A történelemváltó karácsony után hazai magyar közösségünk az önrendelkezés jegyében próbálta megszervezni kisebbségi társadalmát. Ez a tevékenység jórészt két irányba mutatott. Egyfelől feléleszteni és újraértékelni a kényszerből elhallgattatott nemzeti történelmünket és hagyományainkat, másfelől visszaállítani az egykori társadalmi életünket jól működtető erdélyi intézményeinket, valamint meghonosítani az európai közösségeket már a legmodernebb szinten szervező és működtető új intézményeket. Múltunk újraértékelése és jövőnk újratervezése egyszerre lett közösségünk sürgős feladata, s az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy mindezt főleg a civil társadalom általunk létrehozott intézményein keresztül tudjuk majd megvalósítani. Vagyis állami támogatásra nem, csakis a hazai magyar közösségünk belső alkotó energiáira számíthattunk. Az ezredforduló előtti évtized egyik európai kulturális irányzata a tanuló társadalom kiépítése volt, ennek alapeszméje pedig az egész életen át tartó tanulás lehetőségének a megteremtése öreg kontinensünk polgárai számára. Úgy tűnt akkor, hogy ennek leghatékonyabb módja itt a Kárpát-medencei magyar kultúrkörben, ha meghonosítjuk (vagy éppen újrahonosítjuk) a népfőiskola intézményét. Ennek ugyanis mély európai hagyományai vannak, másrészt az elmúlt száz évben, különösen társadalmi válsághelyzetekben, jelentős szerepet játszott a magyar neveléstörténetben (már amikor működhettek ilyen iskolák), s nem utolsósorban azért, mert hazai viszonylatban a kisebbségi lét körülményei között a népfőiskolát civil társadalmi intézményként lehet létrehozni és működtetni. Ennek érdekében a történelem kerekét megpörgető, 1989 karácsonyának rendszerváltó eseményei után az új kultúrpolitika alakítói és befolyásolói ugyancsak felkarolták a tanuló társadalom fogalmát, és támogatták a népfőiskolák intézményeinek meghonosítását itt a Kárpátok ölelésében. Olyannyira, hogy Erdélyben a rendszerváltást követő másfél évtized alatt a magyar kulturális civil szervezetek körében mondhatni mozgalmi jelleget öltött ez a felnőttképzési forma. Ha nem is annyira az intézmények létrehozása terén, mint inkább a programjaikba beillesztett különböző felnőttképzési folyamatok során a népfőiskola demokratikus és közösségépítő oktatási módszereinek az alkalmazásában.
Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve* felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult, s mint fentebb említettem, több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. Írom fentebb, hogy a kiadvány szerzője „felszínre hozza”, mintha a történelem mélységes mélységeiből kellene előbányásznia az alig harminc évvel ezelőtti eseményeket. Csakhogy az elmúlt másfél évtized kultúrpolitikájának Kárpát-medencei alakítói ugyancsak mostohán kezelték a népfőiskolák ügyét, egyesek működését főleg anyagi szempontból ellehetetlenítették, hogy aztán az utóbbi időben – mint az általuk most felfedezett „spanyolviaszt” – beemeljék ennek a felnőttképző intézménynek a jelentőségét a köztudatba, megfeledkezve azokról a szervezkedési folyamatokról, amelyek közvetlenül a rendszerváltás utáni időszakban már jelentős eredményeket tudtak felmutatni ezen a téren. Garda Dezső könyve, amely lényegében az 1990-ben alakult Gyergyói Népfőiskolai Társaság három évtizedes krónikája, nemcsak a politikaváltás utáni Erdély első ilyen felnőttképző intézményének az életét vázolja, főleg a sajtóvisszhangokon keresztül, hanem egyben bemutatja a már említett hazai népfőiskolai mozgalom kezdeti eseményeit is. Induláskor az új felnőttképző intézménynek kétirányú tevékenysége volt. Egyrészt a Gyergyószentmiklóson és a környékbeli falvakban élő gazdák részére szakmai tanfolyamokat szervezett, másrészt nemzeti történelmünket idéző konferenciákat, melyeknek neves hazai és anyaországi előadói voltak. A könyv szerzőjének a tudományos ismeretterjesztő munkássága 1977-ben kezdődött, amikor Gyergyóremetén, ahova az említett esztendőben mint kihelyezett fiatal tanár érkezett, már két, felnőtteknek szóló történelemszemináriumot is szervezett. Majd Gyergyószentmiklósra való áthelyezése után 1978 és 1983 között több szakmai konferenciát is rendezett jeles hazai történészek közreműködésével. Ezt követően egészen a rendszerváltásig a politikai hatalom országosan betiltotta az ilyen jellegű magyar történészösszejövetelek megtartását, igaz, utólag az is kiderült, hogy Garda Dezső tevékenységét a hazai politikai rendőrség végig ugyancsak nagy figyelemmel követte.
