Csillagnézőben

A leáldozni készülő nap nyomában még vörösen izzik a nyugati látóhatáron az ég alja, de fejünk fölött a mennybolton már vastagodik a homály. Lassan előpislákolnak a csillagok. Először a fényesebbje, az „öregek”, a „menyecske szeműek”, később, ahogy sűrűsödik az ég sötétje, a halványabb csillagok is felsziporkáznak a bakacsinba burkolódzó világ felett. Beesteledik, és mi egy hatalmas csillagtányér alatt állunk. Mintha egyetlen cseppje lennénk egy végtelen csillagtengernek. A látvány lenyűgöző. Hátborzongatóan szép. Néha a légkörben felvillanó meteor hasít fényes barázdát az égbolt fekete kárpitjába, máskor „mennyei szentjánosbogárként” araszolgat ember szabta pályáján egy-egy mesterséges hold a csillagok között.

Nos, miután felocsúdtunk a csillagporos csend varázsából, próbáljunk meg bepillantani a fejünk feletti „mennyei színjáték” kulisszatitkaiba.

Az égboltnak azt a pontját, amelyik éppen a fejünk felett van, zenitnek nevezzük. Ezzel átellenes pont a nadír. Ezt a pontot csak képzeletben láthatjuk, ha gondolatban a talpunk alatt függőleges irányban átfúrjuk a Földet. A látóhatár a földfelszínnek és az égboltnak a látszólagos találkozási vonala. Ezt a vonalat éjszaka csak sejteni lehet, többek között onnan, hogy a látóhatáron kelnek fel, illetve nyugszanak le mögéje az éjszakai égbolt égitestei. A zenit–nadír képzeletbeli tengelyre merőlegesen helyezkedik el a látóhatár síkja. Az égboltnak van még egy jellegzetes pontja, a „sarka”, ami körül látszólag az egész menny­boltozat elfordul. Éppen ezért ennek a kiemelt pontnak a közelében elhelyezkedő csillagot nevezzük Sarkcsillagnak. Ha a Föld forgástengelyét képzeletben meghosszabbítjuk, az majdnem pontosan a Sarkcsillagra mutat. Az égbolt látszólagos elfordulása a Sarkcsillag körül valójában bolygónk forgásának égi tükörképe. Ez a csillag különben a földrajzi északi irányt jelöli. Ha a Göncölszekér két hátsó csillagának (kerekeinek) a távolságát öt és félszer felfelé haladva rámérjük az égboltra, megtaláljuk a Sarkcsillagot, mely a Kisgöncöl csillagkép legfényesebb csillaga.

