Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Reformáció Közép-Európában

Tekintettel arra, hogy a kora-középkor elektronika, informatika, média nélküli világában mennyire hatékonyan terjedtek pl. a manicheisták, a chiliazmus, a gnosztikusok, az ariánusok, donatisták, pelágiánusok, monofiziták és egyéb irányzatok eszméi, nem feltételezhetjük, hogy ez az eszmeáramlás lelassult volna a későbbi századok folyamán. Amennyiben igaz az a megállapítás, hogy az első három században Krisztus után, szó szerint minden egyházkritikai szemlélet és szektás gondolat megfogalmazódott, s azóta csupán újabb és újabb változatokban ismétlődik, akkor fel kell figyelnünk arra, hogy vannak „áthallások” a tanbeli tévelygők, az igaz hitben keresők és az előreformátorok által hirdetett eszmék között. A skolasztika és a középkori misztika világában már számos evangéliumi üzenet megjelenik, amire az egyházi hatalom rendszerint nem fordít megfelelő figyelmet, sőt, amit esetenként elhallgattat. Közös nevezőjük az egyházkritika és minden önálló, a római katolikusból kiváló egyház ennek az elméleti bírálatnak a valóra váltása. [1]

A Cluny Apátsághoz fûződő hitéleti mozgalom (910) vagy a németalföldi misztikus kegyességi megújulás ideje a 15. századra lejárt: az egyházi reformokkal alulról próbálkozó devotio moderna elhalt, amikor az előreformátorok a radikális igazságaikat kezdték hirdetni, csupán egyes alkotásai éltek tovább. [2] Hasonlóképpen az élvonalból hátrább húzódott a keresztyénség teljesebb megélésében segíteni kívánó reneszánsz, s a teológiai gondolkodás legfontosabb eszközeit előteremtő, de pusztán a szûkebb, értelmiségi körökre szorítkozó humanizmus. Az egyházat felülről megújítani szándékozó, ún. reformzsinatok lehetséges eredményeit pedig éppen a legilletékesebb – az egyházkormányzat – semlegesítette, alárendelve a tanbeli és erkölcsi kérdéseket a politikai, gazdasági, hatalmi érdekeinek. [3]

Az ereklyék és szentek tiszteletét, az egyházi szertartásokat elvető paulikánusok Kisázsiában századokon át szervezték a maguk vallási életét. A 9. században átadták ezt a szerepet a népi vallásos mozgalmat kialakító, az Ószövetséget és a keresztet egyaránt elvető bogumiloknak, akik jelen vannak a Balkánon, államvallássá lesznek Boszniában, s a 10. század folyamán a dualista, neognosztikus világnézetükkel Horvátországon át eljutnak a Németalföldre, Franciaországba, Itáliába. A 11. században itt a patarénusok lázadnak az egyház ellen a pénzen árusított egyházi tisztségek miatt és elzavarják a cégéres bűnben élő papokat, abban a hiedelemben, hogy az általuk kiszolgáltatott szentségek nem áldást, hanem átkot hordoznak. Polgárháborújukat leverik, de eszméikkel megjelennek nyugaton és a Kárpát-medencében. A 12. században a valdensek lépnek a nyomdokaikba az őskeresztyén egyszerűséghez történő visszatérés programjával, nálunk a német telepesek nyomában – Kőszeg, Sopron, Buda, s Erdély településein jelennek meg, s az üldözésüket, s később az ellenreformációt a protestáns tömbhöz csatlakozással élik túl. Nem ennyire szerencsések a kathároszok a 13. században, akik radikális egyházkritikájuk mellett szüzességi fogadalommal, böjtöléssel, csendes munkával, bűnbánatot, szentlélek-keresztséget hirdetve szervezik egyházukat. DélFranciaország népességét szinte kiirtják miattuk, s csupán földalatti mozgalomként tevékenykednek tovább. [4]

A hitújítást és egyházi reformot követelő irányzatokról tudomást szerzett a lakosság, mivel az egyházi hatóság kihirdette, hogy kiket, milyen vádak alapján üldöznek, a kivégzések pedig „nevelő szándékkal”, nagy nyilvánosság előtt történő tömegdemonstrációk voltak, amiknek a tanulságait a papok tanították, s az emberek megbeszélték. A magyar etnikum körében is jobban tájékozottak voltak az emberek vallási kérdésekben, mint politikai ügyekben. A világvége-hangulat, a társadalmi anarchia, az éhínség, pestis-járvány, iszlám terjeszkedés, a háborúk érzékennyé tették a társadalmat a végső kérdések tárgyalására, az apokaliptikus témákra és mindennapos beszédtémává tették a hitújítás ügyét.

