Dáné Tibor Kálmán

„Tudjátok meg mind, / Én itt meg nem haltam, Egy falu sara/ Engem le nem nyűgözött. / Én csak / Elvetettem magam egy picinyke helyre, / Oda bújtam a rög alá, / Hadd lám: kikelek-e? / Lesz-e rajtam virág? / Termek-e gyümölcsöt?” – ezekkel a balladai hangvételű verssorokkal indítja Balázs Ferenc élete főművét, a Rög alatt című regényét, amelyet Molter Károly, ismert erdélyi író, műkritikus, a Trianon után kibontakozó hazai „otthonirodalom” első, úttörő kiadványának tekintett. Nem sokkal a regény megjelenése után 1937-ben szerzője nagyon fiatalon, alig harminchat évesen, örökre „elbújt” a rög alá, hamvait szeretett falujának, Mészkőnek temetője őrzi, jövőbe látó, profetikus személyiségét pedig az Aranyos mente faluközösségeinek kollektív emlékezete. Balázs Ferenc unitárius lelkész halálával pedig úgy tűnt, hogy nagy vidékfejlesztési terve, az Isten völgye, örökre az „álmok szalmájává” lett. Azonban a történelem már többször bebizonyította, hogy a szellemóriások soha nem halnak meg, nem bújhatnak el örökre a rög alá. Életművük előbb vagy utóbb kikel a rög alól, szárba szökken, majd virágba borul és gazdag gyümölcsöt terem annak a közösségnek, amely mindvégig magáénak érezte a szellemi örökséget. Balázs Ferenc halála után több mint fél évszázadig az erdélyi magyarságot lekötötte a fennmaradásáért való küzdelem, állhatatos harca a szellemi és anyagi öröksége megtartásáért, és ez alól nem volt kivétel az Unitárius Egyház sem. De harminc évvel ezelőtt nemcsak a társadalom szabadsága érkezett el Európának ebbe a szegletébe, hanem az addig elfojtott emlékezés szabadsága is. Így Balázs Ferenc közösségépítő unitárus lelkész szelleme újra feltámadhatott az Isten völgyében. A múlt század harmincas éveiben profetikus éleslátással megálmodott vidékfejlesztési tervét pedig talán ma lehet igazán megvalósítani az Aranyos mente faluközösségeinek társadalmi és gazdasági felemelkedése érdekében.

Balázs Ferenc szellemi hagyatéka nem­csak az Unitárius Egyháznak, hanem az egész erdélyi magyar közösségnek is kulturális öröksége. Így a rendszerváltást követő években az egyház, közösen az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesülettel és a Romániai Magyar Népfőiskolai Társasággal, két alkalommal is szervezett Balázs Ferenc-emlékkonferenciát: 1997-ben halálának 60., majd 2001-ben születésének 100. évfordulóján. A rendezvényekről az előadások szerkesztett szövegeit tartalmazó kötetek is készültek: Balázs Ferenc Emlékkönyv, illetve Szép apostoli élet címmel. Mindkét esemény Kolozsváron volt, Balázs Ferenc egykori kollégiumának dísztermében, valamint folytatásként Mészkőn is, az unitárius templomban, amelynek cintermében 1997-ben ünnepélyes keretek között leplezték le az egyházközség egykori híres papjának szobrát, ifj. Starmüller Géza alkotását. 2005-ben pedig a János Zsigmond Unitárius Kollégium kebelében, a hatékonyabb nevelés érdekében létrehozták a Balázs Ferenc Oktatási Tanácsadó Központot, amelyhez pedagógusok, szülők vagy éppen diákok kopoghatnak be tanácsot kérni.

A Mészkői Unitárius Egyházközség az egykori híres papjának Amerikában élő leszármazottjaival együtt, 2006-ban beindította a Balázs Ferenc Hagyatékmegőrző Programot, amelynek célja a nagy előd épített és szellemi örökségének megőrzése, illetve továbbadása az utánunk jövő nemzedékeknek. Ennek a programnak a keretében az elmúlt másfél évtizedben az egyházközségnek sikerült felújítania a Balázs Ferenc által 1932-ben építtetett lelkészi lakást és az unitárius templomot is. A közösségi összefogás teremtő erejének szép példája a Balázs Ferenc Szeretetotthon újjáépítése, amelyhez a falu népe hozzávetőleg 2500 önkéntes munkaórával járult hozzá, s így 2015 óta egy modern infrastruktúrával ellátott közösségi ház áll a mészkői gyülekezet rendelkezésére. Az egyházközség terveiben szerepel továbbá a falu szőlősében állt valamikori „kicsi ház” újraépítése, amelyet a második világégés alatt galád kezek felgyújtottak, s ahol egykoron Balázs Ferenc számtalan írása született. Ahonnan a jövőbe tekintő apostoli lelkű pap így vizionálta nagy vidékfejlesztési tervét: „Innen a hegytetőről, a kicsi házból / Látom Aranyosszéket megnőve, / Megszépülve, /Kiépülve, / Minden jóval megáldva. / Álmok szalmája, de csépelem.” Ezzel a szabadverssel indítja a már említett regényének Isten völgye című fejezetét. Ma már legtermészetesebb, hogy a Mészkői Unitárius Egyházközség gyülekezeti életét jórészt az egykori – „világtávlatokban” gondolkodó és cselekvő – lelkésze szellemi örökségének a gondozása határozza meg. Mivel Balázs Ferenc ízig-vérig erdélyi magyarként vált ismert világpolgárrá – tanúsítja ezt a Bejárom a kerek világot című útinaplója is –, évente számtalan zarándokot fogad a mészkői gyülekezet a világ minden tájáról, ahol magyarok és/vagy unitáriusok élnek. Az imént említett útikönyve pedig az egyházközség támogatásával hamarosan már angol nyelven is olvasható. Mészkőn egy kiállítás és egy emlékszoba betekintést nyújt a falu egykori híres papjának életébe, valamint az ifjúság számára tematikus táborokban és közösségépítő rendezvényeken szokták idézni az egykori lelkészük apostoli életét. A Tordai-hasadék szomszédságában élő gyülekezet már két alkalommal is szervezett emlékkonferenciát, 2007-ben és 2017-ben, Balázs Ferenc halálának 70. és 80. évfordulóján, továbbá állandó feladatnak tekintik egykori papjuk gazdag irodalmi munkásságának a népszerűsítését, és büszke elégtétellel vállaltak együttműködést az elmúlt három évtizedben született számtalan dokumentumfilm elkészítésében. A Mészkői Unitárius Egyházközség volt az egyik kezdeményezője az Együtt Isten völgyében elnevezésű hitéleti, művelődési és közösségépítő hosszú távú projektnek is, amely az elmúlt években Felső-Aranyosszék településein felváltva, a nyári időszak kivételével havi rendszerességgel jelentkezett. Ezeknek az egyre népszerűbb találkozóknak hitéleti szempontból az egyes települések unitárius egyházközségei voltak a szervezői, a kulturális-közművelődési jellegű programokat pedig az erre a célra létrehozott Balázs Ferenc Népfőiskola valósította meg. A Balázs Ferenc szellemi hagyatékára épülő projekt keretében 2013 és 2019 között több mint ötven rendezvényt szerveztek, amelynek népszerűségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy alkalmanként átlagban 100–110 ember vett részt.

Ezért a sokrétű, közösségért kifejtett tevékenységért illesse az idén az EMKE Balázs Ferenc Díja a Mészkői Unitárius Egyházközséget. Azonban ne feledjük, hogy minden sikeres intézményi tevékenység emberfüggő. Így Balázs Ferenc egykori vidékfejlesztési tervének mai újraálmodói a mészkői gyülekezet elmúlt két évtizedének vezetői; valamint az Együtt Isten völgyében közösségépítő, kulturális és hitéleti projekt főszervezői Bálint Róbert Zoltán mészkői, Dimény József szentmihályi és Fekete Béla bágyoni lelkészek. Az ők áldásos munkájának elismerése ez a díj, amelyet sikeres közösségépítésért és népfőiskola-szervezésért adományoz a kulturális ernyőszervezet. Tisztelet és megbecsülés illesse az Isten völgye ezen gyülekezete és a három kiváló lelkész tevékenységét, akiknek köszönhetően az idén az EMKE Balázs Ferenc Díja hazatérhetett igazi otthonába, a Mészkői Unitárius Egyházközségbe.