De mik is tulajdonképpen a csillagok? Leegyszerűsítve: saját fénnyel rendelkező égitestek, amolyan izzó gázokból álló gömbök. Felszínük sok ezer, belsejük meg néhány millió Celsius-fok hőmérsékletűek. Hatalmas atomerőművek ezek az égitestek, hisz bennük az atommagok állandó átalakulása, egyesülése zajlik. A hozzánk legközelebbi csillag a Nap. Távolsága csak 150 000 000 (százötvenmillió) kilométer, míg a legközelebbi „valódi” csillag, a Proxima Centauri valamivel több mint négy fényévre van tőlünk. Ez roppant nagy távolság, ha arra gondolunk, hogy egy fényév (vagyis a távolság, amit 300 000 kilométerrel másodpercenként száguldó fénysugár egy év alatt befut) hozzávetőleg tízbillió kilométerrel egyenlő. Ezt a számot meg így kell leírni: 10 000 000 000 000. Még azt hadd jegyezzem meg, hogy a Naptól elinduló fénysugár 8 perc alatt éri el bolygónk felszínét. Naprendszerünk központi csillagáról még azt is tudni kell, hogy átmérője százszor akkora, mint a bolygónk hasonló kiterjedése. Ennek ellenére a világegyetemben „csak” egy közepes méretű csillag. Mert a csillagok közül a legkisebbek, az úgynevezett fehér törpék, csak valamivel nagyobbak, mint ez a csodálatos „zöld bolygó”, amin élünk. De ugyanakkor a Napunk eltörpül a vörös óriás csillagok mellett, olyannyira, hogy amennyiben egy ilyen égitest állna Naprendszerünk középpontjában, akkor még bolygónk pályája is ennek a hatalmas gázgolyónak a belsejében lenne. Ilyen vörös óriás például a téli égbolton az Orion – vagy magyar nevén Kaszás – csillagképének Betelgeuze nevű csillaga. E csillagalakzatra vetett egyetlen pillantással felfedezhetjük ezt az izzóan vörös csillagot. Az előbb azt írtam, hogy a csillagok égitestek. Vajon csak ezeket az égi objektumokat tekinthetjük égitesteknek? Korántsem. Szűkebb értelemben égitesteknek nevezzük azokat az objektumokat, amelyek az égbolton láthatóak, és nincsenek az Föld légkörében. Így a legfényesebb égitestek a Nap, a Hold, a bolygók, viszont a legtöbben a csillagok vannak. De idesorolhatjuk még az üstökösöket, a meteorokat, a bolygók holdjait, a kisbolygókat, még akkor is, ha ezek nagy részét csak távcsővel tudjuk megfigyelni. Tágabb értelemben viszont égitestnek nevezzük a csillaghalmazokat, a gázködöket, a galaxisokat, bár ezek valójában több égitestből álló csoportok. A csillagokról még csak annyit, hogy szabad szemmel néhány ezer ilyen pislákoló fényforrás látható az éjszakai égbolton, távcsőbe pillantva azonban csillagok százezreit fedezhetjük fel műszerünk látómezejében. És a modern csillagászat azt is bebizonyította, hogy számtalan csillag körül, éppen úgy, mint a Nap körül, bolygók keringenek.

Az ember a legrégibb idők óta próbál eligazodni a csillagok között. Ezért fantáziája benépesítette az égboltot különböző csillagalakzatokkal. Így került az égre az a sok állat, mint például medve, kutya, delfin, sas, hattyú, kutya, kos, bika, rák, skorpió, számtalan mitológiai figura, használati tárgy stb. Szóval minden nép a saját regéinek-meséinek alakjait, vagy éppen jellegzetes használati tárgyait emelte a csillagok közé. Ezeket az alakzatokat nevezzük csillagképeknek. A múlt század elején a szakemberek 88 csillagképbe osztották szét az égbolt csillagait, meghatározva még az egyes csillagképek határát is. (Ide beszámítódnak a déli égbolt csillagképei is.) Természetesen a csillagképek csillagainak fizikailag semmi köze sincsen egymáshoz, nem is beszélve az alakzatokhoz, amiket kirajzolnak. Hisz az egyik nép egyféle, a másik nép másféle figurát vél felfedezni ugyanabban a csillagképben. Például a görögök medvét, a kínaiak hatalmas kanalat, a régi rómaiak gabonát őrlő ökröket, az északon élő lappok rénszarvasokat láttak a magyarok által Göncölszekérnek elnevezett csillagképben. A csillagászat hivatalosan a görög mondavilág csillagkép megnevezését használja. Így a téli égbolt jellegzetes csillagképei a Bika, az Ikrek és az Orion, a tavaszi égbolté az Oroszlán, az Ökörhajcsár és a Szűz, a nyári égbolt legfényesebb csillagzatai a Herkules, a Lant és a Hattyú, az őszi mennybolton látható a Pegazus, az Androméda és a Kos.

