évekig szervezője, előadója volt a „magyar esteknek”.

Az 1989-es változásokat követően a Búzás házaspár, akárcsak a Medgyesi Magyar Szabadegyetem többi oszlopos tagja – a teljesség igénye nélkül: a Fekete, Gazdag, Jakab, Máté, Német, Szabó, Szura házaspárok –, alapító tagja volt minden magyar vonatkozású helyi szervezetnek vagy mozgalomnak, legyen az RMDSZ, EMKE, MADISZ, Bolyai Társaság, Erdélyi Múzeum Egyesület, Ifjúsági Keresztény Egyesület, Kolping mozgalom, Szent Márton Cserkészcsapat; de említsük meg a nőszövetségeket, valamint a vegyeskórust, emellett elindították a ma is működő Nagy-Küküllő című helyi újságot is.

Medgyes szék székhelye

Medgyes az évszázadok során többször is nehéz időket elszenvedett paraszt-, kézműves-, polgár-, majd munkásváros Nagyszebentől 56 km-re északkeletre; a Nagy-Küküllő bal partján fekszik. A vár az idők során többször gazdát cserélt. 1075-ben Szent László királyunk telepítette a székelyeket a Nagy-Küküllő mentére, így Medgyesre is. A 12. század folyamán II. Géza király (1130–1161) fokozatosan Erdély keleti gyepűire helyezte őket. 1267-ben említették először Mediesy alakban. Honfoglaláskori székely település, neve a székely törzsnevek között található. 1267-ben az elköltözött székelyek helyére a magyar király hívására a Rajna és a Mosel vidékéről német telepesek jöttek. A 14. századtól a szász Medgyes szék székhelye, szabad királyi város.

1414-ben említik meg első alkalommal írott dokumentumokban a Szent Margit tiszteletére épült medgyesi templomot. Harangtornyát igen magasra akarták építeni, így a legenda szerint büntetésként ferde lett. „Trombitás toronyként” is ismerik, mert a város hírnöke ennek a legmagasabb toronynak az ablakából trombitahanggal jelezte a közeledő veszélyt. A Szent Margit-templom tornyának magasítása 1550 és 1551 között történt, így az addigi három emeletet még öttel megtoldották. A munkálatokat mindössze két hónap alatt végezték el, ennek eredményeként a torony magassága 68,5 m lett. A torony megnövekedett súlyát a homokos talaj nem bírta el, süllyedni kezdett. A torony tengelyének ferdülése jelenleg az alap és a csúcs között 2,28 m. Ekkor épült a négy fiatorony a torony négy sarkára, ezzel adva ország-világ tudtára, hogy Medgyes városának pallosjoga van.

1462-ben és 1464-ben Mátyás király a városban vendégeskedett, majd a várost hármas kőfallal vetette körül, amely bástyáival együtt jórészt ma is áll. Miután felépültek a vártornyok, azokban foglaltak helyet a város céhei. Erődített evangélikus temploma 1482-re készült el, Mátyás és Bethlen címerei díszítik. A király parancsára itt tartották fogva Vlad Ţepeşt 1476-ban.

Huszonnégyszer tartottak országgyűlést Medgyesen. A királyi tábla – Erdély legfelsőbb törvénykező szervének – helye is Medgyes volt, amíg Mária Terézia császárnő át nem költöztette Marosvásárhelyre.

1747-ben a medgyesi ferences rendi kolostort konvent rangjára emelték, ettől kezdve a rend felsőbb iskolájának otthona lett. Falai között elemi iskola is működött. Ennek az iskolának a helyén áll a jelenlegi Báthory István Általános Iskola, Szeben megye egyetlen önálló magyar iskolája. II. József császár 1773-ban kiadott concivilitas-rendelete révén megengedte Medgyesen is, hogy a szászság mellé a magyarság és a románság is beköltözhessen a várfalon belüli részekre. A 17–18. században templomok épültek, az ország szempontjából is fontos politikai döntések születtek itt, a lakosok száma pedig egyre nőtt.