(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)

Hetvenedik évében ballag a Művelődés közművelődési folyóirat. 1948 júliusában jelent meg Művelődési Útmutató címmel az a kiadvány, amely később, 1957. január 1-től egyszerűen csak Művelődésként jelentkezett, s közel hét évtizeden keresztül (egy ötéves politikai kényszerszüneteltetéssel) napjainkig a hazai magyar közművelődési élet vezető sajtóorgánuma. A folyóirat születésekor I. Mihály román király már féléve elhagyni kényszerült az országot, az Erdélyi Magyar Közművelődés Egyesületet, az EMKE-t, már egy éve felszámolták, az Erdélyi Múzeum-Egyesület felszámolás alatt állt. De már működött a magyar nyelvű Bolyai Egyetem, alakulófélben volt az Állami Magyar Opera kolozsvári székhellyel. A romániai magyar politikai élet képviseletét még a Magyar Népi Szövetség gyakorolta (1953-ig), s annak művelődési szakosztályvezetője, Balogh Edgár A népi kultúránk megújulásáról van szó címmel az első lapszámban vezércikket közölt, amelyben „irányelveket” fektetett le a Romániában beköszöntött új, kommunista világrendnek főleg a magyar nemzetiséget érintő kultúrpolitikájáról. Az 1948 júliusában megjelent első lapszámban megemlékeztek Petőfi Sándorról, az 1848-49-es forradalom és szabadságharc költőjéről, kihangsúlyozva a „világszabadság” eszméjének örökérvényűségét, amelyet az új kommunista ideológia is a zászlajára tűzött.

Rövid laptörténeti visszatekintő

A lap 1948-as indulásakor a címe Művelődési Útmutató, a román „testvérlapjának”, az Îndrumător cultural kiadványnak volt a tükörfordítása. A folyóirat(ok) azzal a szándékkal indult(ak), hogy a falusi műkedvelő csoportoknak (színjátszóknak, néptáncosoknak, kórusoknak, versmondóknak stb.), tehát a közművelődési élet alakítóinak az irányításában segédkezzen(ek). De egyértelműen a kommunista tudatformáló propaganda szócsöve is volt az Útmutató, amennyiben ötleteket adott például az intézmények Vörös sarok címet viselő kulturális propagandistáinak a munkájához, vagy éppen az agitációs brigádok fellépéseinek a tematika választásában, s számtalan fordítással szemlézte a lap a nagy Szovjetunió szocialista kultúráját népszerűsítő „gyöngyszemeket”. A folyóiratot Bukarestben szerkesztették, kiadója kezdetben a Művelődési Minisztérium, később a Művelődési- és Művészetügyi Állami Bizottság, majd a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács volt. Tekintettel arra, hogy a fokozott iparosítás a kis- és nagyvárosok munkás társadalmát jelentősen növelte, (egyértelműen a falu rovására), s ezeknek az új, alakulóban lévő közösségeknek az ideológiai nevelésére is ugyancsak oda kellett figyelnie a rendszernek, ezért a folyóirat fokozatosan az egyre sokasodó kultúrházak művelődési életének az általános útmutatója lett. (Közben a Művelődési Útmutatóval párhuzamosan, 1951 januárjától Népművelődés címmel, másfél évig, kizárólag kultúrotthonok munkájának a támogatására egy másik közművelődési témájú folyóirat is megjelent.) Mint arról már szóltam, a lap tartalmán és szerkesztési módján mit sem változtatva, 1957. január 1-től a Művelődési Útmutató, leegyszerűsített címmel, Művelődés-ként jelent meg. A folyóirat azóta is ezzel a főcímmel kerül a közművelődés iránt érdeklődők asztalára. 1967-ig a folyóirat, mint arról már fentebb szóltam, jórészt a román ikerlapjának a magyar változata volt, de azért átlapozva az akkori lapszámokat, találunk benne a kommunista ideológiát dicsőítő hazai magyar szerzőktől is verseket, rövid színdarabokat, novellákat, és időnként a magyar kultúránkhoz köthető, főleg megemlékező írásokat is felfedezhetünk. Ebben az időszakban nincsen feltüntetve a folyóiratban, hogy ki a lap főszerkesztője, és hogy általában kik szerkesztik a folyóiratot. 1968-tól kezd felerősödni a lap önálló jellege, megjelenik V(istai). András János írónak, műfordítónak a neve, mint a főszerkesztő-helyettesé, majd később, 1969 elejétől, mint a főszerkesztőé. A lapnak 1969 júliusától szerkesztőbizottsága is lett, amelyben Sütő András, Beke György, a néprajzkutató dr. Kós Károly, a zeneszerző Szabó Csaba, a régész Székely Zoltán vettek részt. Számtalan rovatot indít ekkor a megújult Művelődés, mint a Vadrózsák (népköltészeti kutatásoknak), a Játék szín (főleg a műkedvelő színjátszás részére), az Enciklopédia (művelődéstörténeti írásoknak), a Tárlat (hazai magyar képzőművészet bemutatására), a Muzsika (zenei írások, kórusművek, de külön évfordulós Bartók-számot jelentettek meg 1970-ben és Kodály-számot 1972-ben). A Pegazus rovatban a kortárs magyar költők műveit közöltek, a Naptár rovatban pedig főleg a magyar kultúrához kötődő évfordulókra emlékeztették az olvasókat. Művelődési életünk akkori nagy személyiségei közöltek a lapban olyan írásokat és tanulmányokat, amelyek mind a mai napig meghatározó forrásanyagként kezelhetők az egyes kulturális szakterületeken. A teljesség igénye nélkül említünk néhány nevet: Kallós Zoltán, Faragó József, Nagy Olga, Gazda Klára, Jagamas János, Nagy Jenő, Almási István, Szabó T. Attila, Márton Gyula, Murádin László, Péntek János, Jakó Zsigmond, Benkő Samu, Csetri Elek, Demény Lajos, Pap István, Nagy Miklós és sokan mások. A Művelődés ekkori korszakáról a kép nem lenne teljes, ha nem említenénk meg, hogy a múlt század hatvanas éveinek a végén és a hetvenes évek elején kissé „lazított” a kommunista hatalom, s így a magyar kulturális élet is levegőhöz jutott. Ebben az időszakban jött létre például a román televízió magyar adása, megalakult a Kriterion Könyvkiadó, megindult A Hét nevű magyar kulturális és közéletű folyóirat. (Megjegyezzük, hogy ha valaki végigszemlézi a Művelődés folyóirat 1948 és 1989 közötti számait, nyomon követheti a romániai kommunista kultúrpolitika ideológiai hullámzásait, s azt is, hogy benne hogyan vergődött a magyar kisebbségi közművelődési élet, hogyan kereste a különböző időszakokban a lehetőségeket az identitás megtartására, a kulturális értékek átadására, vagy az éppen új értékeknek a felmutatására.)

