Erdővidék (Kovászna megye) nagy községének sajátos téli szokása volt a társasbál. Ez újév előtt egy héttel kezdődött, és általában egy hétig tartott. Ősi alapja a télfordulóhoz, vagyis a világosság sötétség feletti győzelmének a megünnepléséhez kapcsolódik. Ez a színjátékszerű esemény – amelynek szereplői legények, leányok – több népszokásnak volt a gyűjtőpontja. Ebben teljesedtek ki a későbbi táncszokások, a névnap- és az újévköszöntés, vagyis a hajnalozás, az aprószenteki korbácsolás, a fonó szokásanyaga is.
Fonó a vargyasi Alszegben 1936-ban
A falu legényei – már december első felében – a serögnek nevezett fonóházba gyűlt össze, hogy táncházat, zenészt fogadjon, tisztségviselőket válasszon és köszöntő, hajnalozó énekeket tanuljon. A társasbálnak nevezett mulatságot a serögbe járó leányok házánál tartották, minden nap más háznál. Erre a célra lehetőleg nagyobb szobával rendelkező házakat választottak. A legények gazdát, legénybírót, táncmestert, két káplárt, illetve szószólót, tizenkét csendőrt, polgárt, ítélőbírót, orvost, székelővevőt, tűzeltevőt, vízhordót vagy padlólocsolót, ajtóügyeletest, négy vagy nyolc lovat kerestek.
A társasbál 18 órakor kezdődött. Néhány órával előbb a lány felvarrta kedvese karimás kucsmájára a csináltvirág (művirág) bokrétát. A katonacsaládból származó legény szürke, más pedig fehér harisnyát és rövid fekete kabátot öltött magára. A mulatság megkezdése előtt egy–két órával a megválasztott két káplár, kezükben vőfélybottal, egyik a falu Alszeg, a másik pedig a Felsőtíz részén, felkeresett minden leányos házat, verssel meghívni, vagyis elkéredztetni minden leányt a mulatságra:
Kívánok jó estét a ház urának
És minden egyes tagjának.
Kedves bátyámuram,
A legénység megbízására,
Megtisztelő kérésünkre,
Leányukat anyja kíséretében
Engedje el a társasbálunkra,
Hogy bántódása nem lesz,
Kezesködöm rája.
Épön elvigyük, épön visszahozzuk.
A házigazda a hívogatót pálinkával kínálta meg, miközben a leány díszes szalagot tűzött a hívogató pálcájára. Ha a leányt elengedték, a szószóló magával vitte, természetesen a leány kedvese kíséretében. A két káplár a hívogatást a mulatság ideje alatt minden nap megismételte. Miközben a két káplár a leányokkal a táncházhoz ért, a zenészek a falu felső feléből indulva zeneszóval érkeztek, jelezve, hogy a társasbál megkezdődött. A táncház falát a festett kendőszegre akasztott bokrétás kucsmák díszítették. A janitor az ajtónál ügyelt, hogy- az összeálltakon kívül- belépti díj nélkül senki be ne mehessen. Ha a leány megkésett, vagyis nem sikerült a káplárral érkeznie, a legények fogatot küldtek érte és a csengőkkel ellátott „négy ló”, ha szánút volt korcsián (szánkó), ha nem taligán hozta el. A fel nem öltött ruhákat összegöngyölve a kezébe adták és úgy vitték végig a falun, majd szánkóstól, illetve taligástól bevitték a táncházba. Itt a leány előbb a termet kétszer megkerülte, csak azután ölthette ruháit magára az egyik mellékhelyiségben.
Id. Sütő Béla festés közben
A tánc a Viszik nótával (Rákóczi induló) kezdődött. Ezalatt minden megválasztott szervezőt és zenészt beavattak, vagyis az egyik káplár nádpálcájával minden szervezőre két botütést mért. Minden tánc alkalmával elsőnek a táncmester indulhatott táncba. A zenészek csak őrá hallgattak, tiszteletben tartva a kifüggesztett táncrendet. A mulatság minden estéjén egy legény eljárta a csűrdöngölőt, egy másik pedig valamelyik tréfás leánnyal a verbunkot. Szünetek alkalmával a padlólocsoló gondoskodott a por megelőzéséről és a táncosok ivóvízellátásáról. A polgár szükség esetén a küldönc szerepét töltötte be. A tűzeltevő vagy tűzadó – a táncszünetek alkalmával – legtöbbször égő taplóból biztosított tüzet a kint dohányzóknak.
