Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Bartókék Nagyszentmiklóson

Bartókék jövevényeknek számítottak Nagyszentmiklóson. Nem voltak őshonosok a több faluból eggyé szervesülő Aranka-parti településen. A tanult mezőgazdász Bartók János (1816–1877), aki korábban a nagykomlósi, a pardányi, az újpécsi és kisőszi uradalmakban gazdatisztként szolgált, került 1863-ban Nagyszentmiklósra a dúsgazdag földbirtokos gróf Nakó Kálmán (1822–1902) meghívására, aki kinevezte a tanügyi hatóságok szorgalmazására újjászervezett és újraindított földművesiskola, a Kristóf-intézet élére. Borsodszirákról a Bánságba szakadt édesapja 1851-től Nagybecskereken élt, Torontál vármegye telekkönyvi hivatalát vezette. A több nyelven beszélő, világjárt, alapos szakmai felkészültséggel és tapasztalattal rendelkező Bartók János, aki élénk szerepet vállalt a táj­egység, Torontál vármegye közéletében, gazdasági és közművelődési mozgalmaiban is, nagyon gyorsan a látványos fejlődésnek és gyarapodásnak lendült település megbecsült, élvonalbeli polgárai sorába emelkedett.

A tehetség gyökerei


Bartók Béla érettségi tablóképe (Wikipédia)

Az 1816. november 24-én, Magyarcsernyén – a jegyzőként szolgáló id. Bartók János (1785–1876) és Bozsovics Katalin (~1792–1851) gyermekeként – világra jött Bartók János 1844. február 17-én műkedvelő színjátszóként, Farkasfalvi Sándor alispán jelmezét viselve szerepelt Nagy Ignác (1810–1854) nagysikerű Tisztújítás című darabjának az előadásán, amelyet a „torontáli népjegyzők özvegyeit nyugdíjazó intézet javára” rendeztek és tartottak a környékbeli értelmiségiek Nákó János nagykomlósi kastélyszínházának deszkáin. A szereposztásban részt vett Rozvány György (1819–1902) jogász, máriaföldi intéző, Arany János barátja, Nagyszalonta város későbbi monográfusa, valamint a Bánátkomlóson született és nevelkedett Ronkovics-lányok is. A temperamentumos, szerepét remekül megformáló, kiválóan zongorázó, bunyevác származású, de ízig-vérig magyar érzelmű Ronkovics Matild (~1825–1885) Bartók Jánosné Arankát, a gazdag fiatal özvegyet játszotta az előadáson, amelyet „nagyszerű, fényes táncvigalom” követett. A bánátkomlósi illetőségű Ronkovics Matild, a község jegyzőjének leányaként feltételezhetően 1825-ben született. Bartók János külföldön mélyítette el agrártudományi ismereteit Torontál vármegye, Bem József bánsági hadjárata után, Nagyszentmiklóson újraalakult közgyűlése Bartók Jánost – amint azt a Közlöny 143. számában megírta – megyei esküdtté választotta. A magyar forradalom és szabadságharc idején és után évekig Európa fejlett, nyugati országaiban bolyongott. Hazatértét követően szűkebb pártriája, a Bánság uradalmaiban vállalt tiszttartói állást. Pár évig Újpécsen szolgált „officialisként”, illetve ott lakott gyarapodó családjával Bartók János. Kilenc gyermeket nemzett. A négy fiú s az öt leány mindegyike megérte a felnőtt kort. Elsőszülöttként Bánátkomlóson jött a világra Bartók Gyula, aki húsz esztendős korában, 1868. február 27-én – immár szakképzett „szőlészként” – önkezűleg vetett véget életének. A bánátkomlósi római katolikus templomban keresztelték meg 1849. május 31-én Bartók Frederika Irma Ilonát. Bánátkomlóson a 1. számú házban lakott a família, amikor 1853. március 23-án Bartók Matild Ida a világra jött. A „provizorrá” előléptett s Dávidházára áthelyezett Bartók János sorrendben következő lányát, az 1854. július 27-én született Sarolta Herminát már Újváron keresztelték meg. A szülők egyik kedvence, Bartók Béla, a kincstár pardányi uradalmához tartozó, az Öregfalu mellett fekvő Dávidházán született 1855. november 19-én. Az újvári római katolikus templomban tartották keresztvíz alá a gyermekek sorában hetedikként világra jött harmadik fiút, akit az 1857. február 23-án ugyancsak Dávidházán született Johanna Gizella és az 1858. október 28-án világra jött Géza követett. A népes Bartók család az 1860-as évek elején költözködött át Nagyszentmiklósra, ahol „dirigens docens”-sé kinevezett Bartók Jánosra várt az 1863. november 30-án kiállított új alapítólevéllel újralétesített uradalmi agráriskola megszervezése és beindítása. A tangazdaság megteremtésére mintegy 13 hektár földet bocsátott a Nákó-uradalom a tanintézet rendelkezésére. Bartók János példás hozzáértéssel szervezte meg a tájegység egyedüli mezőgazdasági szakiskoláját. A földművesiskolát felkereső Iulian Grozescu (1839–1872) bánátkomlósi hírlapíró és lapszerkesztő, a Bécsben kiadott Albina hasábjain 1866-ban nagy elismeréssel méltatta nagyszentmiklósi földműves iskola igazgatójának érdemeit: „Magyar nemzetiségű, de beszél románul, szerbül és németül. Annak ellenére, hogy nem olyan tökéletes ezekben a nyelvekben, mégis megtesz mindent, hogy tanítványainak anyanyelvükön magyarázza el a tananyagot.” A családi szájhagyomány szerint Bartók János kapcsolatban állott Rózsa Sándorral (1813–1878) s az alföldi betyárokkal is, akiket alkalmanként el-elbújtatott a pandúrok elől a Nákó gróf által építtetett földművesiskola épületében, amely mintegy három kilométernyire a község központtól magányosan állott a mocsaras, süppedékes határrészben, ahol senkinek sem jutott eszébe, hogy a legendás hírű rablóvezért és társait keresse. Bartók János népes családjával „egy öt szobát, konyhát és kamarát tartalmazó múlt századbeli épületben”, vagyis az egykori iskolaházban lakott. Kora legműveltebb, legfelkészültebb mezőgazdászai közé tartozott – „Torontál vármegyében nem akadt párja” –, megbecsült, szorgos munkatársa volt a Magyar Gazda című szaklapnak. Választmányi tagja volt a nagyszentmiklósi Polgári Kaszinónak.