1975-ben leváltották V. András Jánost, Kovács János irodalomkritikus, szerkesztő került a lap élére. 1976 márciusa és 1977 júliusa között új szerkesztőbizottság jegyezte a lapot, amelynek mások mellett tagjai voltak Balogh József és Beke György írók, Faragó József folklórkutató, Jakó Zsigmond történész, László Ferenc zeneesztéta, valamint főiskolai és középiskolai tanárok, szerkesztők, a közművelődési élet irányítói. Megjelent az akkori impresszumban a belső munkatársak névsora is: Balogh József, Barabás Sándor, Béres Katalin, Gyarmath Annamária, Horváth Arany, Lőrincz Kálmán, Znorovszky Attila. Bár megmaradtak az addigi rovatok, és a folyóirat esztétikai kivitelezésében is kissé megújult, a lap nemzetiségi jellege visszafogottabbá vált. Például a fedőlapjának grafikai alapmotívuma az Apáczai Csere János Magyar Encyklopédiájáról a tudás fája lett. 1979-től a kiadvány terjedelmében is apadt (66-ról 50 oldalra), s egyre több írás inkább a hazai magyar közművelődési élet elméleti-ideológiai kérdéseivel foglalkozott, mint a gyakorlatival. 1981-től Kovács János nyugdíjba vonulása után már senki sem jegyezte főszerkesztőként névvel a lapot, az elkövetkező években az önálló nemzetiségi jellege egyre visszafogottabbá vált. Ezen időszak szemlézése alapján úgy tűnik, egyfajta gazdátlanság jellemzi a kiadványt. Az 1985. decemberi lapszámban hivatalosan is bejelentették a folyóirat megszűnését, illetve annak beolvasztását a Megéneklünk, Románia (Cântarea României) romány nyelvű kiadványba. Attól kezdve az 1989-es rendszerváltásig ebben a kultúraktivistáknak szóló, főleg módszertani kiadványban jelentkeznek magyar és német nyelvű oldalak.

A sajátos román forradalom után, 1990-ben az egykori munkatársaknak, de főleg Horváth Arany ügybuzgalmának köszönhetően, a XXXIX. évfolyammal, a lap Művelődés címmel újraindult, „közművelődési folyóiratként” jegyezve a kiadványt. A szerkesztőség Bukarestből Kolozsvárra költözött, a megjelenéséhez az anyagi feltételeket a román Művelődési Minisztérium biztosította. 1991-ben Szabó Zsolt irodalomtörténész került a lap élére, újraszerveződött a lap körüli szerkesztőségi élet, a folyóirat külalakjában is változott. Az új főszerkesztő a kiadvány 1991/7-8. számának Töprengjünk együtt című vezércikkében kijelentette, hogy a Művelődés „a helyi, területi és országos közművelődési egyesületeknek, együtteseknek, csoportoknak kíván nyilvánosságot biztosítani”. A főszerkesztő-helyettes előbb Mezei József, majd pedig rövid ideig Horváth Arany lett, felelős szerkesztő Gábor Dénes, olvasószerkesztő R. László Ferenc, fotóriporter Lévay K. Zsuzsa volt. A lap fiókszerkesztőséget állított fel Bukarestben és Csíkszeredában.

Az 1989-es változások után a romániai magyar művelődési életet jórészt a gombamód szaporodó, országos, regionális vagy éppen helyi szinten működő kulturális civil szervezetek tevékenységei jelentették, amelyek jól tükröződtek a lapban. Így a folyóirat az egyre jobban erősödő hazai magyar közművelődési élet tükörképe is lett. 1995-ben például a lap különszámban emlékezett az EMKE 110. évfordulójáról, és többször is megjelentette a főleg könyvtárosoknak szóló Könyvesház mellékletét. Azonban a minisztériumi támogatás egyre jobban akadozott, a lap vezetőségének egyre inkább kellett külső források bevonásához folyamodnia, hogy életben maradjon a folyóirat. Végül Kerekes Sándor, majd pedig Fekete Emőke, a Kolozs Megyei Tanács egykori RMDSZ-es alelnökeinek a hathatós közbenjárására a lap 2009-ben átkerült ennek az intézménynek a fennhatósága alá. Bár a lap anyagi helyzete konszolidálódott, de a Bukarestből való átigazolás első évében a szintén Kolozs Megyei Tanácshoz tartozó Tribuna kulturális folyóirat költségvetésében szerepelt a Művelődés is. A lap 2010-től önálló gazdálkodású intézménnyé vált, egyetlen működő főszerkesztői státusszal, mivel a kiadó többi munkakörét, a költségvetésből működő intézményekre vonatkozó egyik általános, országos rendelet értelmében, zárolták. Így a folyóirat kiadását, a Művelődés Egyesület jóvoltából, bedolgozói munkakörökkel biztosította Szabó Zsolt főszerkesztő, a következő személyekkel: Benkő Levente, H. Szabó Gyula, Murad Betty, Péter János. Ez volt a helyzet, amikor alulírott 2013. július 1-vel átvette a lap irányítását.

Egyértelmű, hogy a régebbi koncepción túl, újabbakat jelentettünk meg a folyóirat szerkesztésében. Igyekeztünk egy minél átfogóbb általános műveltséget nyújtó lappá tenni a Művelődést. Természetesen odafigyelve a közművelődési életünk folyamataira, valamint számtalan írásunkkal a művelődés- és közösségszervezők gyakorlati munkájához adtunk jó ötleteket. 2014 márciusától a lap már színes borítóval jelenik meg, továbbra is harminckét oldalon, egy magazinosabb jellegű, levegősebb belső tördeléssel, minden lapszámban valamilyen kulturális témához, eseményhez kötődő vezércikkel. Az elmúlt négy évben a Kolozs Megyei Tanács támogatásával kiadott havi lapszámokon kívül évente négy tematikus mellékletet is megjelentettünk, a hazai magyar házakról, a közművelődésben jeleskedő erdélyi díjazottak méltatásairól, valamint Erdély különböző kisebb régióinak magyar művelődési életéről, kulturális értékeiről. A nyomtatott sajtótermék mellett mind a www.muvelodes.net honlap, mind pedig a Facebook-oldal egyre látogatottabb, egyre keresettebb. A szerkesztőség 2014 tavaszától az EMKE kolozsvári Szabédi Emlékházába költözött, s így az egyre sokasodó kiadói munkát megfelelő körülmények között lehetett szervezni. 2014 szeptemberében két munkatársat sikerült alkalmazni a Művelődéshez: Benkő Levente szerkesztőt és Péter János adminisztrátort, akik addig bedolgozói státusban voltak. 2016 áprilisától újabb két taggal bővült a kiadói közösség: Demeter Zsuzsanna fotós, képszerkesztővel és Balla Sándor szerkesztővel.

A közművelődésről – nem könnyű írni

Életem jelentős részét a közművelődés szolgálatában töltöttem. Vagy legalábbis úgy hiszem, úgy érzem. Hisz az elmúlt negyedfél évtizedben voltam szabadegyetem-szervező, álltam húsz évet az EMKE szolgálatában, s közel öt éve vagyok vezető szerkesztője a Művelődés közművelődési havilapnak. Mégis azt mondom, hogy a közművelődésről írni nem könnyű dolog. Ugyanis magyar kulturális életünk talán levitatottabb fogalma, ami körül olyan banális kérdések is felmerülnek, hogy: van-e egyáltalán közművelődés? S ha van, akkor mi a közművelődés?

Az első kérdésre a legkézenfekvőbb válasz az, hogy lennie kell, hisz ez a fogalom több mint másfél évszázada benne él nemcsak a Kárpát-medencei, hanem az egyetemes magyar köztudatban. A második kérdésre pedig százötven éve nem született pontos válasz. Legfentebb időnként körülírták a fogalom lényegét, amely főleg az iskolán kívüli, felnőtt közösségek bizonyos kulturális foglalkozásairól szólt, no meg arról, hogy hozzá milyen intézményi hátteret rendeltek az éppen aktuális kultúrpolitika alakítói. Talán nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy inkább a művelődési élet bizonyos megnyilvánulásait nevezték közművelődésnek.