Az 1575-ben Medgyesen tartott országgyűlés megerősítette Báthory István fejedelemségét, ugyanis a lengyel követek itt hívták meg a lengyel trónra. 1576. február 8-án, az akkor már evangélikus Szent Margit-templomban tette le a fejedelem esküjét, amelyben elfogadta lengyel királlyá választását és annak feltételeit.

A következő évszázad alatt a város folyamatosan fejlődött és növekedett. Új szakmák, majd munkahelyek jelentek meg, és a város lassan kereskedelmi és munkásvárossá alakult. Mivel a környék nagyon jó szőlőtermő vidéknek bizonyult, a borkészítés a helybeliek egyik legfontosabb foglalkozása lett. A legenda szerint a helybeli gazdagok aranyból készíttettek három nagy szőlőfürtöt, amit büszkén mutogattak a város minden fontos eseménye alkalmával, viszont az idők során ezeknek nyoma veszett, így már csak a város címere őrzi ezeket.

A 19. század végén erős zsidó hitközség alakult Medgyesen, amely 1896-ban felépítette a környék egyik legimpozánsabb zsinagógáját, nem messze a református templomtól.

A Medgyesen élő református hívők 1888-ban építettek templomot, a magyar felekezeti iskolák viszont sokáig elemi szinten maradtak. A zsinagógához hasonlóan a református templom is a várfal közvetlen közelében, de csakis azon kívül épülhetett fel.

A 20. századi iparosodás következtében fontos gyárak nyíltak, és egyre több ember költözött be a közeli és távoli falvakból. A város kiépült, a házak mellett tömbházak jelentek meg, az egykori székely–szász településen egyre több román polgár foglalt helyet, aki egyaránt magával hozta saját szokásait és képességeit.

Az 1919-es medgyesi nagygyűlésen az erdélyi szászok küldöttei megszavazták, hogy a Román Királysághoz szeretnének csatlakozni. A magyar művelődési életet lelkes tanítók, lelkészek indították meg, akik énekkarokat, olvasóköröket és színjátszó csoportokat szerveztek. A második világháború után a Magyar Népi Szövetség helyi szervezetében folyt a művelődési élet.

Búzás Árpád így ír szeretett városáról: „Medgyes nem magyar város. Első írásos említése 1267-ből való, már korán »civitas« rangra emelkedett, de megmaradt szász városnak a kalapos király uralkodásáig. A középkor évszázadai során fejlődésében elmaradt Nagyszeben, Brassó vagy akár Beszterce mögött, ennek oka a Kárpátokon túli régiókkal (egészen Kis-Ázsiáig) folytatott élénk kereskedelmi kapcsolatban Medgyes hátrányosabb földrajzi helyzete. Összevetve népességének nagyságát a gazdasági és szellemi teljesítménnyel, el kell ismernünk, hogy ha nem is az első, de élvonalbeli központja volt a szászságnak egész történelme folyamán. Valóságérzetükre jellemző, hogy még egy kis adag önirónia, humor is belefér saját maguk bemutatásakor, midőn azt állítják, hogy a medgyesiek három dologgal dicsekednek: a szebeni szalámival, a segesvári óratoronnyal és báznai gyógyfürdővel. A valóság viszont az, hogy több nagy esemény is kötődik a városhoz, mert Honterus hittérítő munkája nyomán nem Brassóban, hanem Medgyesen ült össze a szászok képviselete, és itt mondták ki egységes csatlakozásukat a reformáció lutheránus ágához, és az első világégés végén ugyancsak itt hangzott el csatlakozási nyilatkozatuk Nagy-Romániához. Szabó M. Attila egyik nemrég tartott előadásából tudjuk, hogy több mint ötven erdélyi országgyűlés színhelye volt a város, pontosabban a Szent Margit evangélikus templom. A szász krónikások sopánkodásaiból kitűnik, hogy mekkora terhet jelentett ez a helyieknek. Elejtett megjegyzéseikből az is kivehető, mennyire idegen volt számukra a magyar arisztokrácia darutollas, sarkantyús megjelenése, a népes kíséret, az úr–szolga képlet merev társadalmi jelenléte. Talán ez lenne egyik kulcsa annak a sajnálatos történelmi tragédiának, hogy nem sikerült kiépíteni velük egy szoros és tartós szövetséget, mely biztosította volna Erdély folyamatos fejlődését, stabilitását, felzárkózását Európa élvonalához. Két ellentétes berendezkedésű társadalmat nem tudtunk közös nevezőre hozni, ebben mindkét fél ludas, akkor is, ha az ellenérzéseknek voltak valós vagy kevésbé valós alapjai. Természetesen állandóan voltak kapcsolatok, mert a szásznak szüksége volt a székely fűrészárura, égetett mészre, kerámiára, a székely pedig visszafelé szekerét gabonával, borral, kézműipari termékekkel rakta meg. Mindez azonban takaréklángon zajlott a kényszer diktálta ütemben és színvonalon. Olyan szépen ír személyes tapasztalatai alapján is viszonyainkról Kányádi Sándor, aki több helyen keserű végkicsengéssel állapította meg, hogy itt élünk egymás mellett több évszázad óta, és alig tudunk valamit egymásról.”²¹

