A városok döntő többsége – különösen Európa, a mediterrán világ, India és a Távol Kelet környékén – több évszázados, olykor évezredes múltra tekintenek vissza. A longue durée, azaz a hosszú távú történelmi folyamatok az urbánus terekben sokkal határozottabban érvényesülnek, és a város fennállásának hosszú története miatt nemcsak egy politikai, társadalmi történet halmozódik föl egy azon térben, de egy nagyon jelentős tárgyi (materiális) kultúra is összegyűl egy-egy urbánus térben. Egy város azonban folyamatos változásoknak van kitéve az évszázadok vagy akár évezredek alatt: a település neveket változtat, lakossága és azok etnikai vagy kulturális identitása is állandóan módosul, ennélfogva e faktorok legkézenfekvőbb jegyei – a tárgyak és épületek is – állandó metamorfózis alatt állnak. Ez a komplex és dinamikus változás adja egy városi tér, urbánus közeg régészetének a sajátosságát. A nemrég nagy sajtóvisszhangot keltett kolozsvári főtéri ásatások rámutattak a régészet, mint tudomány két olyan ágának fontosságára, amely jelenleg Erdélyben még kevés figyelmet kap: a városi régészet és a közönség-régészet jelentőségére.
Városi régészet: egy új segédtudomány?
az ókori Róma egyik síremlékéről
Az irányadó régészeti szótárak és enciklopédiák a városi régészetet (angolul urban archaeology, németül Stadtarchäologie) úgy határozzák meg, mint a régészettudomány egy sajátos ágát, altudományát, amely a városi, azaz urbánus környezet és települések tárgyi kultúrájával foglalkozik, és a régészeti feltárás folyamatának nagy része kizárólag városi környezetben történik. A városi régészet tehát elsősorban a városi környezetben zajló régészeti ásatásokat jelenti és másodsorban a városok történetének egyik feltáró módszerét.
Bár a városi régészet, mint fogalom és a régészettudomány egyik szubdiszciplínája csak a 20. században jelent meg, maga a jelenség ennél jóval régebbi múltra tekinthet vissza. A városi környezetben folytatott régészeti kutakodások és véletlenszerű felfedezések jelen voltak a késő középkortól egészen a 19. századig. A reneszánsz kor európai városaiban tucatjával kerültek elő a régmúlt – különösen a klasszikus görög-római kor – emlékei, de hasonló méretű városi ásatások zajlottak a barokk kor nagy építkezései idején is, amikor egy-egy európai város arculata és urbánus tere radikális változáson esett át. A régi épületek lebontása, a város tereinek újjáépítése és átalakítása egyben a városi közösség szembesülése is volt településük egykori múltjával, annak tárgyi emlékeivel és épületeivel is. Annak ellenére azonban, hogy a reneszánsz és a barokk korszak nagy építkezései és arisztokrata gyűjteményei a városi környezetben óriási mennyiségben hozták a föld felszínére a múlt tárgyi emlékeit, a nagyközönség számára ez a jelenség szinte láthatatlan maradt. Így volt ez még az olyan nagyvárosokban is, mint a reneszánsz Róma, ahol a városi régészet, mint jelenség végig jelen volt már az ókor óta. Róma állandóan szembesült egykori múltjával, hisz a város szüntelen változáson ment keresztül, és a nagy építkezések révén mindig előbukkant egy-egy jelentős lelet. Elég itt példaként említeni az ókor leghíresebb szobrainak felfedezését a 16. századi Rómában, ahol egymás után kerültek elő a Laokoón szoborcsoporthoz vagy a primaportai Augustus szoborhoz hasonló munkák (1. kép).
1626-ban a kereszténység központjának számító vatikáni domb gyomrában, a Szent Péter bazilika alatt egy véletlen felfedezés folytán került elő Flavius Agricola szobra és sírfelirata, amely hedonista szövege miatt megbotránkoztatta Róma teljes lakosságát (CIL VI 17895a):
Tibur mihi patria, Agricola sum vocitatus
Flavius, idem ego sum discumbens, ut me videtis,
sic et aput superos annis, quibus fata dedere,
animulum colui nec defuit umqua Lyaeus.
praecessitque prior Primitiva gratissima coniuncx
Flavia et ipsa, cultrix deae Phariaes casta
sedulaque et forma decore repleta,
cum qua ter denos dulcissimos egerim annos.
solaciumque sui generis Aurelium Primitivum
tradidit, qui pietate sua coleret fastigia nostra,
hospitiumque mihi secura servavit in aevum.
amici, qui legitis, moneo, miscete Lyaeum
et potate procul redimiti tempora flore
et venereos coitus formosis ne denegate puellis;
cetera post obitum terra consumit et ignis
(Tivoli volt az én szülőföldem. Nevem Flavius
Agricola. Én vagyok, ki itt hever, amint látod,
csakúgy, ahogy tettem azt egész életem során, melyet a sorstól kaptam.