Az első reformátorinak tekinthető szintézist Angliában Wickliff János (1320–1384) készíti el a 19 és 45 pontos tételeiben, valamint a 12 kötetes „Summa Theologiae” c. munkájában. Vannak elődei már, akik a nyilvánosság előtt panaszkodnak az egyház romlottsága miatt. [5] A későbbi Reformáció felől nézve, Wickliff az, aki az evangélium hirdetésére alapozva szeretné az egyházat megújítani. Személy szerint ő kerül abba a helyzetbe, hogy az Angol Királyság és a Pápaság vitája kapcsán értékelnie kell a tekintélyében erősen aláhanyatló egyházat és kormányzatát. Tanít az úrvacsora szentségéről, arról, hogy a Szentírás mindenkié, a hit kegyelmi ajándék, szól a látható és láthatatlan egyházról és az egyetemes papságról, az eleve elrendelésről. Ha nagyon akarjuk, már ezekben a tételeiben megtaláljuk a sola fide, sola scriptura, sola gratia, solus Christus, soli Deo gloria – későbbi protestáns – összegzésének alapjait.

Hívei az apostoli egyszerűséget és szegénységet megtestesítő vándorprédikátorokként (lollardok) járták az országot, hogy népszerűsítsék tanait. Az akkori angol és a cseh királyi ház rokonságának köszönhetően [6], Nyugat-Európából Közép-Európába ívelő szivárványhíd épül Oxford és Prága között, melyen tanárok és diákok kölcsönösen váltják, látogatják egymást. Husz János elkötelezett Wickliff-követő és tanainak hirdetője, nem különben munkatársa, Prágai Jeromos, aki Ausztriában, Horvátországban, Lengyelországban és Magyarországon még terjeszti is ezeket a nézeteket.

Alapvetően a nemzeti nyelvű istentiszteletért, a két szín alatti áldozásért, a papság erkölcseinek szigorításáért, a prédikátorok szólásszabadságáért emelnek szót és a helyi viszonyokra alkalmazva fejtik ki véleményüket a pápai dekrétumok királyi jóváhagyásáról, a rendek és az egyházi hierarchia megszüntetéséről, az istentelenül élő egyházi méltóságok bírálatáról, arról, hogy az egyház igazi feje Krisztus és nem a pápa, s, hogy az egyházi birtokok és vagyonok elvehetők, amikor nem a rendeltetésüknek megfelelően használják őket.

Bár kezdetben a hívők naivságával és az egyház megújíthatóságának reménységével lépnek fel, a pápai hatalom kiátkozza és máglyára küldi Husz Jánost (1415) és Prágai Jeromost (1416), mint ahogy Savonarola Girolamot a század végén (1489), a beidézése előtt elhalálozó Wickliffnek pedig csupán a megégetett hamvait szórhatják szét (1414). A népi közösségekbe oltott krisztusi igazságokat a világi és egyházi hatalom nem tűri és az elhallgattatásukat azzal próbálja megoldani, hogy a képviselőit likvidálja.

Vigyázó szemünket Nyugat-Európára szegezve, azt látjuk, hogy a középkori egyháznak ez a magatartása az egyházhatalmi terror intézményesítéséhez vezetett. A hitnyomozó hivatalát azzal a céllal hívták életre, hogy az eretnekeket megsemmisítse. [7] Eretnek azután bárki lehetett, akit az egyház annak mondott, s akik közöttük megúszták a fej- és jószágvesztést, azoknak is lerombolták a házait és száműzték őket szülőföldjükről. A közvetlenül a pápa alá rendelt Inkvizíció kínvallatásait kezdetben a világi hatóság, később az erre specializálódott, egyházi szervezet végezte. A titkosított eljárással működő hitnyomozás bárkinek a személyére, vagyonára szemet vethetett és melegágya lett a besúgásnak, feljelentésnek, árulásnak, megfélemlítésnek, zsarolásnak. Mai fogalmaink szerint az erkölcstelenség megsokasítsa mellett, emberiség elleni bűncselekményeket hajtott végre, nem egyszer hangsúlyozva, hogy az eretnekségek kiirtása során megengedhető az ártatlanok elpusztítása is, vagyis akár a genocídium az egyes régiókban. Az Inkvizíció embertelensége szinte mindenütt spontán lázadásokhoz vezetett, s végül a Szentszék sem volt képes a tevékenységét ellenőrizni. Az egyházi erőszakszervezet működése minősített rombolás volt, s a közösségekbe oltott és egyre tudatosabb krisztusi igazság folyamatos eltiprása mindig határozottabban vetette fel azt a kérdést, hogy mi köze mindennek Krisztus egyházához? A hitbeli kérdések erőszakos eldöntése, értelmetlen háborúk kirobbantása, népirtások, tömegek száműzése első sorban a nyugat középkori egyházát jellemezte.

