Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Magyarok és olaszok 1848-ban

Kevesen lehetnének alkalmasabbak egy ilyen témájú könyv* megírására, mint a szerző. Pete László a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének a vezetője, történészként a 19. század a korszaka, és több olyan előtanulmány is kikerült tolla alól – Monti olasz ezredes és a magyar szabadságharcban részt vett olasz légió, Türr István élete és tevékenysége stb. –, amelyek feljogosítják a szerzőt – a szakma etikai szempontjaiból nézve – egy ekkora formátumú diplomáciatörténeti munka megírására. Tulajdonképpen a kötet nem is igazán diplomáciatörténet, ez utóbbi csak kis része: az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc olasz vonatkozású eseményeit foglalja össze egy olvasmányos szintézis keretében, időrendi sorrendben, csakúgy, mint az 1848-as itáliai forradalmi megmozdulások magyar vonatkozásait is egyúttal.

A szerző nagyon is komolyan veszi azt, hogy a kétoldalú kapcsolatok történetét mind a két irányból illik megvilágítani (amennyiben ez csak egyoldalúan történik meg, csorbul az ily jellegű szintézis értéke, illetve lehetséges az egyoldalú ábrázolásmód is, ilyenkor azonban fel kell tüntetni a címben, hogy a történelmi tényt milyen források tükrében mutatja be a szerző). A forráslistát átnézve, szembeötlő a hatalmas mennyiségű áttekintett olasz, magyar és osztrák levéltári anyag. Az irodalmat nézve, megállapítható, hogy a szerző jól ismeri az idevágó magyar és olasz szakirodalmat vagy legalábbis annak nagy részét, amely éppen elég ahhoz, hogy munkája relevanciája kétségbevonhatatlan legyen. Érdekes az, hogy a szerző a forrásirodalom kérdésében „nem válogatós”. Andics Erzsébetet éppúgy idézi, amikor releváns, mint a 19. századvégi szerzőket vagy akár kortársakat, mint például a szabadságharc katonai eseményeinek szakértőjét, Bona Gábort vagy a korszak magyarországi szocializmus évtizedeinek talán legjobb katonai szakértőjét, Urbán Aladárt. Ez mindenképpen pozitívum, hiszen a munkát becsülni és elismerni kell, jómagam gyengeségnek tartok minden olyan megnyilvánulást, amely egy-egy szakmunka értékét nem a benne foglaltak, hanem ennek szerzője beállítottsága, netán magánélete vélt vagy valós aspektusai miatt támad.

A kötet több nagy fejezetre, ezeken belül pedig tematikus, kisebb-nagyobb alfejezetre tagozódik. Akit csak egy-egy aspektus érdekelne, a kötet elején található tartalomjegyzék könnyen eligazítja. Egyfajta kettősség az egész köteten végigvonul: például nemcsak az olasz, hanem a magyar álláspont is fontos, még ha az esemény helyszíne például Velence is. Ez a fajta kettős ábrázolás – amely olykor több is, ha ez mérvadó, hiszen az osztrák államapparátusnak, a horvát felkelőknek stb. saját álláspontjuk lehetett egy-egy esetben – mindenképpen a kiegyensúlyozottságra való törekvésnek a jele.

A kötet alapgondolata viszonylag hamar felfedezhető, és mintegy analógiaként az egész köteten végigvonul: a magyar és az olasz nemzeti mozgalmak viszonylag hamar egymásra találtak spontán módon, és értékelték is egymást, ahogy ez Mazzini, Petőfi és más reprezentatív személyiségek írásaiból is kiderül. Ehhez hozzájárult a köznép szintjén egyfajta kölcsönös, megfoghatatlan szimpátiája, amely ugyancsak kétoldalú volt, és mindkét irányban megnyilvánult, még a parancsot teljesítő katonaság körében is. Ugyanakkor tévedés volna a magyar-olasz kapcsolatot mindvégig és minden elemében harmonikusnak beállítani, mert ez sem fedné teljes mértékben a valóságot: a magyar katonák nagy része, habár voltak felhívások a fraternizálásra, teljesítette Radetzky parancsait Milánóban, és a Ceccopieri gyalogezred is védte Budát az 1849. májusi ostromkor és bevételkor, jóllehet léteztek olyan remények magyar részről, hogy a harc kezdetén ezek átállnának. Ezzel együtt bizonyos nagyfokú szimpátia a két nemzeti mozgalom között – amely más időszakokban jóindulatú semlegességé szelídült – mindvégig kimutatható a másik fél iránt a közvéleményben.

A hadtörténeti leírások mellett – amelyek sok esetben igencsak részletesen történnek, de ugyanakkor jól is dokumentáltak, forráshivatkozásokkal – külön érdekes vonulatot jelentett, legalábbis számomra, a kötet diplomáciatörténeti része Giuseppe Carosini itáliai küldetésétől kezdődően, aki több olasz udvarban is szimpátiát ébresztett a magyar ügy iránt, továbbá Teleki László tárgyalásaitól egészen a szabadságharc leverésének olasz vonatkozásáig. Szimbolikus a két függelék is: a velencei magyar légióban és a magyarországi olasz légióban szolgáló katonák névsora.

A módszertant tekintve, figyelmes újraolvasást követően sem találtam hibának vagy nagymértékű tévedésnek nyomát a könyvben. Ennek függvényében e jelen kötet ajánlható bárkinek, aki érdeklődik a múltbeli magyar-olasz kapcsolatok iránt, illetve, aki egyszerűen csak az 1848–1849-es magyar szabadságharc egy-egy eddig kevésbé megvilágított részére kíváncsi.

*Pete László: „Viva l’Unione magiaro–italica!” Magyar-olasz kapcsolatok 1848–1849-ben, Printart-Press Kiadó, Debrecen, 2014

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.