A református lelkész-esperes szellemi hagyatéka (1.)

Málnás község rövid bemutatása

Sepsiszentgyörgytől 18 kilométerre északra, az Olt és a Málnás-patak völgyében, a Bodoki-hegység lábánál fekszik. Valószínűleg a falu határában található gazdag málnavidékről kaphatta a nevét. 1366-ban Malnas néven említik először. Eredetileg Oltszem határának része volt, a 14. században kezdték benépesíteni. Régen a vegyesen lakott székelyföldi jobbágy–határőr falvak típusához tartozott. 1614-ben a 31 itt élő családból csak 13-an tartoztak a szabadok közé, mellettük 16 jobbágy és 2 zsellér élt. A község lakossága 2009-ben 1170 fő volt. Református egyháza a 19. századtól rendelkezik templommal, római katolikus filiája pedig 1887-ben kapott templomot. A falut körülölelő erdőket valamikor a Mikók birtokolták, közülük került ki a legtöbb, földdel és jobbággyal rendelkező nemes. 1896-ban helyezték üzembe a falu kőbányáját, 1934-ben a másodikat, mely több mint száz embernek adott munkahelyet. A falu környékének látványosságai közé tartozik a kora középkori Herecz vagy Mikó vára, amely a falutól délre, Málnástól és Oltszemtől egyenlő távolságra, az Olt bal partján emelkedő meredek Vártető nevű hegycsúcson fekszik. Számos legenda fűződik a ma már nem látható várhoz. A környék legféltettebb növénytani értéke a kisasszonypapucs orchideaféle. Megtalálható itt a turbánliliom, az erdélyi májvirág, a zergeboglár és a gyöngyvirág is.

Itt született 1845-ben Bartók György kolozsvári református püspök, egyházi író, Málnási László (18. század), gróf Bethlen Kata udvari papja. Itt élt és szolgált Tőkés József (1884–1951), református esperes, és itt született az ő fia, Tőkés István (1916–2016), református püspökhelyettes, egyházi író, teológiai professzor, Tőkés László apja. Szintén Málnás szülöttje Fazakas János (1910–1979) orvos, a kolozsvári Ortopédiai és Traumatológiai Klinika vezetője.

Tőkés József életrajza

Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat.

Hogy honnan indult el életútja, azt a legvilágosabban az a levél szemlélteti, amelyet édesapja Kenessey Béla erdélyi püspökhöz intézett: „Főtiszteletű Püspök Úr! A mai napon elküldöttem […] 1000 (ezer) koronát postautalványon. Kegyeskedjék ezen összeget, mint alapítványt, a kolozsvári Református Szeretetház javára elhelyezni. Az alapítvány a 18 éves, érettségi vizsga előtt elhalt Tőkés Lajos nevű fiamnak emlékét őrizze, az ő nevét viselje, mert ezen alapítványi összeget az ő továbbképzésére kiadandók egy részéből rakosgattam össze. Az én mennyei Atyám szent akarata volt, hogy kora ifjúságában, a munkálkodhatása előkészülete közben fogyjon el a nap, s boruljon rá az örök béke éjszakája. Apai lelkemnek forró óhajtása, hogy ha nem végezhetett egész munkát, alapítványának kamataival törölje le egy-egy könnyes cseppjét a nélkülöző árváknak. Nagysajón, 1914. január 23-án, Tőkés József nagysajói ref. lelkész.” A levél írója az a lelkipásztor, akit az uralkodó Ferenc József 1913-ban a koronás arany érdemkereszttel tüntetett ki kiemelkedő egyházi és társadalmi tevékenységének elismeréséül.

A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.

Középiskoláit előbb a marosvásárhelyi, majd a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végezte. Ez utóbbi tanintézetben érettségizett 1903-ban. Felsőfokú tanulmányait a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Teológiai és Bölcsészeti Karán végezte. Teológiai szaktárgyai mellett kiváltképpen érdeklődött a filozófiai és a történelmi tudományok iránt. Külföldi tanulmányútja (1907–1908) során a berlini tudományegyetemet látogatta. Professzorai közül leginkább a filozófiai tanszéket betöltő Böhm Károly hatott a szellemi életére, az ő előadásait nemcsak hallgatta és megtanulta, hanem – kortársai bizonysága szerint – egész életén át megőrizte és hasznosította. Böhm mellett Kant és Hegel voltak azok az elmék, akik érdeklődését lekötötték. Alig pár nappal a halála előtt igyekezett kikölcsönözni Hegelnek A szellem fenomenológiája, valamint Kovács Ödönnek a Vallásbölcselet c. művét. Csupán azért említésre méltó ez a történés, mert szemlélteti, hogy milyen filozófiai hatást kellett legyőznie a mélyreható teológiai (újreformátori) tájékozódás kialakítása érdekében. Ezen a lelki-szellemi átalakuláson áthaladva, életének főként az utolsó három évtizedében a filozófia mindenestől a teológia szolgálatában állott.