Más úton járt azonban Közép – Európa keresztyénsége. A Cseh Királyságban megalapozottan hivatkozhatnak arra, hogy a Reformáció nem 1517-ben, hanem egy évszázaddal korábban kezdődik Husz Jánosnak és munkatársainak a szolgálatával. A kiátkozásukat és kivégzésüket követően ui. a cseh nemzet egységesen kiáll fiai mellett, szembeszáll a legerősebb világi és egyházi hatalommal és – közel két évszázadon át – győzedelmeskedik. A huszita egyház lett a nemzeti egyház, mely leszámolva a saját, radikálisabb – táborita – irányzatával, a kelyhesek hatalomra kerülésével meghatározó közéleti tényező marad egészen a Fehérhegyi Csatáig (1620), amikor a nyugatról vezérelt ellenreformáció katonai erővel kegyetlenül elpusztítja, száműzi, betiltja és minden képviselőjét ugyanerre a sorsra ítéli, az országot pedig birodalmi tartománnyá degradálja.

A Lengyel Királyságban a nyugaton a hitük miatt elítélt, ún. „eretnekeket” nem üldözik, hanem befogadják, sőt támogatják a hitújítókat. A felekezeti szabadságot törvényben rögzítik a nemesi kiváltságok között. Már Luther fellépése előtt két szín alatt vesznek úrvacsorát. A protestáns városok teljes szabadságot kapnak. Protestáns iskolák épülhetnek a Jagellók alatt, akik a reformátorok kiváltságait megerősítik, s egy darabig egyformán terjedhet az országban a Reformáció lutheri, kálvini, újrakeresztelő és unitárius irányzata. Lengyel hallgatók nagy számban jelennek meg Wittenbergben. A nemzeti zsinat által támogatott, szabad vallásgyakorlatot törvénybe iktatják, s ez töredékesebben az ellenreformációs törekvések alatt is érvényesül, csaknem a Lengyel Királyság állami létének a felszámolásáig.

Nálunk a Török Hódoltság csupán 1541 után építi ki államszervezetét, ami legalább két évtizedes szabadságot biztosít az ottani protestánsoknak a reformátori eszmék további terjesztésére, azután viszont többnyire viszonylagos toleranciát tapasztalhat az ott élő magyarság a felekezeti gyakorlatának tekintetében.

A Magyar Királyság a Habsburg uralkodóval hivatalosan a római katolikus felekezetet támogatja, de a lutheri irányzat szimpatizánsai megtalálhatóak mindenütt, a királynő udvartartásától az egyes magyar főrendeken át a szász városi polgárságig.

Az utolsó nemzeti király – I. (Szapolyai) János – ugyanebben a cipőben jár: hivatalosan római katolikus, a valóságban – talán lengyel mintára - engedékeny a protestánsokkal szemben, s küzdelmei előkészítik Erdély viszonylagos autonómiáját.

Az Erdélyi Fejedelemség relatív függetlensége pedig biztosítja azt, hogy a Reformációból születő „magyar vallásnak” folyamatosan legyen egy szilárd mentsvára. Európában elsőként foglalják itt törvénybe a felekezeti szabadságot és három győzelmes – mai fogalmaink szerint az egyetemes emberi jogokért vívott – szabadságharccal (Bocskai István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György) kivívják azt, hogy Közép-Európa legnagyobb protestáns tömbjeként – minden ellenreformációs atrocitás ellenére – a magyar protestantizmus megmaradjon a Kárpát-medencében.

Amint látjuk, a nyugattal szemben, mely a hitbeli kérdéseket hatalmi elnyomással, erőszakkal próbálta megoldani, terrort és értelmetlen háborúkat szabadítva a lakosságra, nemzeti egyházakat verve szét, Közép-Európa a maga saját és sajátos útját járta. Összegezve azt, ami a nyugattól ezt a közép-európai hagyományt megkülönböztette: – a bátor, hitvalló szembenállás a korrupt hatalommal,

– a hitújító mozgalmak jelentőségének korábbi fölismerése,

– a társadalomba oltott krisztusi igazságok tisztelete és érvényesítése,

– az előreformátoroknak és a Reformációnak a keresztyénekhez méltó kezelése,

– a hirdetett evangélium alapján induló társadalmi önszerveződés,

– példamutató vallási tolerancia,

– a nemzetekre szabott egyházszervezet kialakításának megalapozása. Mindez magyarázza a közép-európai, sajátos hagyománynak azt az ellentmondásosságát, mely főként a nyugati hatás elméletének a gyakorlati ellensúlyozásából fakad:

