Nem kell történésznek lenni, az átlag magyar ember tudja, hogy mit jelent 1956. Sőt, nagy valószínűséggel Európában és az Amerikai Egyesült Államokban is sok nem magyar ember rávágja ama kérdésre, hogy mi történt 1956-ban Magyarországon: forradalom.
Aki magyar közegben történelmi műveltségére igényes, kívülről ismeri az eseménysort október 23-tól november 4-ig, jobban mondva a sajtóban gyakran szereplő, jelentősebb eseményeket. Aki pedig minimális érdeklődést is tanúsít az események iránt, tisztában van a Corvin-közi ellenállók szerepével vagy a Szoboszlay-per hátterével is. Ugyanakkor, bár az események a dokumentumok elérhetősége és jól képzett szakemberek kutatásai révén nagyrészt ismertek, értelmezésük terén komoly véleménykülönbségek, egymásnak gyökeresen ellentmondó álláspontok is élnek.
Ezek közül egyik az összmagyar géniusz és psziché szempontjából jelentős, és a politikai kultúra részévé vált. A fiatalabb nemzedékek számára akár értelmezhetetlennek is tűnhet az a dilemma, amely az 1956-ot megélők és túlélők számára identitásbeli kérdés, vagy- vagy lehetőséggel. Ma már nincs – legalábbis Oroszországtól nyugatra – olyan történész, aki az 1956-os eseményeket ellenforradalomnak minősítené, mely „bélyeg” 1989-ig meghatározta a szocialista történetírás politikai kurzusát. Ugyanakkor fennáll a kérdés: melyik irányzat határozta meg ’56 szellemét, reformkommunista szervezkedés előre nem látott eredménye, a sztálinisták és reformisták között folytatott harc kicsúcsosodása, amelynek során utóbbiak mellé spontán módon csatlakoztak a magyar nép antikommunista elemei? Vagy pedig a nép és a nemzet kommunistaellenes haragja robbant ki spontán módon, azé a népé, amely megcsömörlött a totalitárius maszlagtól? Ez a kollektív düh és elkeseredés lett volna az erő, amelynek Nagy Imre és társai ugyan élére álltak, de igazából nem ők generáltak forradalmi hangulatot? Kézenfekvő a válasz: mindkét elem jelen volt és szerepet vállalt 1956 őszén Magyarországon. De mégis, melyik volt a domináns? Nagy Imre, Maléter Pál, Kopácsi Sándor vagy pedig Pongrátz Gergely, Cigány Bizsu és barátnője, Kócos, Falábú Jancsi, Mansfeld Péter forradalma volt igazából ötvenhat? És mit kezdhetünk azokkal, akik nem tartoztak igazából egyik „vegytiszta” táborba sem? Hova soroljuk Király Bélát, a szociáldemokrata és kisgazda politikusokat?
Charles Gati Vesztett illúziók című könyve előszavában írja: „a magyarok közül viszonylag kevesen harcoltak ténylegesen a szovjet uralom ellen, s végső céljuk nem a rendszer elvetése, csupán megreformálása volt”. Igencsak valószínű, hogy Nagy Imre 1953–1954-es, rendszerenyhítő reformjai, a Petőfi Kör intellektuális tevékenysége és hasonlók nélkül nem lobbanhatott volna fel olyan könnyen a forradalom lángja, miként október 23-án történt. Ne feledjük Nagy Imre megszólalását sem 23-án este a Parlament erkélyéről: „Elvtársak!”, amit tiltakozó morajlás, füttyök fogadtak; és amelynek hatására a később mártírrá vált miniszterelnök stílust váltott… Kivégzett ÁVÓ-sok, menekülő párttitkárok tanúskodhatnának a nép hangulatáról.
A másik kérdés inkább a mi sajátos erdélyi magyar identitásképünk, történelmünk része: nálunk mennyire volt ’56 az ’56? Az erdélyi magyarság 1945-öt követő történetét jól ismerő történész, Stefano Bottoni egy vele készített interjúban mondta: „nem volt »romániai ’56«, sem pedig »erdélyi magyar ’56«. Nem beszélhetünk összehangolt, tömegeket megmozgató, politikai programokat artikuláló ellenzéki kezdeményezésről.” A provokatívnak tűnő értékelésre szinte azonnal reagált Tófalvi Zoltán: „Romániában valóban nem volt a magyarországihoz hasonló, tömegeket megmozgató, országos szintű politikai programokat megfogalmazó belső ellenzéki szembenállás… de voltak olyan szervezkedések, tervezetek, amelyek nemcsak a létező szocializmust akarták megreformálni, hanem annak radikális megdöntését tűzték ki célként.” Úgy érzem, kiegyezhetünk annyiban: elégedetlenség bőven volt Erdélyben is, s habár ez nem csapódott le igazán látványos és rendszerellenes tömegmegmozdulásokban, e kezdeményezések értékét a mai ember szemében jócskán megemelte a megtorlás brutalitása. Meglehet: ma elképzelhetetlennek tűnik, hogy egyszerű temetői gyertyagyújtásért, halottak vagy ’48-as hősök emléke előtti tisztelgésért, vagy akár egy frappáns mondatért börtönnel „jutalmazhat” a hatalom. Az ötvenes évek második felében azonban ez megtörtént…
Göncz Árpád egykori köztársasági elnök szavaival élve: ’56 mindenkié. Magyar közegben szinte mindenki megtalálhatja benne szellemi elődeit, értékrendjét, büszkeségre való okát. Ez teszi ezt a két hétnél is rövidebb, de annál intenzívebb időszakot a mai megosztott világban közös kincsünkké.