Vigyáztam kicsiny lelkemre és borban sosem volt hiányom,
Primitiva, az én nagyszerű feleségem nem sokkal előttem távozott.
Ő maga is egy Flavius volt, odaadó híve Isisnek,
vágyaim iránt figyelmes és megjelenésében kellemes.
Harminc gyönyörű évet töltöttünk együtt.
Kényelmemre, örökül hagyta fiát, Aurelius Primitivust,
hogy vigyázza sírunkat.
És megszabadulva minden tehertől, hitvesem örök üdvözlettel köszönt.
Barátaim, ki olvassátok ezt, figyeljetek: keverjétek a bort,
igyatok, borítsátok fejetek virággal
és ne tagadjátok meg szép lányokkal a gyönyöröket!
Halálunk után úgyis, föld és tűz emészt fel. – A szerző fordítása)
A híres felirat persze a régészet és ókortudomány számára elsősorban azért vált fontossá, mert egyike volt az első bizonyítékoknak, hogy a vatikáni domb alatt nyugszik az egykori nekropolisz, római temető, ahol Szent Pétert és korabeli mártírtársait is eltemették, együtt a római állampolgárokkal és pogányokkal. Ám Róma város lakossága számára az ilyen jellegű felfedezések valójában a városi régészet egyik legfontosabb jellegzetességére hívták fel a figyelmet: a város sokrétegű múltja ott lapul a föld alatt és ezzel együtt kell élniük a városi embereknek.
Az urbánus régészet egyik jellegzetessége, hogy viszonylag szűk és kicsi területen, nagyon sok történelmi réteg épül egymásra és – régészeti szakszóval élve – egy komplex rétegtan, azaz Haris mátrix lapul a városi járókelő lábai alatt. Ennek feltárása pedig elengedhetetlenül ütközik a város bonyolult infrastruktúrájába, közlekedési és társadalmi jellegzetességeibe, ami azzal jár, hogy a városi régészet sokkal gyorsabb, hatékonyabb és a helyi szervekkel és a társadalommal sokkal szorosabb együttműködést igényel, mint például egy mezőn, erdőben vagy lakatlan területen folyó régészeti ásatás. A városi régészet ugyanakkor mindig is a nagyközönség, a helyi lakosság szeme láttára zajlott és a Flavius Agricola féle botrányos felfedezések miatt, a sajtó is állandóan felfigyelt az ilyen jellegű ásatásokra és felfedezésekre. A 19. század szenzációhajhász újságírása és az Európán végigsöprő romantikus historizmus és egyiptománia révén a régészet és a tárgyi kultúra iránti érdeklődés is megnőtt.
Így volt ez Londonban, Párizsban, de hogy ne menjünk oly távol, a Habsburg-kori, majd dualista Erdélyben is. Az erdélyi nagyvárosok városrendezésének átalakítása számos alkalommal szembesítette a helyi városi lakosságot múltjának sokszínű, tárgyi emlékanyagával. Különösen Gyulafehérvár hozható föl itt szemléletes példaként. A gazdag római múlttal rendelkező város főleg a 18. században, a Vauban vár kiépítésével alakul át radikálisan, amely gyakorlatilag elpusztította a római katona-város (Municipium Septimium Apulense) nagy részét és az egykori római és kora-középkori vár és erődítményrendszer jelentős részét is. A városi régészet akkor honosodott meg Gyulafehérváron, amikor a vasút 1867-es építését követően az erdélyi városi régészet úttörője, Cserni Béla (1842–1916) elkezdte régészeti ásatásait Gyulafehérvár alsóvárosi magánházai és kertjei között 1888 és 1916 között (2. kép). Cserni munkássága nemcsak azért kiemelkedő Erdély régészettörténetében, mert feltárta és korához képest meglepően részletesen dokumentálta Dacia római tartomány kormányzói palotájának nagy részét, de ugyanakkor, sikerült meggyőznie a városi tanácsosokat és a helyi lakosságot egyaránt arról, hogy a város régészeti öröksége nagy figyelmet igényel és megőrzésre érdemes.
