Hasznos könyv a középkori hadászatról

Aki ismeri Hidán Csabát, tudhatja, hogy rá semmiképpen sem illene az, hogy bort iszik, vizet prédikál. Azt is lehet tudni jelen kötet szerzőjéről, hogy bár keveset ír, de jót, inkább a tettek embere. Szakterületén, a középkori hadtörténetben az elméleti és gyakorlati tudást ötvözi, e kétfajta ismeretanyag szintézise pedig, tudomásom szerint egyedi szakemberré emeli, és nemcsak magyar viszonylatban. Ennek tükrében vettem kézbe Fegyverek magyar kézben* című könyvét, ismervén korai album jellegű kiadványait, valami hasonlóra számítottam. Vagy talán még jobbra is. És ebben az elvárásomban- utólag is, úgy érzem, nem csalódtam.

Általános vonásai közé tartozik ennek a nem túl hosszú, de tartalmát tekintve tömör és színvonalas könyvnek a jól dokumentáltság; szinte nincs az írott szövegrészben olyan oldal, amelynek alja nem lenne lábjegyzetekkel díszítve. A felhasznált irodalmat végignézve, magyar, orosz, angol, német és román nyelvű forrásokat azonosítottam, a múlt század hatvanas éveiben kiadottaktól egészen kortársakig. Levéltári forrásokra történő hivatkozásokat nem találtam, ettől viszont még a kötet nem veszíti el jól dokumentált jellegét.

A hátsó borítón található fülszöveg szerint „Ez a kötet a témában írt tanulmányaiból nyújt válogatást”, azonban tartalmát tekintve ez a könyv sokkal koherensebb, tematikáját tekintve homogénebb, mint általában a tanulmánykötetek szoktak lenni.  Igazi szintézis jellege van. Az egyes fejezetek valóban tematikusak, olyan hadviselési toposzról ír például, mint a nehéz- és könnyűlovasság, a nyilazás módjai, középkori harcos ábrázolások (esettanulmányait Magyarország és Azerbajdzsán területéről véve), és külön fejezetek szólnak a kardokról és a szablyákról, a kopjákról és a dárdákról, valamint a többi „hagyományos” középkori fegyvertípusokról is. Amennyiben egyetlen egy könyvet kellene ajánlanom a célból, hogy elsősorban a kora középkor sztyeppei nomád népek hadviselését érthető szövegen keresztül szeretné egy olvasó megismerni, Hidán Csaba e kötetét ajánlanám.

A személyes tapasztalat lépten-nyomon kiütközik a szövegből. Például a 13. oldalon, olyan idézet formájában, hogy: „Gyakorlati tapasztalataim alapján elmondható, hogy egy 40 dkg tömegű, 110 cm hosszú, keményfa nyéllel ellátott fokosbalta lóhátról átüti a Magyar Néphadsereg által az 1980-as években használt sisakot, vagy a 3 cm vastag fenyőfa pajzsot”, vagy a 25. oldalon: „Gyakorlati tapasztalatom, hogy a keményre gyúrt nemezpáncél jobban véd az ütéstől-vágástól, mint a sodronying. Két csonttörésem is volt annak ellenére, hogy páncélingben voltam, mindkettő kardvágás következtében.” Aki nem hallott volna korábban Hidán Csabáról, csak ezt a könyvet olvasná, már ennyiből is meggyőződhet a szerző gyakorlati szakmaiságáról. Nem beszélek részletesen most arról, hogy a szöveg olvasását mennyire élvezetessé teszi a rengeteg adat: avar, örmény, perzsa, magyar és még sok más nép fegyverzetével, harcmodorával és harci taktikájával ismerkedhet meg az olvasó.

A tárgyalt időtartam kronologikus határai meglehetősen képlékenyek, jobban mondva inkább nincsenek is. Körülbelül a népvándorlás korától Szent László koráig terjedő időszak fegyverzeti viszonyait tárgyalja. A kötet élvezetességét emeli a rengeteg kép, ezek közül a szövegben foglaltakat illusztráló rajzok a rájuk vonatkozó szövegrészekkel egy lapon, míg a színes fényképek függelékként, a kötet végén találhatók meg. Ezeken – talán mondani sem kellene – a kimondottan fegyverillusztrációkat leszámítva, maga a kötet írója mutat meg, beöltözve, harci állásokat, technikákat megmutatva.

Összefoglalásként a kötet lényegéről annyit lehet mondani: nagyszerű szintézise a kora középkori íjfeszítő népek hadművészetének, betekintést nyújtva az olvasó számára a legegyszerűbb technikáktól egészen a harcosok freskón történő ábrázolásáig. Ezek figyelembe vételével tudom ajánlani elolvasásra a kimondottan szakmai és a pusztán csak érdeklődő olvasóközönségnek egyaránt.

