Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Háromszék népi építészetéről

A magyar értelmiségiek (pl. Jankó János, Huszka József, Malonyay Dezső, Cs. Sebestyén Károly, Szinte Gábor) elsősorban a 19-20. századok fordulóján kezdtek érdeklődni a székelyföldi, háromszéki népi építészet emlékei iránt, amikor a szecesszió keretében jellegzetesen magyar nemzeti művészetet és építészetet szándékoztak megteremteni. Abban a korszakban elsősorban a legősibb, keleti párhuzamokra utaló épülettípusokat, párhuzamokat kerestek és mutattak be. Kiemelten foglalkoztak a székelyföldi sarokereszes házak szerkezetével, berendezésével, valamint a fából faragott, vízszintes gerendákkal összekötött, födött kapuzatok és sírjelekként fennmaradt kopjafák eredetével, párhuzamaival és ornamentikájával.

A 20. század elején Bátky Zsigmond, Kós Károly és Viski Károly elemezte a székelyföldi ácsolt bornaházak jellegzetes építési technikáit, szerkezetét, berendezését és tűzhelyeit. A két világháború közötti évtizedekben is többen (pl. Roediger Lajos, Cs. Sebestyén Károly, Szabó T. Attila és Viski Károly) vizsgálták a székely porták bejáratát díszítő kapuzatok szerkezetét, ornamentikáját, eredetét, területi változatait és külső párhuzamait. A második világháborút követő évtizedekben dr. Kós Károly és Vámszer Géza elsősorban terepmunkára, B. Nagy Margit, Szabó T. Attila pedig szerteágazó levéltári kutatásokra alapozva mutatta be a székelyföldi építészet jellegzetes alkotásait, variánsait, eredetét és változásait.

Közvetlenül a második világháborút követő évtizedekben Kónya Ádám végzett alapos, szerteágazó helyszíni építészeti felméréseket különböző háromszéki településekben. Terepkutatásai során elsősorban a vidéken nagyobb számban fennmaradt udvarházak, kisebb kastélyok, templomvárak, haranglábak és kapuzatok iránt érdeklődött. Sajnos, korabeli eredményeit, szemléletes rajzait, értékes fényképeit sokáig csak különböző újságokban megjelent cikkekből ismerhették meg az érdeklődők. Megjegyezzük, hogy az utóbbi években örökösei már két kötetben közölték korábban szétszórtan megjelent magvas írásait, kiváló rajzait és fényképeit.

A bukaresti hatalom az 1970-es évektől kezdődően már nemcsak a hazai városok szerkezetét, épített örökségét szándékozott erőszakos eszközökkel átrendezni, hanem a hosszú időn át, organikusan változó, hagyományos falusi építészet emlékeit is. Azonban mielőtt sor került volna a gyökeres falurendezésre, szisztematizálásnak nevezett falurombolásra, a központi és a helyi intézmények fiatal szakemberekkel Háromszéken is dokumentáltatták az épített örökség legjelentősebb és legjellegzetesebb helyi emlékeit. Például így került sor a Zakariás Attila által vezetett rendszeres építészeti kutatásokra is az 1980-as évek derekán, de az érdeklődők azóta csak pár kiállítás keretében kaphattak ízelítőt a munkacsoport eredményeiből, mivel napjainkig nem publikálták alapos felméréseiket, de nem közölték elemzéseiket vagy következtetéseiket sem.

Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben magyarországi szakemberek (Balassa M. Iván, Sarudi Sebestyén József) kezdeményezésére és vezetésével Háromszéken is végeztek különböző építészeti felméréseket, azonban eredményeikből viszonylag nagyon kevés publikáció látott nyomdafestéket. Megjegyezzük, hogy az utóbbi évtizedekben a Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum munkatársai is végeztek módszeres és rendszeres felméréseket a vidék falvaiban. Terepkutatásaikkal voltaképp a szentendrei skanzenben tervezett Erdély-tájegység megvalósítását készítették elő szakmai szempontból.

