Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Pro Natura-park Ördöngösfüzesen

Ma, az okoseszközök és a közösségi oldalak korában üdítően tud hatni minden olyan történet és emlék, amely a rohanó és túldigitalizálódott világ megszületése elé repít minket vissza. Különösképp azok, amelyek őseink természetközeli életét elevenítik fel előttünk. Lapohos András nemrég megjelent kötete* pedig jóval több, mint üdítő. Betekintést nyújt ugyanis egy olyan ember gondolat- és alkotóvilágába, aki már fiatalkorában célul tűzte ki a természettel való összhangba kerülést, az anyavilágban lejátszódó folyamatok megismerését és megismertetését, valamint azt, hogy az egyszerű közembert – szülőt és gyermeket egyaránt – természettudatos életmódra nevelje.

Az ördöngösfüzesi nyugalmazott biológiatanárnak ez már az ötödik megjelent kötete. 2008-ban Természetvédelem a szülőföldön, 2009-ben Az ördöngösfüzesi református egyház történetéből, 2012-ben Kis dokumentum-múzeum: Ördöngösfüzes kincsei 1980-ban, 2014-ben pedig Egyházi és szórványmúzeum címmel jelentek meg munkái.

A kötet forgatásakor az volt az első benyomásom: Lapohos András olyan szeretettel és alázattal mesél a természet különféle csodáiról, hogy az a földhöz-, mai megfogalmazásban inkább képernyőhöz ragadt embereket is könnyen rabul ejti. Vagy talán inkább elvarázsolja. A második gondolatom gyorsan követte az elsőt: ez a kiadvány nagyobb figyelmet érdemelt volna a nyomdai előkészítés során.

A szerző miután az ötvenes években hazakerült szülőfalujába, Ördöngösfüzesre tanítani, egyből nekilátott megvalósítani régi álmát: egy park létesítését. Olyan parkot álmodott, ahol nincs többé szemét, ahol higiénikus környezet fogadja a látogatót, ahol a gémeskút vizét nyugodtan használni lehet, vagyis ahol az ember megízlelhet egy szeletet az anyatermészet csodálatos világából.

Fontos kiemelni, hogy Lapohos András két rendkívül fontos hivatást is betöltött az elmúlt évtizedek során: az egyik az építői, a másik pedig a nevelői szerepkör. Az egyik a kézzelfogható tettekben, a másik a gondolkodásban és a személyiségfejlődésben érezhető – mindkettő rendkívül fontos, ugyanis egyik a másikra hat. A Pro Natura-park létrehozása közben ugyanis a tanár úr sok mindenre megtanította szorgos önkénteseit. Faültetéskor hogyan ássák ki a csemetéket úgy, hogy ne sértsék meg annak gyökérzetét és szárát; mit kell tenni, amikor egy magára maradt, gyenge őzgidát találunk az erdőben; hogyan biztosítsunk menedéket és élelmet télen a madarainknak; hogyan tanuljuk meg tisztelni és védeni a természetet; hogyan éljünk boldog szimbiózisban vele. De az egyik legfontosabbat talán mégis „öntudatlanul” adta át nekik: megfertőzte ugyanis követőit azzal a lelkesedéssel és csodálattal, amellyel ő tekintett az anyavilágra. Amellyel csakis egészséges és boldog ember fürkészheti a mindenséget.

A parkban folyó tudományos munka hiánypótló, megannyi diáknak jelenthetett komoly szakmai alapot a már-már természetesen kibontakozó érdeklődéssel együtt. A nyílt laboratóriumban a törvény által védett növények szaporítása és megfigyelése áll a középpontban, a kötetben többtucat fotó és leírás is a rendelkezésünkre áll a park flórájáról és faunájáról, ez pedig igazi csemege lehet a természetbúvároknak. De a közösségi munkák és események is jól dokumentáltak, és itt jutunk el a park vitathatatlanul közösségépítő szerepéhez: a pad- vagy a vetítőállvány-készítésre szervezett kalákák, a nyáresti szabadtéri diavetítések, az iskolás lányok magyar ruháinak bemutatása, a közös kirándulások, az ünnepélyek – a Zergeboglár vagy A madarak karácsonya – mind-mind nevelték, ösztönözték, erősítették és nem utolsósorban összekovácsolták a helybélieket. Ha hozzávesszük mindehhez azt, hogy szórványvidéken minden egyes közösség- és identitásépítő tett felbecsülhetetlen értékkel bír, talán csak akkor kezdjük sejteni Lapohos András több évtizedes, lelkiismeretes, kitartó munkájának a kiemelt jelentőségét.

De a kötetben a göci és sajósárvári templomról, a szerző fiatal éveiről, az ördöngösfüzesi hagyományőrző tánc­csoportról és kézimunkakörről, a falu emlékezetében fontos helyet elfoglaló eseményekről, illetve nevének eredetéről, a híres iskolacsengőről, valamint a településen nemrég megalapított állattani, egyházi és kis dokumentum-múzeum létrejöttéről is olvashatunk. És végül befejezésképp hadd álljon itt egy sokatmondó rész a kiadványból, amely a szerző „ars poeticáját” is gyönyörűen visszaadja: „A tanulók nem haladnak el könnyen a természet szépségei és Ördöngösfüzes kincsei mellett, észrevételeiket feljegyzik, gyermekéveik hajnalán megtanulják, hogy a csodás növények fölé hajoljanak, és gazdag tevékenységeket fejtsenek ki a madarak megvédéséért, az összes állatért, nem utolsósorban az emberért. Ilyen alkalmakkor a megelégedés, amit érzek, megerősít célom megvalósításában: az ifjúság álmait szeretettel, gonddal kell ápolni, és az emberiség azon célkitűzései felé irányítani, amelyek a holnap létezését eredményezik.”

Lapohos András: Pro Natura Park Ördöngösfüzesen, 2017, Grafycolor Kiadó, Kolozsvár

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.