Búzás Árpád mindig tanított, oktatott, de soha sem kioktatott. „Igazi néptanító volt. Ezt örökölte az édesapjától, a szüleitől. […] Egy alkalommal elmesélte, hogyan foglalkozott, tanította [az édesapja] nemcsak a tanulókat, hanem a falusi embereket. És ő ezt hozta magával.”
A református lelkész-esperes szellemi hagyatéka (1.)
Málnás község rövid bemutatása
Sepsiszentgyörgytől 18 kilométerre északra, az Olt és a Málnás-patak völgyében, a Bodoki-hegység lábánál fekszik. Valószínűleg a falu határában található gazdag málnavidékről kaphatta a nevét. 1366-ban Malnas néven említik először. Eredetileg Oltszem határának része volt, a 14. században kezdték benépesíteni. Régen a vegyesen lakott székelyföldi jobbágy–határőr falvak típusához tartozott. 1614-ben a 31 itt élő családból csak 13-an tartoztak a szabadok közé, mellettük 16 jobbágy és 2 zsellér élt. A község lakossága 2009-ben 1170 fő volt. Református egyháza a 19. századtól rendelkezik templommal, római katolikus filiája pedig 1887-ben kapott templomot. A falut körülölelő erdőket valamikor a Mikók birtokolták, közülük került ki a legtöbb, földdel és jobbággyal rendelkező nemes. 1896-ban helyezték üzembe a falu kőbányáját, 1934-ben a másodikat, mely több mint száz embernek adott munkahelyet. A falu környékének látványosságai közé tartozik a kora középkori Herecz vagy Mikó vára, amely a falutól délre, Málnástól és Oltszemtől egyenlő távolságra, az Olt bal partján emelkedő meredek Vártető nevű hegycsúcson fekszik. Számos legenda fűződik a ma már nem látható várhoz. A környék legféltettebb növénytani értéke a kisasszonypapucs orchideaféle. Megtalálható itt a turbánliliom, az erdélyi májvirág, a zergeboglár és a gyöngyvirág is.
Itt született 1845-ben Bartók György kolozsvári református püspök, egyházi író, Málnási László (18. század), gróf Bethlen Kata udvari papja. Itt élt és szolgált Tőkés József (1884–1951), református esperes, és itt született az ő fia, Tőkés István (1916–2016), református püspökhelyettes, egyházi író, teológiai professzor, Tőkés László apja. Szintén Málnás szülöttje Fazakas János (1910–1979) orvos, a kolozsvári Ortopédiai és Traumatológiai Klinika vezetője.

A háromszéki Málnás látképe
Tőkés József életrajza
Tőkés József 1884. december 16-án született Nagysajó községben (Beszterce-Naszód vm.). Édesapja Tőkés József lelkipásztor, édesanyja Tóth Irma. A második lelkipásztori nemzedékhez tartozott. Nagyapja – állítólag – az a marosvásárhelyi kőművesmester volt, akit Bolyai János temetése kapcsán tart nyilván a köztudat.
Hogy honnan indult el életútja, azt a legvilágosabban az a levél szemlélteti, amelyet édesapja Kenessey Béla erdélyi püspökhöz intézett: „Főtiszteletű Püspök Úr! A mai napon elküldöttem […] 1000 (ezer) koronát postautalványon. Kegyeskedjék ezen összeget, mint alapítványt, a kolozsvári Református Szeretetház javára elhelyezni. Az alapítvány a 18 éves, érettségi vizsga előtt elhalt Tőkés Lajos nevű fiamnak emlékét őrizze, az ő nevét viselje, mert ezen alapítványi összeget az ő továbbképzésére kiadandók egy részéből rakosgattam össze. Az én mennyei Atyám szent akarata volt, hogy kora ifjúságában, a munkálkodhatása előkészülete közben fogyjon el a nap, s boruljon rá az örök béke éjszakája. Apai lelkemnek forró óhajtása, hogy ha nem végezhetett egész munkát, alapítványának kamataival törölje le egy-egy könnyes cseppjét a nélkülöző árváknak. Nagysajón, 1914. január 23-án, Tőkés József nagysajói ref. lelkész.” A levél írója az a lelkipásztor, akit az uralkodó Ferenc József 1913-ban a koronás arany érdemkereszttel tüntetett ki kiemelkedő egyházi és társadalmi tevékenységének elismeréséül.