Nyomban a politikai hatalomváltás utáni esztendőben, már 1990-ben, Garda Dezső megfogalmazta és a közvélemény elé tárta a székelyföldi felsőoktatási intézmények létrehozásának a szükségességét. Azonban elképzelése országos szinten nem kapott érdemi támogatást, s ekkor határozta el, hogy Gyergyószentmiklóson népfőiskolát fog alapítani. Bár a Gyergyói Népfőiskolai Társaság 1990 őszén alakult, hivatalos jogi személyiséggé válása csak 1991 júliusában valósulhatott meg. A szerző könyvének előszavában így ír az intézmény megalapításának fontosságáról: „A népfőiskola megalakulása biztosította azt a keretet, hogy az általam szervezett történészkonferenciákra magyarországi történészeket is meghívhassak. Az 1990 és 1998 közötti időszakban a népfőiskola felvállalta a gazdaköri tevékenységet is.” A népfőiskola tevékenységére hamar felfigyeltek az 1991-ben (újra)alakult Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), valamint a budapesti központtal működő Magyar Népfőiskolai Társaság (MNT) vezetőségei is. Így szervezték meg 1992. április 24. és 26. között Gyergyószentmiklóson a népfőiskola-szervezők első országos találkozóját. (A szerző tévesen állapítja meg, hogy „sajnos utolsó” is. Hiszen többek között 1994. június 19. és 26. között rendezték meg Nagyenyeden a Népfőiskola-szervezők Országos Kiképzőtáborát, valamint 2002. március 1. és 2. között Kolozsváron a Népfőiskola Börzét, hogy csak a jelentősebb eseményeket említsem.) Az összejövetelre olyan személyek kaptak meghívást Erdély majdnem minden megyéjéből, akik már addig is foglalkoztak művelődésszervezéssel, főleg a szabadegyetem terén. Ezért kerülhettem be én is akkor a Kolozs megyei küldöttségbe, s erről a rövid tanfolyamról elmondhatom, hogy számomra sorsfordító volt. De gondolom, hogy a többi jelenlévőt is elgondolkoztatták a hallottak, hiszen az MNT előadói új lehetőségeket vázoltak a Kárpát-medencei, s ezzel a hazai közművelődésünk számára, különösen a felnőttképzés terén. Az összejövetel egyik felemelő pillanata volt, amikor az előző télen megtartott gazdatanfolyam résztvevőinek kiosztották a Gyergyói Népfőiskolai Társaság Gazdaköri Okleveleit. Garda Dezső könyvében közzéteszi a háromnapos tanácskozás végén megfogalmazott, és a résztvevők által elfogadott közleményt is: „Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, a Magyar Népfőiskolai Társaság és a Gyergyói Népfőiskolai Társaság szervezésében 1992. április 24–26. között Gyergyószentmiklóson sor került a népfőiskola-szervezők első országos találkozójára, amelyen a résztvevők a következőket határozták el: 1) Az erdélyi magyar népfőiskolai kezdeményezések szervezeti kiépítését és működtetését az EMKE keretében tartjuk megvalósíthatónak. Ugyanakkor szorgalmazzuk és támogatjuk az egyházi, önkormányzati vagy más szervezetek részéről jövő kezdeményezéseket. 2) A találkozón körvonalaztuk a hazai népfőiskolák megteremtésének tartalmi, technikai és pénzügyi feltételeit. A résztvevők megalakították az Erdélyi Magyar Népfőiskolai Kezdeményező Csoportot, amely népszerűsíteni fogja a népfőiskola feladatait és eszméit. Célja: a hagyományos közművelődés megújítása és az európai népfőiskolák tapasztalatainak meghonosítása. 3) A kezdeményező csoport a jövőben együttműködik a Magyar Népfőiskolai Társasággal, és az európaiság szellemében keresi a kapcsolatot a térség hasonló törekvéseivel. 4) A résztvevők héttagú ideiglenes ügyvivő testületet választottak meg.” Ez utóbbi testület tagjai Ábrám Zoltán, Dáné Tibor Kálmán, Égető Eszter, Garda Dezső, Kelemen Sándor, Kötő József és Vofkori László lettek.