Kiemeljük, hogy Erdély és azon belül Székelyföld népi építészetének alapvető sajátosságait, történeti változását nemrég Furu Árpád foglalta össze doktori disszertációjában és egy Ethnographiában megjelent nagyobb tanulmányában. Módszeresen végzett terepkutatásaira támaszkodva Háromszék népi építészetét térben három belső egységre (Erdővidék, Alsó-Háromszék, Felső-Háromszék) tagolta. Kihangsúlyozta, hogy Erdővidék építészete elsősorban kuriális és szász hatásra alakult, de ott Alsó-Háromszék, Barcaság és a Homoród mente számos sajátos eleme is megtalálható. Véleménye szerint Alsó-Háromszéket szintén erős barcasági és kuriális hatások érték, míg Felső-Háromszék falvaiban leginkább a mezővárosi (Kézdivásárhely) és a kisnemesi építészet elemei voltak meghatározók. Majd a 19. század végétől és a 20. század elejétől kibontakozó polgárosodás hatására Kézdi- és Orbaiszéken egy olyan háztípus alakult ki, mely organikus kapcsolatban áll a korábbi háromhelyiséges és középereszes házakkal.

Murádin Katalin mostani kötete* egy Bukarestben 1984-ben megvédett, román nyelven készített doktori dolgozat magyarra lefordított, átdolgozott, alaposan lerövidített, tömör változata. A szerző a kolozsvári műszaki egyetem tanáraként még 1978-ben és 1979-ben, diákjaival (Czompó Márta, Dobai Álmos, Kovács Árpád, Olasz Gabriella) együtt végzett szisztematikus terepkutatásokat Háromszéken, ahol összesen 109 településben mérték fel szakszerűen a népi építészet helyben fennmaradt emlékeit. A szerző által irányított munkacsoport tagjai kutatásaik során elsősorban arra a falvakra összpontosítottak, melyek festői természeti környezetben fekszenek, gazdagabb épített örökséggel rendelkeznek, tehát nagyobb számú turistát tudnak vonzani.

Amikor első ízben átnézhettem a három évtizeden át kéziratban maradt doktori dolgozatot, rögtön javasoltam szerzőjének, hogy mielőbb készítse el annak szerkesztett, magyar nyelvű változatát is, mivel tézisei nagyszámú, megbízható, szakszerűen készített, ma már igen értékes felmérésekre, vonalas rajzokra és fényképekre épülnek.

Az eddigi eredmények, publikációk tükrében úgy vélem, hogy Murádin Katalin kötete nagy mértékben gazdagítja Háromszék népi építészetével kapcsolatos eddigi tudásunkat, ismereteinket. Dokumentációs anyagának jelentőségét, különleges értékét az a tény is emeli, hogy az 1970-es évek végén végzett gyűjtései óta számtalan akkor dokumentált háromszéki épület időközben úgy pusztult el, hogy később más terepkutató már nem készíthetett azokról újabb szakszerű rajzokat vagy fényképeket.

A terepen készített szakszerű felmérések, átnézett szakirodalom, összehasonlítás és elemzés alapján a szerző Háromszék területén belül, építészeti szempontból, hét kisebb tájat különített el: 1. Kézdivásárhely és környéke, 2. Kovászna és Zágon környéke, 3. Bárkány és környéke, 4. Olt mente, 5. Uzon és Lisznyó környéke, 6. Köpec és Bölön övezete, 7. Erdővidék. Könyvében rendre tömören bemutatja, hogy az egyes mikrorégiókban a különböző lakóházak, gazdasági épületek, kapuk és kerítések, valamint kopjafák és sírkövek milyen alapvető jellegzetességekkel rendelkeznek.

Murádin Katalin kötete pontosan jelzi, hogy a különböző rendi csoportok (főnépek, lófők, gyalogok, jobbágyok) Háromszéken milyen jellegzetes épített örökséggel rendelkeztek, hogyan fogadták be, adaptálták a Nyugat-Európából folyamatosan érkező építészeti stílusok legújabb elemeit, szerkezeti sajátosságait, hatásait és jellegzetességeit.

Kötetében kihangsúlyozza, hogy Háromszéken is rendszerint a helyben élő családok, közösségek tervezték és kivitelezték saját lakó- és gazdasági épületeiket, éppen ezért azok árnyaltan tükrözték a bennük élő személyek társadalmi státuszát, gazdasági lehetőségeit, foglalkozását, életmódját, felekezeti és etnikai hovatartozását, esztétikai érzékét, a vidék alapvető természeti adottságait és erőforrásait, valamint a közvetlen barcasági, udvarhelyszéki, csíki és moldvai szomszédságból érkező külső hatásokat.

 

*Murádin Beyer Katalin: Háromszék népi építészetéről – ahogy negyven év előtt láttam, fölmértem, rajzoltam. ARTprinter Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2016.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Hozzászólások

Jo napot kivanok!Hol lehet ezt a konyvet beszerezni?

 

Koszonom;

Attila

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.