Tőkés József középiskoláit Marosvásárhelyen kezdte,
majd a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban végezte,
ahol 1903-ban érettségizett
A mi hétköznapi hősünk különösebb gondok nélkül tölthette gyermekéveit, akárcsak ifjúságát, mert édesapja levette róla az anyagiak terhét. Vegyes lakosságú (magyar és román) szülőfalujában úgy nőtt fel, hogy – amint később elbeszélte – sohasem hallott a nemzetiségi kérdés nehézségeiről.
Középiskoláit előbb a marosvásárhelyi, majd a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban végezte. Ez utóbbi tanintézetben érettségizett 1903-ban. Felsőfokú tanulmányait a Kolozsvári Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem Teológiai és Bölcsészeti Karán végezte. Teológiai szaktárgyai mellett kiváltképpen érdeklődött a filozófiai és a történelmi tudományok iránt. Külföldi tanulmányútja (1907–1908) során a berlini tudományegyetemet látogatta. Professzorai közül leginkább a filozófiai tanszéket betöltő Böhm Károly hatott a szellemi életére, az ő előadásait nemcsak hallgatta és megtanulta, hanem – kortársai bizonysága szerint – egész életén át megőrizte és hasznosította. Böhm mellett Kant és Hegel voltak azok az elmék, akik érdeklődését lekötötték. Alig pár nappal a halála előtt igyekezett kikölcsönözni Hegelnek A szellem fenomenológiája, valamint Kovács Ödönnek a Vallásbölcselet c. művét. Csupán azért említésre méltó ez a történés, mert szemlélteti, hogy milyen filozófiai hatást kellett legyőznie a mélyreható teológiai (újreformátori) tájékozódás kialakítása érdekében. Ezen a lelki-szellemi átalakuláson áthaladva, életének főként az utolsó három évtizedében a filozófia mindenestől a teológia szolgálatában állott.
Külföldi tanulmányútjáról visszatérve, néhány hónapig segédlelkész volt Kolozsváron (1908. szept. 15. – 1909. május 15.). Ettől a rövid időtől eltekintve, halála napjáig a málnási (Háromszék vm.) gyülekezet lelkipásztora (1909. május 23. – 1951. február 7.) maradt. Egyetlenegyszer sem változtatott munkaterületet, pedig lett volna rá alkalma, hogy központibb egyházközségbe távozzék, s a jobb javadalmazással könnyebben taníttathassa három gyermekét.
Válasza mindig ez volt: „Istennek valami célja volt és van azzal, hogy engem épp a kis málnási gyülekezetbe küldött. Amiképp célja volt azzal is, hogy eltérített a tanári pályától, saját terve szerint késztet a málnási szolgálatban való megmaradásra.”

Tőkés József leckekönyve a Berlini Egyetemen (1907)
Itt alapított családot, 1914. március 10-én Simon Emma zágoni születésű tanítónőt vette feleségül. A házasságukból három gyermek született, József, István és Éva. Azt szokták mondani – ismételgette gyakran –, hogy „a falunak szeme van, s a városnak füle van”. Ezt ő úgy módosította, hogy a lelkipásztorra és családjára nézve a falunak nemcsak szeme, hanem füle is van. Úgy rendezte be családi életét, hogy se a szemeket, se a füleket ne botránkoztassa meg. Háztáját a protestáns puritán egyszerűség jellemezte. Látogatói és vendégei erről meggyőződhettek. Nem volt külön mutatványsarok – a lelkében sem – a külvilág számára. Rend és tisztaság volt körülötte, egyedül „íróasztala” volt „rendetlen”. Ahhoz senki se nyúlhatott, ott csak ő tudott eligazodni. Gyermekeit is egyszerűségre és szerénységre szoktatta.
Eközben a szigorúság jellemezte, mintegy a bibliai intés értelmében: „Melyik fiú az, akit meg nem fenyít az apa?” A zsarnokság nélküli szigorhoz tartozott, hogy gyermekei kivételesen se maradjanak el a vasárnapi gyülekezetből. Ezen a téren is teljes mértékű támogatásban részesítette őt hitvestársa, ahogy Málnáson hívták, az „esperesné asszony”.