Országos hírű szabadegyetem

1968-ban Sütő András medgyesi látogatását követően létrejött a helyi szabadegyetem Koncz Ilona kémia–biológia szakos tanárnő kezdeményezésére. Céljai megvalósításában László Zoltán jogász és dr. Szilágyi András segítette őt 1969-ben. A medgyesi magyar szabadegyetem rövid idő alatt országos hírű lett: a hetente rendezett, 1990-ig megszakítás nélkül megtartott előadásoknak köszönhetően megfordult itt a romániai magyar irodalmi, tudományos és művészi élet számos jelentős képviselője, továbbá előadóművészek, képzőművészek, zenészek, népművészek. Előadóestek, hangversenyek, tudományos, ismeretterjesztő előadások és kiállítások jöttek létre.

A helyi pártszervek engedélyezték Koncz Ilonának, hogy néha tudománynépszerűsítő előadást szervezzenek – az akkori – Május 1. Művelődési Házban. A Kis enciklopédia című sorozat előadói a kezdetekben helyi értelmiségiek voltak. Minden előadás előtt el kellett hangoznia a kötelező mondatnak: „A Szeben megyei magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának nevében átadom a szót…”

A hatóságok egyrészt támogatták ezeket a találkozókat, másrészt nagyon óvatosan kezelték. „Érdeklődtek”, hogy ki jön, milyen témáról lesz szó, kik a résztvevők. Így sok esetben olyan címet kellett kiötölni, amely nem váltotta ki a hatóságok nemtetszését, de felvezetőül szolgált a tulajdonképpeni, sok esetben kifejezetten magyar vonatkozású témához. A mindenkori előadás napjának megválasztása mindig a Román Televízió bukaresti magyar adásának időpontjától függött.

Megalapításától kezdve a heti rendszerességgel megtartott előadások fonala egyetlenegyszer szakadt meg: a 1977. március 4-i földrengést követő alkalom elmaradt. Az előadók ellenszolgáltatás nélkül tartották meg előadásaikat. Az átlagos közönség ötven fő körül mozgott, de nem volt ritka a 150–300 fős hallgatóság sem. Rövid idő alatt kialakult egy nagyon hűséges törzsgárda, az előadások végén lehetőség volt kérdéseket feltenni, kötetlen beszélgetések alakultak ki. Gazdag Mária a következőképpen jellemezte a rendezvényt: „A kor írói, költői [...] akik jelentettek valamit Erdélyben vagy a Korunknak; az Utunk szerkesztősége, mind eljöttek egy-egy értékes előadással. Ezeket az előadásokat követték az összejövetelek. Valamelyik családnál találkoztunk, beszélgettünk. Igazi szép emlékek. És amikor nem sikerült előadót hívni más helyről, akkor beléptek a helyiek. Ilyen volt Búzás Árpi bácsi, Zajzon doktor, Kövesdi doktor, de felsorolhatnánk az akkori összes magyar orvost, értelmiségit, akik értékes előadásokat tartottak. Árpi bácsinak nagyon szép fényképsorozata volt például a szászokról, a szász vidékről. Akkor ő ezt mind bemutatta.”²² Ezzel pedig akkora sikere lett, hogy felkérték, mutassa be a kiállítását a kolozsvári Korunk Galériában is. A kolozsvári tárlatnyitón egykori osztálytársa, Boér Ferenc is részt vett.

