Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Nagy Ödön emlékére

Szeretem,

mikor emléke

odahelyezkedik a ceruza mellé.

Ahogy hangtalan rokonszenvet ébreszt az emberekben

hiányának jelenléte,

miképp némán egymás síró tekintetében

összeölelkezik szomorúságunk

a megemlékezés alatt,

s a remény fényében tovább él hagyatéka,

mely mostantól a körünkben maradt.

 

Ahogy mindent, mi egykor a jelennek számított

nem sírba vetett múlttá,

hanem a hozzátartozókban megszülető személyes valóság variációvá teremtődik,

s amint halhatatlanná hatalmasodik az ő személyében megbújó szeretet képzelete megörökített vásznain.

 

Az elmúlás arcai észrevétlenül vissza­súgnak akár a mindennapok közhelyei mögött,

ott nyugszanak minden elsötétült gyász ürügyén,

minden elbúcsúzó napban,

elfonnyadó pillanatban,

elfelejtett gondolatban,

nyomot hagyva,

ahogy a délután sárgul meg az ablak­üvegen.


Nagy Ödön: Hajnal

Most egy tragédia elszenvedésével

hagynak nyomot mindenkiben, akiben eddig otthont kapott Nagy Ödön tanár úr személyének élő képe, akinek fáj a városban, az utcákon, a tanórákon jelenlevő üres csend.

A gyász feketéje nem a jelenbeli kutatások múltból eredő emlékezet-maradványok utáni sikertelenséget fojtja magába – avagy: ami megtörtént, most nincsen –, hanem azt, hogy hány lehetőséget megragadhattunk volna, abban a tudatban, hogy az idő percenkénti elmúlása örök és örökké megismételhetetlen marad, ahogy ezt az ő szellemisége is tanította nekünk, így észrevétlenül és közvetlenül. Ezt az időt, a tanítása idejét, nem órával, iskolai félévekkel és évekkel mérjük, hanem az összes végignevetett momentumok visszaemlékezésével.