Néhány napos kitartó éjszakai kémlelődés után megfigyelhető, hogy a Hold és a bolygók elmozdulnak a csillagok között. Ez az elmozdulás mindig ugyanannak a csillagokkal teleszórt, képzeletbeli égi sávnak a mentén történik. Tulajdonképpen központi csillagunk is ugyanezen az égi úton halad, de fénye elvakítja a csillaghátteret. Mivel az égnek ezen a területén főleg állatokat ábrázoló csillagképek vannak, ezt a mennyei égi sávot állatövnek, vagy más szavakkal zodiákusnak nevezzük. Tizenkét ilyen csillagkép, azaz zodiákus jegy van, melyek a következők: Kos, Bika, Ikrek, Rák, Oroszlán, Szűz, Mérleg, Skorpió, Nyilas, Bak, Vízöntő, Halak. Az állatöv valójában a Föld Nap körüli keringési síkjának az égi vetülete. Ugyanis bolygónk változatlanul ugyanazt a pályát írja le központi csillagunk körül, ezért a Földről nézve látszólag a Nap is ugyanazon a pályán (az állatövi jegyek előtt) halad el évente a csillagok között. Mivel a bolygók Nap körüli keringésének pályasíkjai megközelítőleg egybeesnek a Föld pályasíkjával, így a bolygók is a zodiákus mentén mozdulnak el az égbolton. Továbbá megfigyelhető, hogy míg a csillagok pislákolnak, azaz szakmai kifejezéssel élve szcintillálnak, addig a bolygók fénye nyugodt, nem „reszketős”. Vajon miért van ez így? A jelenséget Földünk légköre okozza. Tudniillik a nagyon távoli csillagokról rendkívül szűk fénysugárnyaláb érkezik a légkörön át szemünkbe. Így a fénysugár különböző hőmérsékletű, sűrűségű és összetételű légrétegeken halad keresztül, amelyek rendkívül kis mértékben ugyan, de megváltoztatják a fénysugár irányát. Mivel ez a változás igen szapora, a csillagot táncolni, vibrálni látjuk. Ugyanakkor a különböző sűrűségű légrétegek a fénynyalábot színeire is bontják, ezért van az, hogy egy-egy csillag egyszerre vörös, sárga, kék vagy éppen zöld színekben sziporkázik az égen. A bolygók esetében, mivel azok pontszerű fényforrásként jelentkeznek az égbolton a csillagokhoz képest, hisz hozzánk közel elhelyezkedő, kiterjedéssel bíró égitestek, felszínükről sok fénysugár érkezik a szemünkbe. S mint tudjuk, a bolygóknak nincsen saját fényük, mint a csillagoknak, hanem a Nap rájuk eső és visszavert fénysugarai teszik őket láthatóvá számunkra. Ezeknek a fénysugaraknak külön-külön mindenike szcintillál, de egymás hatását lerontva, kiegyenlítve érkeznek el hozzánk, így a bolygók fényét nyugodtabbnak látjuk, mint a csillagokét. Vagyis ha több fényes csillag és bolygó van az égen, egyszerű rátekintéssel is megmondhatjuk, hogy melyik a csillag, és melyik a bolygó.

Megfigyelhető, hogy a látóhatár közelében elhelyezkedő csillagok sokkal jobban szcintillálnak, mint a zenit környékén tartózkodók. Szép példa erre a magyar mondavilágból az égre kerülő Sánta Kata, ami nem más, mint a Szíriusz, a Nagy Kutya (Canis Maior) csillagkép, és egyben az égbolt legfényesebb csillaga. Télen figyelhető meg, amint a látóhatár felett vibrál. A népmonda szerint Kata, amint vitte a kaszásoknak kis szilkéjében a déli eledelt, elkésett, az aratók közben elaludtak, és ő véletlenül belelépett az egyik kaszába. E szép magyar mese szerint ezért „sántál” olyan erőteljesen a magyar mondavilágból Katáról elnevezett Szíriusznak a fénye. Valójában ez a csillag a horizonthoz közel tartózkodik, és így a csillag fénye egy sokkal vastagabb légrétegen keresztül érkezik a szemünkbe, mint mondjuk a zenit közelében lévőkéről. Tudniillik a bolygónkat körülölelő légburok 90%-a 20 kilométer alatt van. Ha tehát a zenit felé tekintünk a csillagokra, csak egy 20 kilométer vastag sűrű légrétegen át pillantunk ki a végtelenbe, viszont vízszintes irányba hozzávetőleg 500 kilométer utat tesz meg a fény a sűrű légkörön keresztül, amíg a szemünkbe ér. Tehát a látóhatár irányába 25-ször vastagabb légrétegen át nézzük az égitesteket, mint a zenit fele. Ez az oka más, szabad szemmel is megfigyelhető jelenségeknek is. Például annak, hogy a légkör a különböző színű, hullámhosszú fényeket nem egyformán nyeli el. Továbbá a légkör molekulái és a benne lévő finom porszemek nemcsak elnyelik, de szórják is a fényt, mégpedig a rövid hullámú fényeket nagyobb mértékben. Tehát a vörös szín jobban áthatol a horizont irányában a vastagabb légrétegen, mint mondjuk a kék. Ezért látjuk gyakran vörösnek a látóhatár felett lebegő Napot, vagy éppen a Holdat. De a fényszóródás az oka annak, hogy az égboltot kéknek látjuk.