Külföldi tanulmányútjáról visszatérve, néhány hónapig segédlelkész volt Kolozsváron (1908. szept. 15. – 1909. május 15.). Ettől a rövid időtől eltekintve, halála napjáig a málnási (Háromszék vm.) gyülekezet lelkipásztora (1909. május 23. – 1951. február 7.) maradt. Egyetlenegyszer sem változtatott munkaterületet, pedig lett volna rá alkalma, hogy központibb egyházközségbe távozzék, s a jobb javadalmazással könnyebben taníttathassa három gyermekét.

Válasza mindig ez volt: „Istennek valami célja volt és van azzal, hogy engem épp a kis málnási gyülekezetbe küldött. Amiképp célja volt azzal is, hogy eltérített a tanári pályától, saját terve szerint késztet a málnási szolgálatban való megmaradásra.”

Itt alapított családot, 1914. március 10-én Simon Emma zágoni születésű tanítónőt vette feleségül. A házasságukból három gyermek született, József, István és Éva. Azt szokták mondani – ismételgette gyakran –, hogy „a falunak szeme van, s a városnak füle van”. Ezt ő úgy módosította, hogy a lelkipásztorra és családjára nézve a falunak nemcsak szeme, hanem füle is van. Úgy rendezte be családi életét, hogy se a szemeket, se a füleket ne botránkoztassa meg. Háztáját a protestáns puritán egyszerűség jellemezte. Látogatói és vendégei erről meggyőződhettek. Nem volt külön mutatványsarok – a lelkében sem – a külvilág számára. Rend és tisztaság volt körülötte, egyedül „íróasztala” volt „rendetlen”. Ahhoz senki se nyúlhatott, ott csak ő tudott eligazodni. Gyermekeit is egyszerűségre és szerénységre szoktatta.

Eközben a szigorúság jellemezte, mintegy a bibliai intés értelmében: „Melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” A zsarnokság nélküli szigorhoz tartozott, hogy gyermekei kivételesen se maradjanak el a vasárnapi gyülekezetből. Ezen a téren is teljes mértékű támogatásban részesítette őt hitvestársa, ahogy Málnáson hívták, az „esperesné asszony”.

A gondoskodó szeretet párosult a nevelői szigorral. Azon igyekezett, hogy a családtagok lehetőleg semmi hiányt ne érezzenek. Ehhez nem volt elég a szűkös lelkipásztori javadalom. Főként a méhészkedésből származó anyagiak tették lehetővé gyermekeinek taníttatását. Ezt pótolta feleségének kézimunkázással szerzett jövedelme.

Környezete számára a „hűvösség” benyomását keltette. Családtagjait sohase dicsérte. Azt tartotta, hogy ne dicsérje az ember se önmagát, sem övéit. Ha valaki méltó a dicséretre, úgy ez másoktól származzék. Egyébként is irányadó, hogy a jót nem a dicséretért kell cselekedni. Azonban a ridegnek tűnő magatartás külsőségei meleg és megértő szívet hordoztak. A szigor és a gyöngédség sajátosan párosult nála. A terhek hordozását hittel és türelemmel vállalta. Nagyobb családját a gyülekezet jelentette. Egyik lelkésztársa mondotta a harmincas években: „Olyan sokféle dologgal foglalkozik, s annyira egyedül végzi a munkát, hogy ha hirtelen meghalna, szolgálata kérdéseiben senki se tudna eligazodni.” Ez a megállapítás annyiban igaz, hogy valóban egyedül vállalta a terheket. A nehézségek miatt sose panaszkodott. Munkássága nyomán Málnás község és az egyházmegye felvirágzott, miközben ő maga nem gyűjtött vagyont. Feleségére még csak házfödelet sem hagyott maga után. Az volt a célja, hogy olyan rendezett viszonyokat teremtsen az őt követő lelkipásztor számára, amelyek mellett az zavartalanul végezheti evangéliumi szolgálatát.

A szorosabb értelemben vett gyülekezeti munkái középpontjában a templom állott. Gyakran lehetett hallani tőle, hogy a hívő élethez nem szükségképpen tartozik hozzá a lelki kérdésekről való közösségi beszélgetés. Állította, hogy lehet valaki hívő ember a „bibliaköri” hangos bizonyságtételek nélkül is. Meg vagyok győződve – mondotta –, hogy azok a gyülekezeti tagok, akik jámbor, kegyes életet élnek, templomba járnak és egyházi terheket hordoznak, éppoly teljes értékű egyháztagok, mint a „hangosan imádkozók” és bizonyságtevők.