Még nem voltam hivatalosan „Nagy Istvános”, de már akkor ismertem őt a szobraiból, azokból a jól kidolgozott, jól megmunkált szobrokból a templom tetején, amit mindig is csodáltunk, de ő sohase verte nagy dobra a munkásságát, még kiállításokon sem, már akkor ismertem az ő szellemiségét, mikor kilencedikesként mentem be az iskolába papírmunkát intézni, meglátott, nem tudta ki vagyok, de még úgy is barátságosan köszöntött, szervuszka, és tovább ment, és már alig vártam az ő tanóráit, nagyon kíváncsi voltam a mentalitására, és már az is elkápráztatott, ahogy a csíki lakások többségében szinte misztikusan meg-megjelenik az ő keze nyoma a pasztell tájképekben, és gondoltam magamban, hogy ez a művész érti, hogy mit csinál, mikor olyan témákat és tájakat örökít meg, amelyek a laikus és a hozzáértő közönségnek egyaránt tetszenek, de mégsem fullad ez tevékenysége önfeláldozásba, ahogy a művészek egy része csak azzal törődik, hogy tetszelegjen a vásárlóknak, és tonnaszámra gyártja a falon villogó giccset, csak azért a pár száz lejért, éppen ezért is tiszteltem, ahogy dolgozik, úgy alkotott kellemeset és befogadhatót, hogy megtartotta az ő elveit, holott mindig azt mondogatta, hogy neki nincs is stílusa, s nem is akarja hogy valamilyen stílusba ragadjon, hiszen minden, amit kitálal az ember, azt meg lehet alkotni többféleképpen, csak az illető személyiségétől függ, milyen technikát választ, és mindig biztatóan és motiválva beszélt a szépség fogalmáról, s szerettem mikor általánosított, nem saját magát emelte ki, hanem a folyamatról szinte objektíven beszélt, és így mindenkit belevont az ő világába, és ekképp teremtett egységet bármilyen heterogén osztályközösségben, szigor, szabályok, kötelességek nélkül, úgy mintha eddig is a barátunk lett volna, és szerettem, mert sokszor ő indította el ezt a családias hangulatot, hogy szárnyaljon, és nem számított, ki kicsoda és mire képes, ő mindig mesélte a vicceket, olyanokat, amiket már tízszer is elmondott, akár egy nap, pedig még most is visszasírom, hogy halljunk tőle, hogy lássuk, az ő szemében ami szép, jó és igaz, az mind művészet része lehet, ahogyan az ember is teljességében művészet, minden személyiség egyedi és egyszeri, mint egy ösztönösen kikevert szín, az ő szellemisége is egyedi volt, és tanítása több arcot vetett: a hivatalos iskolai tanítás néven címzett tevékenység eltörpül a többi mellett, melyben történeteit hallgattuk meg figyelmesen, és azt mesélte, jaj mikor olyan fiatal voltam, mint ti, akkor az intriben minden hétvégén bulit szerveztünk, kicsi zene, kicsi tánc, tudod, raktuk be a Deep Purple-t, s na aztán elhúzódott a buli egész hétvégére, de legálabb együtt mentünk fáradtan iskolába, és mindig nevetett, csillogott a szemében a szeretet, és kérdezett rólunk, s nosztalgiázott, s folytatta a sztorizást, na de aztán én is voltam fiatal, olyan gyönyörű fekete hajam volt, mint a kökény, le is nyíratatta az igazgató, szólt, adott pénzt, hamar elküldött a fodrászhoz, s ott összenéztünk, s a fodrász csinált ilyen, tudod, ilyen cukros vizet, na azzal lesimította a hajamat, aztán mikor szembementem az igazgatóval, olyan pofont adott, hogy leestem a földre, s majd nyomás vissza a fodrászhoz, mert ugye, nem volt szabad akkoriban a hosszú haj, s vissza kerültem, s képzeld el, hogy utána az egész osztály lenyíratatta magát kopaszra szolidaritásból, képzeld el, a fiúk, csajok, mindenki, különben sohase panaszkodott, de nyíltan beszélt az élet bajairól, tudhattuk, hogy számíthatunk rá, és nem szégyellte azt, amit megbánt, vagy azt amit még most is megélne, ugyanolyan lelkesen táncolt maturanduszkor, sorra kérte fel a lányokat, sokszor szégyelltük magunkat, nem miatta, magunk miatt, de úgyis jól esett, aztán mehetett a mulatós, keringő, rock’n roll, soha sem fáradt, érezte a stílusokat, és órákon is ha meglátta, gyorsan elő kellett venni a telefont, rakni Bob Marley-t, Omegát, s ha nem, akkor ő énekelte, egyszer mikor eláztunk a múzeumból jövet, akkor nekifogott énekelni, és hull, csak hull reám, ezüst eső, talán ő tudott örülni a legjobban ilyen kis véletleneknek, és különben mindig meghívott minket bármire, sőt sokszor nem tudtuk visszautasítani azokat az egész pizzákat, mert haragudott, na, edd meg azt a kolbászt, ettől nem leszel terhes, mi, most mit kacagsz, nem így van? s az ilyen ízes szövegei miatt vártuk az óráit, minden héten, tudtuk melyik lesz az Ödi-óra, mert akkor megyünk kiállítást nézni, s mentünk parkba rajzolni, épp meglátott az igazgató, s kérdőre vonta, hogy a tanórát miért nem lehet a helyén tartani, erre ment Ödön tanár úr kinyújtott újjal, te, Laci, én téged meg se lőlek, s eképp mentünk szabadjára, megtanultuk tőle a szobrászat technikája mellett az igazi szabadságot, és szabad akaratot, nem számított, ha valaki késett óráról, inkább azért aggódott, hogy az illető nem beteg-e, s nem azért mert lóg, ez eszébe se jutott, ha haragudott is, azt azért, mert, te, Barnabás, miért nem mész tantárgyversenyre? mi, nem érdekel, olyan formaérzéked van, fiam, hogy még nekem sincsen, és tőle kértünk szakmai tanácsokat bármilyen munkával kapcsolatosan, ő volt az, aki gólya-koromban félrerakta, az egyik szobromat, ami most visszanézve röhej, ahogy kinézett, s mégis az annyira jól esett, még ma is emlékszem, pedig az agyagot mindig vissza kellett dobni, de különben nyíltan kritizált kiállításokon, sokszor meg is lepődtünk, de sohasem az alkotót, hanem magát a munkát, és alig várta, vele menjünk, rögtön be is mutatott a barátainak, ne, itt vannak az én varangyos békáim, őket tanítom most szobrászatból, s néha, így, most, visszanézve tényleg azt érzem, hogy ő volt az, aki őszinteséggel volt a legbüszkébb ránk.