Cserni negyedévszázados gyulafehérvári ásatásai jó száz évvel ezelőtt is magán viselte a városi régészet minden alapvonását: sűrűn lakott területen és terjeszkedő, állandóan változó urbánus térben kellett dolgoznia, gyorsan, általában mentőásatásszerű feltárásokat kellett végeznie, a munkához pedig állandó egyeztetésre volt szükség a város vezetőségével és intenzív kommunikációra a helyi lakossággal. Cserni nagy érdeme volt, hogy nemcsak a helyi vezetőket, de a hétköznapi átlagembert is meggyőzte arról, hogy a város római múltja és annak tárgyi emlékei a saját, személyes örökségük, amelyért felelősséggel tartoznak. Ásatásai olyan népszerűek lettek, hogy kígyózó sorokban várták a helyiek, hogy láthassák, mi került elő a föld alól. A városi régészet meghonosítójaként ugyanakkor az idővel és a város gyors fejlődésével és terjeszkedésével is versenyben állt, különösen a Marospartos területén. Ásatásai a Colonia Aurelia Apulensis területén leginkább a kortárs mentőásatásokhoz hasonlított, hisz gyorsan, hatékonyan és extrém körülmények között kellett viszonylag nagy területen feltárni a római emlékeket (3. kép).
A 19. század végén, de különösen a 20. században – főleg a második világháborút követően – városi környezetben aztán a világ minden pontján, így mifelénk, Erdélyben is megszaporodtak az urbánus mentőásatások. Ezek a legtöbbször nagy városi beruházások és az urbánus terek radikális átváltoztatásakor (metróépítés, csatornázások, új épület alapozása) esedékes ásatások hasonlóan Cserni Béla úttörő tevékenységéhez, gyorsan, hatékonyan és a lehető legrövidebb idő alatt pontosan kell dokumentálnia az utókornak a múlt tárgyi emlékeit. Ellentétben a szisztematikus, azaz megtervezett ásatásokkal, ahol számos diák és kezdő régész is jelen van, a városi mentőásatások olyan iramot és tapasztalatot igényelnek, amelyet legtöbb esetben csak tapasztalt tereprégészek kellene, hogy végezzenek. A városi régészet egy másik sajátossága a bonyolult, nemegyszer túlságosan kusza stratigráfia, azaz rétegtan, amely az évszázadok vagy akár évezredek alatt felgyűlt településemlékeket és struktúrákat ötvözi nemegyszer nagyon kusza egységben.
(Rohonyi D. Iván felvétele)
A városi közegben végzett mentőásatások során feltárt régészeti struktúrák sorsa sajnos, a legtöbb esetben az elmúlás: a rövid, néhány napig vagy legfeljebb hetekig tartó ásatást követően a régészeti helyszint befedik, beépítik, és örökre eltűnik a városi lakosság elől. Ezért nagyon fontos, hogy a feltárást gyorsan, alaposan és a lehető legjobb dokumentációs eljárás útján mérjék fel, és miután a régészeti emlékek eltűntek az új épület és a megújult város alatt, megfelelő módon mutassák be poszterekkel, tájékoztató jellegű eszközökkel a régészeti feltárás helyét és a felfedezett emlékeket. Sajnos, ez a folyamat – különösen az utolsó, a régészeti emlékek nagyközönség előtti bemutatása – mifelénk gyakran elmarad, kimarad. Ez történt például Erdély legrégebbi keresztény templomával Gyulafehérváron, a görög és római emlékeket eltüntető Konstancán vagy a Kolozsvár főtéri ásatások nagy részével is, amelynek nemcsak nyoma, de egyelőre egy lakonikus leírása sem maradt az odalátogatók számára (4-5. kép).
Ezek a hiányosságok rámutatnak a városi régészet egy elengedhetetlen aspektusára, amely jobb helyeken – például Londonban – már altudományként is szerepel. Ez nem más, mint a közönség-régészet.
Átmenteni a régészetet a 21. századba: fókuszban a közönség-régészet
A felgyorsult fogyasztói társadalom egyik velejárója, hogy a humán vagy bölcsésztudományok kortárs szerepét sajnos, azok utilitarista jellegével és funkcionalitásával próbálják mérni. Ez a trend nem kerülte el a régészettudományt sem, amelynek fennmaradása – különösen a régészeti magáncégekben kevésbé bővelkedő országok esetén – szinte kizárólag projektektől és állami támogatásoktól függ. Ez az elpiacosodott régészet oda vezetett, hogy a kortárs társadalom számára a régésznek bizonyítani kell: tudományága „hasznos” eleme a jelenkori társadalomnak, tehát nem hiábavaló egy-egy régészeti projekt, ásatás vagy kiállításra fordított pénz. Többek között ez a meglehetősen utilitarista hozzáállás hozta létre Nyugat-Európában az ún. közönség-régészet igényét.