A közművelődés szavunk a 19. század második felében terjedt el nyelvünkben, s annyira sajátosan magyar kulturális elveket (is) jelent, amit értelemszerűen semmilyen más nyelvre nem lehet lefordítani. (Talán azért nem, mert nyelvünkben is képlékeny fogalomként él?) Tény, hogy közművelődést az 1867-es kiegyezés utáni kultúrpolitika állította sínre, majd szalasztotta bele a magyar köztudatba, olyannyira, hogy társadalomformáló hatása mind a mai napig él, létezik. Annyi bizonyos, hogy a közművelődés eszméje, amikor egykor megjelent, valamilyen magasztos célt szolgálhatott a magyar köztudatban, talán a kultúra demokratikus úton történő közkinccsé tételét, hisz a 19. század végén épült szegedi múzeum homlokzatán például ma is olvasható „A közművelődésért” felirat. Ugyancsak ebben az időben számtalan társadalmi szervezet jött létre, amelyek nevükben hordozták a „közművelődés” kifejezést, s célkitűzésük a kultúra szervezése volt a felnőtt lakosság részére. Gondoljunk csak az 1882-ben Nyitrán alakult Felvidéki Magyar Közművelődési Egyesületre, vagy az 1885-ben Kolozsváron létrejött Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesületre, az EMKE-re, vagy akár az 1904-től néhány évig működő Délvidéki Magyar Közművelődési Egyesületre, az Uránia Tudományos és Közművelődési Egyletre s számos más hasonló intézményre. Többek között olyan javaslat is született ebben az időben Magyarországon, hogy a Vallás- és Közoktatási Minisztériumot Közművelődési Minisztériumnak nevezzék el, ami viszont végül nem valósult meg. Ellenben megalakult az Országos Közművelődési Tanács. Úgy tűnik, hogy ebben az időben a közművelődés fogalomkörébe utaltak minden olyan kulturális cselekvést, ami az iskolán kívüli, nem hivatásos intézményi keretek között működő kulturális tevékenységekhez volt köthető. Gyűjtőfogalommá is vált a különböző kulturális irányzatok számára, hisz ebben az időben gyakran használták a szabadtanítás, szabadoktatás, majd később, a 20. század elején a népművelés (népmívelés) kifejezéseket is, amelyek szintén a közművelődéshez tartoznak, akárcsak az olvasókörök, a dalárdák, az amatőr színjátszók. Számomra úgy tűnik, hogy annak az ideológiája, hogy a kultúrához minél szélesebb társadalmi köröknek lehessen hozzáférni – ami abban az időben már általános társadalmi szükségletté vált –, a közművelődés jelentette a gyakorlatot, a cselekvés fórumát.

Erdélyben a 19. század végén és a 20. század elején a kulturális folyamatokat általában a közművelődés fogalomkörében alkalmazzák. A Monarchia perifériáján, ahol a magyarság már nagyon sok helyen kisebbségben élt, az önszerveződő kulturális folyamatok felértékelődtek, különösen az EMKE koordináló és szervező tevékenysége hatására, s így nem csoda, hogy Erdélyben a közművelődés szavunk általános közmegbecsülésnek örvend.

A két világháború között a közművelődés amolyan búvópatakká vált a Kárpát-medencében. A trianoni sokk után Magyarországon előtérbe kerül a nemzetnevelés, mint általános népnevelési probléma, a közművelődés fogalomköre kevesebbet került szóba. Erdélyben viszont egyrészt politikai okokból az új román hatalom „fojtogatni” kezdte az EMKE-t, szinte a jogi felszámolásig menően, ami a magyarság körében erős ellenállásba ütközött. Másrészt éppen a kisebbségi sors hozta magával a belső energiák mozgósítását a kulturális élet fenntartására, ezen a téren is az önszerveződés egyértelműen „nemzetmentő” értékké vált. Mind a két említett erdélyi jelenség a közművelődést hozta előtérbe, a kulturális események gyakran kimondatlanul is ennek a művelődési gyűjtőfogalomnak az égisze alatt zajlottak.

Magyarországon a második világháború után főleg két fogalom köré csoportosult az iskolán kívüli kulturális élet szervezése. Az egyik a szabadművelődés, a másik népművelés. A szabadművelődés közvetlenül a háború után kapott szárnyra, nagy ideológusa a kiváló, egyidejűleg elméleti és gyakorlati pedagógus szakember, Karácsony Sándor volt. Ideológiája szerint: „Nem lehet passzív valaminek tekinteni a kulturálandó felet – a kulturálandó fél csak abban részesíthető, amit igényel.” Az ő értelmezésében a „művelődés” alapgondolata az, hogy a művelődő fél akarata kell hogy érvényesüljön, a „szabadművelődés” folyamatában pedig lényegében a nép magát műveli, és a kultúrpolitika irányítóinak ezt kell szem előtt tartaniuk. Vagyis a szabadművelődés a nép öntevékenységét jelenti. Az 1946-ban megalakult Országos Szabadművelődési Tanács Karácsony Sándort választotta elnökévé. Azonban a kommunista ideológia egyre jobban bekeményített, s ekkor a népművelés kifejezése került előtérbe a kultúrmunka területén, a Karácsony-féle „népi öntevékenykedés” gondolata kezdett egyre kényelmetlenebbé válni. Persze, ha jól belegondolunk, a „művelés”, mint fogalom, magában hordozza a kívülről érkező hatást, így a „népművelés” olyan értelmezést kaphatott, hogy „másnak” kell művelnie a népet. Vagyis a népművelés így tudatformáló értelmezéshez és szerephez jutott, teret engedve az általa képviselt kulturális folyamatokban a kommunista ideológia „erőszakos” terjesztésének. Így Magyarországon az 1960-as évek elejétől a különböző egyetemeken megindulhatott a népművelési szakképzés. Ugyanennek az évtizednek a második felében egy új gazdasági mechanizmust kezdeményez a pártpolitika, amely a kultúra terén is egy engedékenyebb szemléletváltáshoz vezetett a népművelés terén. Az erőszakos tudatformálás helyett a „történelmi haladás nagy értékeinek népszerűsítése” került előtérbe a művelődésszervező munkában, s fontossá vált ebben a folyamatban a lakosság részére a szabadidő kulturált eltöltésének a megszervezése is. Így a népművelés már nem fedte a kultúrpolitika ezen a téren kidolgozott szándékait, ezért áttértek a „történelmi hangulatú” közművelődés kifejezés használatára. 1974-ben párthatározattal, 1976-ban törvénykezéssel a kulturális minisztériumban felállították a Közművelődési Főosztályt. Magyarországon minisztériumi szinten mind a mai napig foglalkoznak a közművelődés országos irányításával, jelenleg az Emberi Erőforrások Minisztériumában a Kultúráért Felelős Államtitkárság keretén belül a Közösségi Művelődés és Művészeti Főosztály égisze alatt.

Erdélyben, még be sem fejeződött hivatalosan a világháború, de már 1944 decemberében az EMKE és az alig megalakult Magyar Népi Szövetség (MNSZ) együttes ülésén máris nekiláttak a kisebbségi magyar kulturális élet szervezéséhez. Balogh Edgár az MNSZ kulturális szakosztályának vezetője és munkatársai, az EMKE agg elnökének, a 92. életévében járó Sándor Józsefnek az egyetértésével arra törekedtek, hogy a művelődés terén a két intézmény közös munkakört alakítson ki. A közművelődési tevékenységen kívül már szóba jött az ideologikusabb hangzású „népnevelés” – mint a felnőttekkel való iskolán kívüli foglalkozás új társadalmi igényű feladatköre –; olyannyira, hogy Népnevelési Tanács létrehozásán gondolkoztak. Ebben az időben az EMKE és az MNSZ közös kulturális elképzelései között népfőiskolai oktatás elindítása is szóba került. Három év sem telt el, amikor 1947 nyarán frontális támadás indult a sajtóban – minden bizonnyal felsőbb utasításra – a még működő magyar közművelődési egyesületek ellen. Például ilyen sorok jelentek meg a kolozsvári Igazságban az EMKE-ről: „A Magyar Népi Szövetség központja éppen most intézkedett, hogy megyei tagozatai vonuljanak vissza a vidéki EMKE-fiókokból, és vegyék saját kezükbe a magyar népfőiskolák, népkönyvtárak s más fontos közművelődési feladatok intézését.” A vád az EMKE ellen többek között az volt, hogy „elszigetelte” az értelmiséget a munkásságtól és a parasztságtól. Megszűnésének pontos dátumát sem ismerjük. Talán elfogadhatjuk 1947. július 1-ét, amikor Kiss Jenő főtitkárnak hivatalosan, munkakönyvileg megszűnt a munkaviszonya az EMKE-vel. Így nem csoda, hogy amikor 1948 júliusában megindult a Művelődés elődlapja, a Művelődési Útmutató, már említett vezércikkében Balogh Edgár egyáltalán nem használja az akkor már „rossz hangzású” közművelődés kifejezést, helyette „új népi kultúráról”, „élő kultúráról” beszél. Írásában egyértelműen kijelölte a kultúra jövőbeni ideológiai irányultságát, amikor ezt írta: „Nem igaz, hogy a kultúra politikamentes, hogy lehet jó kultúrát jó politika nélkül kifejleszteni.” (Csak halkan állapítjuk meg: ma is sok szempontból érvényes ez a kijelentés.)