– a Reformáció üldözését szorgalmazó nyugati befolyás mérséklése,

– kiegyezésre hajlandóság a hitújító mozgalmakkal,

– a Reformáció kibontakozásának cselekvő támogatása,

– a hitújító eszmék viszonylag gyors terjedése,

– az uralkodók, főrendek, a nemesség nagy részének vagy egészének a Reformáció kibontakozását egyengető, majd támogató, patrónusi szerepe. [8]

Összegezve mondhatjuk, hogy Közép-Európa – függetlenül attól, hogy a katonai erőszakkal szemben nagyrészt elbukott – talán nem vált az eszközévé olyan és annyi politikai és vallási baklövésnek, mint amit és amennyit Nyugat-Európa elkövetett valamennyi társadalmának a kárára.

A Magyar Reformáció történetét Luther fellépését megelőzően az előreformátori mozgalmak határozták meg. Budán már akkor polgári zendülésre kerül sor, amikor Husz János még csupán ismerkedett Wickliff tanaival (1402), s a megismétlődése „Az Isten is velünk van” – jelszavával, mutatja a vallási nézetek öntudatosodásának az útját. Prágai Jeromos 1410-ben Budán tanít. A lelki igényességet mutatja a teljes magyar Szentírás, az ún. „Huszita Biblia” elkészítése. [9] Az 1420-as évektől állandósul a huszita jelenlét a Magyar Királyságban. A Szentszék inkvizítorai öt hullámban érkeznek az országba, hogy leszámoljanak a huszitizmussal. Tőlük tudható, hogy ezzel az „eretnekséggel fertőzött” a Magyar Alföld, a Duna-Tisza köze, a Partium, Erdély és Délvidék, a Felföldön pedig első sorban Zólyom, Torna, Kishont, Borsod, Abaúj, Gömör, Nógrád és Heves vármegyék. Az Inkvizíció újabb és újabb próbálkozásai miatt ezrek menekülnek el szülőföldjükről. A halálos ítélet elől nem egyszer spontán népi lázadás menti ki a kínhalálra szántakat. Az inkvizítorok legnevesebbje Markai Jakab, akit később főként azon a címen avat szentté a római egyház, hogy husziták ezreit térítette vissza a katolikus egyházba. Amikor azonban ismét a Magyar Királyságba látogat, azt tapasztalja, hogy az általa megtérítettek újra husziták lettek, sokkal többen vannak, mint voltak, a hitnyomozást támogatókat pedig kiközösíti a társadalom. Ő gyűjti össze 67 pontban a huszita tanokat, hogy eretnekségüket bizonyítsa. A tételek nagy része azonban evangéliumi igazságot fogalmaz meg, ami nyilvánvalóvá teszi, hogy az egyház a krisztusi igazságok szószólóin is habozás nélkül keresztül gázolva, nem Isten Országát, hanem tudatosan csak saját érdekeit és a világi hatalmat kívánja szolgálni.

Erdélyben kifejezetten az Inkvizíció miatt tör ki parasztfelkelés huszita mintára 1437-ben, Budai Nagy Antal vezetésével. „Tábor hegynek” nevezik összegyülekezésük helyét és magukat tekintve Isten választottainak, bíznak abban, hogy évenként itt összegyűlve, maguk igazíthatják el a Fejedelemség ügyeit. A nemesi hadak szétszórják őket, de a felkelésük ékes bizonysága annak, hogy mennyire tudatosodnak a hitújító nézetek, s hogyan válnak hivatkozási alappá, akár társadalmi osztályok számára.

A század közepén megpróbálják megtiltani, hogy templomokat építsenek, bizonyára nem sok sikerrel, mert 1456-ban Kapisztrán János hitszónok a templomaik lerombolására buzdít. Ő huszitákat és zsidókat egyaránt máglyára küld, s ebben a buzgalmában csak a török előnyomulása korlátozza. Magyar nemesi családok tucatja tagadja meg a királyhoz való hűséget ami akkor egzisztenciális kockázatot, hitvalló döntést jelent – mivel ők a huszita nézetekkel azonosulnak és nehézményezik azt, ahogyan az uralkodó – I. Zsigmond – eljárt a hitsorsosaikkal szemben. [10] Bizonyára az sem véletlen, hogy a pápai adókönyvekben I. Mátyás koráig „keleti részek – pogányok földje” – megnevezéssel szerepel a Magyar Királyság.