A nagyszentmiklósi földművesiskola

A népes famíliából különösen a „nénik”, id. Bartók Béla nővérei és húgai játszottak fontos szerepet a későbbi zeneszerző – az 1881. március 25-én Nagyszentmiklóson világra jött Bartók Béla Viktor János (1881–1945) – életében. A zenét szenvedélyesen szerető Ronkovics Matild vitte az első zongorát a nagyszentmiklósi földművesiskola épületébe, igazgatói lakásába. Anyai örökségként ivódott a mezőgazdász id. Bartók Bélába a komolyzene iránti vonzalom és szeretet. A ház körüli ügyes-bajos dolgok elvégzése mellett Ronkovics Matild özvegységében, 1885. január 13-án bekövetkezett haláláig is sokat beszélgetett fiával és menyével a zenéről. „Szívhűdés” vitte el hatvan­éves korában.

Alapfokú tanulmányai elvégzése után Bartók János és Ronkovics Matild fia, Bartók Béla 1873-ban beiratkozott a kolozsmonostori gazdasági tanintézetbe, ahol 1875. augusztus 28-án két tanév abszolválásáról egyesített végbizonyítványt kapott. Szakmai ismereteinek kiegészítése és elmélyítése céljából Bartók Béla beiratkozott a magyaróvári magyar királyi gazdasági akadémiára, ahol „igen szorgalmas” minősítéssel állították ki bizonyítványát. A főiskolán ismerkedett meg a Turócszentmártonban született Voit Lajossal, akit növendéktársa gróf Wenckheim Géza meghívott házitanítónak, illetve gazdatisztnek Békés megyei birtokára. Báty­ja uradalmi intézőként helyezkedett el a csorvási Károly-­majorban – ahova a szülők, Voit Mór és felesége is leköltöztek. Ez késztette arra az 1857. január 16-án született fiatal Voit Paulát (1857–1939), hogy miután a pozsonyi állami tanítónőképzőt elvégezve 1877. augusztus 10-én megkapta oklevelét, ugyancsak a Délvidéken vállaljon tanítónői állást. Nagyszentmiklósra került, ahol a kisdiákok oktatása, felkészítése mellett zongoraleckéket is adott. Növendékei közé tartoztak az 1877-ben apa nélkül maradt Bartók lányok is. A tanítványai révén ismerkedett meg Bartók Bélával, aki édesapja elhunyta után, 22 esztendős korában átvette a mezőgazdasági iskola vezetését. Az ifjú mezőgazdász „tüneményes férfiszépség volt, külseje is szertesugározta szép lelki tulajdonságait. Lenyűgöző tekintetű szemek, finom metszésű orr, nyílt, magas homlok.” Külső megjelenésének harmóniáját, rokonszenves kiegyensúlyozottságát a génjeivel közvetítette, adta át fiának. Még a kolozsmonostori felső gazdasági iskola növendékeként, a 20 esztendős Bartók Béla népszerű tudományos előadást tartott 1875. március 6-án Az állatdühről általában, az e felett uralgó tévfogalomról címen a Nagyszentmiklósi Nőegylet szervezésében. Az előadás szövegét két részben, tárcaként, teljes egészében leközölte a Nagybecskereken szerkesztett és kiadott Torontál, amelynek a fiatal Bartók Béla állandó munkatársává vált. A Nagyszentmiklóson a kedélyeket jócskán fölkavaró rendezvényen Bartók János, a földművesiskola igazgatója Az állatok vérekeringéséről értekezett.

A gordonkázó intézményvezető és szakíró

Nagyszentmiklósra visszakerülve Bartók Béla több területen is fiatalos lendülettel, tevékenyen és eredményesen kapcsolódott be az Aranka-parti település közéletébe. Alapító- és választmányi tagja volt a Torontál Vármegyei Gazdasági Egyesületnek, titkára a Nagyszentmiklósi Gazdakörnek, s beválasztották a községi képviselőtestületbe is. 1897. április 1-én megjelent beköszöntő számától munkatársa volt a Schreyer Viktor ügyvéd szerkesztette és kiadta „vegyestartalmú hetilap”-nak, a N. Szt. Miklósnak. Hosszabb, több folytatásban közölt cikket írt és publikált Mezei gazdászati állapotaink címen.


Bartók Elza 1903-ban

A dzsentris allűröket sem nélkülöző, de szakmáját, hivatását és a közszolgálatot rendkívül sokra tartó s komolyan vevő Bartók Béla 1880. április 5-én házasodott össze választottjával, a kemény, céltudatos német származású polgárlánnyal, Voit Paulával. Kerek egy esztendő múltán, 1881. április 5-én keresztelte meg a nagyszentmiklósi római katolikus templomban dr. Kuhn Lajos (1844–1900) plébános első szülött gyermeküket, az 1881. március 25-én világra jött fiút, aki a keresztségben a Béla Viktor János nevet kapta. Édesapja, keresztapja és nagyapja utónevével jegyezték be a római katolikus plébánia anyakönyvébe. A család Rác-Nagyszentmiklóson, a 229-es szám alatt, a földművesiskola épületében lakott. Dr. Kuhn Lajos a tudós papok sorába tartozott: Nagyszentmiklósra kerülése előtt a temesvári kegyesrendi főgimnázium matematika és fizika tanára, a Délmagyarországi Természettudományi Társulat titkára és a Természettudományi Füzetek szerkesztője volt. Több ornitológiai tanulmányt, szakdolgozatot publikált, Torontálvármegye madárvilága című könyvét 1898-ban adta ki Temesvárott. A kereszt­apa, Schreyer Viktor Győző (1846–1937) köz- és váltóügyvéd a község prominens polgára volt, lapot adott ki és szerkesztett, a későbbiekben verses köteteket is megjelentett, továbbá megírta Nagyszentmiklós község első monográfiáját. Feleségét, Bartók Béla Viktor János keresztanyját Rittich Klementinának hívták. A keresztelőt követő ünnepséget 1881. április 5-én a földművesiskola épületében tartották.