Az elkövetkező bő két évtizedben a Művelődési Útmutató, majd a Művelődés számait átforgatva azt tapasztaljuk, hogy akárcsak Magyarországon, a közművelődés szavunk, feltehetően ideológiai alapon, használaton kívülre került. A Művelődésben főleg a népművelési tevékenységet népszerűsítik, valamint a „kultúrotthonok felvilágosító munkájában” adnak hasznos tanácsokat. Mint arról már szóltunk, az 1960-as évek végén és a 1970-es évek elején valamelyest enyhült a kommunista pártpolitika szorítása, és ebben az időben V. András János lett a Művelődés folyóirat főszerkesztője. Az ő egyik nagy érdeme, hogy rögtön felismerte: lehetőség nyílt a magyar kulturális hagyományból ideológiai alapon kiutasított „közművelődés”-nek a rehabilitálására, és azt a lapban, mint a legkompetensebb fórumban, rögtön meg is tette. A Művelődés 1970. januári lapszámában Hagyomány és haladás – a romániai magyarság közművelődéséről című vezércikkében a hazai népművelési tevékenységünk jövőbeni tennivalójáról írt, az új politikai helyzetben egy nyitott kulturális programot hirdetett. Egyebek mellett ezt mondta: „Nyomós okunk van rá, hogy így fogalmazzunk és világosan kimondjuk: közművelődésünk akkor tudja betölteni az egész országot átható megújhodásban reá háruló jelentős hivatását, ha abból a forrásból merít, amelyet a romániai társadalmi valóság és a román kultúra hatókörében fejlődő romániai magyarság haladó szellemű nemzeti művelődése hozott és hoz felszínre s tesz hozzáférhetővé mindenki számára.” Majd a továbbiakban így folyatta: „… hagyományaink, szellemi örökségünk legszebb értékei, a régi erdélyi magyar művelődés nagyjai, akárcsak a romániai magyar irodalom, művészet és tudomány művelői az őket megillető helyre kerülnek az ország történelmi-kulturális kincsestárában, elevenen ható kultúrájában, a haladás, az alkotás megbecsült képviselői közt.” Aztán a Művelődés előbb említett esztendő februári lapszámában Alkotó közművelődés címmel V. András János főszerkesztő már a korszerű közművelődéssel szemben támasztott követelményekről írt rövid tanulmányában. Ebben az írásában azt is jelezte, hogy ankétot kíván indítani annak érdekében, hogy a jövőben a közművelődés minél hatékonyabban legyen jelen a lapban. A folyóirat következő számaiban Körkérdés a közművelődésről címmel három tárgykörből álló kérdéscsomaggal fordult néhány ismert kulturális szakemberhez, akiknek válaszait, a beérkezés sorrendjében közölte a folyóirat hasábjain. Ezt a körkérdést ismételtük meg közel ötven év után, s közöljük e mellékletben közéletünk néhány jeles személyiségének a válaszát, értékelését kulturális életünknek erről a sokat vitatott fogalmáról. Bár 1975-ben V. András Jánost leváltották a lap éléről, s aztán az egyre keményebb politikai megpróbáltatások esztendei következtek kisebbségi kulturális életünkben is, de a lapból nem tűnt el a közművelődés fogalma, s ilyen címekkel találkozunk a kiadványban még a nyolcvanas évek elején is, mint Színjátszás és közművelődés, vagy Múzeum és közművelődés. 1986 és 1989 között, mint arról már szóltunk, a román nyelvű Megéneklünk, Románia (Cântarea României) című kiadványban jelentek meg kultúréletünknek szóló magyar oldalak, ám ezekben az írásokban a közművelődés kifejezéssel már nem találkozunk.

Az 1990-ben újrainduló Művelődés alcímeként megjelent, hogy Közművelődési folyóirat, majd később Közművelődési havilap. Immár tartalmilag is egyértelműen felvállalhatta a kiadvány a közművelődést, mint az egyik legjelképesebb kulturális értékünket, jelezve, hogy e fogalom égisze alatt kívánják a jövőben szerkeszteni a lapot. Közben újraalakult az EMKE, számos helyen jöttek létre fiókszervezetei, és megalakultak azok az országos és helyi jellegű kulturális civil szervezeteink, amelyek egyértelműen közkincsként tekintettek és tekintenek a közművelődésre, s tevékenységükkel felvállalták/-ják annak közösségteremtő értékeit. Mert a közművelődés különösen a kisebbségi létben hordoz nagy értéket, hisz állami támogatás hiányában kulturális életünk jelentős folyamatai főleg a közművelődés keretei között bontakozhatnak ki. Ennek ellenére az utóbbi időben társadalmi elismertsége mintha kopna, a köznyelvünk a fogalmat egyre visszafogottabban használja, bizonyos kulturális elitkörökben nincs elismerve, s talán azért nincs, mert a közművelődési folyamatok igyekeznek a kulturális életünk perifériáján is hatni, és a műveltség megszerzésére ezen a területen is minél több lehetőséget teremteni.

Kérdések a közművelődésről

Mint arról már szóltunk, V. András János, a Művelődés akkori főszerkesztője, kihasználva a politikai enyhülést, megkísérelte a közművelődést feléleszteni „hivatalosan” is a hazai magyar kulturális köztudatban. Két méltató és programalkotó vezércikket is írt a közművelődésről a lap előbb említett évfolyamának első két számában, majd egy három pontból álló körkérdéssel fordult a hazai közvéleményhez. Több neves személyiség, közéleti vezető, egyetemi tanár, tudományos kutató, író, művész válaszolt a kérdésekre, s a szerkesztőség célja ezzel egyértelműen az volt, hogy a beérkezett válaszok kiértékelése alapján alakítsa a jövőben, immár a közművelődés szellemében, a lapszerkesztési törekvéseket.

Úgy gondoljuk, hogy ezek a kérdések ma is időszerűek, s a 70. évében járó Művelődés jövőképének alakításához, a hogyan továbbhoz? Nem árt megismételni V. András János közel ötven évvel ezelőtt feltett kérdéseit, szellemi kísérletét. Mi most olyan személyiségeket kértünk fel a válaszadásra, akik a hazai magyar kulturális életünknek ismert alakjai, de ha közvetlenül nem is vesznek részt művelődésszervezésben, mint a kulturális közélet alakítói, időnként szereplőivé válnak közművelődési folyamatoknak. Összehasonlításként – hogy a közművelődésről alkotott esetleges koncepcióváltást is érzékelni lehessen –, közöljük három neves közéleti személyiségnek, Bartis Ferenc írónak, valamint Nagy Miklós és Pap István agrármérnököknek, mezőgazdasági szakíróknak a V. András János által megfogalmazott kérdésekre adott egykori válaszaikat. Anélkül, hogy kiértékelnénk a most kapott válaszokat – amelyeket ezúton is köszönünk mindazoknak, akik felkérésünkre részt vettek ebben a szellemi kalandban – közöljük írásaikat, gondolataikat, értékelésüket a közművelődésről s annak mai helyzetéről, intézményi hátteréről.