A huszitákkal a Hunyadiak hivatalból hadban állnak. Giskra huszita vezér a Felvidéken – lengyel támogatással – maga hoz törvényt és saját pénzt veret. Amikor I. Mátyás királyunk hadai erőt vesznek rajta, érvényben van a törvény, mely a huszitákat fej- és jószágvesztésre ítéli, Giskra [11] azonban nem válik kegyvesztetté, sőt, birtokot kap, magyar főnemesi családba nősül, katonái pedig részben integrálódnak a magyar hadseregben, egy részüket letelepítik Pest mellett. [12]

Bár az Inkvizíció hatékony munkát végzett, egyes egyházfők korabeli levelezéséből kitűnik, hogy a század második felében ugyanúgy a huszita eretnekek problémájának a megoldását sürgetik, a Zágrábi Zsinat pedig 1467-ben „eretnekeket” ítél el.

A század utolsó évtizedeiben – úgy tűnik – valamiféle konszolidáció formálódott a hivatalosan támogatott hitnyomozás és a mindennapos vallásgyakorlat tekintetében. A szerzeteseket pl., akik egy asszony nyelvét kitépetik, mert huszita nézeteket hirdetett, elzavarja a lakosság, az inkvizítort, aki előszeretettel korbácsoltatott meztelen asszonyokat a nyilvánosság előtt, már a világi hatósággal együtt száműzik örökre a Magyar Királyságból (1488). Tehát a konszolidációt valójában az Inkvizíció vereségeként és a közép-európai hagyomány felülkerekedéseként értelmezhetjük.

Ezt a hagyományt testesíti meg – bizonyára nem vallásos meggyőződés nélkül – a népképviselet korabeli szintjén, a magyar köznemesség. Harcolnak azért, hogy ne idegenek, hanem magyarok kezében maradjon az ország vezetése. 1505. évi országgyűlésükön arról határoznak – egyébként biblikusan [13] – hogy a magyar trónt csak magyar emberrel tölthetik be. Emiatt élesen szembekerülnek a főrendek egy csoportjával, mely inkább a birodalmi védőszárnyak alatt látja biztosítva az ország jövőjét.

A nép legalsó rétegeivel is együtt élő ferences szerzetesek hivatott tagjai lassan átveszik a néptől a krisztusi igazságok hirdetését. Tehát nem oda vetődött reformátor változtat a nép vallási nézetein, hanem a helyi közösség indít el bátor hitvallókat azok személyében, akik ezt a küldetést vállalják. Amikor a szerzetesek belátják, hogy az ún. reformzsinatoktól senki, semmilyen érdemi változást nem várhat, szembe fordulnak az általuk radikális kritikával illetett egyházzal és kilépnek a rendjükből, hogy a hitújító eszmék szabad szószólói lehessenek. Ez a folyamat 1513-tól érzékelhető [14], s kézenfekvő, hogy többen az 1514. évi, parasztfelkeléssé alakuló keresztes had véleményformálói között találják meg a helyüket.

Ennek nagy jelentősége van, mivel korukban semmilyen társadalmi megmozdulás nem képzelhető el vallási indíték és igazolás nélkül. A pápa, a király, s a főpap a török ellen hirdette meg a keresztes háborút, ám a 40–50.000 fős, egybesereglett „szent had” hangadói – papok, deákok, szerzetesek – és vezetői – kis- és köznemesek – egyetértettek abban, hogy a török felett aratott győzelem feltétele az előzetes leszámolás a hazai istentelenekkel és törökbarát urakkal. Mivel a nemesi hadak összetűznek velük, ez a meggyőződésük megerősödik és kirobban a parasztháború, aminek hajtóerejét a huszita tanok adják. [15] Tekintettel arra, hogy a parasztmozgalmak mozgatójának a vallásos ideológiát tartjuk, figyelemre méltó az, hogy tárgyalt korszakunkban 1437 (Budai N.A.), 1456 (Nándorfehérvár), 1514 (Székely Dózsa György), 1527 (Cserni Jovan), 1569 (Karácsony György), 1572 (Gubecz Máté), 1595 (székelyek) parasztfelkelései közül az elsők egyértelműen a huszitizmushoz, az utóbbiak pedig a Reformáció irányzataihoz kapcsolhatók.

Mivel egy eszmerendszer törvényi tiltását egyben az időszerű elterjedtsége bizonyítékának tekintjük, azt állítjuk, hogy az egyházzal szemben álló a római katolikus tanoktól eltérő nézeteket hirdetők „megtérítése” vagy felszámolása a 15. században sem volt sikeres. Ennek bizonysága az, hogy a Veszprémi Püspökség eretneket elítélő törvényt hoz 1515-ben – Luther fellépése előtt 2 évvel – méghozzá ugyanazzal a szöveggel, amivel néhány év múlva majd a lutheránus „eretnekeket” kárhoztatják fej- és jószágvesztésre. [16] Egy évvel később a papság szidalmazását és az egyház kritizálását megtiltó törvény lát napvilágot. „Eretnekek” később is akadnak: szerzetesek újabb csoportja az egyházból kiszakadva már antikrisztusnak állítja a pápát és fölesküszik Krisztus Királyságának építésére (1520).