Az erős, egészséges gyermekként világra jött csecsemő arcát, majd egész testét három hónapos korában a kötelező himlőoltást követően kellemetlen, viszkető kiütések borították. Az állandó és figyelmes orvosi kezelés nem bizonyult eredményesnek. Öt esztendős volt, amikor a szülői beleegyezéssel adagolt arzéncseppektől végre megtisztult az arca és a teste. Későn kezdett el járni és beszélni. Betegsége visszahúzódóvá, tartózkodóvá tette. Nem barátkozott a vele egykorú gyerekekkel. Roppant komoly, csendes kisfiú volt. Anyja tanította meg írni és olvasni. Hétéves korában íratták be a nagyszentmiklósi római katolikus elemi iskolába, ahol a következő évben el is végezte a negyedik osztályt. Kilenc tantárgyból kapott kitűnő osztályzatot.


Bartók Béla 1903-ban

A nagyszentmiklósi földművesiskola tanári karának tagjait megnyerve rendszeres munkatársaiul Bartók Béla 1884. június 1-én Gazdasági Tanügy címen havi folyóiratot indított, amely a gazdasági szakoktatás fellendítésének és korszerűsítésének ügyét kívánta szorgalmazni, napirenden tartani, felkarolni és előmozdítani. Az igazgató-lapszerkesztő Bartók Béla folytatásokban közölte Miként szervezzük az alsóbb gazdasági szakoktatást? című emlékiratát, amelyet különnyomatként is megjelentetett s a Magyar Országos Gazdasági Egyesülethez is beterjesztett. Lapja hasábjain 1885 márciusától látott nyomdafestéket Bartók Béla A mezőgazdasági üzlet mibenlétének ismertetése a gazdasági tanintézetekben című eszmefuttatása. 34 oldalas röpiratát, amely országos érdeklődést és visszhangot keltett, Gazdasági Egyesületek vagy gazdasági kormánybiztosok szerveztessenek? címen 1886-ban jelentette meg Bartók Béla. Szakcikkek, vitairatok és tanulmányok mellett novellákkal, versekkel, tárcákkal és glosszákkal is szerepelt a Torontál vármegyében és a Budapesten kiadott lapok – a Torontál, Kikindai Közlöny, Erdélyi Gazda, Pesti Napló, Egyetértés, Gyakorlati Mezőgazda, Nagyszentmiklósi Közlöny, Torontálmegyei Gazdasági Egyesület Értesítője stb. – hasábjain. Tevékeny szerepet vállalt és töltött be Nagyszentmiklós társasági és kulturális életében. Műkedvelő muzsikusokból 1887-ben kamarazenekart szervezett, amellyel házi és nyilvános hangversenyeket tartott. Bartók Béla gordonkán – de ha a szükség úgy hozta, más hangszeren is – játszott. Kisebb táncdarabokat szerzett, és némelykor dirigált is. A rendkívül élénk szellemű, mozgékony férfiú alapító elnöke volt a Nagyszentmiklósi Zeneegyesületnek, amelynek koncertjei jelentették a legelső komolyabb zenei élményt a későbbi zeneszerző számára, akinek fogékonysága és feltűnő vonzalma a muzsika iránt nagyon korán megmutatkozott. „Már egész kicsi korában észrevettük, hogy nagyon szereti az éneket, a zenét. Pesztonkája sokat énekelt neki (…) – írta feljegyzéseiben fiáról Voit Paula. – Egyszer 11/2 éves korában történt: én egy táncdarabot játszottam, melyet figyelemmel hallgatott, másnap a zongorára mutatott, és intett (beszélni még nem tudott), hogy játsszam; én többféle táncdarabot játszottam, de ő mindig csóválta a fejét, hogy nem azt, akkor azt a bizonyos darabot vettem elő, erre ő mosolyogva igent intett. Harmadnap próbára tettem őt, hogy nem volt-e ez csak véletlen, de ő ismét úgy tett, mint előző nap (…) 3 éves korában dobot kapott, ezzel nagy öröme volt, ha én zongoráztam, ő kicsi székére ült, előtte zsámolyon volt a dobja, és megadta a pontos ütemet; ha 3/4-ből 4/4-re mentem át egy pillanatig abbahagyta a dobolást, ekkor folytatta a megfelelő ütemben (…) Ha nálunk némelykor cigányzene szólt (rendkívüli alkalmakkor), ő intett, hogy odavigyük, és akkor bámulatos figyelemmel hallgatta a zenét.” Zenei tehetségét Bartók Béla a génjeiben hordta, szüleitől örökölte. Apja és anyja is szenvedélyes buzgalommal muzsikált, szerette a zenét, értett is hozzá, kifinomult hallással, az átlagot felülmúló ízléssel, rátermettséggel és kéz­ügyességgel rendelkezett. „Atyámban (…) meglehetősen magas fokú zenei tehetség élt, zongorázott, műkedvelőkből zenekart szervezett, sőt megpróbálkozott táncdarabok komponálásával is” – jegyezte fel a nagyszentmiklósi földművesiskola igazgatójáról Bartók Béla, aki édesanyjáról, Voit Pauláról szeretettel vallotta másfelől egyik nyilatkozatában: „Azt hiszem, zenei tehetségemet, muzsikushajlamomat ettől a finom lelkű, drága asszonytól örököltem”.

Nagyszentmiklóson a hajdani Czen­czinger Szálló éttermében hallotta a gyermek Bartók Béla 1887. március 26-án élete első zenekari hangversenyét. Az édesapja szervezte Nagyszentmiklósi Zeneegylet orkesztere játszotta J. Strauss, Verdi, Rossini, Donizetti, Millöcker, Meyerbeer, Fahrbach népszerű dallamait, továbbá magyar népdalegyvelegeket. A közönség terített asztaloknál ült, s miközben a zene szólt, jóízűen fogyasztotta a feltálalt ételeket és italokat. Bartókot a muzsika valósággal ámulatba ejtette. „A vendégek tovább ettek-ittak, de ő azonnal letette az evőeszközt, és teljes odaadással hallgatta a zenét; el volt ragadtatta; de méltatlankodva mondta: hogy tudnak a többiek mind enni, mikor ilyen szép zene szól?!” – idézte fel emlékeit a gyermek Bartók Béláról keresztapja, Schreyer Viktor.