A gondoskodó szeretet párosult a nevelői szigorral. Azon igyekezett, hogy a családtagok lehetőleg semmi hiányt ne érezzenek. Ehhez nem volt elég a szűkös lelkipásztori javadalom. Főként a méhészkedésből származó anyagiak tették lehetővé gyermekeinek taníttatását. Ezt pótolta feleségének kézimunkázással szerzett jövedelme.
Gyermekáldás a családban
Környezete számára a „hűvösség” benyomását keltette. Családtagjait sohase dicsérte. Azt tartotta, hogy ne dicsérje az ember se önmagát, sem övéit. Ha valaki méltó a dicséretre, úgy ez másoktól származzék. Egyébként is irányadó, hogy a jót nem a dicséretért kell cselekedni. Azonban a ridegnek tűnő magatartás külsőségei meleg és megértő szívet hordoztak. A szigor és a gyöngédség sajátosan párosult nála. A terhek hordozását hittel és türelemmel vállalta. Nagyobb családját a gyülekezet jelentette. Egyik lelkésztársa mondotta a harmincas években: „Olyan sokféle dologgal foglalkozik, s annyira egyedül végzi a munkát, hogy ha hirtelen meghalna, szolgálata kérdéseiben senki se tudna eligazodni.” Ez a megállapítás annyiban igaz, hogy valóban egyedül vállalta a terheket. A nehézségek miatt sose panaszkodott. Munkássága nyomán Málnás község és az egyházmegye felvirágzott, miközben ő maga nem gyűjtött vagyont. Feleségére még csak házfödelet sem hagyott maga után. Az volt a célja, hogy olyan rendezett viszonyokat teremtsen az őt követő lelkipásztor számára, amelyek mellett az zavartalanul végezheti evangéliumi szolgálatát.
A szorosabb értelemben vett gyülekezeti munkái középpontjában a templom állott. Gyakran lehetett hallani tőle, hogy a hívő élethez nem szükségképpen tartozik hozzá a lelki kérdésekről való közösségi beszélgetés. Állította, hogy lehet valaki hívő ember a „bibliaköri” hangos bizonyságtételek nélkül is. Meg vagyok győződve – mondotta –, hogy azok a gyülekezeti tagok, akik jámbor, kegyes életet élnek, templomba járnak és egyházi terheket hordoznak, éppoly teljes értékű egyháztagok, mint a „hangosan imádkozók” és bizonyságtevők.
Jól felkészült igehirdető volt, aki olyannyira komolyan vette a lelkészi szolgálatokra való felkészülést, hogy minden egyes prédikációja teljes szövegét leírta, és ezáltal évek múlva is ellenőrizhette magát. Komoly igehirdetésének eredményeként a templomot buzgón látogatták a hívek, ami háromszéki viszonylatban nagy eredménynek számított. A gyülekezet templomlátogatásáról minden alkalommal kimutatást vezetett, úgyszintén a presbitérium tagjairól is. Hetente összejövetelek voltak mind az asszonyok, mind a férfiak, mind az ifjúság számára. Komoly bibliakörös munka folyt minden vonalon, a gyermekek részére pedig a tanerők tartottak vasárnapi iskolát. Műsoros ünnepélyeket, karácsonyfa-ünnepélyeket szerveztek, amelyek alkalmával ruhát, cipőt kaptak a szegények és az arra rászorulók.
A gyülekezetlátogatást a presbiterekkel együtt végezte, és minden család sorra került. A pásztori látogatások más természetű találkozásokkal egészültek ki. Némelykor egyedül, máskor feleségével együtt kereste fel a betegeket.
A gyermekeket és az ifjakat atyai szeretettel gondozta. Kiváltképpen tiszteletnek örvendett ebben a vonatkozásban is. Megkívánta a tisztaságot, a rendet és a fegyelmet. A vasárnapi iskolások éppúgy nem hiányoztak a templomból, mint a vallásórák látogatói. A szülők szívesen támogatták gyermekeik nevelését célzó fáradozásait. Ha a gyermekek közül valaki fegyelmezetlen volt, nyomban azzal intették: „Vigyázz, mert meglátja a pap bácsi.” Az ifjúságot sok mindentől visszatartotta a figyelmeztetés: „Ne tedd, mert megtudja a tiszteletes úr.”
