Harminckét éve már, hogy január 22-e a Magyar Kultúra Napja. Harminckét éve már, hogy Magyarországon a szétmálóban lévő kommunista rendszer még működő Hazafias Népfrontjának Országos Tanácsa 1989. január 22-én megszervezte az első évfordulós rendezvényt, mint a Magyar Kultúra Napját. Köztudott, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a dátumon tisztázta le, öntötte végleges formába nemzeti imánk, a Himnusz szövegét. Harminckét éve már, hogy a Himnusz születésnapja egyetemes ünnepe magyar kultúránknak, nemcsak itt a Kárpát-medencében, hanem szerte a nagyvilágban, ahol még becsülete és értelme is van a magyar szónak. Kevesen ismerik azonban ennek a nemzeti ünnepnapnak az előéletét. Javaslatként még 1985-ben Fasang Árpád (1942–2008) zongoraművész fogalmazta meg először a magyarországi kulturális kormányzat felé. Akkor ez az elképzelés süket fülekre talált. Így Fasang 1987. szeptember 27-én A magyarság esélyei címmel megtartott emlékezetes lakiteleki értelmiségi összejövetelen megismételte felhívását, amelyben többek között ez állt: „A magyar kultúrának legyen évente egy piros betűs nemzeti ünnepnapja, olyan, mint Március Tizenötödike. Munkanap, mégis ünnep. A finneknek van hasonló nemzeti ünnepük, a Kalevala-nap, amely egyébként a Lönnrot által összegyűjtött Kalevalához írt előszó dátuma, február 28-a. A Bolgár Kultúrának is van nemzeti ünnepnapja, Cirill és Metód napja, amely iskolai szünet. Nem kerülne pénzbe, hatása mégis jelentős lenne, mert koncentráltan ráirányítaná az egész társadalom figyelmét arra, hogy gazdag nemzeti kultúra örökösei vagyunk, minden magyar állampolgárnak, a kultúra munkásainak, az írástudóknak pedig fokozottan, hangsúlyozottan kötelessége, hogy a kultúrát tisztán, szépen örökítsék át az utánunk jövő nemzedéknek.” (Forrás: A magyarság esélyei – A tanácskozás hiteles jegyzőkönyve, Lakitelek 1987. szeptember 27., Antológia-Püski Kiadók, 1991., 83. o.) Újabb két évnek kellett eltelnie, no meg történnie kellett némi társadalmi átalakulásnak is, hogy Fasang Árpád javaslata valóra váljon. A nevezetes lakiteleki értelmiségi összejövetel jónéhány résztvevője pedig azóta politikai pályára lépett, s mi tagadás, ma már nem igazán az általuk ott hangoztatott eszmék szellemében munkálkodnak a közjó érdekében. Fasang Árpád viszont 1997-ben közreadatott egy kötetet Az (magyar) értelmiség hivatása címmel, amelyben hetven magyar értelmiségi írását (tanulmányokat, vallomásokat, elemzéseket, leveleket) közölt, a Mundus Magyar Egyetemi Kiadó közreműködésével. Ezt a kiadványt a magyar nemzet sorskérdései iránt fogékony olvasó – nem csak értelmiségi, hanem bárki más – ma is haszonnal forgathatja.
A Magyar Kultúra megünneplése terén hazai kisebbségi művelődéstörténetünknek van egy különös, meggondolkoztató eseménye. 1950-ben, a Művelődési Útmutató (folyóiratunk ennek az 1948. júliusában indult kiadványnak a jogutódja) januári számában A magyar kultúra hete a Román Népköztársaságban címmel – no nem vezércikként, hanem a lapszám 26. oldalán, a szerző feltüntetése nélkül – egy írás jelent meg, amelynek kezdő mondatai így szólnak: „Január 22-én kezdődik a magyar kultúra hete a Román Népköztársaságban. Igazi seregszemléje lesz ez a hét mindazoknak a megvalósításoknak, amelyek hazánk, a Román Népköztársaság magyar lakosságának kulturális fejlődéséről tanúskodnak.” Minden bizonnyal csak véletlen egybeesés az esemény kezdő dátuma Himnuszunk születésének napjával, mai ünnepünkkel, bár megjegyezzük, hogy 1950-ben január 22-e nem hétfőre, hanem vasárnapra esett. Cikkében a szerző kellő malíciával írja: „Az egykori, sovén méregtől átitatott, kölcsönös ellenségeskedésre nevelt »elnyomott« kisebbségből új világot építő, szabad haza egyenrangú polgárai lettünk.” Majd megjegyzi, hogy a kommunista rendszer elmúlt öt éve alatt a magyar kisebbség mennyi kulturális közintézményt kapott az új államtól, az iskoláktól kezdve a színházakon át a falusi művelődési otthonokig. Az nem kétséges, hogy az egykori magyar kultúra hetének a megünneplése hazai kisebbségi közösségünk körében pártutasításra történt.
No de lássuk mit is ajánlott erre a nevezetes hétre „kulturálódásra” a lap olvasóinak a cikk szerzője. Mindenekelőtt az „új, szocialista tartalmú irodalom” olvasását. Felhívja a figyelmet az Utunk irodalmi folyóirat modern társadalomformáló erejére, a körülötte csoportosuló hazai magyar alkotókra, név szerint: Horváth Imrére, Horváth Istvánra, Szabédi Lászlóra, Szemlér Ferencre, Kiss Jenőre. Az írók közül megemlíti Nagy István tudatformáló irodalmi munkásságát, de művek szempontjából konkrétan Asztalos István: Szél fúvatlan nem indul, illetve Kovács György: Foggal és körömmel című alkotásait ajánlja elolvasásra. A cikk írója továbbá felhívja a figyelmet arra, hogy az elmúlt fél évtizedben az erdélyi magyar festő- és zeneművészek milyen jelentős sikereket értek el a hazai kulturális fórumokon, szakmai seregszemléken. Végül pedig, hogy a jámbor magyar olvasó el ne tévedjen ennek a nevezetes hétnek az eszmei útvesztőjében, az írás szerzője a Művelődési Útmutatót is ajánlja a kulturálódni vágyók figyelmébe.
Kölcsey Himnuszának nyolc versszaka tömören magyar történelmünk. Öreg kontinensünkön kevés nemzet mondhat még magáénak a közel kétszáz éves himnusza mellé egy több mint ezeresztendős történelmet.