 

*Hidán Csaba László: Fegyverek magyar kézben, Unicus Műhely Kiadó, Budapest, 2015. 155 o.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Máramarossziget börtön

A máramarosszigeti börtön ajtajára 1977-ben lakat került, bezárták. Az 1989-es politikai fordulatot, a kommunizmus bukását követően kelt új életre, 1993-ban. Ana Blandiana és Romulus Rusan kezdeményezésére, a Polgári Akadémia Alapítvány a saját kezelésébe vette az egykori fegyházat, benne hozta létre, alkotta meg – a világon elsőként – a Kommunizmus Áldozatainak és az Ellenállás Emlékközpontját. A projekt az Európa Tanács égisze alatt valósult meg.

Most, hogy kezembe vehettem Vonház István A Szatmár vármegyei német telepítés című rendkívüli jelentőségű monográfiájának harmadik kiadását*, a késő római irodalom jeles alkotója, Terentius Maurus szavai jutnak eszembe: „(Pro captu lectoris) habent sua fata libelli” (A könyveknek is megvan a maguk sorsa – szerk. megj.). Az olvasó emlékezetében valószínűleg csak a mottóként idézett szavak jönnek elő, holott az előtte, zárójelben szereplő rész is igen fontos dologra hívja fel a figyelmet: arra, hogy mi is határozza meg a könyvek sorsát? Pro captu lectoris, azaz az olvasók fejében meglévő képesség, fogadókészség, igény. És hozzátehetjük: egyfelől az alkotó szándéka, a téma iránti elkötelezettsége, másfelől az alkotás utóéletének tovább folytatása, az olvasói igényt felismerő, az új és új kiadásokat finanszírozó mecénások áldozata által.

Közel húsz éve, 2000 októberének közepén az EME és az EMKE tudományos ülésszakot szervezett az ezredforduló alkalmából Kolozsvár 1000 esztendős múltjáról. Erre a konferenciára állítottam össze a Kolozsvár a magyar szépirodalomban című tanulmányomat, melyben a fejedelemség korától kiindulva az ezredvégig több mint hatvan szerző Kolozsvárról írt verses, prózai vagy színpadi alkotását vettem számba. Csak az elhunyt szerzőkkel foglalkoztam. A legfiatalabb közülük az 1935-ben született Palocsay Zsigmond volt. 

Nánay Mihály József Ágost fő- herceg

Az első világháború századik évfordulója környékén több olyan történeti mű is nyomdafestéket látott, amelyek ezzel az időszakkal foglalkoznak. Ezek közé tartozik Nánay Mihály József Ágost főherceg életútjának 1914 és 1924 közötti időszakáról szóló doktori disszertációja, mely kötetben 2018-ban jelent meg.

Hosszú kényszerpihenőre kárhoztatva, most olvasva „utaztam be” keresztül- kasul Erdélyt . Kalauzaim ebben a szellemi, lelki utazásban, amelyet az évek során magam is bejártam, a lelkes fiatal tanító- és kántorjelöltek mellett vezetőjük, dr. Barabás László volt, aki a marosvásárhelyi Kántor-Tanítóképző Főiskolát igazgatta húsz éven át . Diákjainak a néprajzot, a folklórt az elméleti órák mellett népismereti és egyházszolgálati tanulmányutak, táborok és ünnepi szolgálatok során tette élővé, személyiségüket, hitvallásukat, pályaválasztásukat meghatározó élménnyé az 1993–2018 közötti időszakban. A negyedszázadot átölelő magvetésből született, és 2018-ban a Mentor Kiadó gondozásában jelent meg a Népismeret, szolgálat, jövendő – Táborok, tanulmányutak negyedszázada című kötet.*

Valljuk be őszintén, hogy a Beszterce környéki magyarokról nem tudunk túlságosan sokat. Mármint mi, Erdély többi részéről valók; marosszékiek, udvarhelyiek, csíkszékiek, kolozsváriak, vásárhelyiek, nem beszélve messzibb tájakról, alföldiekről, dunántúliakról. Hacsak nincsen odavaló rokonunk, szomszédunk, katonacimboránk, munkatársunk.

„Adósa vagyok e földnek. Örök adósa, mint gyermek a szülőnek. Nyugtalanít a gon­dolat: törleszthetem-e valaha? (…) Adósa vagyok e földnek – gyermekkorom örö­meiért, mindazért, amit tőle kaptam. Kitől? Kiktől? Mindazoktól, akik szá­zadok során a Bányahegy kincsei után kutattak a lámpák gyér fényénél, akik a sötétből a világosságra vágytak, hogy a környező természettől csikarják ki a reményt.”