Megszervezte a gyülekezeti szeretetmunkákat, valamint a rászorulók segélyezését. A szászvárosi árvaházban a málnási gyülekezet külön szobát rendezett be és tartott fenn.
Még ezekben zavaros időkben is ragaszkodott az igazsághoz, és azt bátran képviselte, de eközben sose vált hajthatatlan, makacs emberré. Munkatársai ismételten hallhatták tőle: „Az igazság előtt készséggel meghajlok és visszavonulok.” A köztudatban mint „ellenzéki” szerepelt, de visszautasította a „csakazértis” ellenzékiséget. Saját szavaival élve: „Nem vagyok hajlandó beállni azok sorába, akik csupán azért ellenzékiek, hogy ellentmondjanak.”

A málnási református gyülekezet Tőkés József szolgálata idején
Az ellentéteket mindig igyekezett ellenségeskedés nélkül feloldani. Igazságszeretetének alapja volt a kötelességtudás, valamint a törvénytisztelet. Jellemvonásai közé tartozott a mértékletesség is. Szerette a fehér asztalt és a társas beszélgetéseket, de sose engedte meg magának a túlzó alkoholfogyasztást. Tréfákat is szívesen mondott és hallgatott, de a „sikamlós” beszélgetésektől tartózkodott. Mértékletes volt a munkában. Kötelességtudata megóvta attól, hogy az utolsó pillanatban kelljen elvégeznie feladatait. Pontosságára jellemző, hogy a gyülekezeti tagok között elterjedt a mondás: „A tiszteletes úr állomásra menetele után be lehet állítani az órákat”. Még napjainkban is él egy anekdota a pontosságáról. Történt, hogy vonattal kívánt Budapestre utazni az Országgyűlés nyitóülésére, és szokása szerint percre pontosan érkezett az állomásra, de a vonat már 1 perccel hamarabb elment. Ez a kellemetlen affér nem maradt annyiban, mivel beperelte a MÁV-ot, megnyerte a pert, és kártérítést is kapott.
Ruházatában tartózkodott a divatosságtól. A társadalom meghatározó erejét nem vonta kétségbe, de a társadalmi szokásokat nem vette át kritikátlanul. Amikor szokásba jött a férfiaknál a födetlen fővel való járás, tréfásan hozzáfűzte: „Nem kérek tanácsot attól, aki nem visel kalapot.” A pletykálkodásokat, a „mindenki azt mondja” beszédeket azzal hárította el, hogy a „mindenki” csak a „semmivel és a senkivel” azonosítható. Kivételesen sem ragadtatta magát alaptalan állításokra. Gyakorolta az önfegyelmezést mind testiekben, mind szellemiekben. Alkalmasint leült a terített asztal mellé, és végignézte másoknak az étkezését anélkül, hogy egyetlen falatot is magához vett volna.
(Folytatjuk)
További írások
A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum.
Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét.
Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt.
„Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott."
"Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..."
„Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak."
Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek.
Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte.
A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya.
A Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezés azokra a személyekre hívja fel a figyelmet, akik sokat tesznek másokért, akiktől távol áll a magamutogatás és az önfényezés, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk, és megkapják a nekik járó hálát, tiszteletet és elismerést. Fontos, hogy lássuk és halljuk őket, mert olyan értékeket képviselnek, amelyek közösségünk fejlődését szolgálhatják. Az általunk választott hétköznapi hős Vida Katalin, aki teljes mértékben megérdemli ezt az elismerést, mivel a fenti „kritériumoknak” egytől egyig megfelel.
Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni.
Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe.
Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt.
Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek.
