Hasznos könyv a középkori hadászatról

Aki ismeri Hidán Csabát, tudhatja, hogy rá semmiképpen sem illene az, hogy bort iszik, vizet prédikál. Azt is lehet tudni jelen kötet szerzőjéről, hogy bár keveset ír, de jót, inkább a tettek embere. Szakterületén, a középkori hadtörténetben az elméleti és gyakorlati tudást ötvözi, e kétfajta ismeretanyag szintézise pedig, tudomásom szerint egyedi szakemberré emeli, és nemcsak magyar viszonylatban. Ennek tükrében vettem kézbe Fegyverek magyar kézben* című könyvét, ismervén korai album jellegű kiadványait, valami hasonlóra számítottam. Vagy talán még jobbra is. És ebben az elvárásomban- utólag is, úgy érzem, nem csalódtam.

Általános vonásai közé tartozik ennek a nem túl hosszú, de tartalmát tekintve tömör és színvonalas könyvnek a jól dokumentáltság; szinte nincs az írott szövegrészben olyan oldal, amelynek alja nem lenne lábjegyzetekkel díszítve. A felhasznált irodalmat végignézve, magyar, orosz, angol, német és román nyelvű forrásokat azonosítottam, a múlt század hatvanas éveiben kiadottaktól egészen kortársakig. Levéltári forrásokra történő hivatkozásokat nem találtam, ettől viszont még a kötet nem veszíti el jól dokumentált jellegét.

A hátsó borítón található fülszöveg szerint „Ez a kötet a témában írt tanulmányaiból nyújt válogatást”, azonban tartalmát tekintve ez a könyv sokkal koherensebb, tematikáját tekintve homogénebb, mint általában a tanulmánykötetek szoktak lenni.  Igazi szintézis jellege van. Az egyes fejezetek valóban tematikusak, olyan hadviselési toposzról ír például, mint a nehéz- és könnyűlovasság, a nyilazás módjai, középkori harcos ábrázolások (esettanulmányait Magyarország és Azerbajdzsán területéről véve), és külön fejezetek szólnak a kardokról és a szablyákról, a kopjákról és a dárdákról, valamint a többi „hagyományos” középkori fegyvertípusokról is. Amennyiben egyetlen egy könyvet kellene ajánlanom a célból, hogy elsősorban a kora középkor sztyeppei nomád népek hadviselését érthető szövegen keresztül szeretné egy olvasó megismerni, Hidán Csaba e kötetét ajánlanám.

A személyes tapasztalat lépten-nyomon kiütközik a szövegből. Például a 13. oldalon, olyan idézet formájában, hogy: „Gyakorlati tapasztalataim alapján elmondható, hogy egy 40 dkg tömegű, 110 cm hosszú, keményfa nyéllel ellátott fokosbalta lóhátról átüti a Magyar Néphadsereg által az 1980-as években használt sisakot, vagy a 3 cm vastag fenyőfa pajzsot”, vagy a 25. oldalon: „Gyakorlati tapasztalatom, hogy a keményre gyúrt nemezpáncél jobban véd az ütéstől-vágástól, mint a sodronying. Két csonttörésem is volt annak ellenére, hogy páncélingben voltam, mindkettő kardvágás következtében.” Aki nem hallott volna korábban Hidán Csabáról, csak ezt a könyvet olvasná, már ennyiből is meggyőződhet a szerző gyakorlati szakmaiságáról. Nem beszélek részletesen most arról, hogy a szöveg olvasását mennyire élvezetessé teszi a rengeteg adat: avar, örmény, perzsa, magyar és még sok más nép fegyverzetével, harcmodorával és harci taktikájával ismerkedhet meg az olvasó.

A tárgyalt időtartam kronologikus határai meglehetősen képlékenyek, jobban mondva inkább nincsenek is. Körülbelül a népvándorlás korától Szent László koráig terjedő időszak fegyverzeti viszonyait tárgyalja. A kötet élvezetességét emeli a rengeteg kép, ezek közül a szövegben foglaltakat illusztráló rajzok a rájuk vonatkozó szövegrészekkel egy lapon, míg a színes fényképek függelékként, a kötet végén találhatók meg. Ezeken – talán mondani sem kellene – a kimondottan fegyverillusztrációkat leszámítva, maga a kötet írója mutat meg, beöltözve, harci állásokat, technikákat megmutatva.

Összefoglalásként a kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

 

*Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben, Unicus Műhely Kiadó, Budapest, 2015. 155 o.

 

Új hozzászólás