Tilos volt ittas állapotban, égő cigarettával, sapkával a fejen belépni a szállásra. Fiatalasszonyt táncra először a férjétől kellett elkérni. Úgyszintén tilos volt idegen legénytől leányt elkérni, vagy mást tánc közben gáncsolni. A rendfenntartásról a csendőrök és a bíró gondoskodott. Ha valaki az említett szabályokat megszegte, az ítélő bírónak jelentették, aki a zenét leállította és a vádlottat előhívatta. Ha ez nem volt hajlandó előállni, a csendőrök vezették elő és a bíró kimondta az ítéletet. Az orvos a vádlottat megvizsgálta, tréfásan megszuszogtatta, köhögtette, és megállapította, hogy kibírja-e a kiszabott büntetést, ami lehetett sima, közepes és bossos (borsos). A táncterem közepén krétával ellipszis alakú kört húztak, amelyen belül csak kivételesen a kezdők táncolhattak. A büntetés végrehajtásakor a székelőtevő a kör közepére egy kiülőszéket (alacsony négylábú fejőszéket) tett, amelyre leült, hogy a büntetett fejét ölében tartva (anélkül, hogy lábait kiegyenesíthetné) az elnyerje büntetését. Ha a büntetett szabálytalannak tartotta a büntetés végrehajtását, joga volt a kápláron bemutatni a megbotozás módját. Jóllehet a káplár sem maradt adósa a büntetettnek.
A káplárnak a mulatság alatt végig kezében kellett tartania a meghívópálcáját. Ha elvesztette, vagy a leányoknak sikerült elcsenniük, ezért 25 bossos járt. Ha valaki nem volt hajlandó a büntetésnek alávetni magát, azt a 12 csendőr lefogta és büntetését megduplázva nyerte el. A büntetés végrehajtása után a büntetettnek kézfogással kellett megköszönnie a bírónak a rámért ítéletet.
A zenészeket is megbüntették, ha azok megrészegedtek vagy henyéltek. Ha a leány nem volt hajlandó idegen legénnyel táncolni, azt a bíró kitiltotta a mulatságból, a Viszik nótával kimuzsikálták.
A káplárok és a táncmester gondoskodott arról, hogy tánc alkalmával leány ne üljön. Ha leányt ülni láttak, ők maguk kérték fel táncra és ülő legénynek adták át, hogy táncoljon vele.
Ifj. Sütő Béla és tanítványai a faragóműhelyben az 1960-as években
A mulatság negyedik napjának reggelén a legények csoportosan, zeneszóval látogatták végig a leányos házakat, megkorbácsolni a lányokat, az asszonyokat. Egyesek tarisznyát, korsót vittek magukkal és a kapott élelmet, italt a szálláson egymás közt elosztották.
Óesztendő estéjén ismét táncmulatságot rendeztek. Ez éjfélig tartott, majd egy legény versfaragók által írt verssel búcsúztatta el az ifjúságot, az óesztendőt és köszöntötte az újat. A leányok a szállásról hazasiettek, hogy fogadják az újesztendőző legényeket, akik éjfél után minden leány ablaka alatt éjjelizenét adtak. A zenészeket közös hozzájárulásból fizették ki.
Vargyason a társasbált 1925-ig házaknál, 1925-26-ban a helyi iskola termében, majd megszűnéséig (1951) a művelődési ház nagytermében tartották. A társasbál jelentősége nem csak a szórakozás megszervezését jelentette, hanem jelentős szerepet töltött be az ifjúság közösségtudatának alakításában, hagyományőrzésre, viselkedésre tanított.
Bizony nagy kihagyás szerintem is nagybátyám, Máthé Ferenc (Ilonka) nevének nem említése, hiszen fontos szerepe volt abban, hogy felhívta a figyelmet erre az egyedi népszokásra. Mint gyerek, minden nyaramat műhelyében töltöttem, és jól emlékszem, hogy látogatóinak gyakran említette, hogy nem nagy rajongója a diszkónak, hiszen így a fiatalok elhagyják lassan a régi népszokásokat, helyi táncokat és zenét. Hogy ne menjenek feledésbe a helyi hagyományok, feladatának érezte, hogy összegyűjtse az idős emberek emlékeit, és így megörökítse a vargyasi népszokásokat, balladákat és történeteket. így készült el féldombormű sorozata is a társas bálról, amit aztán színes, ízes magyarázatokkal látott el az érdeklődöknek, hiszen maga is részt vett ezeken a bálokon fiatalkorában. Nagyon jól emlékszem, hogy maga Szécsi igazgató úr is megfordult a műhelyében több alkalommal is, hiszen alig pár lépésre volt az iskola... Egyébként Széll János "A fa nem hazudik" című életrajza Máthé Ferencről szóban és képekkel illusztrálva is részletezi ezt a vargyasi különleges szokást.
Teltek az évek, és Sáriból mindenki bibliás Sári nénije lett. Ő is érezte, hogy telik az idő, és harminc év múltán ismét elhatározta, hogy hazalátogat. De mint kiderült, Széken már senki sem ismerte, alig hallottak róla, s még a templomban sem találta a helyet, ahova ülhetne. Még egyszer azért megköszönte Istennek, hogy megsegítette őt fogadalma megtartásában, és látva a szép, régi templom siralmas állapotát, nagy összeget adományozott annak helyreállítására. Aztán végképp elbúcsúzott a temetőben porladó szeretteitől, és örökre visszament Kolozsvárra, ahol az ő igazi családja várta – az árvák és elesettek, akikből a világ soha ki nem fogy.