A medgyesi hétfő, szerda vagy csütörtök esték Erdély-szerte ismertté váltak. A Korunk folyóirat szerkesztősége teljes mértékben támogatta a szabadegyetem munkáját. Ezt viszonozva, Búzás Herta szervezésének köszönhetően a lapnak éveken át több mint ötven medgyesi előfizetője volt. A Búzás házaspár úgymond terjesztője volt minden erdélyi magyar művelődési lapnak: Herta szervezte az előfizetéseket, Árpi pedig fáradhatatlanul hordta ki a lapokat, mondhatni haláláig.

A szabadegyetemünk húsz tanéven át működött. Az elhangzott előadások száma 600 körül lehet. A medgyesi szabadegyetem nagyon ritkának számított Erdélyben, hiszen következetesen hetente tartotta előadásait. Szabó M. Attila és felesége, Erzsébet volt a szabadegyetem fő „mozgatórugója”, mellettük mindenképp meg kell említenünk Benedek Kálmán, Horváth Béla, Faragó Csaba, Kiss Sándor, illetve Búzás Árpád nevét – utóbbi Gazdag Sándor és Fekete Lajos jogászokkal együtt kivette a részét a kurzus megszervezéséből is.

„A medgyesi szabadegyetem a város magyarságának műhelye, amely igazi nemzetiségi tudatot munkál, és nem csak Medgyes számára. Szívesen jövök el ide” – vallotta Beke György az itt tartott előadását követően.²³

Búzás Árpád a szakmája mellett szeretett fényképezni és kirándulni is. Ő volt a baráti társaság lelke. Megtervezte, megszervezte a többnyire vonatos, gyalogos, később autós kirándulásokat, valamint alaposan felkészült a kiszemelt hely történelmi és földrajzi látnivalóiból. Így ezek a kisebb-nagyobb csapatokban szervezett kirándulások gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt nagy élményt jelentettek. A későbbiekben mind a négy, Magyarországon élő unokáját is sokat vitte Erdély látványosságait és rejtett zugait megtekinteni, velük is megszerettette ezeket a csodás tájakat.

„A szüleim emlékében ő úgy él, mint a társaság egyik központja, egy olyan ember, aki jó hangulatot tud teremteni, akit ténylegesen fel lehet hívni, ha bajban vagyunk, és akivel barátként akár lelki témáról is el lehet beszélgetni.”²⁴

Kedvenc kirándulóhelye Kerc volt, az egykori cisztercita apátság romjai. Itt minden évszakban megfordult, mindenkit elvitt oda. Az itt készült fotóiból külön albumot készített, amelyet lánya, Ágnes ma is féltve őriz.

Útjai során éberül figyelte az emlékhelyek, műemlékek állapotát. Több erdélyi honvédkatona sírkövét is felújította saját erejéből és költségén. Ebbe a munkába gyermekeit is bevonta – drótkefével súroltatta le velük a régi festéket, vagy éppenséggel virágért küldte le őket a piacra. Mindenkinek a maga erejéhez mérten szabott feladatokat. Tette ezt egy olyan korszakban, amikor a hatóságok nagyon nem nézték jó szemmel az ilyen tevékenységeket.