A nagyszentmiklósi Nákó-kastély

Négyéves korában már egy ujjal kiverte a zongorán az ismerős dalokat, melódiákat, megtanult vagy negyvenet. Saját kérésére édesanyja, Voit Paula ötödik életéve betöltésekor elkezdte a gyermek Bartók Bélát zongorázni tanítani. Naponta 25-30 percet tartottak a zongoraleckék. Életrajzírója, Székely Júlia szerint előrehaladása látványos, káprázatos volt: „Március 25-én kapta az első leckét, 27-én már ismerte a kottát, 29-én bal kézzel kísérte a jobb kezével játszott dallamot, április elején pedig mind a tíz ujjával egyformán billentgetett a hangszeren. Április 23-án Béla-napkor pedig megkezdte zeneszerzői pályafutását. Kis négykezes zongoradarabot komponált édesapja névnapjára. Mamával együtt adták elő az ünnepélyes alkalomra.” Háromévi rendszeres tanulás után Bartók – saját állítása szerint – jobban zongorázott anyjánál. Hét esztendős volt, amikor kiderült, hogy abszolút zenei hallása van: „a mellékszobában volt, és minden megütött hangot azonnal meg tudott nevezni, sőt egyszerűbb akkordokat is megismert.” Zenei hajlama és tehetsége más formában is korán megmutatkozott. Édesanyja ebéd utáni ejtőzése idején egy alkalommal „valami dallam került a fülébe, amit eddig nem játszott, nem hallott; nem játszhatta el zongorán, mert nem akart felkelteni, hanem mikor felébredtem, elmondta nekem. Rögtön eljátszotta, íme, egy valcer volt, de teljesen más, mint amit eddig hallott, ezután gyors egymásutánban komponálgatott különféle táncdarabokat és egyebeket; ez volt legnagyobb élvezete”.

„Harmadszor is dolgozni, tanulni”

A családi élet, a gondtalan gyermekkor nyugalmát és biztonságát tragikusan felborította id. Bartók Béla 1888 augusztusának elején bekövetkezett halála. Az Egyiptomban fölszedett betegség, a bronzkor vitte el 33 esztendős korában. A csonkán maradt Bartók famíliának el kellett hagynia a földművesiskola igazgatói lakását. A községközpontba, szűkös bérelt lakásba hurcolkodtak be átmenetileg. Voit Paula férjhez menésekor elhagyott, felmondott tanítónői állását időközben betöltötték. Szabad hely pedig nem akadt, nem ígérkezett a nagyszentmiklósi iskolákban. A két kisgyerekkel hátramaradt özvegy – aki segítségül magához hívta nyolc évvel idősebb nővérét, Voit Irmát (1849–1941) – zongoraleckék adásából biztosította a család megélhetését, miközben tanítónői állásokra pályázott. A következő évben, 1889-ben Voit Paula két gyermekével – a nyolcesztendős Bélával és a négyéves Elzával (1885–1955) – meg áldozatkész nővérével, Voit Irmával az Ugocsa vármegyei Nagyszöllősre került, ahol 84 gyermeket oktatott havi 27 forintos fizetésért.


A Bartók-család

Elköltözését, távolba szakadását követően sem szakadt meg teljesen a Bartók-család kapcsolata Nagyszentmiklóssal és a Bánsággal. Id. Bartók Béláné, Voit Paula rendszeresen levelezett férje rokonaival, a „nénikkel”, valamint a barátokkal, a közeli ismerősökkel. Az Aranka-parti községbe címzett leveleiben rendszeresen beszámolt fia előmeneteléről is, aki a nagyszöllősi polgári iskolában, a besztercei, nagyváradi, majd a pozsonyi gimnáziumokban végzete középfokú tanulmányait, majd az érettségi vizsga letétele után beiratkozott a budapesti zeneakadémiára, ahol Koessler János (1853–1926) és Thomán István (1862–1940) tanítványa volt. A szoros és eleven kapcsolatnak tulajdonítható, hogy a végzős konzervatóriumi növendéket a nagyszentmiklósiak meghívták, hogy szülőhelyén tartsa pályája első önálló hangversenyét. A koncertet kiterjedt levelezés, hosszas előkészítés és egyeztetés előzte meg. A fiatal muzsikus nem táplált vérmes reményeket, de távlati lehetőségeket érzett és látott „a szentmiklósi kirándulás” sikerében. Felmerült benne a gondolat, hogy Torontál vármegyéből továbbmenjen Újvidékre, ahol sűrűn tartottak koncerteket. 1903. február elején már fellépése részletes műsorát is összeállította és elküldte Nagyszentmiklósra, egyértelműen leszögezve és kikötve: „persze csakis úgy játszom, ha én vagyok az I.” A kitételt a nagyszentmiklósiaknak az a szándéka provokálta ki, hogy Ábrányiné Wein Margitot (1861–1948) is szerették volna felléptetni a hangversenyen. Bartók pontosan megjelölte percekben az előadandó zongoradarabok időtartamát is. Március 4-én kelt levelében megírta érkezése időpontját s kifejezte hajlandóságát az egész est kitöltésére, amennyiben a felkért énekesnő nem vállalná a közreműködést. Március derekán hosszan írt édesanyjának a felmerült szervezési gondokról, nehézségekről: „Azt gondoltam, a nagyszentmiklósi hangversenyre való előkészületek egész csendben és simán fognak megtörténni. Sajnálattal tapasztaltam, hogy ez nem így van (újabb, bár a régieknél kisebb csalódás!). Arról talán már írtam, hogy Jurkovics levelére válaszoltam, megírván programomat stb. Már most azt hittem, legfeljebb még egyszer írnak, értesítvén, hogy lesz-e Ábrányiné vagy sem. De nem így lett. Nagy nehezen kezembe kaptam a hét elején egy ajánlott levelet, melyben J. azt írja, legyek szíves Ábrányinéval beszélni; mert ők felszólításukra még nem kaptak választ. Aztán kérdi, hogy kísérném-e én Ábrányinét. Továbbá aszongya, hogy több helyről azt a kívánalmat fejezték ki, hogy játsszam többek között Chopin X.-ik és 12.-ik balladáját; végül kijelenti, hogy Szegedről vagy Temesvárról hozatni egy különben nem is kifogástalan koncertzongorát tetemes költségbe kerülne; ezért jó volna, ha én egy helybeli zongorát használnék…” Nem akart túl korán Nagyszentmiklósra utazni, félt a melegtől, a portól, a száraz alföldi levegőtől. Március második felében postázta a módosított programot. Személyesen beszélni akart a hangversenyről a Budapesten tartózkodó Jurkovics Ottmárral, de elkerülték egymást. Édesanyja egyik levelében javasolta, hogy írassanak Bartók koncertjéről a pozsonyi és a budapesti lapokban, a fiatal művész ellenben azt válaszolta: „Ugyan minek tetetnők ki az újságba, hogy én játszottam Nagyszentmiklóson? Hát az olyan nevezetes esemény?”