            Nos, íme a kérdések:

            1. Mi a közművelődés? Ön hogyan határozná meg e fogalom jelentését, korszerű tartalmát?

            2. Hogyan látja közművelődésünk helyzetét, feladatát, hogyan ítéli meg intézményeink munkáját?

            3. Ön hogyan, mivel járult hozzá pályája folyamán a közművelődéshez: munkái, tervei közt milyen helyet kap a romániai magyarság közművelődése?

Az EMKE Országos Elnöksége 2008-ban úgy döntött, hogy Erdélyben április 12-e legyen a Közművelődés Napja. Azért esett pont erre a napra a választás – nem épp szerencsésen egy nappal a Magyar Költészet Napja utánra –, mert 1885. április 12-én alapították meg Kolozsváron ezt a nagy tekintélyű kulturális egyesületünket. Vajon fellengzősség-e egy civil szervezet vezetősége részéről, ha intézménye alapításának dátumát évente országos emléknappá nyilvánítja? Nem szerénytelenség-e ez, még akkor is, ha az illető egyesület nagy történelmi múlttal bír?

A válaszadáshoz mindenekelőtt egy pillanatig tekintsünk el az EMKE Erdélyben betöltött történelmi szerepétől. S gondoljunk csak arra, hogy mit jelentett az elmúlt másfél évszázadban a Kárpát-medencének ebben a régiójában magyar társadalmunk számára a közművelődés: egyidejűleg kultúrát, közösséget és személyiségalakítást. Ez a rendkívüli, és szakmai körökben gyakran vitatott szavunk, nem sokkal a nemzetté válásunk után, a 19. század második felében keletkezett. Így talán nem tévedünk, ha művelődéstörténeti szempontból a közművelődésre úgy is tekintünk, mint nemzetünk közel százötven éves kultúrateremtő folyamatainak a lenyomatára. Igazából csak körülírni lehet mindazt, amiről a közművelődés szól, rövid vagy akár hosszabb meghatározást mondani róla nem lehet. Hisz jelenti például azt, hogy az egyén a kulturális értékek alakításában egyidejűleg tölthet be alkotói és fogyasztói szerepkört. De a szó értelmezhető olyan tevékenységként is, amelyben az egyén és a közösség, a saját szellemi gyarapodására, minden intézményi háttér nélkül kezdeményezhet kulturális tevékenységeket, beindíthat művelődési folyamatokat. Ugyanakkor a közművelődés értelmezésének tartozéka az önművelés lehetősége és szabadsága is, amit viszont a társadalomnak közjogilag biztosítania kell. És benne van az egyénnek és közösségnek a saját művelődési élete iránti felelőssége is, a belső alkotó energiáknak a cselekvésre történő mindenkori mozgósítása a kultúránkban való megmaradás érdekében. De a közművelődést a mai modern szóhasználattal élve úgy is értelmezhetjük, mint az egész életen át tartó tanulás sajátosan magyar intézményét. Mivel mi magunk is ennyire mozaikszerűen értelmezzük e szavunkat, ezért van az, hogy a közművelődés kifejezést nem tudjuk lefordítani a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy visszaadja a szó azon értelmét, ahogyan mi a magyar kultúrkörben használjuk.

Az 1867-es kiegyezés előtt a Habsburg-birodalomnak Erdély csak provinciája volt, benne a magyarság pedig nem túl közkedvelt népcsoportja, különösen az 1848–49-es forradalom és szabadságharc után. Így a kulturális életünk megszervezésében már akkor is csak magunkra számíthattunk, s a felelősséget érző és vállaló nemességünk és polgárságunk ügyködésének köszönhetjük, hogy gróf Mikó Imre vezetésével 1859-ben megalakulhatott az Erdélyi Múzeum-Egyesület, melynek áldásos tevékenysége mind a mai napig meghatározta és meghatározza kulturális életünket. A kiegyezés után pedig az új magyar kormány gazdasági okokra hivatkozva ugyancsak visszafogottan tudta támogatni az erdélyi magyar művelődési életet, különösen az akkor már egyre hangsúlyosabban jelentkező szórvány-magyar közösségekben. Népiskolák, kisdedóvók, könyvtárak jöttek létre ekkor magán- vagy éppen közösségi kezdeményezésre, nem is beszélve a számtalan dalegyletről, olvasókörről vagy a kulturális élet különböző területeit felvállaló társadalmi szervezetről. Hazai művelődési életünkben ekkor jelenik meg az EMKE, mint a legjelentősebb koordinátora ezeknek a folyamatoknak. Vagyis hiába volt magyar állam a hátunk mögött, az erdélyi kulturális életünk megszervezése főleg egyéni vagy közösségi, gyakran egyházi támogatáson alapult itt Erdélyben, s így a kultúra terjesztését jórészt a közművelődési folyamatok segítették. Trianon után a kisebbségi sorba került erdélyi nemzeti közösségünk kulturális életében – véleményem szerint – még erőteljesebben felértékelődött a közművelődés. Mert ekkor kellett igazán rádöbbenünk arra, hogy sorsunk elsősorban saját magatartásunkon múlik, és mindnyájan felelősek vagyunk ezért a sorsért. S bár 1989 karácsonya után a Romániára szakadt újabb kori demokráciának mi is haszonélvezői lettünk, ennek ellenére nagyon kevés állam által fenntartott és működtetett magyar kulturális intézményeink vannak. Talán nem tévedek, ha kijelentem, hogy az elmúlt negyed évszázadban is jórészt a közművelődés éltette erre mifelénk a magyar kultúrát.

Mindezek után úgy gondolom, megérdemli a Közművelődés, hogy évente egyszer, április 12-én tudatosítsuk fontosságát az erdélyi magyar kultúrkörben.

(Művelődés, 2015. március, LXVIII. évfolyam, 3. szám, 3. oldal)

Az embert nem singgel mérik. Hanem emberséggel. Ezen mércén mérve Nagy Béla nagyon nagy ember. Nem híres ember, nem vezéregyéniség, nem hangadó, főleg nem hangoskodó közbeszóló, hanem közösségéért elhivatottan cselekvő ember. Mint magyar, mint erdélyi, mint kolozsvári, mint a kisebbségi kultúránk iránt elkötelezetten érzékeny ember.

Ismeretségünk jóval több, mint fél évszázada, közel hatvan éve kezdődött. Mert telepi gyerek ő is, éppen, mint én. Telep alatt a Házsongárdi temető és a Tordai út ölelésében, az egykori Nagy Gábor Tanya hatalmas gyümölcsösében, a múlt század ötvenes éveiben szerény méretű parcellákra épült néhány tucat kis családi házat értem, valamint az általunk Rétnek nevezett, gyümölcsfákkal körbefogott szabad teret, ahova focizni jártunk. Igaz, mi ritkán játszottunk együtt, hisz mire hátulgombolós lettem, Béla már pantallót viselt, s mire én lettem hosszúnadrágos, az ő generációjához tartozó telepi fiúk már családalapításba kezdtek. Erről a halk szavú nagyobb fiúról akkor csak annyit tudtam, főleg a szüleim nevelő szándékú „bezzeg” példabeszédein keresztül, hogy nagyon jó tanuló, s a gépészmérnöki egyetemet is kitűnő minősítéssel végezte. A Telep pedig nagy változáson ment át az elmúlt néhány évtizedben, az egykori lakói ugyancsak kicserélődtek, mondanom sem kell, hogy nem a magyarság javára, de Béla hűséges maradt. A kis családi házukat, amelyben felnőtt, kibővítette, még komfortosabbá tette, a kert végébe pedig felállította a „sufnit”, azaz a műhelyt – mint egykoron nagyon sok telepi háznál, ahol ez egyféle státusszimbólum is volt, jelezve, hogy a ház gazdája a tisztességes mestersége mellett amolyan fúró-faragó ezermester is. S ennek a műhelynek a létjogosultságát – ha úgy tetszik közösségi kisugárzását – megtapasztalhattam, amikor Béla, mint az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékház programjainak kitartó látogatója, de ugyanakkor lelkes és nélkülözhetetlen önkéntese is, az intézmény számtalan megjavításra szoruló, vagy éppen fejlesztést igénylő gondját-baját ebben a műhelyben oldotta meg.