Az, hogy a 15. század elejétől folyamatosan tiltják az eretnekmozgalmakat és mégsem sikerül ezeket felszámolni, arra utal, hogy a huszita-reformátori eszméket nemzedékről-nemzedékre tovább adják. A törvényi tiltásokból nem tudjuk meg azt, hogy melyik régióban milyen hitújító irányzatok működnek – a husziták két fő irányzatán belül is még tucatnyit különböztethetünk meg – azt azonban feltételezhetjük, hogy tömegbázist képviselnek. Az egyházzal szembenállókat gyűjtőnévvel huszitáknak mondják – még Luthert is kezdetben huszita eretneknek bélyegzik – hasonlóképpen nálunk 1523–1524–1525-ben már mindenkit „lutheránus eretnekként” ítélnek el, a gyűjtőnevek alatt azonban nem biztos, hogy csak a megnevezett csoport értendő, mivel a kibontakozó, felekezeti paletta a valóságban sokkal árnyaltabb képet mutat.

A gyors lutheránus térhódítás a már kialakult protestáns tömegbázisnak köszönhetően, kitaposott ösvényen halad, s ezen támogatja a szász városi polgárság közvetítő szerepe és a „német lutheránának” nevezett királynő – Habsburg Mária – szimpatizáló környezete. Hozzájuk csatlakoznak azok a hazai nemesek, akik a Reformációt a római katolikus állásponttól történő elmozdulással, az egyházi vagyon újraosztásával, a kegyúri jogok magukhoz ragadásával befejezettnek tekintik és nem kívánnak a hitújítás útján a lutheránus iránynál tovább haladni.

A többségükben szász polgárság mellett [17] azonban tagadhatatlanul jelen van egy csendes többség, amely később nyilatkozik meg a hovatartozását illetően, s egyelőre pusztán annyit tesz, hogy elutasítja a „német vallást”, s képviselőiket a köznemesség, a rendek, a mezővárosok magyar lakossága, a parasztpolgárok között találjuk. Ők akkor lépnek színre, amikor a törvény üldözendőnek nyilvánítja közösségeiket: 1530-ban mint zwingliánusokat ítélik el azokat, akik – feltehetően az 1520-as évek második felében – a lutheránusoktól így különböztették meg magukat. 1534-ben, 1538-ban, 1548-ban, 1550-ben mint helvéteket mondja őket üldözendőnek a törvény. Az utóbbiakat – kiegészítve az újrakeresztelőkkel és unitáriusokkal, 1529 után gyűjtőnéven protestánsok – elnevezéssel is említik. A hazai protestánsok Luther és Kálvin előtt és nélkülük is léteznek és maguk próbálják a rájuk szabott vallásgyakorlás formáit megtalálni. Erre ösztönzi őket a lutheránusok egyházszervezése, amelyre lassan, mint kisebbségre tekinthetnek. Viszont elérkezik az az idő – különösen azután, hogy a német protestánsok kivívták a felekezeti szabadságot (1552) és megszületett az Augsburgi vallásbéke (1555) – amikor azok a felekezetek melyek nem csatlakoztak az egyik nagy protestáns tömbhöz sem, már a puszta létüket teszik kockára. Az 1560-as évek során – a Heidelbergi Káté és a II. Helvét Hitvallás közreadását és elfogadását követően – ez a csendes többség véglegesen „svájciként”, azaz helvétként, később kálvinistaként határozza meg magát és találja meg helyét egy európai hitvallásos közösségben, amely egyúttal jelentős nemzetközi kapcsolatrendszert is jelent. [18]

A Reformáció századának végére a magyar föld 4 millió lakosából 3,5 millió protestáns felekezetű és az 5–6.000 egyházközség egyikének tagjaként gyakorolja vallását. [19]

Mivel a Reformációnak ez a kibontakozása eljut oda, hogy a lakosság 95%-a protestáns, következésképpen a mai római katolikus többség nagy része vagy protestánsból lett ismét római katolikus, vagy később telepedett Magyarországra.

Összegzésképpen az alábbi, megfontolásra érdemes kérdések fogalmazódnak meg:

– Kimondhatjuk-e azt, hogy a magyarság ismerkedése a hitújítással nem 1517-ben, hanem jóval korábban kezdődött?

– A Magyar Reformáció gyors terjedéséhez és sikeréhez nem járult-e hozzá döntően az, hogy a szellemét itt már egy századdal korábban kiszabadították a palackból?