Bartók népzenegyűjtés közben 1903-ban (Wikipédia)

Húsvéthétfőn, 1903. április 13-án a Fekete Sas Szálló nagytermében volt Bartók Béla nagyszentmiklósi hangversenye, első önálló nyilvános fellépése, amelyet a dr. Jeszenszky Géza (1867–1927) és Pólya Endre szerkesztette hetilap, a Felső-Torontál márciusi és áprilisi lapszámaiban többször is beharangozott. Énekesnő nem működött közre, az ifjú zongoraművész pedig előadta Chopin Csisz-moll Nocturne, e-moll E­tude és g-moll Ballada; Beethoven Esz-dúr szonáta; Schubert Esz-dúr Impromtu; Paganini-Liszt e-moll Etude; Saint-Saëns Keringő valamint saját Ábránd és Tanulmány balkézre című műveit. Műsora minden számát már játszotta korábban valahol, csupán Chopin g-moll Balladáját tanulta be kimondottan a nagyszentmiklósiak kedvéért s az Ábrándot játszotta előszőr népesebb publikum előtt. „A hangversenyt nagy közönség hallgatta végig, kiket valósággal elragadott a fiatal művész remek játéka. A hangverseny végén valóságos virágesőt zúdítottak a művészre és tisztelői óriási babérkoszorúval jutalmazták Bartók mesteri játékát” – jegyezte meg 1903. április 19-i számában közölt tömör beszámolójában a Felső-Torontál riportere. Nagyobb terjedelemben, bővebben és részletesebben foglalkozott az eseménnyel ugyancsak 1903. április 19-én megjelent számában a Nagy-Szent-Miklóser Zeitung. A beszámolóból többek között egyértelműen kiderült, hogy a hangverseny első részének befejezésekor átnyújtott babérkoszorút a híres Mühle-féle temesvári kertészetből hozatták, s hogy szalagján a következő tömörségében is sokat mondó felirat díszelgett: „Nagyszentmiklós – művész fiának!” A beszámoló szerzője szívből fájlalta, hogy komoly, felkészült zenekritikus, aki mélyreható szakszerűséggel, avatott tollal értékelte volna a fiatal zongoraművész rendkívüli tehetségét, nem volt jelen a koncerten. „A művész teljesítménye valódi, alapos kritika gyakorlására jogosítana, de mi kevésbé vagyunk arra hivatottak – szögezte le Nagy-Szent-Miklóser Zeitung cikkírója. – Mert valljuk csak be nyíltan, itt a toll ugyancsak gyenge, s a hallgatóság körében senkisem akadt a szaktudománynak azon a magaslatán, hogy az előadóművészünk csodálatos virtuóz rátermettségét a zongora kezelésében bírálni bátorkodott volna. Meg kell elégednünk a nagyszerű technikai készség, a mesteri előadásmód és a művész rendkívüli emlékezőtehetségének – minden művet kívülről játszott – csodálatával, ténylegesen kijelenthetjük ugyanakkor azt is, hogy Bartók Béla, a zseniális zongoraművész mielőbb európai hírnevet vallhat magáénak, és hogy Nagyszentmiklós büszke lehet arra, hogy egy művészt fiának nevezhet.”

