„Van nekem egy falum. Némelykor, ha lelkemmel burkolom magam körül, úgy tetszik, mintha én építettem volna őt, mikor még Isten szándékában laktam. Máskor meg szülőmnek érzem, aki egy csillagos estén, szomorú-mókás mese után fogant engem.”

A 30plusz néptánctanfolyamnak indult, de már az elején többnek bizonyult annál. Hamarosan közösséggé kovácsolódott. Célközönsége a harminc fölötti korosztály, de fiatalabbak is jöhetnek. Senkit sem akarunk kizárni, de úgy gondoltuk, hogy ez az a korosztály, amely ha táncolni szeretne, nem válogathat sokféle lehetőségből. Ebben a csoportban nem tanulunk koreográfiát, nem gyúrunk színpadra, hanem csak úgy, a tánc szeretetéért, az együttlétért gyűlünk össze minden péntek este 8 órakor. 

Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.

Születésének százhuszadik évfordulóján Tamási Áronra emlékezünk. Alább Szabédi Lászlónak a Termés című folyóirat 1942. őszi számában Tamási novelláiról írt értékeléséből adunk közre részletet.

Erdélyt és a Tiszántúlt a szerbek 1389-es rigómezei megsemmisítő veresége után kezdték fenyegetni a török betörések. Már 1390-ben Szerém, Krassó és Temes vármegyék népe megismerte, milyenek a pusztító rabló hadjáratok. A következő években Krassó vármegye és az erdélyi Barcaság egyes részei estek a török betörések áldozataivá. Zsigmond király hadjárata 1396-ban és 1428-ban vereséggel végződött. A szerb, a bosnyák, a havasalföldi és a moldvai uralkodók (számot vetve az erőviszonyokkal) török vazallusként próbálták megőrizni népüket, országukat. A magyar királyok viszont több mint egy évszázadon keresztül arra törekedtek, hogy az említettek ütközőállamként fogadják el a magyar fennhatóságot, és tartóztassák fel a török előnyomulást. Ez természetszerűleg azt jelentette, hogy területük állandó háborús tereppé vált.

Andory Aladics Zoltán (1899–1990) csíkszeredai fényképész módszeresen fényképezte a korabeli székelyföldi látványosságokat és a csíki népi életet.

A tordai alabástrom a Borrévtől Tordatúrig terjedő hegyvonulatban található. Jelenleg a Mészkő határában levő bányából termelik ki és gipsz előállítására használják. Régen több bányát ismertek, ilyen volt a Farkasőri, a Szarvas, a Fehér-kő, a Szőke-domb, és elmondások szerint Mészkő határában, Sinfalva közelében is található barna és sárga alabástrom. A mészkőiek emlékezete szerint az alabástrom feldolgozásának kezdetei egy Jobbágy nevű családhoz fűződnek, később Tordán is alakultak műhelyek. Készítettek vázát, éjjeli lámpát, csillárt, tintatartót, hamuzót, cukortartót. A csillárt és a lámpát áttetsző alabástromból készítették, ezek több részből álltak, összeillesztésükhöz csöveket és csavarokat használtak.

A bukaresti hatalom az 1970-es évektől kezdődően már nemcsak a hazai városok szerkezetét, épített örökségét szándékozott erőszakos eszközökkel átrendezni, hanem a hosszú időn át, organikusan változó, hagyományos falusi építészet emlékeit is. Azonban mielőtt sor került volna a gyökeres falurendezésre, szisztematizálásnak nevezett falurombolásra, a központi és a helyi intézmények fiatal szakemberekkel Háromszéken is dokumentáltatták az épített örökség legjelentősebb és legjellegzetesebb helyi emlékeit.

„A gyász feketéje nem a jelenbeli kutatások múltból eredő emlékezetmaradványok utáni sikertelenséget fojtja magába, hanem azt, hogy hány lehetőséget megragadhattunk volna.”

Régi álmom vált valóra, amikor májusban rövid utazást tehettünk Lisszabonba, Portugália fővárosába.