A látóhatár közelében néha észlelünk egy másik érdekes jelenséget, amely valójában érzéki, optikai csalódás. Nevezetesen azt, hogy mind a Nap, mind pedig a Hold korongja a horizont közelében mintha nagyobbak lennének, mintha felfúvódtak volna. Méretnövekedésről azonban szó sincs. Meggyőződhetünk erről, ha szemünk elé, körülbelül 57 centiméter távolságra, egy 0,5 centiméter átmérőjű korongot tartunk, azzal pontosan le tudjuk takarni a Napot vagy a Holdat. De ugyanezt találjuk este is, amikor úgy látjuk, hogy malomkő nagyságúra nőttek ezek az égitestek a horizont közelében. Szóval egyszerűen arról van szó, hogy magasan a fejünk felett, az égbolton bandukoló Nap és Hold mellett nincsenek tárgyak az égbolton, amelyekhez korongjaik nagyságát hasonlíthatnánk, míg a látóhatár közelében ott vannak a földfelszín távoli objektumai. Ugyanennek a jelenségnek köszönhető, hogy míg a mennyboltozaton szinte állni látjuk ezeket az égitesteket, addig a lenyugvó Nap vagy Hold mozgása ugyancsak felgyorsul a látóhatár közelében, úgy siet, hogy alászálljon. A jelenség egyértelműen az, hogy a horizont közelében elhelyezkedő földi tárgyakhoz viszonyítva mondhatni láthatóvá válik a Föld forgása.

Most szóljak néhány szót bolygónk csatlósáról, a hozzánk legközelebb levő égitestről, melyen 1969 nyarán első ízben vetette meg az ember a lábát, s melynek alakváltozásait időről időre megfigyelhetjük égboltunkon. Igen, a Holdról van szó. Bár égi kísérőnknek van tengelyforgása, és közben Föld körüli keringése is, mégis mindig ugyanazt az oldalát fordítja felénk. Ezt a jelenséget az égitest kötött keringése okozza. Vagyis tengely körüli forgásának és bolygónk körüli keringésének az időtartama közel azonos. A Hold látszólagos alakváltozását, fázisait meg egyszerűen az okozza, hogy a Földről nézve a Nap mindig más-más irányból világítja meg az égitestet. Újholdról beszélünk, amikor bolygónkról nézve égi kísérőnk túloldalát világítja meg a központi csillagunk, a Hold tehát a sötét oldalát fordítja felénk, vagyis egyáltalán nem látszik. Majd megjelenik a keskeny holdsarló fordított C alakja, mely másnapra már széles bohócvigyorként tekint le ránk, hogy aztán erőteljes D-vé duzzadjon. Ez az első negyed. Aztán az égitest tovább dagad, míg kerek cipóvá nem válik, ez a telihold. Majd újra csökkenni kezd, fordított D betű formát ölt, míg C-vé nem keskenyül, utolsó negyed, hogy aztán néhány napra ismét eltűnjön. És a ciklus kezdődik elölről. Újholdtól újholdig 29 és fél nap telik el. Könnyen megjegyezhető, hogy amikor a Hold a Földről nézve lassan D alakot kezd ölteni, akkor dagad, s amikor a C forma fele fogyatkozik, akkor csökken. Alakjának szabályosan periodikus változásait az ember a legrégibb időktől kezdve időmérésre használta, gyakran a naptárkészítés alapját képezte a Holdnak ilyetén ténykedése. Ezzel az égitesttel kapcsolatban még meg kell jegyeznünk egy nagyon érdekes jelenséget. Nevezetesen azt, hogy a Hold időnként elfed egy-egy csillagot, vagy éppen bolygót. A tünemény helyhez kötött Földünkön, vagyis amíg a földfelszín egyik pontjáról megfigyelhető, addig máshonnan már nem észlelhető. Igen szép látvány például, amikor égi kísérőnk a Plejádokat, azaz a Fiastyúk csillagcsoportját bújtatja el rövid időre. Különben a jelenség mindig a holdkorong bal oldalán következik be, majd a jobb oldalon bújnak elő a csillagok vagy a bolygók, esetleg más égi objektumok. Szaknyelven ezt a látványt okkultációnak nevezik.

