Nemrég egy érdekes statisztikáról olvastam, melyet az UNESCO tett közzé, s amely szerint a világ GDP-jének három százalékát a kulturális és alkotó ágazatok teszik ki. Ez azt jelenti, az elemzés szerint, hogy világviszonylatban 29,5 millió ember dolgozik ebben a szektorban, többen, mint ahányan az autóiparban Európában, Japánban és az Egyesült Államokban együttvéve. A szektor bevétele egy év alatt hozzávetőleg 2250 milliárd dollár volt, azaz többet sepert be, mint például világviszonylatban a távközlés. Persze tegyük gyorsan hozzá, hogy a fő bevételek a kulturális és kreatív ágazatoknak olyan területeiről jöttek, mint például: reklám, építészet, könyvkiadás, videojáték, zene, film, újságok és magazinok, előadások, televízió, vizuális művészetek. Ebben az UNESCO statisztikában Európa nem áll rosszul, hisz a világ kultúrából származó jövedelmének 32 százalékát és a munkahelyek számának 25 százalékát jó öreg kontinensünk adja. Igaz, tájékoztat a tanulmány, hogy ez azért is lehetséges, mert a világ tíz leglátogatottabb múzeumából hét a földrészünkön található. Az ilyenfajta összehasonlítások alkalmával Európa mellett nem maradhat el a mindig rivális Észak-Amerika sem, amelynek részesedése a világ kulturális jövedelméből, e tanulmány alapján, csak 28 százalék, míg a munkahelyek száma tekintetében pedig csupán 15 százalék. A felmérés arra is felhívja a figyelmet, hogy a fejlett és fejlődő országok gazdaságának jelentős motorjai a kulturális és kreatív ágazatok, azt sugallva ezzel, hogy érdemes a kultúrára, mind a befektetői, mind pedig a fogyasztói oldalon, áldozni.
Ha hitelt adunk ennek az UNESCO tanulmánynak, akkor a fejlődő országok szempontjából térségünk is „labdába kell, hogy rúgjon”, már ami a kultúrának a gazdasági fejlődésbe való beleszólását illeti. Hisz Románia a „fejlődő” kategóriába tartózó ország, s így a hazai magyarság kultúrája is a többségi mellett része kell, hogy legyen a gazdasági élet fellendítésének. Ez viszont már csak részben igaz a kisebbségi létben vagy esetleg áttételesen, amennyiben elfogadjuk, hogy a kultúra fejlesztése a „kiművelt fők” társadalmát teremti meg, s egy ilyen társadalomnak hosszú távon gazda(g)ság teremtő ereje van. Vagyis a kultúra a mi esetünkben főleg áttételesen válik gazdasági felhajtó erővé. Hiszen a kisebbségi létben a kultúra főleg a közművelődési folyamatokon keresztül tud érvényt szerezni magának, s mint ismeretes, ezek a tevékenységek az egyes emberek vagy közösségek önkéntes hozzáállásával működnek. A közművelődést, mint fogalmat nehéz lenne meghatározni, bár több mint másfél évszázada működő és csiszolódó, jellegzetesen magyar kultúrateremtő folyamatok összessége, én ki merem jelenteni, hogy hungarikum. Legutóbb Gelencsér Katalin, ismert magyarországi művelődéstörténész, andragógus tett kísérletet a közművelődés kifejezésünk meghatározására, vagy talán inkább leírására, egyben röviden összegezve annak társadalomban elfoglalt szerepét is a Nemzeti Művelődési Intézet Szín – közösségi művelődés című folyóiratának 2015. október 20/5 számában megjelent Köz, közművelődés, közönség, község című írásában: „A közművelődés a polgárok iskolán kívüli, öntevékeny, önművelő, megismerő, kultúra elsajátító és alkotó célú cselekvése, amely jellemzően együttműködésben, közösségekben valósul meg. A közművelődéshez való jog gyakorlása közérdek, a közművelődési tevékenységek támogatása közcél, feltételeinek biztosítása alapvetően az állam és a helyi önkormányzatok feladata.”
Amikor útjára bocsájtjuk a Művelődés folyóiratnak ezt a mellékletét 2015 erdélyi díjazottjai címmel, nemcsak azok előtt tisztelgünk, akik a kulturális életünk kiválóságai, hanem a KÖZMŰVELŐDÉS intézménye előtt is. Hisz a díjazottak jórészt közművelődési intézményeket éltetnek, vagy azok keretén belül fejtik ki tevékenységüket. A kisebbségi kultúránkban pedig ezek a közművelődési fórumok az ők önzetlen hozzáállásuk nélkül nem működhetnének, alkotó energiájuk nélkül nem maradhatnának fenn. Mert a legtöbb rangos szakmai kulturális intézményünk nem állami támogatásból működik, hanem a civil társadalom keretei között, közművelődési intézményként. S ilyen körülmények között is számtalan kulturális civil szervezetünk vált hazai és egyetemes magyar viszonylatban a szakma elismert intézményévé. Hála azoknak a szakembereknek, akik közül most néhányat bemutathatunk, mint kulturális életünk kiválóságait, díjazottjait. Akik a közösségért kifejtett munkájuknak soha nem az árát, hanem mindig az értékét nézik.
