Lakatos Artur

1.

Számomra a közművelődés fogalma nevében hordozza definícióját: olyan, közösségi érdekben, közönséget megcélzó, művelődést elősegítő tevékenység, ami egyúttal a közösség számára is hasznos. Ugyanakkor a fogalom rendkívül tág, mivel mind a célközösség, mind a művelődési tevékenységek spektruma is rendkívül változatos. Óvódásoknak szóló bábszínház-előadástól egészen a protonok kvarkszámának változásairól szóló tudománynépszerűsítő előadásig bármit ide lehet sorolni, ami egy akármilyen kis célközönség művelődését szolgálja. A Wikipédián és más lexikonokban, enciklopédiákban persze ennél komplexebb meghatározások is olvashatók.

2.

A kérdés általános jellegéből fakadóan általános jellegű lesz az erre adott válaszom is. Jelenleg, szerintem, az erdélyi magyarságot szolgáló közművelődési háló erős és komplex, ennek részei mind az állami vagy önkormányzati költségvetésből fenntartott intézmények, mind a civil kezdeményezés eredményeképp született nonprofit szervezetek is. Hogyan ítélném meg intézményeink munkáját? Erre éppen a spektrum rendkívüli gazdagsága miatt nem tudnék átfogó választ adni. Azt érzékelem, hogy amennyiben egy intézmény munkáját nem megfelelőnek érzi a célközönség, erre vonatkozó kritikáit megfogalmazhatja; ugyanakkor a kívülálló által alkotott kép csakis torz lehet, mert számára elsősorban a sikerek, a sikeres rendezvények „jönnek át”, és ritka esetben szerezhet tudomást a hamvába holt ötletek kudarcának hosszú soráról. A kép tehát torz, de az ezt leképező tükör pozitívan torzít, és ennek megfelelően az én egyénileg alkotott képem is elsősorban pozitív, mivel a sikeresen elvégzett munkát érzékelem és értékelem. Véleményem szerint a meglévő tevékenységek sorozata két irányba fejleszthető tovább, és a két irány némiképp egymást is kiegészíti. Az első a szórványmagyarság identitásának erősítése a kultúra, jobban mondva ennek közvetítése révén. A második pedig a szélesebb értelemben vett magyar közösségek műveltségi szintjének emelése, olyan tudás átadása révén, ami versenyképessé teszi közösségünk tagjait, egyénileg is. Persze nem szabad figyelmen kívül hagyni a kultúraközvetítés szórakozást, igényes kikapcsolódást nyújtó szerepét sem.

3.

Az én önéletrajzom e téren elég hosszú lenne, és akit különösebben érdekel, úgyis utána tud nézni. A több száz tudományos és tudományos igénnyel megírt kulturális publikációm, különböző munkahelyeken végzett szervezési tevékenységem, valamint oktatói tevékenységem és előadásaim révén úgy érzem, a zérónál azért valamivel többet járultam hozzá a romániai magyarság műveltségi szintjének emeléséhez, még ha sokan is vannak azok, akik életkoruk, pozíciójuk és lehetőségeik következtében nálam is sokkal többet „tettek le az asztalra”. Gondolok itt elsősorban iskolaalapító egyetemi tanárainkra, akadémikusainkra, a kultúra és az oktatás területén tevékenykedő szakpolitikusainkra, nagy munkabírású íróinkra, újságíróinkra, szerkesztőinkre, de azokra az irodai alkalmazottakra, tisztviselőkre is, akik a rendezvényszervezések nagy részét lebonyolítják, és akiknek nevét igen sokszor még a szóban forgó rendezvényekről szóló riportok sem említik meg. Amennyiben sikerül elhelyezkednem a szakmámban, természetesen jóval többet fogok tudni tenni közművelődésünkért is. Ez viszont egyelőre a „majd meglátjuk” kategória.