Erdélyben a minorita szerzetesek az elmúlt századokban több helyen alapítottak rendházat, a pasztoráláson kívül oktatási, szociális és kulturális tevékenységeket folytattak. Jelentős központnak számított Arad, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Nagyenyed vagy Nagybánya. Ez utóbbi városban évtizedekig működtettek saját teológiát a minoriták, de rendszeres volt a kapcsolat a lugosi, a szegedi, a miskolci és az egri rendházakkal is. A szerzetes testvérek magyar nyelvterületen megfordultak Nyírbátorban és Pancsován is.

A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül.

Idestova 13 éve vezetem a kolozsvári Báthory Gimnázium rajzkatedráját, egy év kivételével rendszeresen osztályfőnök is voltam. Közben évente végigszurkoltam diákjaim júniusi tanévzáró ballagásait. Arra is emlékszem, hogy ezeken az ünnepségeken a számos kiosztott díj között igen előkelő helyen szerepelt és szerepel ma is a Fodor Éva irodalmi díj. Az évek során sok, ma már ismert, neves személyiség vehette át pályafutása kezdetén ezt a rangos díjat.

Az alábbi beszélgetést 1994 nyarán – Imreh István 75. születésnapját megelőzően – szegedi felkérésre készítettem, s némi késéssel az Aetas című Történettudományi folyóirat 1995/1–2. száma a 233–239. lapjain közölte. Folytatólagosan ismertették Imreh István válogatott bibliográfiáját és egy tanulmányát.