A következőket olvashatjuk erről az időszakról: „Téli időszakban nem kirándultunk rendszeresen, csoportosan, inkább apróbb egyéni vállalkozások voltak, de az egyetemi előadások mellett a farsangi összejövetelek, a »maszkabálok« jelentettek még egy virágos ágat. Érződött a szász hatás ezeken az összejöveteleken. Legalább egy alkalommal összegyűltünk rendszerint azoknál, akik magánházakban, nagyobb lakásban laktak, és ők sorra vállalták a házigazda szerepét: nagyszerű kikapcsolódási lehetőséget nyújtottak a meghívottaknak, akik akár ötvenen is lehettek. Próbáltuk kihasználni az összejövetelek szórakoztató és közösségalakító szerepét. A résztvevők enni- és innivalóját kosaras alapon adtuk össze, a dorbézolás, a túlfogyasztás ismeretlen fogalom volt közöttünk. Ezeken az estéken versengtünk a minél ötletesebb jelmezért, amit díjaztunk is. Ezek az alkalmak segítettek kiszabadulni az akkori idők nyomása alól.”²⁵

Búzás Árpád életének egyik meghatározó eleme volt az, amikor találkozott a medgyesi Ferenc-rendiekkel. Mélyen vallásos ember volt, így illett hozzá a ferencesek egyszerűsége.

Amikor 1984-ben kirándulást szervezett a sepsiszentgyörgyi Mikó tizedik osztályának, amelybe a fia, Szilárd is járt; a diákokkal megismertette a szász vidék szépségeit, erődtemplomait és várait, továbbá találkoztak Szálvátor atyával (Dr. Bálint Albert pater OFM) is, aki rendtársaival az utolsó ferencesek közé tartozott Medgyesen. Sok év távlatából is nagy élményként maradt meg az akkori diákoknak az, hogy találkozhattak a Rómában tanult egykori teológiai tanárral, a börtönviselt, nehéz megpróbáltatásokat szenvedett 73 éves atyával, az egyháztörténelem doktorával, aki a nehéz időkben, 1957 és 1991 között az erdélyi ferences provincia helyettes tartományfőnöke volt.

Ugyanezen a kiránduláson Búzás Árpádnak volt gondja arra is, hogy a szentgyörgyi diákokat összeismertesse a velük egykorú medgyesi magyar diákokokkal, hogy tágítsa mindkét csoport látóhatárát.

Amikor 1983-ban Somogyom Medgyes filiája lett, a ferences atyáknak vasárnap és ünnepnap ki kellett járniuk misézni. Mivel a ferenceseknek nem volt autójuk, tömegközlekedéssel pedig nagyon körülményes volt megközelíteni Somogyomot, Búzás Árpád felajánlotta, hogy elviszi a papot a misékre. És tette ezt vasárnapról vasárnapra, minden ünnepnap, 34 éven át, haláláig. Schmidt Sándor emlékeiben is így él Búzás Árpád: „Nekünk volt egy biztos emberünk: a mérnök úr.”²⁶ Ő lett a falu krónikása, mindenese, mindenki szeretett „mérnök ura”, aki nemcsak töretlenül vitte sárga Daciáján az éppen szolgálatos káplánt, később plébánost a szentmisére, de intézte az egyszerű emberek dolgait a városban, betegeket látogatott. Több mint ötezer ember alkalmazottja volt a gyárnak, ahol Búzás Árpád vezető kutatómérnök dolgozott akkoriban. Ő mindenkit kollégájának tekintett, és kollégaként is beszélgetett el Somogyomban azokkal, akik ugyanabban a gyárban dolgoztak, mint ő, pedig munka közben nyilván sohasem találkoztak. Dávid György így emlékszik erre az időszakra: „Nekem nagy öröm volt, hogy van köztünk egy ilyen ember. Amit ő Somogyomban tett, és ahogy tette a dolgát alázatosan, szerénységben, az egy szent emberhez méltó volt, aki imában, alázatban él, és cselekszik. Ahogy tanította azt a – mondjuk – magára maradt népet. Elmondta, hogy régóta nincs magyar pedagógus a faluban, de őrzik a nyelvüket. Ő volt az, aki a történelmüket is őrizte. Ahogy szerette őket, ahogy elköteleződött mellettük. A somogyomiaknak ő volt az a kapaszkodó, aki intézte az ügyeiket. Jó volt látni, hogy valaki tesz értük. Ő volt az, aki azt sugallta nekik, hogy nincsenek elfelejtve, ők is magyarok, ők is a magyar néphez tartoznak.”²⁷ Minden ünnepre felkészült, a misék végén elmondta, hogy mi az ünnep lényege, mire és miért kell megemlékezni, s miért fontos ez magyarságunknak. Egyetlen évfordulót sem felejtett el. Búzás Árpád „amint megismerte az embert, névileg szólította, ahogy kijött a templomból: hogy van?”²⁸ Egy másik volt ismerőse a következőképp emlékezett vissza: „úgy ismert, mintha ide tartott volna a faluba”.²⁹