Jól felkészült igehirdető volt, aki olyannyira komolyan vette a lelkészi szolgálatokra való felkészülést, hogy minden egyes prédikációja teljes szövegét leírta, és ezáltal évek múlva is ellen­őrizhette magát. Komoly igehirdetésének eredményeként a templomot buzgón látogatták a hívek, ami háromszéki viszonylatban nagy eredménynek számított. A gyülekezet templomlátogatásáról minden alkalommal kimutatást vezetett, úgyszintén a presbitérium tagjairól is. Hetente összejövetelek voltak mind az asszonyok, mind a férfiak, mind az ifjúság számára. Komoly bibliakörös munka folyt minden vonalon, a gyermekek részére pedig a tanerők tartottak vasárnapi iskolát. Műsoros ünnepélyeket, karácsonyfa-ünnepélyeket szerveztek, amelyek alkalmával ruhát, cipőt kaptak a szegények és az arra rászorulók.

A gyülekezetlátogatást a presbiterekkel együtt végezte, és minden család sorra került. A pásztori látogatások más természetű találkozásokkal egészültek ki. Némelykor egyedül, máskor feleségével együtt kereste fel a betegeket.

A gyermekeket és az ifjakat atyai szeretettel gondozta. Kiváltképpen tiszteletnek örvendett ebben a vonatkozásban is. Megkívánta a tisztaságot, a rendet és a fegyelmet. A vasárnapi iskolások éppúgy nem hiányoztak a templomból, mint a vallásórák látogatói. A szülők szívesen támogatták gyermekeik nevelését célzó fáradozásait. Ha a gyermekek közül valaki fegyelmezetlen volt, nyomban azzal intették: „Vigyázz, mert meglátja a pap bácsi.” Az ifjúságot sok mindentől visszatartotta a figyelmeztetés: „Ne tedd, mert megtudja a tiszteletes úr.”

Megszervezte a gyülekezeti szeretetmunkákat, valamint a rászorulók segélyezését. A szászvárosi árvaházban a málnási gyülekezet külön szobát rendezett be és tartott fenn.

Még ezekben zavaros időkben is ragaszkodott az igazsághoz, és azt bátran képviselte, de eközben sose vált hajthatatlan, makacs emberré. Munkatársai ismételten hallhatták tőle: „Az igazság előtt készséggel meghajlok és visszavonulok.” A köztudatban mint „ellenzéki” szerepelt, de visszautasította a „csak­azértis” ellenzékiséget. Saját szavaival élve: „Nem vagyok hajlandó beállni azok sorába, akik csupán azért ellenzékiek, hogy ellentmondjanak.”

Az ellentéteket mindig igyekezett ellenségeskedés nélkül feloldani. Igazságszeretetének alapja volt a kötelességtudás, valamint a törvénytisztelet. Jellemvonásai közé tartozott a mértékletesség is. Szerette a fehér asztalt és a társas beszélgetéseket, de sose engedte meg magának a túlzó alkoholfogyasztást. Tréfákat is szívesen mondott és hallgatott, de a „sikamlós” beszélgetésektől tartózkodott. Mértékletes volt a munkában. Kötelességtudata megóvta attól, hogy az utolsó pillanatban kelljen elvégeznie feladatait. Pontosságára jellemző, hogy a gyülekezeti tagok között elterjedt a mondás: „A tiszteletes úr állomásra menetele után be lehet állítani az órákat”. Még napjainkban is él egy anekdota a pontosságáról. Történt, hogy vonattal kívánt Budapestre utazni az Országgyűlés nyitóülésére, és szokása szerint percre pontosan érkezett az állomásra, de a vonat már 1 perccel hamarabb elment. Ez a kellemetlen affér nem maradt annyiban, mivel beperelte a MÁV-ot, megnyerte a pert, és kártérítést is kapott.

Ruházatában tartózkodott a divatosságtól. A társadalom meghatározó erejét nem vonta kétségbe, de a társadalmi szokásokat nem vette át kritikátlanul. Amikor szokásba jött a férfiaknál a födetlen fővel való járás, tréfásan hozzáfűzte: „Nem kérek tanácsot attól, aki nem visel kalapot.” A pletykálkodásokat, a „mindenki azt mondja” beszédeket azzal hárította el, hogy a „mindenki” csak a „semmivel és a senkivel” azonosítható. Kivételesen sem ragadtatta magát alaptalan állításokra. Gyakorolta az önfegyelmezést mind testiekben, mind szellemiekben. Alkalmasint leült a terített asztal mellé, és végignézte másoknak az étkezését anélkül, hogy egyetlen falatot is magához vett volna.

(Folytatjuk)