Bartók Béla Budapestről a Pozsonyból a fővárosba felutazott édesanyja, valamint Elza húga társaságában ült a Délvidékre tartó vonatszerelvényre. A Torontál vármegyei Valkány községből 1903. április 11-én közös levelezőlapot írtak Pozsonyba Voit Irmának. Bartókék közel egy hétig időztek az Aranka menti településen. Felkeresték nagyszentmiklósi éveinek színtereit, emlékhelyeit, lerótták kegyeletüket a római katolikus temetőben, és sorra látogatták a család rokonait, jóbarátait, s a fiatal Bartók Béla a házigazdák unszolásának engedve időnként zongorához is ült. Több rögtönzött házi hangversenyt tartott Nagyszentmiklóson, amelyeken főleg saját szerzeményeiből játszott. Pár hét múltán, 1903 májusának elején gyermekkori nagyszentmiklósi ismerősei, a koncertszervezésben tevékenyen buzgolkodott Jurkovics Otthmár lányai – Emsy és Irmy – Budapestre érkeztek, s az elkövetkező napokban sűrűn találkoztak a vizsgahangversenyére készülő Bartók Bélával. Az Magyar Kir. Operaházban együtt hallgatták meg Meyerbeer A próféta című művének előadását, amely után a Városligetben vacsoráztak. Wein Manó a Jurkovics lányok egyik nagybátyja, majd Vaszilievics János városi tanácsos, a másik nagybácsi, vacsorára hívta meg Bartók Bélát. A nagyszentmiklósi Bayer család tagjaival nézte meg 1903. június 17-én a budapesti opera Wagner-ciklusának ötödik előadását, az Istenek alkonyát, majd együtt vacsoráztak. Újabb egy hétre 1903 júniusának végén ismét Budapesten tartózkodtak Jurkovicsék. A lányok elutazását követően több levelet is írt Bartók Béla Jurkovics Emsynek és Irmynek Nagyszentmiklósra. Párizsban 1905. augusztus 15-én postára adott Jurkovics Irmynek címzett levelében kisebb eszmefuttatásban fejtette ki véleményét a magyar úri osztályról: „Csak akkor keletkezhetik igazi magyar zene, ha lesz valódi magyar úri osztály. Éppen azért Budapest közönségével semmit sem lehet kezdeni (…) Neveljük inkább a (magyar) vidéket (…) Dolgozni, tanulni, és harmadszor is dolgozni, tanulni. Igy érhetünk el valamit.” Egyébként régi, kedves nagyszentmiklósi pajtásának, a szép, szőke, megnyerő modorú Jurkovics Irmynek ajánlotta Bartók a II. Ábrándot. Az Osztrák–Magyar Monarchia hivatali bürokráciája is arra kényszeríttette Bartók Bélát, hogy ápolja, fenntartsa a kapcsolatot szülőhelye hatóságaival. A nagyszentmiklósi községházáról, illetve járásbíróságtól kellett beszereznie a törvény, a hivatalos ügyintézés megkívánta okmányokat, igazolásokat. A nagyszentmiklósi főszolgabíró 1904. március 19-én tanúsítványt állított ki Bartók Béla számára arról, hogy egyéves önkéntesi kedvezményre jogosult. A Nagyszentmiklóson 1904. április 5-én kiállított illetőségi bizonyítvány a 3163/04 számot viselte. Nagyszentmiklósról több rokon és ismerős utazott 1906. február 16-án Temesvárra, hogy meghallgassa az ifjú zongoraművész és zeneszerző Városi Vigadóban megtartott hangversenyét, amelynek keretében Maleczky Bianka (1889–1946) szopránénekesnő, a Krecsányi társulat operaegyüttesének szólistája is közreműködött Schürger Jenő temesvári zenetanár zongorakíséretével. Nagyszentmiklósról 1906. március 12-én megküldték 1568/1906-os számmal iktatott és kiállított katonai alkalmatlansági bizonyítványát, amelyet útlevél-kérvényéhez kellett csatolnia. 1906. szeptember 2-án a közeli Csanád vármegyei Apátfalváról, ahol 26 népdalt jegyzett le, Nagyszentmiklósra látogatott, ahol a földmívesiskolában együtt ebédelt négy nagynénjével és felkereste Jurkovicsékat is. Néhány népdalt is lejegyzett.


Bartók Béla az 1930-as években (Popperfoto / Getty Images)

Miután 1909 nyarán hozzálátott a román népzene módszeres gyűjtéséhez, majd D. G. Kiriackal (1866–1928) és a Román Akadémiával megegyezett a Cántece poporale româneşti din Comitatul Bihor című gyűjtemény kiadásáról, Bartók Béla úgy gondolta, hogy a tervezett sorozat második kötetében szűkebb pátriája – Torontál és Temes vármegyék – román ballada-, kolinda- és népdalkincsét fogja bemutatni. Nagyszentmiklóson és környékén látott hozzá a gyűjtéshez 1910 januárjában, hogy aztán az I. világháború kitöréséig többször is felkeresse a Bánság románok lakta alföldi településeit. 1912 márciusában Bégamonostoron, Murányban, Szécsányon és Vingán időzött, ahol nagynénjei egyike volt a postamester, s ahol a helybeli értelmiségiek kamarakoncertjén zongoristaként is közönség elé lépett. Az esztendő novemberében Egrest, Sárafalvát és Valkányt ejtette útba, decemberben Degtán, Tolvádon és Petrén járt, s örömmel állapította meg, hogy „a Délvidék különös egy fészke a balladáknak”. Zsadány Csanád és Nagyszentmiklós községek következtek 1913 februárjában, amikor nagynénjeit is felkereste. A Bánság 11 helységében összesen 68 kolindát jegyzett le, vett fonográfhengerre. „Háromszor utaztam a Bánátba, ahol bk. 400 dalt és táncot gyűjtöttem, köztük sokat hosszú és értékes ballada-szöveggel. Mindezt az anyagot már el is rendeztem” – tájékoztatta D. G. Kiriacot 1913. március 31-én kelt levelében. A torontáli román népzenét bemutató kötet megjelentetését megakadályozta az I. világháború kitörése és elhúzodása.

Szülővárosát és nagynénjét, Bartók Sarolta (1854–1927) óvónőt a két világháború közötti évtizedekben első és harmadik temesvári hangversenyei alkalmával – 1924. március 22-én, illetve 1926-ban – kereste fel, látogatta meg. A Temesvári Zenekedvelők Egyesülete Radu Urlățeanu (1895–1935) karmester, Sabin Drăgoi (1894–1968) zeneszerző és Aurel Tamașiu újságíró-koncertszervező kezdeményezésére a Román Zeneszerzők Szövetsége jóváhagyásával emléktáblát készült elhelyezni 1931-ben Bartók Béla születésének 50. évfordulóján a nagy magyar zeneszerző és zenetudós nagyszentmiklósi szülőházának, az egykori földművesiskolának a homlokzatán. A leleplezési ünnepségre a „román népzene nagy kutatóját” is meghívták és elvárták. Az ünnepi rendezvényre nem kerülhetett sor, mivel annak megtartását Tiberiu Brediceanu (1877–1968) brassói zeneszerző feljelentésére, tiltakozására Románia művelődési minisztériuma betiltotta.

A Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége 1951-ben állított román és magyar nyelvű emléktáblákat a földművesiskola központi épületének utcafrontjára, amelyeket – alaposan nem elemzett és tudományosan nem ellenőrzött dokumentumokra hivatkozva – 1970-ben leszereltek. Bartók Béla állítólagos szülőháza helyén, a Cerbului (ma: Tiberiu Brediceanu) utca 3. szám alatt emelt épületre 1970-ben román nyelvű, 1971-ben – a zeneszerző fia, ifj. Bartók Béla mérnök határozott fellépésére, követelésére – román–magyar nyelvű emléktáblát helyeztek ki. A rendszerváltozást követő utcanévcserében a nacionalista szándékosságnak meghatározó szerepe volt. A hajdani földművesiskola két osztálytermében nyitották meg Nagyszentmiklóson Domokos Géza szorgalmazására 1969 augusztusában az állandó Bartók-kiállítást, amelynek anyagát az időközben életre hívott Városi Múzeum egyik részlegévé átminősítve beköltöztették az egykori Fekete Sas Szálló épületébe, amelyet pár év múlva lebontottak, hogy egy tömbházsornak teremtsenek helyet a valamikor csinos és hangulatos főutcán. Bartók Béla születésének a centenáriumára a felújított egykori Nákó-kastély egyik termébe zsúfolták be a Bartók-kiállítást, amelynek felavatására, ünnepélyes megnyitására a Románia és Magyarország közötti diplomáciai feszültségek elmérgesedése miatt nem került sor. A körültekintő gondossággal előkészített évfordulós rendezvényeket Bukarestből rendeletileg „lefújták”, szigorúan betiltották.


Bartók Béla szobra. Aurel Gheorghe Ardeleanu műve

Az Aranka menti település nevezetessége, emblematikus műtárgya Bartók Béla felmagasított talapzatra állított, impozáns mellszobra, Jecza Péter (1939–2009) szobrászművész 1993. november 20-án leleplezett alkotása, amelyet minden jelentősebb évfordulón megkoszorúznak a nagyszentmiklósiak, valamint a közelebbi és távolabbi településekről érkező meghívottak, vendégek. A nagy magyar muzsikus halálának 70. évfordulója alkalmából, 2015. szeptember 4-én a Nákó-kastély előtt újabb Bartók-szobrot avattak, Aurel Gheorghe Ardeleanu szájba rágósan narratív, felnagyított nippként ható bronzkompozícióját,

Nagyszentmiklóson Bartók Béla örökségének, életművének, szellemiségének és emlékének letéteményes, buzgó ápolója a zeneszerző és zenetudós születésének 125. évfordulója alkalmából, 2001-ben Tamás Sándor gyógyszerész által életre hívott Pro Bartók Társaság, amelynek művészeti vezetője dr. Kerek Ferenc, Liszt-díjas zongoraművész, a Szegedi Tudományegyetem zenei fakultásának a dékánja. Mintegy félszáz hangversennyel, jubileumi rendezvénnyel – amelyeken fiatal, pályakezdő, valamint élvonalbeli romániai, magyarországi és külhoni művészek léptek fel – adóztak Nagyszentmiklós és a Bánság legnagyobb szülöttének emlékének.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Kolozsváron a kőfaragásnak régi hagyománya van, az első műhelyeket már az Árpád-korban létrehozták. Jelenlétük és fejlődésük akkor vált még inkább hangsúlyosabbá, amikor Zsigmond király 1405-ben Zágrábban kelt engedélye értelmében megkezdődött a városfalak, a kaputornyok és a bástyák építése. A kolozsvári kőfaragók fontos szerepet töltöttek be a város életében, ugyanis céhük az elsők között már 1525-ben megalakult. Az elkövetkező századokban fontosságuk a városi építkezésekben (templomok, hidak, iskolák, főúri paloták és polgári házak stb.) vállalt szerepükkel tovább erősödött. Kolozsvár mai arculatának megformálása a 18. és a 19. század fordulóján kezdődött, majd a dualizmus korában teljesedett ki. Ebben a folyamatban, a különböző építő szakágak mellett a kőfaragó műhelyekre és mesterekre is fontos szerep hárult. A népes kolozsvári kőfaragó mesterek között az egyik legismertebb dinasztia a Reimann család volt, amelynek tagjai a 19. század első évtizedeitől egészen a 20. század közepéig folytatott tevékenységükkel és máig is létező munkáikkal kitörölhetetlenül beírták nevüket Erdély ipar- és művésztörténetébe.

Mikes Kelemen

Mikes haladó szemléletének azok a legpozitívebb elemei, amelyek a nemzeti reformok és a polgárosodás irányába hatnak. Az író a művelt és erkölcsös ifjúságban látja a nemzet letéteményesét és az ország jövőjének zálogát.

Krémer Ferenc ennek a századnak volt – ha nem is a teljes egészének, de a legfontosabb eseményeinek igen – nemcsak tanúja, hanem cselekvő részese is. A reformkor hajnalán született, részt vett az 1848/49-es forradalomban és szabadságharcban, saját bőrén megtapasztalhatta a szabadságharc leverését követő számonkérést, de az is megadatott neki, hogy a század közepétől kezdve, illetve a dualizmus első tíz évében a kolozsvári közösségi élet egyik igencsak tevékeny és fontos személyiségévé váljon.

Nagy Gábor egyike volt a békebeli Kolozsvár jelentősebb személyiségeinek, akinek nevét kitörölhetetlenül beírták a város történetébe, s aki – bár nem vitt véghez világraszóló tetteket – mindennapi életével, családja iránti szeretetével és gondoskodásával, szakmai hozzáértésével, tisztességes helytállásával s a köz érdekében kifejtett tevékenységével követendő példát mutatott nemcsak kortársainak, hanem a ma emberének is. Az egyszerű pincérből szállodatulajdonossá és dúsgazdag földbirtokossá lett Nagy Gábor élete és munkássága kitűnő példa arra, hogyan lehet tisztességes és fáradhatatlan munkával szellemi és anyagi sikereket elérni, és mindeközben a helyi közösség javát is szolgálni. Élettörténete valóságos sikertörténet, mely egy rövid marosvásárhelyi kitérővel a belső-magyarországi Dömsödtől Kolozsvárig tartott.