Számomra Nagy Béla az elmúlt másfél évtizedben vált a gyerekkori jó ismerősből baráttá – ha nem veszed tolakodásnak részemről ezt a megjegyzést. A közművelődés iránti elkötelezettség hozott minket közelebb egymáshoz. Hisz ez idő alatt Béla csendesen és nyomulás nélkül, de jelentős személyisége lett a kolozsvári közművelődési életnek. Nemcsak látogatója, de szerényen alakítója is annak. Hadd kajánkodjak egy kicsit: talán jót tett neki a nyugdíjazás, hisz úgy látom, életének ebben a státusában az addig lappangó sokoldalúsága kinyílt, kiteljesedett. Először, mint a kultúra iránt érdeklődő nyugdíjas értelmiségi jelent meg évekkel ezelőtt a Györkös Mányi Albert Emlékház, a Kolozsvár Társaság, az Evangélikus Egyház Reményik Sándor Galériája, a Minerva Kulturális Egyesület, a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság, a Stars Galéria, és sorolhatnám még, hogy hány meg hány közművelődési intézményünk rendezvényén. Később, mint már szóltam róla, remek műszaki érzékét kamatoztatva, nélkülözhetetlen önkéntese lett a Györkös Emlékháznak, s tudom, hogy e remek közművelődési színtérnek, ahol most vagyunk, a Stars Galéria létrehozásában és jelenlegi működtetésében is jelentős szerepet vállalt és vállal. Aztán próbára tette a képzőművészet iránti érzékenységét is. Az elmúlt esztendőkben a kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület által évente szervezett zsoboki fafaragó táborban tanulta meg, hogyan lehet vésővel csodálatos népi mintákat bodorítani egy szál deszkára, vagy ugyancsak zsobokon, de már a Képzőművészeti Alkotótáborban fejlesztette tovább a linómetszet készítésének fortélyait. 2005-től fafaragásaival jelen van a Bokréta Kulturális Egyesület által szervezett közös kiállításokon, például 2005-ben a kolozsvári Evangélikus Egyház Reményik Sándor Pincegalériájában, vagy 2014-ben a Minerva Kulturális Egyesület által szervezett kalotaszegi tárlaton. 2015-ben már a zsoboki Képzőművészeti Alkotótábor tárlatán láthatjuk linómetszeteit, grafikáit, és most itt a Stars Pincegaléria ma este megnyíló közös képzőművészeti kiállításán. Az újságolvasó kolozsváriak pedig gyakran találkozhattak Nagy Béla nevével a lap hasábjain, de immár mint helytörténésszel. Csak néhányat említek az írásai közül: a Fizetek, Főúr!-ban a legendás kolozsvári főpincér és szállodatulajdonos, Nagy Gábor életútját dolgozta fel. Igen, arról a Nagy Gáborról szól ez az írás, akinek az egykori Tanyáján jött létre a Telep, közös gyerekkorunk egykori színtere. Vagy a főtéri Mátyás-szoborcsoportról szóló írása, melynek címe A leleplezéstől az átadásig. De megírta a központi Szamos-híd négy sarkán álló csodálatos épületek történetét is Kolozsvári paloták a Szamos-hídon innen és túl címmel. Nemzeti szalon a kolozsvári redutban címmel pedig az egykor polgáriasodó városnak egy érdekes életképét elevenítette fel. Aztán írt és előadást is tartott a Györkös Mányi Albert Emlékházban a múlt század fordulóján élt, és Kolozsváron alkotott örmény származású íróról, Petelei Istvánról.

Nagy Béla helytörténeti búvárkodásainak talán legizgalmasabb eredményei a nagy erdélyi költőóriásunk, Reményik Sándor felmenőinek kutatásához kötődik. Az imént elhangzott Dobsinától Kolozsvárig című előadása is ezt igazolja. De szeretném felhívni a figyelmet Nagy Béla Szabadság napilapunkban megjelent egyik írására is, melynek címe Kolozsvár első okleveles építészmérnöke: Reményik Károly. A nagy költőnek méltánytalanul elfeledett mérnök édesapjáról szól ez a tanulmány, aki a boldog békeidőkben, a 19–20. századok fordulóján jelentősen hozzájárult az egyre jobban polgáriasodó városunk építészeti arculatának a kialakításához. Nagy Béla képzőművészeti alkotásai is gyakran a Reményik-kultuszból ihletődnek. Például a költő fába faragott képmásának plakettje, vagy az egykori Donát úti Reményik-villa tornyos épületéről, illetve a költő A torony című verséből inspirálódott linómetszetek.

A Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány és az EMKE Reményik Sándor Díja az idén is méltó helyre került. Hisz Nagy Béla az alapítvány megalakulása óta lelkes támogatója ennek az egyre jelentősebb kolozsvári kulturális intézménynek. Nemcsak a kiállításra kerülő képzőművészeti alkotásaival, de jó műszaki érzékének köszönhetően az alapítványnak helyet adó pincegaléria létrehozásában és működtetésében is felbecsülhetetlen értékű munkát végez. Miközben elkötelezett kutatója a kincses városunkban valamikor élt nagy költőnk, Reményik Sándor szellemi örökségének. Megtiszteltetés számomra, hogy amikor most a díjat átveszed, én méltathatom nagyon értékes közművelődési munkásságodat. Gratulálok a kitüntetéshez!

(Elhangzott 2016 november 25-én a kolozsvári Stars Galériában)

Nemrég egy érdekes statisztikáról olvastam, melyet az UNESCO tett közzé, s amely szerint a világ GDP-jének három százalékát a kulturális és alkotó ágazatok teszik ki. Ez azt jelenti, az elemzés szerint, hogy világviszonylatban 29,5 millió ember dolgozik ebben a szektorban, többen, mint ahányan az autóiparban Európában, Japánban és az Egyesült Államokban együttvéve. A szektor bevétele egy év alatt hozzávetőleg 2250 milliárd dollár volt, azaz többet sepert be, mint például világviszonylatban a távközlés. Persze tegyük gyorsan hozzá, hogy a fő bevételek a kulturális és kreatív ágazatoknak olyan területeiről jöttek, mint például: reklám, építészet, könyvkiadás, videojáték, zene, film, újságok és magazinok, előadások, televízió, vizuális művészetek. Ebben az UNESCO statisztikában Európa nem áll rosszul, hisz a világ kultúrából származó jövedelmének 32 százalékát és a munkahelyek számának 25 százalékát jó öreg kontinensünk adja. Igaz, tájékoztat a tanulmány, hogy ez azért is lehetséges, mert a világ tíz leglátogatottabb múzeumából hét a földrészünkön található. Az ilyenfajta összehasonlítások alkalmával Európa mellett nem maradhat el a mindig rivális Észak-Amerika sem, amelynek részesedése a világ kulturális jövedelméből, e tanulmány alapján, csak 28 százalék, míg a munkahelyek száma tekintetében pedig csupán 15 százalék. A felmérés arra is felhívja a figyelmet, hogy a fejlett és fejlődő országok gazdaságának jelentős motorjai a kulturális és kreatív ágazatok, azt sugallva ezzel, hogy érdemes a kultúrára, mind a befektetői, mind pedig a fogyasztói oldalon, áldozni.