Gyermekkoromban a hagyományos szekerekkel bonyolítottak le minden szállítást. Akkoriban Kibéden ötven szekérkészítő dolgozott, akkora igény volt ezekre a szállítóeszközökre, amelyek munkáját ma traktorok, gépkocsik végzik. A szekérkészítők mestersége feledésben van, ezért fogok írni most ezekről az ügyes kezű kibédi mesterekről.
Halász Péter könyvei, számtalan tanulmánya a moldvai magyarokról tudósítanak, vagyis mindig ugyanarról, az ugyanott élő magyar népességről, de annak mindig más-más arculatáról, színéről, fonákjáról, múltjáról, jelenéről, életmódjának helyi valóságáról, változó és stabil világáról, életszemléletéről, kultúrájáról, erdőt-mezőt művelő, a természet titkait figyelő, ezeket hasznosító tehetségéről, mágikus praktikáiról, gyógyításairól, hitéről, egyéni és társas életéről, a közösségi szokások megtartásáról és mindezek visszahatásáról.
A királyi honvédek élelmezéséről tiszta képet kapunk abból az 1942-ben összeállított anyagból, melyet a katonai szakácsképző tanfolyam számára írt Ujváry Sándor igazgató tanár. A tankönyv publikálása határozott bizonyíték arra, hogy a katonák megfelelő élelmezése felelősségteljes feladatnak számított. Béke- és háborús időkben a szolgálatban lévő katonákat egyaránt táplálni kellett, a lehetőségek szerint egészségesen, változatosan, hogy minél eredményesebben tudják szolgálatukat teljesíteni.
Az ünnep olyan különleges időszak, amikor egy közösség a megszokottól, a hétköznapoktól eltérő módon viselkedik, hagyományosan megszabott előírásokat és tilalmakat tart be. A karnevál, a farsang azonban az egyetlen az ünnepek közül, amikor a tilalmak felfüggesztődnek, amikor az emberek életében oly hangsúlyozottan jelen lévő hierarchikus viszonyok megszűnnek. Ebben az időszakban az ünneplő közösség úgy viselkedhet, olyan tettekhez folyamodhat, amelyektől az év többi szakaszában tiltva van. Ezt az ünnepi időszakot az evés-ivás, a szórakozás, a nevetés, de a kinevettetés is jellemzi.
A karácsony, Jézus születésének napja, egyik legfontosabb ünnepünk. Ehhez az ünnepkörhöz több egyházi eredetű vagy évkezdő jellegű népszokás fűződik. A középkorban karácsonykor kezdődött az új év, valamint ez az időszak foglalja magába a téli napfordulót is. Ezért a karácsony ünnepe köré csoportosuló, Jézus születésével kapcsolatos népszokásokhoz gonosz- és sötétségűző játékok is társultak.
„A jó életet hamar megszokja az ember” – tartja a közmondás. Nem is volt olyan rég, amikor az alapvető élelmiszerek hiánycikknek számítottak, a boltok polcai üresen álltak, jegyre adták a tojást, a vajat, a lisztet, a cukrot, az olajat. Húshoz is nehezen lehetett hozzájutni.
Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.
Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.
Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.
A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is.
Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok.
Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.
A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.
A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.
Hozzászólások
Takács Erika
sze, 01/17/2018 - 07:35
Permalink
Bizony nagy kihagyás
Bizony nagy kihagyás szerintem is nagybátyám, Máthé Ferenc (Ilonka) nevének nem említése, hiszen fontos szerepe volt abban, hogy felhívta a figyelmet erre az egyedi népszokásra. Mint gyerek, minden nyaramat műhelyében töltöttem, és jól emlékszem, hogy látogatóinak gyakran említette, hogy nem nagy rajongója a diszkónak, hiszen így a fiatalok elhagyják lassan a régi népszokásokat, helyi táncokat és zenét. Hogy ne menjenek feledésbe a helyi hagyományok, feladatának érezte, hogy összegyűjtse az idős emberek emlékeit, és így megörökítse a vargyasi népszokásokat, balladákat és történeteket. így készült el féldombormű sorozata is a társas bálról, amit aztán színes, ízes magyarázatokkal látott el az érdeklődöknek, hiszen maga is részt vett ezeken a bálokon fiatalkorában. Nagyon jól emlékszem, hogy maga Szécsi igazgató úr is megfordult a műhelyében több alkalommal is, hiszen alig pár lépésre volt az iskola... Egyébként Széll János "A fa nem hazudik" című életrajza Máthé Ferencről szóban és képekkel illusztrálva is részletezi ezt a vargyasi különleges szokást.
Új hozzászólás