A közönség-régészet (public archaeology) olyan altudomány, vagy módszertani megközelítés a régészettudományon belül, amelynek fő feladata, hogy a régészeti ásatásokat a társadalmi párbeszéd és kommunikáció részeként értelmezze, a múlt tárgyi kultúrájának feltárását és bemutatását pedig a nagyközönséggel együtt tegye meg és hozza létre. A közönség-régészet tehát egy olyan eszköz a régész számára, amellyel hatékonyan és modern módon tud kommunikálni a nagyközönséggel. Ennek fontossága elsősorban a városi régészet elterjedésével lelt nagyobb hangsúlyra, amikor egy-egy nagyobb városi ásatást a városi lakosság néha szkeptikusan, botrányosan fogadott, vagy épp a város vezetősége nem támogatta a kutatásokat. Az ilyen jellegű konfliktusok a régésztársadalom és a nagyközönség között elsősorban a tájékozatlanságból fakad. Az emberek többsége nem tudja, nem érti, mit tesz egy régész, hogyan dolgozik, mi a régészeti feltárás folyamata és milyen tudást szerezhetünk például a csontok, a kerámiaanyag, a feliratok vagy épp az épületmaradványok kutatásából. A közönség-régészet pontosan ezeket a hiátusokat hivatott pótolni: olyan tudományos, ismeretterjesztő munkákat és tevékenységeket igényel, amellyel a nagyközönség közelebb tud kerülni, szorosabb kapcsolatot ápolhat a régésszel és munkafolyamatával. Ez nemcsak azért fontos, mert ezáltal utat nyit egy művelt, tárgyi öröksége iránt elhivatott és felelősséget érző nagyközönség neveléséhez, de könnyíti a nemegyszer bonyolult jogi és adminisztratív tárgyalásokat, amelyeket a régészek naponta meg kell, hogy vívjanak a helyi hatóságokkal vagy akár magántulajdonosokkal, magánszemélyekkel is.
Mifelénk jelenleg a közönség-régészet gyermekcipőben jár. Míg Londonban a Museum of London (MOL) régészeti osztályában külön szakemberek vannak, akik kizárólag a közönség-régészettel foglalkoznak és a nagyközönség és a városi elöljárókkal, befektetőkkel tartják a kapcsolatot, és mindent megtesznek a régészeti ásatások szakszerű bemutatásáért, addig mifelénk sajnos ez a folyamat még nagyon az elején jár. Pozitív példaként említendők talán a legutóbbi, 2017 márciusában Kolozsvár főterén lezajlott ásatások, ahol folyamatosan rendeztek napi rendszerességgel bemutatókat a nagyközönségnek és mind a román, mind a magyar sajtó részletesen cikkezett az eseményről. A feltárásokról több előadás is elhangzott az ásatások idején és azt követően is.
A kolozsvári főtéri ásatások médiafigyelme, a nagyközönség tájékoztatása, a Románia Aranyához hasonló nagyléptékű régészeti kiállítások megrendezése mind a közönség-régészet romániai meghonosodásának lassú lépései, amelyek remélhetőleg közelebb hozzák a régészek munkáját a nagyközönséghez, és elősegítik egy tudományág kapcsolatát a társadalommal, amelyért és amelyből él és fennmarad.
Ajánlott szakirodalom
• Bărbulescu, Mihai: Arheologia azi, în România. Exit Kiadó, Cluj-Napoca, 2016
• Borș, Corina: Protejarea patrimoniului arheologic din România. Despre situri și monumente arheologice din perspectiva evoluției cadrului legislativ în contextul european. Cluj-Napoca, 2014
• Lazăr, Augustin et al.: Combaterea criminalități contra patrimoniului arheologic european. București, 2008
• Musteață, Sergiu: (ed.): Tendințe curente în protecția patrimoniului arheologic în România și Republica Moldova. Iași, 2016
• Richardson, Lorna-Jane – Sánchez, Jaime Almansa, Do you even know what public archaeology is? Trends, theory, practice, ethics. In: World Archaeology 47/2, 2015, 194-211.
• Szabó Csaba: Béla Cserni and the Beginnings of Urban Archaeology in Alba Iulia. Mega Publishing House, Cluj-Napoca, 2016
• Vincze Zoltán: A kolozsvári régészeti iskola a Pósta Béla-korszakban (1899–1919). Kolozsvár, 2014.