– Pusztán a magyarság német-ellenességével magyarázható-e az, hogy a „magyar vallás” – Kálvin magyarországi hatása előtt évtizedekkel – helvét felekezetként határozza meg magát?

– Kijelenthetjük-e azt, hogy a Reformáció közép-európai útját Luther és Kálvin előtt és nélkül is járható úttá tették hazánkban a 15. századtól kezdődően

 – Elképzelhető-e a helvét többség kialakulása az evangélikus kisebbség mellett, ha az nem a 15. századtól a fennmaradásáért elkötelezetten küzdő tömegbázisán születik az meg?

Magam úgy látom – amíg a Biblia alapján jobbra nem tanítanak – hogy a Magyar Reformáció – Isten kegyelméből – a leghatékonyabban építkezett a közép-európai Reformáció eredeti, hitújító hagyományiból és hősiesen őrzi több mint félezer éve, napjainkig, annak jó gyümölcseit.

 

Jegyzetek:

[1] Bár egyházszakítással a Reformációt vádolják előszeretettel, még az 1054-es keleti-nyugati, „nagy” egyházszakadás előtt, részben tanbeli nézetkülönbségek, részben geopolitikai helyzetük miatt (az iszlám elszigetelte őket a keresztyénségtől) kiszakadtak az egyetemes egyházból pl. az abesszin (etióp), a gregoriánus, a jakobita, a kopt, a nesztoriánus, az örmény egyházak és a Tamás-keresztyének.

[2] Többek között: Kempis Tamás: Krisztus követése. (15. század közepe)

[3] Ezek között (Pisa 1409, Róma, Konstanz 1414, Pávia 1423, Lausanne, 1448.) a Bázeli Zsinat (1431) foglalkozik érdemben az előreformátori mozgalmakkal, akár az egyeztetés reményében, de, de ezt a próbálkozást és az „eretnek” egyházfők részvételét (1433) egyaránt meghiúsítja a pápai hatalom.

[4] A nagyobb vonulatok mellett tucatjával jelentkeztek kisegyházak a 12–13. század folyamán, mint a Szentlélek Testvérei, az Adamiták, a Luciferiánusok, a Turlupinusok, a Homines Intelligentiae, az Apostol Testvérek, stb.

[5] Pl.: Salisbury John, Baco Roger, Bradwardia Thomas (14. szd.).

[6] Az angol király – II. Richard (1367-1400) – felesége (Luxemburgi) IV. Vencel cseh király testvére: (Luxemburgi) Bohemiai Anna (1366-1394)

[7] IV. Lateráni Zsinat, 1215.

[8] Csohány János: A reformáció öröksége. Bp. 2017. (Kézirat)

[9] Az ún. Huszita Bibliának az 1460-as években másolt, fennmaradt szövegeit három kódex őrzi. A Szentírás 22 + három (apokrifus) könyvét tartalmazza. A teljes fordítás az 1510-es és 1530-as évek között keletkezhetett.

[10] Husz János biztonságát királyi menlevél szavatolta a Konstanzi Zsinaton, amit – a halálra ítélése alkalmával – a király már nem érvényesített, s a husziták üldözése megkezdődött.

[11] Giskra 1420-ban leszámol a huszita szélsőségesekkel, később azonban – zseniális hadvezérként – a huszita honfitársai védelmében szétveri a győzhetetlennek vélt császári, birodalmi sereget.

[12] Tóth Krisztina: Református gyülekezetek a fõváros területén a Türelmi Rendelet elõtt. In: Reformátusok Budapesten. Szerk. Kósa László. Argumentum Kvk. Bp. 2006. 39-58.

[13] „…csak azt emeld magad fölé királlyá, akit Istened, az Úr kiválaszt. Testvéreid közül emelj királyt magad fölé; nem tehetsz magad fölé idegen embert, aki nem testvéred…” (Mózes V. könyve, 17,15.)

[14] Puskár Anett: Perényi Péter a „hitújító”. In: Septuagesimo Anno. Tanulmányok Kulcsár Péter 70. születésnapjára. Miskolc, 2004. 172.

[15] A huszita tanokat „…az Inkvizíció teljesen kiirtani nem volt képes, sõt, minden jel szerint, 1514 táján újból hajtóerõvé vált.” – írja Szûcs Jenõ. Nemzet és történelem. Gondolat kvk. Bp. 1974. 570.

[16] Zoványi Jenõ: „Az itt hozott végzések szó szerint megegyeznek a veszprémi püspökség által 1515-ben, tehát még Luther fellépése elõtt tartott zsinatéival.” Bunyitay Vincze: A váradi püspökség története.
Nagyvárad, 1883, 374. p. In: A reformáczió története Magyarországon 1565-ig. Genius Kvk. Debrecen, 1921. (f. s. 1986.) 32.

