A Magyar Reformáció gyors terjedéséhez és sikeréhez nem járult-e hozzá döntően az, hogy a szellemét itt már egy századdal korábban kiszabadították a palackból?

Az olvasóközönség hamarosan egy új, Erdélyben készült képregényhavilapot vehet a kezébe, mely Magyarországon is forgalomba kerül. A képregénylap Fantomatika címen jelenik meg, ez a kifejezés mesterségesen kreált, virtuális valóságot jelent. Amint a lap neve is jelzi, a történetek főképp sci-fi, vagyis tudományos-fantasztikus témakörben mozognak.

Nyugodjon meg minden kishitű, igenis olvas a 21. század embere, nem vált barbárrá, sőt merészen állítom, bár az olvasási módszerei változtak, a lehetőségek bővültek, úgy gondolom, az internetezés, számítógépezés, televíziózás ellenére is többet olvasnak, mint mondjuk, a boldog békeidőkben. 

A népfőiskolának sajátosan erdélyi gyökerei is vannak, ami a sajnálatosan rövid életű Balázs Ferenc egykori unitárius lelkész, író, közösségszervező 1930 és 1937 közötti, az Aranyos-menti Mészkőn kifejtett tevékenységéhez köthetők. 

A hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Április 23-án Béla-napkor megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” 

Sepsiszentgyörgyi és nagyváradi Móricz Sándor 1820. január 8-án született Köpecen, Móricz József határőr őrnagy és Boda Teréz gyermekeként. A családja székely kisnemesi származású és református vallású volt. Móricz Sándor 1836–1839 között a tullni utásziskolát végezte el, majd kadétként a haditengerészetnél kapott beosztást, azonban édesanya kérésére végül a 15. határőrezredhez került. 1843–1846-ig a kézdivásárhelyi katonai nevelőintézetben matematikát és fegyvertant oktatott, ezt követően az ezred fegyverraktárát felügyelő tiszt volt Kézdivásárhelyen. 

Néhány szobrászról akarok írni, akiknek a munkáit jobban ismerem, egyesek a főiskolán engem is tanítottak, másokat személyesen is ismertem. Azért teszem, mert úgy gondolom, hogy az emberek kevesebbet tudnak a szobrászatról, mint a festészetről. Például minden gyermek rajzol és fest, de szobrot nem nagyon készít és a megfelelő anyagokkal sem tud bánni. Mielőtt rátérek a szobrászokra – Fadrusz János, Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós, Étienne Hajdu, Benczédi Sándor, Kós András, Vetró Artúr, Korondi Jenő, Vass Áron – tekintsük át röviden a szobrászat történetét.

A kötet forgatásakor az volt az első benyomásom: Lapohos András olyan szeretettel és alázattal mesél a természet különféle csodáiról, hogy az a földhöz-, mai megfogalmazásban inkább képernyőhöz ragadt embereket is könnyen rabul ejti. Vagy talán inkább elvarázsolja. A második gondolatom gyorsan követte az elsőt: ez a kiadvány nagyobb figyelmet érdemelt volna a nyomdai előkészítés során.

Balogh Ernő 1882. július 24-én látta meg a napvilágot az Arad megyei Kisjenőhöz tartozó Erdőhegyen. A Kárpát-medence keleti tájai, különösen Erdély természeti értékeinek feltárásában és megismertetésében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sokoldalú tudósról, geológusról, mineralógusról van szó. Az 1969. július 11-én 87 esztendős korában, Kolozsváron elhunyt tudós professzor kolozsvári Bolyai, illetve Babeș–Bolyai Tudományegyetem földtani tanszékének vezető tanára, a föld és ásványtudományok doktora, a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat tiszteleti tagja, a Magyarhoni Földtani Társulat díszoklevéllel kitüntetett rendes tagja, az Erdélyi Kárpát-Egyesület elnöke, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Ásvány- és Kőzettani Szakosztály elnöke volt.