Mint arról már szóltam, a csillagokkal telehintett éggömb lassan fordul a fejünk felett, látszólag a sarkcsillag körül, keletről nyugati irányba. Ez a földgolyó nyugatról keletre történő, a tengelye körüli elfordulásának égi tükörképe. Ennek a látszólagos égi forgásnak köszönhető, hogy az égitestek, mint például a Nap, a Hold, vagy éppen a csillagok, keleten kelnek, vagyis emelkednek a látóhatár fölé, és nyugaton buknak a horizont mögé. Ebben az égi keringésben azonban a Sarkcsillag szomszédságában lévő csillagok úgy vesznek részt, hogy fordulnak a képzeletbeli égi pólus körül, de sohasem buknak a horizont alá. Ezek az úgynevezett cirkumpoláris csillagok. Éppen ezért az égboltnak ezt a különlegesen „viselkedő” területét nemzetünk még „suttyó gyerek” korában mesevilágának legkedveltebb alakjaival népesítette be. Mindenekelőtt itt áll az a hatalmas fa, vagy oszlop, mely az égbolt sátrát tartja. Ez a Világfa, vagy Világoszlop, annak csúcsa vagy gombja a Sarkcsillag, mint az égbolt egyetlen „mozdulatlan” pontja. A Világfa még Tetejetlen, Égbenyúló, Égigérő vagy éppen Holdas-Napos fa néven is megjelenik a népmeséinkben. De nemcsak a mienkben, hanem a finnugor és szamojéd rokon népeink mítoszaiban is. Sőt, Észak-Európa, Szibéria és Közép-Ázsia számos népcsoportjának az ősi kozmológiai (a világ teremtéséről szóló) mitológiája is őrzi ennek a csodafának a létezését. Mint érdekességet említem meg, hogy a mediterrán népek mítoszaiban nem jelentkezik az imént említett mesemotívum, egyszerűen azért, mert csak az északi félteke magasabb szélességi körein látszik kellő magasságban a horizont fölött a mennybolton az emberi fantáziát felcsigázó, „mozdulatlan” Sarkcsillag és környéke. Különben ezt az égi objektumot még Furu (talán fúró?) csillagnak, illetve az Ég köldökének is illeti néhány helyen a Kárpát-medencében népünk. A cirkumpoláris csillagképek közül a Nagy Göncölt és a Kis Göncölt említeném, mint a legjellegzetesebbeket és talán legismertebbeket. De itt, az égnek ebben a térségében látta valahol a székely-magyarság a Szarvasnyom vagy Szarvasnyomdoka csillagzatot, a Hunor és Magor legendájában új hazába vezető csodálatos szarvasünő lépteinek a nyomát.