Dr. Tempfli Imre

Az Otthonom Szatmár megye könyvsorozat 52. darabja két, műfaji szempontból teljesen különböző munkát tartalmaz. Tempfli Imre tanulmánya az első magyar nyelvű tudományos munka a kommunista Románia börtönviszonyairól, míg a másik írás, Pakocs Károly Háromszáz nap a föld alatt című visszaemlékezése olvasmányos formában mutatja be nekünk a püspöki helynök első, 1949 és 1950 közötti börtönidőszakát.

Hirtelen nem tudnám megmondani, hogy Erdélyben, Felvidéken, Kárpátalján vagy éppenséggel Magyarországon hányan kapnák fel a fejüket egy dél-bácskai sváb család történetét mazsolázó könyv megjelenése hírére. Gondolom, nem sokan. De ha beleolvasunk Mayer Antal „Én már választottam hazát…” című könyvébe, aligha lehetnek kétségeim afelől, hogy ez a kötet mind műfajában, mind tartalmában ne keltené fel akár Kárpát-medencei szinten is az érdeklődést. 

Pakocs Károly

Az 1989-es rendszerváltozás után Szatmár vidékén hónapokon, sőt éveken át nagyon gyakran hangzott el a kérdés: mit rejtegetnek a fiókok a több évtizedes kommunista elnyomás időszakából? Nem kis meglepetésre, alig-alig került elő egy-két olyan írás, amely a kommunista rendszer rémuralmáról szólt. Egyesek dörzsölték is a markukat: lám-lám, nem is volt olyan rettenetes az a rendszer, mindenki szabadon közölhetett, amit akart. Teltek az évek, évtizedek és a jelenkorról szóló írások szabadságában elfeledkeztünk a fiókokról. 

Faluvégi Anna író, költő, újságíró

Életem az írásról szól, irodalomhoz fűződő szeretetem egész kicsi korban alakult ki. Négyévesen tanultam meg írni-olvasni, önszorgalomból balladákat, verseket tanultam, és mondtam fel, hétéves koromban írtam meg első versemet. Ez ösztönszerű cselekvés volt, csak később tudatosult bennem a vers, mint szépirodalmi alkotás fogalma. 

Szamos: politikai, társadalmi, közéleti, kulturális folyóirat – 2019. január, I. évfolyam, 1. szám. E tájékoztató, önmeghatározó szavak olvashatók a frissen megjelenő, havi megjelenést ígérő új lap címoldalán, természetes folyományaként annak a szellemi kibontakozásnak, amelynek alaphangját tíz évvel ezelőtt néhai Bura László ütötte le a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon Szatmárnémeti magyar irodalmi és művelődési hagyományai címszavában: „1990-től a megváltozott társadalmi viszonyok folytán megélénkült az irodalmi-művelődési élet.”

Kiemeljük, hogy ezek a hagyományos foglalkozások, mesterségek évszázadokon át rendszerint a helyben elérhető, fellelhető természetes alapanyagokra, erőforrásokra és nemzedékről nemzedékre átadott különleges tudásra támaszkodtak. Mivel a háromszékieket, a józan hagyományőrzésük mellett, minden korban jellemezte az új kulturális elemek iránti fogékonyság, a székely mezővárosokban vagy a közeli szász urbánus központokban működő kézművesek is folyamatosan gyarapították az itt élő tárgyalkotók tudását, eszközkészletét és technológiáját.

Kelemen Lajos, Napló

Kelemen Lajos tanítványai tudták, hogy mesterük szinte egész életében naplót vezetett. Ezt és megőrzött levelezését más kézirataival együtt Kelemen halálát követően az Unitárius Egyház levéltárába menekítették. Az akkori kommunista hatalom azonban gyanakodott az iránt, hogy milyen titkos szövegek, tiltott iratok lehetnek ebben a hagyatékban.

Boér Ilka: Az erdélyi reformáció egy korai dokumentuma

Johannes Honterus munkássága kiemelkedően fontos a reformáció és az erdélyi szász közösség szempontjából, így ezeknek műveknek már számos kiadása látott napvilágot, ahogyan már ennek az írásának is több, köztük kritikai kiadása is ismert lehet az értő olvasó közönség számára. Az erdélyi reformáció kulcsírásának, mely gyakorlatilag az első erdélyi protestáns egyházi szabályzatként kezelhető, Bernard Heigl és Thomas Șindilariu szerkesztésében közreadott legfrissebb hasonmáskiadását az eredeti latin szöveg háromnyelvű (német, román, magyar) fordítása kíséri, hasonlóan a 2015-ben megjelent, Honterus főművének tartott Rudimenta Cosmographicához.