Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. S a frontvonalnak Kínától kiindulva néhány hét alatt futótűzként, az egész világra való kiterjedése rádöbbentette az emberiséget arra, hogy a globalizációval a homo sapiens fejlődéstörténetének egy ugyancsak göröngyös útszakaszához ért. Pedig az egyre holisztikusabb világunkban – ha egyáltalán használható már így ez a fogalom – az elmúlt időszakban éltünk már át kisebb-nagyobb „vírustámadást”, nem is egyet. Igaz, az az ember által létrehozott kibernetikus térből érkezett, néha használhatatlanná tette íróasztalunkon a „mindentudónkat”, napokra lebéníthatta munkánkat, esetleg „tabula rasa” lett számítógépünk merevlemeze, s ezzel értékes információk vesztek el, hulltak ki (sokszor örökre) életünkből. Ez is a globalizációnak köszönhető, hogy a világ egyik felében „életre kelt emberi rosszindulat”, egy szándékosan ártó számítógépvírus, néhány pillanat múlva, a virtuális téren átsuhanva, a világ másik felében számtalan ember sokéves munkáját teheti tönkre. Csak míg itt ember–ember elleni küzdelemről van szó, addig a világot lerohanó koronavírus mint globális természetcsapás szakadt az emberiségre. De ne feledjük, szintén a globalizációnak köszönhetően, ha mondjuk egy milánói laboratóriumban felfedezik ennek az átkozott vírusnak az ellenszerét, nagyon rövid időn belül Tokióban is már életeket menthetnek meg vele.
Szóval tudomásul kell vennünk, hogy a koronavírus nyomában világválság söpör végig sárgolyónkon, s mint minden globálisan katartikus esemény, siettetni fogja a történelmi folyamatokat. Többek között kikényszeríti az emberiségből, hogy felgyorsítsa az „innovációt”, úgy általában. Például idehaza is. Hisz bár több évtizede nyakunkon az információs társadalom, és valljuk be, egyre jobban beépült az utóbbi időben életünkbe, mégis most gyorsított tempóban kell (kéne) megoldani a digitális távoktatást nemcsak az elit városi tanodák intézményeiben, hanem a bekötő utak végén levő zsákfalvak, vagy éppen egy-egy tanyavilág iskoláiban is. No meg számtalan intézmény hirtelen meg tudta szervezni alkalmazottai számára az otthonról történő munkavégzést (például mi is a szerkesztőségünkben), s csak reménykedhetünk, hogy a társadalomnak ebben az egymástól való elszigeteltségében a szakembereknek talán lesz ideje arról is meditálni, hogy hogyan lehessen egy számítógép kattintásra leegyszerűsíteni a még nagyon sok hivatalban működő bürokratikus ügyintézést.
S bár a koronavírus elleni küzdelem leghatásosabb módszere jelenleg az egymástól való fizikai elkülönülés, az egyéni elszigetelődés, de mégis ez az átkozott kór most világméretű együttműködésre is készteti az emberiséget, állandó odafigyelésre nemcsak magunkra, hanem embertársainkra is, és csak reménykedhetünk abban, hogy ez a mostani globális összefogás tartósan megmarad a kór elmúltát követő időkre is. Talán most tanuljuk meg, hogy az emberiségre rászakadó bármilyen globális veszedelem leküzdésének az igazi ellenszere az összefogás, nem pedig a széthúzás. Hogy az emberiség jövője valójában az együtt gondolkodás és -cselekvés bolygónk érdekében. Mert csak egyetlen Földünk van, mert egyelőre „nincs más gömb” a világegyetemben, ahova elmenekülhetünk, ha nagy a vész, vagy éppen már globálisan tönkretettük bolygónkat. Most a válság idején érezzük leginkább (talán pont azért, mert eddig is hiányoltuk), hogy mennyire értékes társadalmi tőke a bizalom, hogy mennyire fontos (lenne) a hiteles információ, a pontos és világos kommunikáció. Az utóbbi idők megosztó politikai retorikái felelőtlenül szétszaggatták a társadalmat, s bizalmatlanságot szültek nemcsak vezetőinkkel szemben, hanem az interperszonális kapcsolatainkban is. S az emberek különböző érdekcsoportjai között tovább mélyítették az ellentéteket az egyes felelőtlen médiumok álhíreikkel, vagy éppen csak szenzációhajhászó meggondolatlan kommunikációjukkal, rémhírek terjesztésével. A koronavírus talán most rádöbbenti a világot arra, hogy a közös földi jövőnk érdekében mindezeken sürgősen változtatni kell.
Számos természeti nép azt tartja, hogy erőteljesebb menetelés közben időnként meg kell állni, hogy „a lélek beérje őket”. Az ugyancsak nagymértékben túlhajszolt, felpörgetett világunkat most egy kicsit leállította a koronavírus: hogy a lélek is utolérhessen minket.