A szerző krokija, az utolsó, amelynek elkészítésében Nagy Ödön segítette tanítványát

Szeretem,

ahogy odahelyezkedik emléke

a ceruza mellé,

s látom az utolsó krokit,

amihez még hozzászólt:

„rendben, ez így kész van, befejezted…”

sohasem úgy fogok rágondolni, mint egy megfoghatatlan legendára, hazudnék, ha így ruháznám fel, hanem, mint egy igaz emberre, aki megélte a magányt, a boldogságot, és aki újjáélesztette a szépet, a jó kedvet és a nagylelkűséget…

„… rendben, ez így kész van, befejezte…”

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

bauhaus iskola

Eljött az ideje annak, hogy elméletileg is megalapozzák az új művészetet, valamint annak is, hogy szerves kapcsolat alakuljon ki az ipar és művészet között. Ezt a feladatot vállalta fel a németországi Bauhaus-iskola, amely Weimarban indult 1919-ben, Dessauban folytatódott és végül az Amerikai Egyesült Államokban kötött ki, mert a fasiszta rendszer bezáratta. Tanárai különböző nemzetiségűek voltak, így két magyar is akadt közöttük. Feladatuknak tekintették a művészeti kifejezőeszközök elméleti és gyakorlati kidolgozását és az ipari formatervezést is. 

 Aba-Novák Vilmos

A Csíki Székely Múzeum az erdélyi múzeumi szcéna fontos szereplőjeként idén is folytatja rangos kiállításainak sorát. 2018-ban, Nagy Imre születésének 125. évfordulójára hangolva újra nagyszabású kiállítással jelentkezett, ugyanis május 17-én nyílt meg a Klasszikus mesterek nyomában – Aba-Novák Vilmos, Nagy Imre és művészbarátaik című tárlat.

Horváth Gyöngyvér

Horváth Gyöngyvér grafikus negyven éve van a pályán, de még rengeteget szeretne tanulni. A belülről jövő, igazán jó alkotásokhoz elengedhetetlennek tartja a szellemi frissességet és a fizikai erőnlétet. Február 9-én ünnepelte 66. születésnapját – de nem szűk családi körben, hanem barátai, ismerősei, alkotótársai, a kolozsvári művészetkedvelők társaságában, a jeles nap apropóján ugyanis 66 munkáját állította ki a Művészeti Múzeum földszinti termeiben. Ennek apropóján beszélgettünk a művésszel.

Talán ezért aktuálisak ma is Bocskai Vince kisplasztikái, mert nagyon emberiek és mélységesen őszinték. E szobrok zömének születésekor a kimondott igaz szóért akár börtön is járt. Ez a kor volt, amikor a művészek és a nézők a szimbolikus jelhasználat okán mint cinkosok összekacsintottak. A jelbeszéd, a titok, a szimbólum tartotta a lelket az emberekben.

Földlakó lévén az ember együtt élt a kővel, mint földünkhöz tartozó képződménnyel. A kőhöz való viszonyunk valamelyest változott az idők folyamán, főképp a kő felhasználásának és a vele kapcsolatos ideák szempontjából. Mindenki másképpen közeledik a kőhöz. Az építő a neki való alkalmasságot, a szobrász a faraghatóságot, az esztétikai látványt látja benne, a nők és más érdekeltek egy része a drágaköveknek lesz az ismerője.

kovács emil lajos

Vannak metszéspontjai a monumentalitásnak és az anyagtalan repülésnek: megrendülés, végtelen utazás és rejtett öröm, amelyet a szellem misztikája közvetít, és olykor láthatóvá válik az érzékek számára is. Többdimenziós történetek és többsíkú látomások gyűrűznek be. A kép előtti egyidejűség megnyitja az utat a végtelenbe. Kovács Emil Lajos világa folyamatosan alakuló univerzum, és oly módon nyitott az egyetemes misztériumokra, hogy az ősegység és végső harmónia intenzív áradása felfokozottá válik. Az empátia dialogizáló elemei sajátos motívumokban sűrűsödnek. Kovács Emil Lajos képei a meghittség és otthon harmóniaáramait sugározzák.

Pierro della Francesca: Feltámadás (részlet)

Elsősorban a képzőművészet és irodalom kapcsolatáról akartam írni, de időközben rájöttem, hogy más művészetek is, mint például a zene és táncművészet, sok esetben dolgoztak fel irodalmi alkotásokat. Áttekintem tehát ezeket a kapcsolatokat, a régi koroktól napjainkig, természetesen csak nagy lépésekben, mivel nagyon gazdag múltra tekintenek vissza.