![]() |
![]() A falubeliek ma is a község krónikásaként emlegetik őt, habár ő magát elsősorban versfaragónak nevezte. Versben örökített meg közösségi eseményeket (templomszentelés, kultúrházavatás), családi eseményeket (névnapi köszöntő, disznótor), de még a saját önéletrajzát is versbe foglalta. Szülőfaluja iránt érzett mély szeretetét vers formájában adta át, címe Az én falum. |
![]() Mi, kézdialmásiak is büszkélkedhetünk egy ilyen lakóval, aki önzetlen munkájával már nagyon sokat tett a településért. Ő Tamás Károly, farkaslaki születésű pedagógus, jelenleg iskolaigazgató és családapa, aki jó pár éve a falunkban él. A továbbiakban az ő életét fogjuk alaposabban megismerni. Többet megtudhatunk idekerülésének körülményeiről, eddigi szakmai életútjáról, hobbijairól, de legfőképp arról, hogy miért gondoljuk őt hétköznapi hősnek, és miért kísérjük figyelemmel az életét. |
![]() Hajni óvó néni, „a tiszteletes asszony”, ahogy a faluban nevezték, akkor sem engedte el tanítványai kezét, ha azok már kikerültek az óvodából. A volt tanítványok, óvodások szüleit meggyőzte, hogy gyakrabban vegyék fel a patinás kalotaszegi népviseletüket, hogy az megmaradjon azokban a zord, 1989 előtti időkben is. Mint mondta, nem akarta, hogy a kommunizmus alatt kihaljon a helyi magyar kultúra. Óvodásainak és szüleiknek néptáncot tanított, legkedveltebb foglalkozása – amire talán a legbüszkébb – a bábozás volt. |
![]() „Tizenöt-tizenhat éves koromban kezdtem gondolkozni, hogy milyen szakmát válasszak. Valami különlegeset akartam, és tapogatóztam. Jártam templomba, jártam ministrálni, jártam hittanórára, nem volt idegen számomra az egyház, és egy adott pillanatban úgy döntöttem, hogy ha valami különlegeset akarok, akkor legyen igazán az: és akkor született meg bennem a gondolat, hogy a papságot válasszam. Ugyanis az ember igazából akkor boldog, amikor abban él, amit ő elhatározott." |
![]() "Nem az a fajta szolgatárs volt, aki hat napon át láthatatlan, és a hetediken érthetetlen. Rengeteget áldozott az idejéből arra a nagy családra, akit a Teremtő reá bízott. Ennek az áldozatnak a nyoma lépten-nyomon ott maradt abban a közösségben, ahol élt és szolgált. Amikor nagy hirtelenséggel elment közülünk, s újra átléptük Inaktelke határát, bár nem láttuk őt, mégis mindenhol jelen volt, s azt hiszem, ezt az inaktelkiek mai napig érzik..." |
![]() „Lóránt tiszteletes úr idejében újult meg a parókia épülete. Ő is kivette a részét mindenféle munkálatból. Lelkiismeretesen vezette az egyházközség mezőgazdasági parkját. Sokat segített a gyülekezeti tagoknak. Abban az időben mindenki őhozzá fordult, ha hirtelen orvoshoz kellett szállítani valakit, ő éjjel-nappal készen állt a segítésre. (...) Abban az időben sokan jártak templomba, imaheteket, bibliaórákat, kirándulást és tábort szervezett a gyermekeknek, ifjúsági összejöveteleket az egyházmegye fiataljainak." |
![]() Szellemi életére jellemző, hogy általában az adott feladatok határozták meg tevékenységét. Amikor egyházmegyei tanügyi előadóvá választották, minden erejét az iskolakérdések tisztázására összpontosította. Az idevágó problémák alapos ismerőjévé és céltudatos harcosává formálódott. Amikor pedig az egyházmegyei számvevő tisztségével ruházták fel, érdeklődésének középpontjába az anyagi kérdések kerültek. |
