Killyéni András munkásságát régről ismerem már, és – engedtessék meg ennyi személyesség – meglehetősen nagyra tartom. Ritka az, amikor a szakmaiság ennyire ötvöződik az elhivatottsággal, mint történik ez az ő esetében, és nincs ez másképp a sporttörténeti munkássága tekintetében sem.
A kolozsvári közélet e területén nagynevű elődje, László Ferenc munkássága mellett említhető. Érdemei Kolozsvár sporttörténetének feltárásában már most számottevőek, és ehhez hozzájárul a Retro-Sport kezdeményezés is, amelynek célja Kolozsvár sporttörténetének minél részletesebb bemutatása. Az újság mellé évkönyvet is szerkesztett, ennek 2014-es, első száma 69 oldalra rúg, és a stílus után ítélve úgy érzem, csak nyerhetünk vele, ha lesz folytatása.
A Retro-Sport 2014-es évkönyve rövid, pár oldalas, különböző szerzők tollából származó írásokat tartalmaz. Stílusuk inkább a népszerűsítő történelem módszereit használja, és az a tény, hogy az évkönyvnek hivatásos történészek, újságírók, hivatásos katonák, sportolók és testnevelő tanárok is szerzői interdiszciplinárissá tágítja a kötetet. A szerzők nevei pedig legtöbbször maguk helyett is beszélnek, hiszen ki ne ismerné manapság legalább hallomásból Jeszenszky Géza vagy Szakály Sándor nevét.
A huszonkét tanulmány tematikai szempontból öt nagyobb egységbe rendeződik. Killyéni András főszerkesztőnek az olvasóhoz intézett köszöntését követi az ugyancsak általa jegyzett cikk, amely az évfordulók rovatban annak állít emléket, hogy Borbély György kolozsvári atlétikabajnok 1899-ben biciklivel oda-vissza tette meg a Kolozsvár–Párizs távolságot. A Tőrforgató magyar nők című rovatba öt cikk került, és a témaválasztás ez esetben sem véletlen: a kis csokor arra kíván emlékeztetni, hogy ötven évvel ezelőtt, az 1964-es tokiói olimpián a tőrvívás mindkét számában – mind egyéniben, mind csapatban – magyar aranyérem született. Az öt cikk elsősorban portrékat, egyéni életrajzokat tartalmaz, így Varga-Cserjési Zsófia Elek Ilonáról, Magyarország első női olimpiai aranyérmeséről, Sákovicsné Dömölky Lídia Rejtő Ildikóról is ír, hogy azután rögtön saját magát mutassa be az Érte is vívtam című cikk keretében. Orbán Olga kolozsvári vívót Killyéni András, Stahl-Jencsik Katalint pedig Stahl István mutatja be. Véleményem szerint ez a kis portrécsokor oly jóra sikerült, hogy érdemes lenne tovább gondolni, akár egy nagyobb arányú kutatói projekt keretein belül is.
Jóval komorabb hangvételű a három tanulmányt tartalmazó következő, Háború és sport címet viselő nagy egység. Ennek legelső képén a Gillemont Ferenc (futballbíró és népfölkelő főhadnagy) sírjánál álló bajtársak láthatók. Mivel 2014 egyúttal az első világháború kitörésének is századik évfordulóját jelenti, az ehhez kapcsolódó sporttörténeti vonatkozások sem maradhattak ki az összeállításból, még ha legtöbb esetben oly szomorúak is. Takács Ferenc a kor általános jellemzőiről, az események főbb meghatározóiról nyújt rövid összefoglalást, ezt követi Győr Béla cikke, amely az első világháború során életüket vesztett magyar olimpikonoknak tragikusan hosszú névsorát ismerteti. A tematikus egységet ugyancsak Takács Ferencnek Misángyi Ottóról szerzett portréja zárja.
Az ugyancsak beszédes című alegység, a Kevesen tudják… egy sor, sporttörténeti szempontból nagyon érdekes adalékokat nyújtó írást tartalmaz. Így például Jeszenszky Géza a magyar sísport kezdeteiről ír, térben és időben leszűkítve ugyancsak a sísport úttörőiről ír Killyéni András Az első kolozsvári síkör című cikkében. Szikora Katalin cikke a dualizmus korában Magyarországon zajló női sporttevékenységekről szól, rövid, de értékes írása nem szűkölködik a társadalmi vonatkozásokban sem. Ugyanerről a korról szól Killyéni András cikke, amelyben néhány kolozsvári atlétának eredményeit ismerteti röviden; többek között itt újra találkozhatunk a legelső tanulmányban már említett Borbély Györggyel is. Még egy tanulmányt jegyez Szikora Katalin A Budapesti tudományegyetem sportéletének kezdetei címmel, majd Pósta Sándor neves kardvívó profilját Mayer János rajzolja meg. Győr Béla a magyar vívók 1924-es párizsi olimpiai szerepléséről ír, vagyis arról, hogy a magyar vívók összesen négy érmet – köztük egy aranyat – szereztek.
A legutolsó tematikus egység, az S-portré, Killyéni András szavait idézve, „hiánypótló életrajzokkal gazdagítja a lap tartalmát, olyan személyiségekre hívva fel a figyelmet, akiknek emlékét kötelességünk őrizni.” Ennek megfelelően Takács Ferenc Stankovits Szilárd kolozsvári atlétáról ír, őt követi Szakály Sándor három katona-sportoló – Rády József, Béldy Alajos és Somfay Elemér – portréival. Szabó Lajos Kabos Endréről, Császár-Nagy László pedig a labdarugó legendáról, Albert Flóriánról ír a kötet befejező tanulmányában.
A korabeli fotókkal gazdagon illusztrált Retro-Sport értékes hozzájárulás lehet a kolozsvári és a magyar sporttörténethez, főleg abban az esetben, ha megkapja a megfelelő publicitást. Ugyanakkor sikerült azt is bebizonyítani, hogy a kezdeményezés önmagában véve hasznos és folytatásra érdemes. Utóbbi viszont már az elkövetkező évek kihívása.