Somogyom történetírója

Búzás Árpád 2001 novembere és 2017 áprilisa között három nagy, keménykötésű füzetbe írta a falu historia domusát. Felkérésre megírta Somogyom rövid történetét is:

„Falusi település a Nagy-Küküllő jobb partján, abba befolyó patak völgyében. Románul Șmig, németül Schmiegen, ma Almás (Szászalmás) községhez tartozó falu, Szeben megyében. Medgyestől 14 km távolságra.

Szász alapítású település, ezt bizonyítja a ma is álló evangélikus templom központi fekvése és műértéke. Első írásos említése 1317-ből van Sumugum néven. 1390-ben viszont működő és nyilvántartott egyháza van: Parochiális ecclesia. 1604-ben tűnik fel első magyaros név: Ádám Varga Zasz – Somogjomy; utalva a település jellegére is (Szászsomogyom).

A maga öt templomával kiemelkedik a vidéki települések sorából, kevés hasonló példa akad az országban, de még Európában is. Evangélikus temploma gótikus stílusban épült a 14. században, érdekes módon torony nélkül, külön haranglábbal. Átalakítás után ma már csarnoktemplom, eléggé leromlott állapotban. Szárnyasoltára a 16. században készült, ma a bukaresti szépművészeti múzeumban látható. A többi négy templom (római katolikus, református, görögkatolikus, ortodox) kisebb és stílus nélküli épület, emelésük a 18–19. századra tehető.

A népességcsere valószínűleg már a tatárjárás után megindulhatott, és felgyorsult a szász közösség gyengülésével. A Révai-lexikon már 1910-ben 1002 román és magyar lakost említ (szászt nem) és kitűnő bortermelést. A magyar közösség 250 lélekre tehető, fele-fele arányban katolikus és református, aránylag kis ingadozással az utolsó kétszáz év alatt. Ma, miután a tervgazdaság összeomlott, otthon próbálnak boldogulni, küszködve a visszakapott kisbirtokon. Értelmiségi nem él a faluban, se pap, se tanító, se orvos, ez pedig kiszolgáltatottá teszi a helybélieket. Nincs magyar óvoda, a gyermekek anyanyelvükön csak az összevont I–IV. osztályokban tanulhatnak. Mégis tartják magukat, és ragaszkodnak a hagyományokhoz, nyelvükhöz, hitükhöz.

Igen szép szokás a karácsonyi kántálás. A férfiak végigjárják a családokat, közösen imádkoznak mindkét templomban, és a bevételt is elosztják. Mérai Dávid Dénes kántor működése alatt volt színjátszó- és tánccsoport is. Tudós személyisége volt a falunak néhai Péter Jenő bácsi, amolyan kis múzeumot hozott létre, és több füzetbe jegyezte le a falu krónikáját. Jeles szülöttje Somogyomnak Derzsi Sándor költő, a küzdelmes életű igaz ember. Egy katolikus papot is adott a világnak e kis falu Belényesi József személyében.

