Thália papjai évtizedek óta csak nagy ritkán, ünnepi alkalmakor lépnek az ország legrégebbi kőszínházának deszkáira, amelyeket leginkább a zenészek koptatnak. A bécsi operaház magánénekesei, Simina Ivan és Aura Twarowska, valamint a temesvári zongoraművész-házaspár, Manuela Iana és Dragoș Mihăilescu tart néhány esztendeje mesterkurzusokat Oravicabányán nyaranta, amelyek keretében több hangversenyt is tartanak a legendás színház remek akusztikájú, szemet kápráztató szépségű termében. A záró koncerteket a temesvári, a resicai és boksánbányai zenekedvelők is megtisztelik jelenlétükkel.

Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.

Az Érmellék bihari részén a kommunizmusig csak Érmihályfalván volt kiállítóhely. Andrássy Ernő szülész-nőgyógyász szakorvos, magánygyűjtő saját lakásán rendezett be természetrajzi és régészeti kiállítást.

Mindenkinél örömtelibb szívvel ünnepel Nagyszalonta, a város, ahol kétszáz évvel ezelőtt, egy bogárhátú kis házban felsírt a bölcsőben az apró gyermek. Ünnepel minden irodalombarát, mert a legszebb verseket Aranytól kapta. 

A csecsemőszínházban a vers világteremtő erővel bír. A versekben megjelenő képeket, tájakat lakja be játékával a bábos, a versek ritmusa adja az előadás ritmusát, elmondva, skandálva, duruzsolva, énekelve a vers megteremti az előadás képi és hangzásvilágát, amelyen keresztül működni kezd az oly sokszor emlegetett színházi mágia. 

Nap mint nap számtalan fontos és kevésbé fontos döntést hozunk meg, amelyek aztán alakítják életünket és újabb döntéshelyzetek elé állítanak. Az énképünk szerves részét képezi az az elképzelés, hogy ezeket a döntéseket néhány kivételes esettől eltekintve szabadon és saját elhatározásunkból hozzuk. A digitális térben tett online „sétáinkra” is inkább tekintünk szabad barangolásként, mintsem befolyásolt lépések sorozataként. A Facebook közösségi oldal gyengéd noszogatásainak „leleplezésén” keresztül mutatom be, hogy miért gondolom illúziónak azt az egyébként identitásvédő mechanizmus mögötti gondolatot, miszerint teljesen szabadon cselekszünk az online vagy akár az offline térben is.

A hímes tojás, piros tojás mai napig is az egyik legalapvetőbb tárgyi kelléke a kereszténység legnagyobb ünnepének, a húsvétnak. Az egyházi szimbolika szerint a sírjából feltámadó Krisztust jelképezi. Díszítését és kultikus felhasználását azonban nem a kereszténységtől eredeztethetjük, viszont az – mint annyi más esetben is – törekedett a meglévő, megszokott gyakorlat kereszténnyé tételére. Már a IV. századból vannak adatok arról, hogy a tojást egyházi áldásban részesítették. Az áldás hivatalos bevezetéséről a XII. századtól van tudomásunk, és ez a gyakorlat a mai napig is él a katolikus vallás, különösen a csíki katolikusság körében, de él a felvidéki katolikusok, a görög katolikusság, az ortodox vallás hívei között is.

A magyar kalendáriumi szokások táji tagolódásának, változatainak, típusainak rendszerezése az ezután elvégzendő néprajzi feladatok közé tartozik. Ez lehetetlen is minden vidékre kiterjedő, alapos, a változatok sokaságát felvonultató gyűjtés nélkül. Márpedig sok vidékről nemhogy alapos, hanem még felszínes gyűjtésünk sincsen. Marosszék, az utóbbi évtizedek gyűjtéseinek köszönhetően, már nem tartozik ezek közé.