Ha hitelt adunk ennek az UNESCO tanulmánynak, akkor a fejlődő országok szempontjából térségünk is „labdába kell, hogy rúgjon”, már ami a kultúrának a gazdasági fejlődésbe való beleszólását illeti. Hisz Románia a „fejlődő” kategóriába tartózó ország, s így a hazai magyarság kultúrája is a többségi mellett része kell, hogy legyen a gazdasági élet fellendítésének. Ez viszont már csak részben igaz a kisebbségi létben vagy esetleg áttételesen, amennyiben elfogadjuk, hogy a kultúra fejlesztése a „kiművelt fők” társadalmát teremti meg, s egy ilyen társadalomnak hosszú távon gazda(g)ság teremtő ereje van. Vagyis a kultúra a mi esetünkben főleg áttételesen válik gazdasági felhajtó erővé. Hiszen a kisebbségi létben a kultúra főleg a közművelődési folyamatokon keresztül tud érvényt szerezni magának, s mint ismeretes, ezek a tevékenységek az egyes emberek vagy közösségek önkéntes hozzáállásával működnek. A közművelődést, mint fogalmat nehéz lenne meghatározni, bár több mint másfél évszázada működő és csiszolódó, jellegzetesen magyar kultúrateremtő folyamatok összessége, én ki merem jelenteni, hogy hungarikum. Legutóbb Gelencsér Katalin, ismert magyarországi művelődéstörténész, andragógus tett kísérletet a közművelődés kifejezésünk meghatározására, vagy talán inkább leírására, egyben röviden összegezve annak társadalomban elfoglalt szerepét is a Nemzeti Művelődési Intézet Szín – közösségi művelődés című folyóiratának 2015. október 20/5 számában megjelent Köz, közművelődés, közönség, község című írásában: „A közművelődés a polgárok iskolán kívüli, öntevékeny, önművelő, megismerő, kultúra elsajátító és alkotó célú cselekvése, amely jellemzően együttműködésben, közösségekben valósul meg. A közművelődéshez való jog gyakorlása közérdek, a közművelődési tevékenységek támogatása közcél, feltételeinek biztosítása alapvetően az állam és a helyi önkormányzatok feladata.”

Amikor útjára bocsájtjuk a Művelődés folyóiratnak ezt a mellékletét 2015 erdélyi díjazottjai címmel, nemcsak azok előtt tisztelgünk, akik a kulturális életünk kiválóságai, hanem a KÖZMŰVELŐDÉS intézménye előtt is. Hisz a díjazottak jórészt közművelődési intézményeket éltetnek, vagy azok keretén belül fejtik ki tevékenységüket. A kisebbségi kultúránkban pedig ezek a közművelődési fórumok az ők önzetlen hozzáállásuk nélkül nem működhetnének, alkotó energiájuk nélkül nem maradhatnának fenn. Mert a legtöbb rangos szakmai kulturális intézményünk nem állami támogatásból működik, hanem a civil társadalom keretei között, közművelődési intézményként. S ilyen körülmények között is számtalan kulturális civil szervezetünk vált hazai és egyetemes magyar viszonylatban a szakma elismert intézményévé. Hála azoknak a szakembereknek, akik közül most néhányat bemutathatunk, mint kulturális életünk kiválóságait, díjazottjait. Akik a közösségért kifejtett munkájuknak soha nem az árát, hanem mindig az értékét nézik.

A Művelődés folyóirat újabb mellékletét, a Magyar Házak Romániában 2 című kiadványunkat tartja kezében az olvasó. A tavalyi, hasonló tematikával megjelent első ilyen jellegű mellékletünk vezércikkében jeleztük, hogy a hazai szórványban működő Magyar Házak nemzetstratégiai fontosságára akarjuk felhívni az érdeklődők figyelmét. Ezzel a mostani kiadványunkkal sincsen másként.

Mikor hozzáláttunk szerkeszteni ezt a mellékletet, az egyes Magyar Házak képviselőit arra kértük, hogy hozzávetőleg 10 000–15 000 leütés terjedelmű írásban mutassák be intézményüket. Voltak, akik messze túlszárnyalták, voltak, akik ugyancsak alatta maradtak a szerkesztőségünk által megfogalmazott terjedelmi igénynek. De sajnos, voltak olyanok is, akik többszöri felkérésre sem voltak hajlandóak megírni Magyar Házukról a bemutatót. Így az általuk vezetett intézmények kimaradtak e kiadványból. Lelkük rajta. Ugyanakkor az együttműködésre való felkéréskor igyekeztünk nem befolyásolni szerkesztői elképzelésekkel a cikkírókat, hadd írjon mindenki az intézményével kapcsolatban azt, amit a legfontosabbnak tart. Ezért jelennek meg ebben a mellékletben olyan írások is, amelyeknek szerzői az illető Magyar Ház bemutatása kapcsán a szórvány településük egyes művelődéstörténeti vonatkozásait is fontosnak tartották elmondani.

A Művelődés folyóirat rendszeresen foglalkozott az elmúlt esztendőkben a szórványközösségeink kulturális életének az ismertetésével. A tavalyi és az idei Magyar Házak Romániában mellékletként megjelentetett kiadványaink is ezt igazolják. Ugyanakkor az elmúlt években igen erős összefogás indult a szórványközösségeink érdekében. Idehaza 2011 óta, a Kárpát-medencében 2013 óta ünnepeljük, az RMDSZ javaslatára, a Magyar Szórvány Napját november 15-én, Bethlen Gábor egykori nagy erdélyi fejedelmünk születésének a napján. Az idei ünnepi rendezvényen, amelyet Temesváron tartott meg érdekvédő szövetségünk, a jelenlévő szórvány képviselők jóváhagyták a Nemzetstratégia a szórványban – az RMDSZ bővített szórvány stratégiai terve (2015–2019) című dokumentumot. Ez az okmány az Oktatáspolitika, az Ifjúság és a Sajtó fejezetek mellett egy igen részletes Kultúra- és társadalomszervezés című fejezetet is tartalmaz. Ez ugyancsak bőven taglalja a szórványban elvégzendő kulturális feladatokat, úgymint: a magyar napok rendezését; november 15.-nek, a Magyar Szórvány Napjá-nak a megünneplését; Örökségünk őrei – fogadj örökbe egy műemléket program folytatását; a táncház és néptáncoktatás a szórványban identitásmegőrző tevékenységek megszervezését; a tájházak, emlékházak, helytörténeti kiállítások hálózatának a kiépítését; a Magyar Házak hálózatának a további erősítését; az Összetartozunk elnevezésű székely-szórvány partnerség további fenntartását; a nagyváros szórvány kérdésének a felkarolását; a szórványgondnoki és szórványmenedzseri szolgálat továbbfejlesztését; a szórvány értékeinek beemelését az erdélyi magyar értéktárba; a vidéki vándorelőadások szervezését, tanyaszínházak és más művészeti produkciók eljuttatását a szórványba. Szóval, mint jeleztük átfogó és nagyon részletes ez a kulturális cselekvési terv. Örömmel fedezzük fel, hogy az RMDSZ mellett számtalan szakmai civil szervezet is részt vesz a programban, mint például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Kriza János Néprajzi Társaság, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége (RMPSZ), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE) és számtalan szórvány településen tevékenykedő kulturális civil szervezet is.

Mégis, miután átolvastam az RMDSZ nagyon átfogó és részletes Nemzetstratégia a szórványban című, az elkövetkező öt évre szóló cselekvési tervezetét, hiányérzetem támadt. Mégpedig azért, mert ez a dokumentum csak arról szól, hogy a szórványközösségek kulturális életét miként lehet külső segítséggel támogatni. De hol marad a belső gazdasági energia mozgósítása? Tudniillik a különböző közösségfejlesztő modellek azt igazolják, hogy gazdaságserkentő folyamatok nélkül nehezen képzelhető el a kultúra fejlesztése, ami természetesen fordítva is igaz. Vagyis szerintem szükség lenne olyan programok kidolgozására és életbe léptetésére, amelyek felkutatnak a szórványban tehetséges vállalkozó szellemű magyar fiatalokat, akik a képzés után gazdasági szempontból helyzetbe hozhatók. Az általuk megtermelt tőkének nemcsak össztársadalmi haszna lenne a régió és az egész közössége számára, de jutna a magyar kulturális folyamatok megtámogatására is.

Lehet, hogy álmodozom az iménti gondolatokkal, de véleményem szerint csak a nemzeti identitás erősítése gazdasági felhajtóerő nélkül nem lesz elegendő a magyar szórványközösségeink hosszú távú megmaradására.