»Somogyom történetének tanulsága: élni lehet, élni kell.«”³⁰

Élete utolsó két évtizedében újabb kihívások elé állította a sors. Mindkét gyermeke Magyarországra költözött, ott alapítottak családot. Bár gyermekei, unokái rendszeresen látogatják medgyesi nagyszüleiket, a távolság mégis fájó, s ahogy az ember idősödik, ez egyre inkább rátelepszik a lelkére. Mindezek ellenére ő továbbra is a baráti kör lelke, és a rohamosan fogyó medgyesi magyarság oszlopos tagja. Folytatja sokrétűen kifejtett segítő munkáját, jó szívvel és felkészülten mutatja be Medgyest a látogatócsoportoknak, és eközben súlyos depresszióval küzdő feleségének is gondját viseli.

Székely Zoltán a következőképp emlékezett vissza Búzás Árpádra: „Az ő társaságában sohasem éreztem magam mellőzve, úgy éreztem, hogy figyel rám, és hogy tiszteletet nyújt.”³¹ Minden emberben, keresztény hittel, Isten képmását látta és tisztelte.

2016 februárjában a Marosvásárhelyi Kultúrpalota színpadán átvette az Ezüstfenyő díjat. Bár sosem azért tette, amit tett, hogy ezzel dicséretet, hírnevet vívjon ki magának, mégis jóleső érzés volt neki, hogy a szórványban kifejtett magyarságmegtartó munkáját elismerésben részesítették. De talán többet jelentett neki a kitüntetésnél az a tény, hogy az akkorra igencsak megfogyatkozott baráti társaság minden tagja elkísérte őt.

Élete egyik nagy meglepetése volt, amikor 2017. április 27-én, vasárnap a somogyomi gyermekek és hívek felköszöntötték a születésnapján. Addig mindig ő állt ki az oltár elé beszélni a szeretett somogyomiakhoz, most pedig e kis közösség rá kérte Isten áldását. „Én nem vagyok méltó ilyen köszöntésre – mondta meghatódottan, könny­be lábadt szemekkel –, mert engem a szeretet hozott ki 34 évvel ezelőtt ide, ahol nem üres falak fogadtak, hanem emberek.”³²

Életének 78. évében, 2017. május 22-én, rövid kórházi tartózkodás után, Marosvásárhelyen örök nyugodalomra tért. A medgyesi és somogyomi magyar közösség szívében őrzi őt, akárcsak román és német ismerősei, mindenki, aki élete során egyszer is találkozott vele.

Búzás Árpád életpéldája fontos számunkra. Mindenki példaképe lehetne. Szerénysége, jósága, szeretete és türelme még sokáig kísérni fogja azokat, akik ismerték őt, nemzetiségtől és felekezettől függetlenül. Szerette családját, környezetét szelíden oktatta, a közösségeket összetartotta és a kitartásra nevelte. Tudását jó szívvel és bőkezűen, de szerényen adta át. „Ettől persze lehet hősnek nevezni, ha épp ezt a szót akarják használni, de ő nem volt hős, hanem egy hétköznapi harcos.”³³

Utóhang

„Búzás Árpád számomra példakép és példakép is fog maradni. Szerencsésnek tekinthetem magam, mert ismerhettem őt. Igaz, csak harmadikos voltam, amikor meghalt, de emlékeimben őrzöm őt és a sárga Daciáját, amivel mindig járt, a szerénységet és a jóindulatot, ami jellemezte. Szüleimtől megtudtam, hogy mindig is öröm volt látni őt, főleg a rossz napokon. Jó érzés volt családom számára is, hogy bármikor találkoztunk vele, mindig érdeklődött az egészségünkről, rólunk. Örvendek, hogy alkalmam volt őt közelebbről megismerni.” (László Bernadett Judit)

