Futólag megismervén Miskolczy Ambrus – a magyarországi akadémiai közegben a 20. századi és kortárs román politika- és kultúrtörténet egyik legjobb ismerője – elmúlt évekbeli fő kutatási témáját, érdeklődését a vasgárdista mozgalom eszmetörténetét illetően, nagy érdeklődéssel vettem kézbe e jelenlegi kötetet is.
A kötetnek* már a címéből lehet következtetni: Emil Ciorannak a Vasgárdával való kapcsolatairól szól, azonban témája akár ki is tágulhat – a fasiszta terminusból kiindulva – a különböző (a kifejezés szélesebb értelmében vett) európai fasiszta mozgalmak eszmevilágára reflektálandóan. Erre előzetes várakozásaim szerint létezhetett is remény, hiszen Miskolczy jó ismerője a nemzetiszocializmus kulturális aspektusainak is (lásd A Führer olvas című kötetét). Egyrészt előre kell bocsátani, hogy a témát illetően, illetve a szakmai minőség vonatkozásában nem csalódtam (ismerve Miskolczy eddigi életművét, az utóbbi esetben az ellenkezője lett volna meglepő). Bizonyos szempontból a kötet – túl a szerkezeti felépítés szakmai szempontból megfelelő rigurozitásán – meglehetősen formabontónak is tűnhet, amely jellemzője valószínűleg a szerzőnek azon késztetéséből fakad, hogy megfeleljen az eredetiség kritériumának. Ő maga kezdő soraiban rákérdez: „Minek még egy könyv Cioranról? Hiszen sok van, egyik jobb, mint a másik…”. Tény az, hogy aki Cioran átfogó életrajzát szeretné olvasni, netalántán egy átfogó, több kötetre rugó elmélkedő-kritikai filozofikus esszét Cioran összes műveiről, máshol kell keresnie. Ez természetesen nem von le semmit Miskolczy könyvének szakmai értékéből, amely egyrészt képes az elsődleges információ tekintetében is újat mondani – magánemberként meg kell mondanom, hogy akadt benne számomra is új információ, bár az is igaz, Cioran filozófusi és emberi tevékenységét amatőr olvasóként, valamint a huszadik század eszmetörténetét ez iránt érdeklődő, az interdiszciplinaritás iránt nyitott történészként ismerem – más, ismertebb eseményeket, jelenségeket pedig sajátos megvilágításba helyez. Igaz, hogy elsősorban Cioranról szól a kötet, nem pedig a kor társadalmáról, de olvasván ennek megélését a Wehrmacht párizsi bevonulása kapcsán, két mondatból megérthetjük, miért is volt a német fegyvereknek akkora presztízse az akkori világban: a frankofón Cioran helyében sokan mások is abban a pillanatban ugyanúgy gondolkozhattak volna, mint ő tette.
A könyv műfajilag, mint ahogy fentebb is jeleztem, nem egy klasszikus értelemben vett Cioran-életrajz, sokkal inkább reflektál az egyéni gondolatvilág alakulására, és ezt is restriktív módon teszi, elsősorban a két világháború közötti évekre, valamint a világháború időszakára koncentrálva. Ez az időszak, amikor Cioran – sokakhoz hasonlóan – megfertőződött a korban igencsak divatos, a pillanatnyilag sikeresnek tűnő szélsőjobbos tekintélyuralmak gondolatvilágának elemeivel, ami a címben foglalt metafora szerint Cioran hosszú kamaszkorát jelenti. A szerző e könyvében viszonylag keveset foglalkozik a Vasgárda történetéből vett elemekkel – megtette ezt más írásaiban, különböző akadémiai és kulturális folyóiratok lapjain, mint például: A Vasgárda színre lép, A Vasgárda. Codreanu és Sima legionáriusai, A Vasgárda identitásképző stratégiái, És az árulóknak csak golyónk van! és más munkáiban – ezek ebben az esetben annyiban érdekesek számára, amennyiben Ciorannak a sajátosan román szélsőjobboldali mozgalommal való viszonyát meghatározzák. Itt szeretném megjegyezni, hogy nem Emil Cioran volt az egyetlen nagyformátumú értelmiségi, aki enyhén szólva nem állt ellenségesen a máskülönben elképesztően zagyva eszmeiségű, kikristályosodott eszmerendszer nélküli mozgalomhoz. Ennek kapcsán is már több munka született, számomra a még diákkoromban olvasott, Claudio Mutti nevével fémjelzett Penele Arhanghelului című kis formátumú kötet az alap e téren.