[17] A kb. 30 szabad királyi város fele német anyanyelvû. A 800-900 mezõvárosból 200-ban az önkormányzat (magisztrátus) gyakorolja a patrónusi jogokat. Csohány János: A reformáció magyarországi kezdetei és irányzatai. Sárospatak, 2017. (Elõadás kézirata)

[18] A Kálvin János életéhez és munkásságához közvetlenül kapcsolható hatás leghamarabb 1540 körül jelentkezhetett a magyarok között, a zwingliánus eretnekek ellen hozott törvény viszont azt sugallja, hogy a svájci reformáció már az 1520-as években kezd terjedni és érezteti hatását.

[19] Péter Katalin: A reformáció: kényszer vagy választás? Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp. 2004.

 

Kiss Endre József

Megjelent a Partium folyóirat 2017/2. számában Reformáció Közép-Európában cím alatt.

Tetszik az oldal? Segíts egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Művelődés Estek következő meghívottja T. Szabó Csaba történész, aki Közönségrégészet Erdélyben címmel tart előadást október 12-én az Emlékházban.

Többek között fényképkiállítás, könyvbemutató, koncert és versverseny is várja a brassóiakat az elkövetkezendő hetekben.

A versenyen részt vehet bárki, aki nem végzett énekszakot zeneművészeti akadémián vagy főiskolán, nem engedélyezett énekes, továbbá betöltötte 12. életévét.

Az olvasóközönség hamarosan egy új, Erdélyben készült képregényhavilapot vehet a kezébe, mely Magyarországon is forgalomba kerül. A képregénylap Fantomatika címen jelenik meg, ez a kifejezés mesterségesen kreált, virtuális valóságot jelent. Amint a lap neve is jelzi, a történetek főképp sci-fi, vagyis tudományos-fantasztikus témakörben mozognak.

A 2017. január elején indult Erdélyi Krónika küldetése, hogy fórumot biztosítson az Erdély történelmével foglalkozó kutatók számára. 

2017. július 8. és 16. között rendezik meg a 37. Csíkszeredai Régizene Fesztivált, amely idén kilencnaposra bővül.

Bemutatták a Zempléni Múzsa társadalom-tudományi és kulturális folyóiratot a kolozsvári Györkös Mányi Albert Emlékházban május 24-én. A bemutatón jelen volt a lap főszerkesztője, dr. Bolvári-Takács Gábor, valamint annak kiadója, Bordás István. (Csak itt, csak online!)

A Kolozsváron megjelenő Művelődés című közművelődési havilap időről időre mellékleteket ad ki, melyekben különböző tájegységeket mutat be. Idei első kiadásukban az Érmellék került górcső alá.

Bemutatták a Művelődés folyóirat Érmellék című mellékletét Bihardiószegen, 2017. március 11-én a helyi művelődési otthonban.

A Székelyföldi Legendárium az Élő Erdély Egyesület közreműködésével monda- és legendagyűjtő pályázatot hirdet V‒XIII. osztályos, erdélyi diákok számára.

Szatmárnémetiben éppen úgy működik énekszak, mint Erdély többi városában, ráadásul Kolozsváron felsőfokú képzésben részesülnek a hallgatók, mégis romániai magyar énekesek nélkül zajlott a verseny, mert senki sem jutott be a legjobb 62 közé. (Csak itt, csak online!)

A Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság 2016. szeptember 9. és 11. között szervezte meg Szatmárnémetiben a XXII. honismereti konferenciáját, a Hám János Katolikus Teológiai Líceum Szent Alajos Konviktus könyvtártermében. A konferencián 90-en vettek részt. (Csak itt, csak online!)

Nemzetközi hadtörténeti szimpóziumot tartanak 1916 – Románia háborúba lépése címmel augusztus 28. és 31. között Marosvásárhelyen és Brassóban. A rendezvény befogadója a marosvásárhelyi Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem. (Csak itt, csak online!)

A Mérai Világzenei Fesztivált július 29. és 31. között rendezik meg a cifra-kalotaszegi településen. Fellép majd többek között Csík János és az Esszencia zenekar, a Tárkány művek, Nikola Parov, Herczku Ágnes, Limberger Tcha, a Buda Folk Band, a Nadara, valamint a Palatka. (Csak itt, csak online!)

A június 18-án, 16 órakor kezdődő esemény lehetőséget teremt a találkozásra és az együttjátszásra. A kertben Balázs Imre József megzenésített verseivel, majd a Jazzybirds zenekarral találkozhatunk, de lesznek gyerekfoglalkozások és közösségi játékok is. (Csak itt, csak online!)