Kedei Zoltán: Fülöp Dénes

A makfalviak sok más kulturális tevékenységük mellett elindítottak képzőművészeti alkotótábort is. Ennek előzménye és közvetlen oka, hogy két aktív képzőművészük volt, Kusztos Endre és Suba László. El kell mondani, hogy Vass Albert enyedi rajztanár és festőművész is makfalvi származású volt. De népi alkotók is többen voltak, akik az agyagművességből emelkedtek ki (Molnár Dániel, Vass Áron).

Az ókori görög kultúra meghatározta az európai kultúra alakulását. Róma meghódította országukat, majd átvette ezt a kultúrát és közvetítésével hozzánk is eljutott. Tulajdonképpen a műveltség minden ágában nagyot alkottak, filozófiában, matematikában, művészetekben egyaránt.

Paulovics László

Több évtizedes szünet után Paulovics László kiállítása nemcsak egy életmű bemutatását, hanem egyben a művésszel és alkotásaival az újratalálkozást is jelentette a kolozsvári közönség számára. A művész több mint fel évszázados tevékenysége mély nyomot hagyott az erdélyi magyar közösség kulturális életében, és a Kolozsvári Művészeti Múzeumban augusztus 11-én megnyílt kiállítás ezt a tényt csak alátámasztani tudja. A múlt század ’60-as éveiben készült munkák mellett a Bánffy-palota termeiben megtekinthető volt a művész Németországban készült számos alkotása, illetve az elmúlt évtized színes olajfestményei is.

Sokan kétkedve gondolnak arra, hogy a matematika és a művészetek között kapcsolat lehet, mert két különböző alkotói felfogásról van szó. A művészet a fantázia, az érzelmek területe, míg a matematika a logika és a ráció segítségével old meg feladatokat. Ajánlom a téma iránt érdeklődőknek, hogy nézzünk együtt utána néhány ilyen kapcsolatnak a képzőművészetben, a művészetekben és a természetben, továbbá vizsgáljuk meg, a mai kutatók miképp vélekednek erről a témáról.

csiksomlyoi székely szoba

Andory Aladics Zoltán (1899–1990) csíkszeredai fényképész módszeresen fényképezte a korabeli székelyföldi látványosságokat és a csíki népi életet.

Torda alabástrom

A tordai alabástrom a Borrévtől Tordatúrig terjedő hegyvonulatban található. Jelenleg a Mészkő határában levő bányából termelik ki és gipsz előállítására használják. Régen több bányát ismertek, ilyen volt a Farkasőri, a Szarvas, a Fehér-kő, a Szőke-domb, és elmondások szerint Mészkő határában, Sinfalva közelében is található barna és sárga alabástrom. A mészkőiek emlékezete szerint az alabástrom feldolgozásának kezdetei egy Jobbágy nevű családhoz fűződnek, később Tordán is alakultak műhelyek. Készítettek vázát, éjjeli lámpát, csillárt, tintatartót, hamuzót, cukortartót. A csillárt és a lámpát áttetsző alabástromból készítették, ezek több részből álltak, összeillesztésükhöz csöveket és csavarokat használtak.

Vass Áron: Bivaly (égetett agyag)

Néhány szobrászról akarok írni, akiknek a munkáit jobban ismerem, egyesek a főiskolán engem is tanítottak, másokat személyesen is ismertem. Azért teszem, mert úgy gondolom, hogy az emberek kevesebbet tudnak a szobrászatról, mint a festészetről. Például minden gyermek rajzol és fest, de szobrot nem nagyon készít és a megfelelő anyagokkal sem tud bánni. Mielőtt rátérek a szobrászokra – Fadrusz János, Medgyessy Ferenc, Borsos Miklós, Étienne Hajdu, Benczédi Sándor, Kós András, Vetró Artúr, Korondi Jenő, Vass Áron – tekintsük át röviden a szobrászat történetét.

A 19. század végén megkezdődtek a pszichológiai kutatások a művészet értelmezéséről. A kutatók jórészt német ajkúak voltak, de a 20. században bekapcsolódtak mások is. Heinrich Wölfflin (1864–1945) művészettörténész azt hangsúlyozta, hogy az építészetet csak a pszichológia segítségével érthetjük meg teljes mértékben.