A kötetből megtudhatjuk, hogy még ugyanabban az évben a Gyergyói Népfőiskolai Társaság újabb történészkonferenciát hirdetett 1992. október 23–24-re a székely kisváros polgármesteri hivatalának tanácstermébe. Az Erdély történelmét áttekintő tudományos ülésszakon magyarországi és hazai történészek idézték fel térségünk ugyancsak zaklatott históriájának egy-egy momentumát. Egy kicsit kakukktojásként, de mindenféleképpen az új gyergyói intézmény által felvállalt népfőiskola-szellemiség jegyében hangzott el Sz. Tóth Jánosnak, az MNT titkárának A magyar népfőiskolai mozgalom múltja és jövője című előadása. S bár Garda Dezső nem említi könyvében, de a gyergyói népfőiskolának erre az eseményére elkészült a fél évvel azelőtt megválasztott ügyvivő testület összefoglaló tanulmánya arról a hathónapos munkáról, amelyet ennek a felnőttképző intézménynek az erdélyi meghonosítása érdekében tettek egyes közművelődési egyesületeink. Címe: Az Erdélyi Magyar Népfőiskolai Kezdeményező Csoport Kolozsvári Információs Irodájának beszámolója volt. Bár a könyv szerzője szerényen nem említi, de az előbb felelevenített két esemény volt az, amely beindította a több mint másfél évtizedig tartó, mozgalom jellegű folyamatot Erdélyben a népfőiskola szellemiségének és intézményének a meghonosítása érdekében. No meg a Garda Dezső alapította Gyergyói Népfőiskolai Társaság volt az első hazai intézménye ennek a felnőttképző oktatásnak. Mint fentebb már említettem, a gyergyói népfőiskola 1998-ig a székely kisvárosban és környékén élő gazdák szakmai képzését is felvállalta. Feltételezem, hogy a hazai gazdatársadalom önállósodásával, például a Romániai Magyar Gazdák Egyesületének a megjelenésével a mezőgazdasági tanfolyamok is más intézményi keretek közé kerültek. A könyv jelentős dokumentumértéke, hogy 2020-ig bemutatja a székely kisváros népfőiskolája által szinte minden évben megszervezett történészkonferenciák programjait. Olyan jelentős eseményeket elevenít fel többek között, mint az Erdélyi Múzeum Egyesület első szakosztályának gyergyószentmiklósi vándorgyűlése (2003), vagy mint az Ünnepi történész-konferencia Gyergyószentmiklós rendezett tanácsú város létrejöttének a 100., országos vásárjogának a 400. évfordulója tiszteletére című előadássorozat (2007). Jómagam nem vagyok történész, éppen ezért érdemben nem tudok hozzászólni a harminc év alatt megrendezett konferenciák tartalmi részéhez (szerintem érdemes lenne ezt a témát egy külön dolgozatban kielemezni), tény azonban, hogy a szakma hazai és magyarországi képviselőinek az elitje fordult meg három évtized alatt a Gyergyói Népfőiskolai Társaság által szervezett történelmi szemináriumokon.
Kép: Fortepan/Sütő András örökösei
Garda Dezső könyve erdélyi művelődéstörténetünknek egy ugyancsak fontos adaléka. Mindenekelőtt harmincéves krónikása a rendszerváltás után létrejött első intézményesített és sikeresen talpon maradt népfőiskolának, a Gyergyói Népfőiskolai Társaságnak. Ez a három évtizedet felölelő intézményi folytonosság mindenekelőtt alapítója, Garda Dezső szívós, kitartó munkájának köszönhető. No meg a székelyföldi kisváros mindig újabb ismereteket elsajátítani vágyó közösségének. De a kiadvány arra is rávilágít, hogy közvetlenül a rendszerváltó karácsony után erdélyi magyar közösségünk – különösen kulturális életének a megszervezésében – hosszú távú stratégiákban gondolkozott, nem hagyta sodortatni magát a különböző politikai áramlatokkal. Hisz éppen ez a könyv dokumentálja, hogy a Gyergyószentmiklóson megfogalmazódott népfőiskolai kezdeményezés egy átfogó kulturális stratégia része volt, az akkor itt elvetett mag rövidesen szárba szökkent, és több mint másfél évtizeden keresztül benne élt a hazai magyar közművelődési életben. A kiadvány továbbá arra figyelmeztet, hogy e rohanó világunkban a talpon maradásunk érdekében továbbra is szükségszerű múltunk állandó újraértékelése és jövőnk folytonos újratervezése. Az egész életen át tartó tanulás pedig korparancs, s ennek egyik leghatékonyabb intézménye a népfőiskola, amelynek európai és Kárpát-medencei történelme is azt példázza, hogy mindig a cselekvő nemzetépítés intézménye volt. Közel két évszázados fennmaradásának kulcsa pedig annak az ideológiának a következetes fenntartása, hogy alkotó energiát és pénzt múltba fektetni csak akkor érdemes, ha jövőt építünk vele.
Garda Dezső könyvének művelődéstörténeti érdemei vitathatatlanok, nyomdai kivitelezése magas színvonalú. Azonban megérdemelt volna egy alaposabb szerkesztői és korrektori odafigyelést.
*Garda Dezső: A magyarság történelmének gyergyói otthona – A gyergyói konferenciák rövid története 1977–2020 közötti időszakban. F&F INTERNATIONAL, Gyergyószentmiklós, 2020. A könyv a Gyergyói Népfőiskolai Társaság 30. évfordulója tiszteletére készült.