Az éjszakai égbolt érdekes látványa még az időnként felvillanó hullócsillag, azaz a bolygónk légkörébe beleszaladó meteor. „Lőrinc könnyei” peregnek alá a mennyekből, tartja a néphagyomány, talán azért, mert szintén népünk hiedelme szerint egy lélek távozik ilyenkor az élők sorából. Persze szó sincs arról, hogy csillag hullana le az égről. A hiedelem mellett a valóság az, hogy a légkörben felvillanó meteor nem más, mint egy, a világűrben éppen Földünk közelében kószáló kődarab, esetleg porszem, melyet bolygónk gravitációs ereje magához kapott. A légkörben, körülbelül 80-100 kilométer magasságban, a súrlódás okozta felhevüléstől felizzanak, és a bolygónk közelében lévő sűrű légrétegben aztán el is égnek ezek a világűrből érkező égi vándorok. A nagyobbak, erőteljesebbek azonban kiállják a bolygónk légkörének nem éppen barátságos fogadtatását, és a földfelszínre zuhannak. Ezek lesznek aztán azok a meteoritok, melyek gondos vizsgálódás, vegyelemzés eredményeként fontos adatokat tudnak szolgáltatni a Naprendszer múltjáról, esetleg éppen keletkezése körülményeiről. Tudniillik ezen égitestek évmilliók óta keringtek a Nap körül, mielőtt Földünk gravitációs ereje magához nem rántotta őket, és így szinte konzerválták azokat az ősállapotokat, melyek bolygócsaládunk születésekor uralkodtak.

Csillagporos égi barangolásunkat nem fejezhetjük be anélkül, hogy ne szólnánk arról a halványan derengő fátyolról, mely átszeli a mennyboltot, s főleg nyári éjszakáink során nyújt megkapó látványt. Ez a Tejút. Valójában egy „csillagfolyam”, hisz már egy kis színházi látcső is csillagok sokaságára bontja ezt az égi alakzatot, melyben számos ókori nép azt az utat látta, amelyen a holtak a másvilágra távoztak. Az imént csillagfolyamot írtam, de tulajdonképpen ez az égi objektum a „legfényesebb” bizonyítéka, hogy a mi Napunkkal együtt egy hatalmas „csillagvárosnak” vagyunk a része, egy galaxisnak, melyből számtalant láthatunk még távcsövön keresztül, ha belefürkészünk a világmindenségbe. A Tejút a görög mitológia Héraklész (Herkules) mondaköréből került az égboltra. Tudniillik az újszülött Héraklészt, Zeusz megbízásából Hermész az alvó Héra keblére tette, hogy az istenanya nedűjétől a kisded minden halandónál nagyobb erőre tegyen szert. Mikor Héra fölébredt, dühösen tépte le kebléről az izmos csecsemőt, miközben az isteni anyatej az égre fröccsent. A görög mondavilág tehát így eredezteti a Tejút elnevezését. De talán egyetlen égi objektumot sem nevezett el oly sokféleképpen népünk, mint ezt. Hadd soroljak fel néhányat: Cigányok útja, Csörsz árka, Ég útja, Éjjeli kegyelet, Fejérárok vagy Fejérköz, Hadak útja, Hajnalszakadék, Isten barázdája, Isten útja, Jézus útja, Kerekudvar, Lelkek útja, Országút, Részögembör útja, Szent Mihály útja, Szomás út vagy Szalmás út, Tündér út. S természetesen minden elnevezésnek az ihletője egy-egy szép népmese vagy népmonda.

Meggyőződésem, hogy a kiránduló ember számára a csillagos égbolt is hozzátartozik a természet panteonjához. Mert a „földnek csillagai a virágok” – tartja egy régi latin közmondás, míg egy ősi kínai meg éppen megfordítja: „a csillagok az ég virágai”. Természetjáró nagy erdélyi költőnk, Reményik Sándor (1890–1941) viszont így ragadta meg egy kirándulás utáni csillagos nyári este hangulatát: „Néztük: a Göncölszekér hogy ragyog. / Szállt, szállongott a sarjú friss szaga, / S lelkeink úgy összehangolódtak, / Mint a Göncölszekér hét csillaga. // Derült este volt. Búját, baját, gondját / Egy pillanatra ki-ki levetette, / Becsomagolta töprengéseit, / S hátizsákjában feje alá tette. / Ott fenn fénylett a nagy Harmónia, / Egy csöpp belőle szíveinkbe tévedt, / S szívünk betelt – nem volt több óhaja.” (Heten – Egy bükki kirándulás emlékére, Kolozsvár, Házsongárdtető, 1922. augusztus.)