A tisztaszobában, a bölcsőben felsírt a gyermek. Anyja nagybetegen, mozdulatlan feküdt az ágyon, mintha nem is hallaná a párnapos gyermek könyörgését. Apja a ház előtt állt, merengve. Az eperfa rügyező ágát nézte, s arra gondolt, új élet fakad, talán bő termést hozó. Eszébe jutott a sírkertben domboruló nyolc sírhant. Nyolc gyermek, nyolc remény, nyolcszoros fájdalom. Gondolataiból a kapu nyikorgása riasztotta. Asszony-lánya érkezett friss életerővel, karján a gyermekkel, az unokával. Libbent a szoknyája, ahogy befordult a szobába, s csakhamar elcsendesült az erőtlen sírás.
A konyhában, a tűzhely mellett kuporgott a gyermek, s kérte az újabb mesét. Tágra nyílt szemmel figyelt, szívta magába apja minden szavát. Tenyerével elsimította a port, s vézna kis ujjával betűket rajzolt. Arany János – olvasta egybe a betűket az apa, s arra gondolt, talán megadja a Jóisten, hogy ez a fia nagyra nőjön.
Az iskola s a templom között hangoskodva játszottak a fiúk, kergetőztek kifulladásig. Egy, csak egy gyerek ült kicsit odébb, egy kövön, s nézte az ég magasában táncoló madarakat. Érezte, ahogy átmelegíti a nap arany sugara, mélyen magába szívta a párolgó föld tavaszillatát. Eszébe jutott anyja mosolya, amivel aznap reggel, tizennegyedik születésnapján köszöntötte. Gondolataiból az iskola kolompja riasztotta. Elindult az osztályterembe: az elsősök már várták a kistanítót, aki jól érthetően magyarázta az írás-olvasás titkait…
Elcsendesült a jegyzői lak, a folyton kérdező fiú és a csilingelő nevetésű leány is elaludt már. Végre elszundított kicsit az aggodalmas józan ész, s a lámpa remegő fényében kitágult az apró szoba. Egyszerre elfért benne az udvar népe, a boglyák hűvöse, az ér élővilága, mellette a budai csárda, a sereg, élén maga a király is, s ahogy a szív dobbant egyre hangosabban, úgy lépdelt elő a múlt emlékeiből a termetes legény. Fegyelmezett verssorokba rendeződött a történet, s vitte már a posta a gyöngybetűkkel megírt pályaművet.
Nagyszalontán, az egykori telken, rügyet bont az eperfa ága és hirdeti az új reményt. A tisztaszobában bölcső idézi a régi időket, mellette áll egy gyermek, s halkan dúdolja az Év Dalát: „kétszáz év a történelemben, úgy elszáll, mint egy pillanat, de a népünk, Arany népe töretlenül itt marad…”
A nagyapa kézen fogva vezeti kisunokáját, s arról mesél, hogyan szemelgették a zörgős héjú borsót egykor a régi házban, a kemence előtt. Az asztalon szent könyvek. A Biblia és az Arany-összes.
Az iskola és a templom között, ugyanott, ahol egykor a kiskamasz diák-tanító pihent, most a költő bronzba öntött mása tekint a végtelenbe. Megtelik a tér, egyre többen érkeznek. A nap sugara bearanyozza a parkot és a lelkeket. Arany népe ünnepel.
Büszke a város az ő nagy fiára, büszke, mert érti minden szavát, mintha csak apja, nagyapja hangját hallaná, ahogy elbeszéli örömét-bánatát. Mintha első kedves tanítóját hallaná, ahogy bevezet a szavak világába. Mintha a városáért dolgozó felelős vezetőt hallaná, ahogy törzséért él, érette, általa.
Nagyszalontán, a 2017-es évben elcsendesül a világ, hogy minden tekintet Arany János életművére szegeződhessen. És kitágul a város határa. Elfér benne a magyar nép apraja, nagyja. Harcosok, akik a mindennapokban vívják csatáikat, asszonyok, akik az otthon melegén dolgoznak, gyermekek, akik háromévesen már tudják a Családi kört, és fiatalok, akik értik a Toldi első szakaszát.
Mindenkinél örömtelibb szívvel ünnepel Nagyszalonta, a város, ahol kétszáz évvel ezelőtt, egy bogárhátú kis házban felsírt a bölcsőben az apró gyermek. Ünnepel minden irodalombarát, mert a legszebb verseket Aranytól kapta. Fejet hajtanak a Tudományos Akadémián, ahol főtitkárként időtálló rangot adott Arany komolysága. Kalapot emelnek a lantot pengetők, mert tudják, Arany nemcsak a maga szórakoztatására fogta kezébe kedves hangszerét, hanem segítségével a tananyag elsajátítását is segítette, dallamot írt a nehéz tételekhez. Színesre festik az ünnepi évet az ecset mesterei, hisz Arany ezernyi ihletet adott csodálatos írásaival. S a világot jelentő deszkák, amelyek recsegését Arany is megpróbálta! Műveit feldolgozzák, költészetét bemutatják, elzenélik, eltáncolják.
„De nem addig van a! de nem ám, ha mondom! (…) / Hanem erről többet majd beszélünk otthon.” Tudják, Arany melyik költeményéből való e két sor? Keressék meg, elő az Arany-kötetet!
Jó versolvasást kívánok!