Mikes Kelemen

„A régi magyar széppróza egyik legnagyobb alakja zágoni Mikes Kelemen, a mintegy félévszázadot átfogó, az európai szellemi áramlatokkal érintkező szépírói és fordítói munkássága révén” – fogalmaz Hopp Lajos (Mikes világa, 71. oldal). Klasszikus irodalmi örökségünk ma is élő s kedvelt alakjának, valamint életművének ápolása és népszerűsítése nemzeti kultúrtörténetünk állandó feladata. Ritka értékeink közé sorolhatjuk a hatalmas kéziratköteget, amely szellemi örökségünkké vált. Írói hagyatékának kutatásával és feltárásával az évszázadok folyamán számos kutató és jeles irodalmár foglalkozott. Hopp Lajos megállapítása szerint „az újabb kutatások a rodostói levélíró és fordító (franciából) modernebb arcképének megrajzolása jegyében mutatják be a száműzetésben alkotó írót, különös tekintettel Mikes hazai és európai kultúrájának összefüggéseire”.

Országgyűlési képviselő, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) tagja, a Felsőház tagja, gyógyszerész, sportvezető, a magyar olimpiai mozgalom irányítója volt közel fél évszázadon keresztül. Nevét méltatlanul elfeledték, pedig hihetetlen szerepet játszott a magyar olimpiai mozgalomban: neki köszönhető, hogy 1906-tól önálló országként, saját zászlóval és himnusszal indulhattunk az olimpián, továbbá igen fontos szerepet játszott a trianoni békediktátum utáni sportblokád feloldásában, illetve a budapesti rendezésű olimpia harcosa volt közel 40 éven át. A magyar sportélet első igazi szakszerű menedzsere volt, aki 1904 és 1936 között szinte minden olimpián a magyar csapat vezetőjeként vett részt, megteremtve a felkészülés és a kiutazás feltételeit.

Szvacsina Géza polgármesterré választását követően folytatta az elődje által elkezdett köztisztasági infrastruktúra bővítését. Mandátuma alatt Kolozsvár számos félreeső részére is kiterjesztették a víz- és csatornavezetéket. Ugyanakkor a folyamatot egy lassúbb tempóban, a város gazdasági és társadalmi viszonyaihoz mérten kivitelezték.

A gyulafehérvári (innen a művésznevében szereplő Gy betű) születésű gépész­mérnök, Gy. Szabó Béla (1905–1985) 1931-ben költözött Kolozsvárra, ahol az Energia Villamossági Gépgyárban helyezkedett el. A mérnöki foglalkozáshoz képest inkább a rajzolás és a festés iránt vonzódó fiatalember képzőművészeti bemutatkozása a Kós Károly által 1932-ben a Károli Gáspár Irodalmi Társaság égisze alatt rendezett kiállítás alkalmával volt, ekkor hat szénrajzzal és két pasztellel jelentkezett a nyilvánosság előtt. A kiállítást követően Kós Károly biztatására ebben az időben tért rá a fametszésre.

A 18. század eleji székely paraszti tudatvilág mélyén elevenen élt a szabadság kultusza. Az, aki akkor azt mondotta: „a régi székely szabadságnak idején”, az természetesen az 1562 előtti éveket álmodta vissza. 1625-ben a tanúként megidézett István Péter impérfalvi pixidárius ilyen szavakkal szólott a szék színén: „Emlékezem arra, mikor Lengyelországból az ífjú János kerálj fiát az annyával, Izabella királyné aszonnal ez országban behozák – az réghi szabadságra is jól emlékezem”. 

Bár régen is sokat forgattam és olvasgattam, de a mai napig mindig nagy élvezettel és némi meghatottsággal veszem kezembe az Oláh Anna és Zárug Péter Farkas szerkesztésében megjelent Tanár Bolyai Farkas emlékkönyvi levélkéi (CUMANIA, 1996) című kötetet. Ez a könyv azt a nyolcvanhét emléklapi bejegyzést adja közre, amelyeket 1795 és 1799 között az ifjú Bolyai Farkas (1775–1856) a peregrinációs útja során kapott. Gyakran elképzelem, ahogy az élete vége felé közeledő Bolyai újból elővette és elolvasta azokat az intelmeket, amiket ismerősei egykoron neki írtak. Megnézte a szép rajzokat, emlékezetébe idézte a barátait.

A fenti kérdések sokunkat foglalkoztatnak. Elolvastam Kepes András Világkép című könyvét (Libri Kiadó, Budapest, 2016), és találtam néhány támpontot ebben a témában. Elsőnek a fejlődésről írok néhány sorban, amelynek jelenkori képe a globalizációban nyilvánul meg.

Mátyás király páncélban. Marastoni József rajza, 1855. Képek: Wikipédia

Most 500 éve, 1490. április 6-án, Bécsben, két napig tartó gyötrelmes szenve­dés után, agyvérzés következtében meg­halt Mátyás király. Tetemét Fehérváron, a nagy királyok mellé, díszpompával he­lyezték örök nyugalomra.

emke kolozsvár

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) 135 esztendeje, 1885. április 12-én alakult meg Kolozsváron, az Unió utcai Redut épületében, s öt évre rá, 1890 őszén elkezdődött az egyesület bérházának szinte napra egy évig tartó építése. Ennek a rövid időszaknak az áttekintésével próbálkozok. Sajnos az EMKE 1947 előtti levéltára jelenleg a Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Fiókjában feldolgozás alatt van, így egyelőre nem kutatható. Ha eljön az idő, amikor ezek az anyagok – amelyekben a 130 esztendeje elkezdett építkezés adatait is bízvást remélhetjük megtalálni – nyilvánosak lesznek, további adalékokkal is ki lehet egészíteni az alábbiakat.

Márai Sándor

Szigorú morális döntése folytán, bár élete utolsó órájáig elzárta magát természetes anyanyelvi közegétől, az országtól, ahol e nyelvet beszélték, és az ország sem – azazhogy az országot uraló hatalom sem – engedte közel Márait könyvei, írásai révén az olvasókhoz, ez nem szegte kedvét az írónak: megmaradt mindvégig anyanyelvi közegében. Mi több: sajátos nyelvezete, kifejezésformái, nem kis mértékben letisztult gondolkodásmódjából fakadó nyelvi és stiláris tisztasága immáron a magyar irodalom klasszikusai közé emelte.

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.