![]() Márton Ferenc (...) három falu gyermekeiért lett felelős, ugyanakkor a teljes közösség kulturális életét is próbálta fellendíteni. Gyermek- és felnőttkórust szervezett, valamint elkészítette a település monográfiáját, amelyben az iskola történetével, a népi hagyományokkal, a falvak kapcsolatával foglalkozik, miközben kötetét képekkel és szőttes anyagokkal illusztrálja. Harminchat éven át oktatott és nevelt Pálfalván – ebből huszonhárom évet igazgatóként –, mielőtt nyugdíjba vonult. Egész nevelői és vezetői tevékenységét a hivatástudat, az önzetlen, odaadó munka, a szigorú, de emberséges magatartás jellemezte. |
![]() A Hétköznapi hősök program keretében elkezdett kutatás során kincsre leltünk: olyan hagyatékra, amely eddig majdnem ismeretlen volt, de hihetetlenül gazdag. Bálint András (1886–1962) négyfalusi tanító, tanár, iskolaigazgató, népbankvezető, autodidakta néprajzkutató, helytörténész (és a felsorolásból bizonyára kimaradt néhány megnevezés) levelei, jegyzetei, monográfiakötetének több változata, fényképgyűjteménye és néhány személyes tárgya. |
![]()
A Hétköznapi hőseink – írjunk történelmet! elnevezésű kezdeményezés azokra a személyekre hívja fel a figyelmet, akik sokat tesznek másokért, akiktől távol áll a magamutogatás és az önfényezés, akik megérdemlik, hogy figyeljenek rájuk, és megkapják a nekik járó hálát, tiszteletet és elismerést. Fontos, hogy lássuk és halljuk őket, mert olyan értékeket képviselnek, amelyek közösségünk fejlődését szolgálhatják. Az általunk választott hétköznapi hős Vida Katalin, aki teljes mértékben megérdemli ezt az elismerést, mivel a fenti „kritériumoknak” egytől egyig megfelel. |
![]() Minden kisebb-nagyobb közösségnek szüksége van hétköznapi hősökre. Olyan emberekre, akik képességeikhez, tehetségükhöz mérten a közösség meghatározó tagjaivá válnak, akik tevékenységükkel szebbé és jobbá teszik az adott közösség hétköznapjait. Ilyen hétköznapi hős lehet például a tanító, a tanár, a lelkipásztor, a vállalkozó vagy bárki más, aki azzal tűnik ki a többiek közül, hogy saját közösségét szem előtt tartva cselekszik, és ezzel példaként áll előttünk. A mi hétköznapi hősünk Miklós Artúr János, maratoni és félmaratoni versenyek többszörös győztese, aki sikereivel ismertté tette Domokost és a Láposi-medencét, de azt is felismerte, hogy a mi falusi közösségünk kincseket, csiszolatlan gyémántokat rejt, s azokat meg kell találni, és csiszolni. |
![]() Szerte a nagyvilágban éltek és élnek ismert, híres költők, írók, művészek, történelmi hősök és tudósok, akiknek a hátrahagyott írásaikkal, feltalálásaikkal, tetteikkel sikerült magukat beírniuk a történelembe. A mi hétköznapi hősünk Brittich Erzsébet, Simonyifalva szülötte, sokoldalú képzőművész. Fest, linómetszeteket készít, bronzplaketteket alkot, sőt fa- és kopjafafaragással is foglalkozik. Az irodalom terén verseket, elbeszéléseket, monográfiákat, cikkeket, esszéket ír, és román nyelvről fordít verseket. Ezek alapján Brittich Erzsébet neve is méltán bekerülhet a nagyok közé a történelembe. |
![]() Thamó Gyula 1858. november 25-én született Páván, Háromszék megyében. Akkoriban a székelyföldi kis falu szegény volt. A település a Lübecz- és az Árgyus-patakok mentén helyezkedik el. Mostanra összenőtt a déli szomszédjával, Zabolával. A falu a nevét az egykor ott élő sok páváról kapta. Első okleveles említése 1567-re vezethető vissza, ekkor Pawa alakban jelenik meg, de a település jóval régebbi lehet, mivel református temploma (ami eredetileg római katolikus volt) a 14. században már állt. |
![]() Ismerjük meg jobban a Jakab házaspár, Rozália és Zsigmond munkásságát, életét. Nem sokat tudtunk róluk. Emlékeink között él egy kép, amikor a helyi gyermekkórus tagjaiként, székelyruhában énekeltünk Rózsika néni temetésén. Akkor nem tudtuk, hogy miért is volt ilyen fontos személy, mert nem szokványos, hogy temetésen gyermekek énekeljenek. |
Új hozzászólás