Kevesen lehetnének alkalmasabbak egy ilyen témájú könyv* megírására, mint a szerző. Pete László a Debreceni Egyetem Olasz Tanszékének a vezetője, történészként a 19. század a korszaka, és több olyan előtanulmány is kikerült tolla alól – Monti olasz ezredes és a magyar szabadságharcban részt vett olasz légió, Türr István élete és tevékenysége stb. –, amelyek feljogosítják a szerzőt – a szakma etikai szempontjaiból nézve – egy ekkora formátumú diplomáciatörténeti munka megírására. Tulajdonképpen a kötet nem is igazán diplomáciatörténet, ez utóbbi csak kis része: az 1848-as magyar forradalom és szabadságharc olasz vonatkozású eseményeit foglalja össze egy olvasmányos szintézis keretében, időrendi sorrendben, csakúgy, mint az 1848-as itáliai forradalmi megmozdulások magyar vonatkozásait is egyúttal.
A szerző nagyon is komolyan veszi azt, hogy a kétoldalú kapcsolatok történetét mind a két irányból illik megvilágítani (amennyiben ez csak egyoldalúan történik meg, csorbul az ily jellegű szintézis értéke, illetve lehetséges az egyoldalú ábrázolásmód is, ilyenkor azonban fel kell tüntetni a címben, hogy a történelmi tényt milyen források tükrében mutatja be a szerző). A forráslistát átnézve, szembeötlő a hatalmas mennyiségű áttekintett olasz, magyar és osztrák levéltári anyag. Az irodalmat nézve, megállapítható, hogy a szerző jól ismeri az idevágó magyar és olasz szakirodalmat vagy legalábbis annak nagy részét, amely éppen elég ahhoz, hogy munkája relevanciája kétségbevonhatatlan legyen. Érdekes az, hogy a szerző a forrásirodalom kérdésében „nem válogatós”. Andics Erzsébetet éppúgy idézi, amikor releváns, mint a 19. századvégi szerzőket vagy akár kortársakat, mint például a szabadságharc katonai eseményeinek szakértőjét, Bona Gábort vagy a korszak magyarországi szocializmus évtizedeinek talán legjobb katonai szakértőjét, Urbán Aladárt. Ez mindenképpen pozitívum, hiszen a munkát becsülni és elismerni kell, jómagam gyengeségnek tartok minden olyan megnyilvánulást, amely egy-egy szakmunka értékét nem a benne foglaltak, hanem ennek szerzője beállítottsága, netán magánélete vélt vagy valós aspektusai miatt támad.
A kötet több nagy fejezetre, ezeken belül pedig tematikus, kisebb-nagyobb alfejezetre tagozódik. Akit csak egy-egy aspektus érdekelne, a kötet elején található tartalomjegyzék könnyen eligazítja. Egyfajta kettősség az egész köteten végigvonul: például nemcsak az olasz, hanem a magyar álláspont is fontos, még ha az esemény helyszíne például Velence is. Ez a fajta kettős ábrázolás – amely olykor több is, ha ez mérvadó, hiszen az osztrák államapparátusnak, a horvát felkelőknek stb. saját álláspontjuk lehetett egy-egy esetben – mindenképpen a kiegyensúlyozottságra való törekvésnek a jele.
A kötet alapgondolata viszonylag hamar felfedezhető, és mintegy analógiaként az egész köteten végigvonul: a magyar és az olasz nemzeti mozgalmak viszonylag hamar egymásra találtak spontán módon, és értékelték is egymást, ahogy ez Mazzini, Petőfi és más reprezentatív személyiségek írásaiból is kiderül. Ehhez hozzájárult a köznép szintjén egyfajta kölcsönös, megfoghatatlan szimpátiája, amely ugyancsak kétoldalú volt, és mindkét irányban megnyilvánult, még a parancsot teljesítő katonaság körében is. Ugyanakkor tévedés volna a magyar-olasz kapcsolatot mindvégig és minden elemében harmonikusnak beállítani, mert ez sem fedné teljes mértékben a valóságot: a magyar katonák nagy része, habár voltak felhívások a fraternizálásra, teljesítette Radetzky parancsait Milánóban, és a Ceccopieri gyalogezred is védte Budát az 1849. májusi ostromkor és bevételkor, jóllehet léteztek olyan remények magyar részről, hogy a harc kezdetén ezek átállnának. Ezzel együtt bizonyos nagyfokú szimpátia a két nemzeti mozgalom között – amely más időszakokban jóindulatú semlegességé szelídült – mindvégig kimutatható a másik fél iránt a közvéleményben.
A hadtörténeti leírások mellett – amelyek sok esetben igencsak részletesen történnek, de ugyanakkor jól is dokumentáltak, forráshivatkozásokkal – külön érdekes vonulatot jelentett, legalábbis számomra, a kötet diplomáciatörténeti része Giuseppe Carosini itáliai küldetésétől kezdődően, aki több olasz udvarban is szimpátiát ébresztett a magyar ügy iránt, továbbá Teleki László tárgyalásaitól egészen a szabadságharc leverésének olasz vonatkozásáig. Szimbolikus a két függelék is: a velencei magyar légióban és a magyarországi olasz légióban szolgáló katonák névsora.
A módszertant tekintve, figyelmes újraolvasást követően sem találtam hibának vagy nagymértékű tévedésnek nyomát a könyvben. Ennek függvényében e jelen kötet ajánlható bárkinek, aki érdeklődik a múltbeli magyar-olasz kapcsolatok iránt, illetve, aki egyszerűen csak az 1848–1849-es magyar szabadságharc egy-egy eddig kevésbé megvilágított részére kíváncsi.
*Pete László: „Viva l’Unione magiaro–italica!” Magyar-olasz kapcsolatok 1848–1849-ben, Printart-Press Kiadó, Debrecen, 2014