„Kutatásaink során lehetőségünk volt arra, hogy megismerjük a medgyesi magyarság kulturális múltját, és tudatosabban, felelősséggel tudjuk vállalni magyar identitásunkat.” (Vajda Szilvia)

„Büszkeséggel tölt el bennünket az is, hogy Búzás Árpád családjának örömet szerezhettünk, és felajánlhattuk nekik ezt a szép emléket. Búzás Árpád mérnök úr példakép számunkra.” (Catalan Stefania)

Jegyzetek

1 Erdélyi Magyar Ki Kicsoda 2010. Romániai Magyar Demokrata Szövetség – BMC Kiadó, 2010. [794] Búzás Árpád, 141. old., 2010.

2 Horváth Zoltán vallomása Búzás Árpádról, 2021. 04. 17., Németország.

3 Karda Ferenc: Egy vegyészmérnök útja Szovátától Lyonig. Utunk, 1976. 3.

4 Babota Tibor, interjú, 2021. 05. 07., Medgyes.

5 Uaz.

6 Gazdag Mária, interjú, 2021. 04. 16., Medgyes.

7 Máté Erzsébet, interjú, 2021. 05. 03., Medgyes.

8 Gazdag Sándor, laudáció, 2016, Medgyes.

9 Szura Adolf, interjú, 2021. 04. 26., Medgyes.

10 Uaz.

11 Karda Ferenc: i. m.

12 Karda Ferenc, i. m.

13 Gazdag Mária, interjú, 2021. 04. 16., Medgyes.

14 Szura Adolf, interjú, 2021. 04. 26., Medgyes.

15 Szura Adolf, interjú, 2021. 04. 26., Medgyes.

16 László Lóránt, interjú, 2021. 04. 28., Marosvásárhely.

17 Online interjú Búzás Árpád leszármazottaival, 2021. 05. 23.

18 Kövesdy Pál: In memoriam Búzás Árpád. Átalvető, 2017. július.

19 Karda Ferenc, i. m.

20 Bató Erzsébet, műszaki rajzoló, visszaemlékezés, 2021. 04. 18., Medgyes.

21 Búzás Árpád: Őrzők a végeken. In: Szabó M. Attila: Volt egyszer egy. Adatok a medgyesi szabadegyetem történetéhez (1970–1991). https://medgyes.ro/volt-egyszer-egy

22 Gazdag Mária, 2021. 04. 16., Medgyes.

23 Beke György, író, riporter, Kolozsvár 1980. nov. 5.

24 László Lóránt, interjú, 2021. 04. 28., Marosvásárhely.

25 Búzás Árpád: i. m., 42. o.

26 Szabó Erzsébet, interjú, 2021. 04. 27., Somogyom

27 Dávid György, interjú, 2021. 05. 15., Sepsiszentgyörgy

28 Szabó Sándor, interjú, 2021. 04. 27., Somogyom

29 Schmidt Sándor, interjú, 2021. 04. 27., Somogyom

30 Búzás Árpád: Somogyom helytörténete, 2012. 01. 06. www.medgyes.ro

31 Székely Zoltán, interjú, 2021. 04. 20., Medgyes

32 Dávid István felvétele, 2017. 04. 27., Somogyom.

33 Búzás Szilárd, egyetemi tanár Szegedi Tudományegyetem, On­line in­terjú, 2021. 05. 23., Medgyes–Szeged–Szászhalombatta.

Források:

https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Medgyes_magyar_irodalmi_%C3%A9lete

https://medgyes.ro/volt-egyszer-egy

Szabó M. Attila: Volt egyszer egy… Adatok a medgyesi szabadegyetem történetéhez (1970–1991). https://medgyes.ro/volt-
egyszer-egy

(Az írás készültekor, 2021-ben a szerzők a medgyesi Báthory István Általános Iskola diákjai voltak, ma Catalan Stefania és Vajda Szilvia ugyanott, László Bernadett Judit a marosvásárhelyi Bolyai Farkas Elméleti Líceumban tanul tovább. Szakmai irányító: Gazdag Erzsébet színész.)