olimpia • Tokió 2020

„A teljes küldöttség egyetlen hatalmas különgéppel repült Los Angelesbe. Előtte a szokásos protokoll, fényképek, nyilvános köszönet Ceaușescu elvtársnak és a pártnak a kitűnő felkészülési körülményekért, hasonló szövegelések. Az ismerős arcok, sportolók, edzők mellett rengeteg, korábban soha nem látott alak, szekuritátésok minden lépésre. Kicsik voltunk, tudatlanok, de azért érzékeltük, mennyire ellenőrzés alatt tartanak bennünket. Túl sokat azonban nem foglalkoztunk vele, bennünket kizárólag a torna, az eredmények érdekeltek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy amikor utolsóként ültem fel a gépre, azt mondtam magamban: aki utolsóként száll fel, hazatéréskor elsőként száll majd le.”

Erdély nem sok városában van hagyománya a vívásnak. Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely mellett a szatmári pengeforgatók is előkelő helyet foglalnak el a sportág ranglistáján, és nem is biztos, hogy a fenti sorrendben…

Székelyföld lakossága a mindennapi küzdelmes munka mellett mindig megtalálta a kikapcsolódáshoz, a fizikai és szellemi frissességhez vezető utat. A gyönyörű, ózondús tájak mindig jó alkalmat szolgáltattak az egyéni vagy csoportos kirándulásoknak, s arra voltak hivatottak, hogy felüdítsék a székely embert az esztendő bármelyik évszakában.

Tófalvi Éva minden idők legjobb romániai sílövője. Az 1978. december 4-én született hargitafürdői lány hatszor indult téli olimpián, sok száz vb- és világkuparajtja mellett 25 éven át uralta a romániai biatlonversenyeket.

Szlovákiában talán jobban ismerik, mint Magyarországon. Az Athéni Olimpia Centenáriumára még bélyeget is kiadtak róla, mint az első szlovák olimpiai érmesről. Jelen tanulmányommal egy sokszoros magyar bajnoknak, sportvezetőnek, gyűjtőnek, kutatónak és mecénásnak kívánok emléket állítani. Egy olyan, magát mindvégig magyarnak valló sportembernek, aki nem a sportból, hanem a sportért élt.

Felismerte, hogy az olimpiai játékok rendezése a világkiállítások kapcsán 1900 és 1904 után válságba került, s az antik „olümpiai” hagyományok talán segítenek majd a modern olimpiák „sportos” arculatának visszaállításában. Ezért ugyan nem utazott el Athénba, de nem is kritizálta a görögök tevékenységét. Jó diplomáciai érzékét mutatta, hogy azt az egyet nem értő véleményét sem hangoztatta, amelyet a görögök vetettek fel 1906-ban, tudniillik, hogy mindig Athénben legyenek az olimpiai játékok.

Fiatal fizikatanárként Kovács Zoltán lehetett volna Románia első paralimpiai bajnoka. Csakhogy 1975-ben még nem rendeztek paralimpiákat, így a mozgássérültek második világversenyén (Deuxièmes Jeux Mondiaux des Handicapés Physiques) lett aranyérmes 100 méter gyorsúszásban (továbbá 25 méter gyorson ezüst-, 50 méter pillangóúszásban pedig bronzérmes). Az arany­éremmel történő kitüntetéséről készült fényképet nem tudta megvásárolni… 

Az ókori görög világban nem az olimpiai játékok számítottak az egyetlen közösségi sporteseménynek. Mégis ez bizonyult annak, amit a 19. század végén Coubertin báró és társai érdemesnek éreztek feléleszteni, és megújult formájában, az ókori elnevezés brandjét megtartva a világ legnagyobb sporteseményéve és az egyik legnagyobb globális társadalmi jelenségévé nőtte ki magát.