Felépítését tekintve az egyes fejezetek külön-külön, önálló tanulmányokként is élvezhetők. Az első – és nagyobb – rész egymást kronologikus szempontból nézve harmonikusan követő fejezetekből áll, ezt egészíti ki a kötet vége fele két, inkább a tematikus szempontra fókuszáló írás. Ezek közül A zsidó- és magyarkép változásai címűt tudnám ajánlani azon olvasók számára is, akiket kevésbé érdekel Cioran munkássága vagy a román szellemi kultúra általában, mégsem közömbösek az iránt, milyen elemeket tartalmaz a magyar, illetőleg a zsidó közösség szubjektív megítélése tekintetében egy világhírű filozófus gondolatvilága.
A kötetet végigolvasva azon gondolkoztam el, vajon miért is álhatott elő az, hogy a román értelmiségi közegben nem éppen beszűkült gondolkozásúnak mondható értelmiségiek is felkarolták a zavaros eszmerendszerű, megnyilvánulásaiban primitív és erőszakos, misztikus kinyilatkoztatásaiban – Codreanuhoz beszélő Mihály arkangyal, dák ősök szellemeire hivatkozás, stb. – enyhén szólva is nevetséges vasgárdista mozgalmat. Az erőszakos szélsőjobboldali, a társadalmi szabályok kontrollját el nem fogadó mozgalmakban rejlő veszélyeket igen sokan már idejekorán felfedezték, különösebb személyes politikai vagy gazdasági érdektől mentesen, említsük itt meg E. M. Remarque regényeit, vagy Sartre Egy vezér gyermekkora című kisregényét. Túlzás lenne ugyanakkor azt állítani, hogy a harmincas évek Európája fasiszta lett volna, összességükben véve az erőszakos, zavaros miszticizmusra hajló mozgalmak elutasítottsága nagyobb volt, mint elfogadottságuk – az NSDAP még fénykorában sem érte el a szavazatok 40 százalékát. Megerősödésük az akkori demokratikus rendszerek hiányosságainak, és még inkább politikai ellenfeleik tökéletlenségének köszönhető – ugyanakkor eszmerendszerüknek egyes elemei kétségtelen részei voltak a kor közbeszédének, közöttük sok olyan dolog is, amely ma már nem szalonképes.
A kötet nem rendelkezik külön bibliográfiával, forráslistával, így aki a forrásokban szeretne elmélyülni, kénytelen figyelmet fordítani a lábjegyzetekre. Akik csak belelapoznának a könyvbe, azok számára is egyből kiderül, hogy a szerző nem vágott bele a megírást jelentő vállalkozásba anélkül, hogy ne ismerné behatóan Cioran munkásságát, amelyet saját bevallása szerint románul és franciául olvasott először, ezt egészíti ki más forrásból származó ismereteivel: életrajzi utalásokkal, előző kutatásokból származó levéltári hivatkozásokkal. Külön élvezet volt számomra egy-egy érintőleges fontosságú, de a maga nemében kimondottan érdekes aspektus megemlítése, mint például a 107-ik oldalon a „torockói legenda” futólag történő megemlítése, Jakó Zsigmond professzor egyik írása kapcsán, amely a torockói történelmi eredettudat alapját demitizálja. De ide tartozik a ciorani erdélyiség kritikája, amelynek során helyesen veszi észre Miskolczy, hogy az erdélyi román történészek ma is „nacionalista papáik mondókáival tetszelegnek az elfogulatlan européer szerepében vagy Erdély történeti szintéziseik a hagyományos nacionalista narratívákhoz illeszkednek”. (182. o.) Velük állítja szembe a felkapott bukaresti történészt, Lucian Boiát, aki hivatásos demitizálóként van jelen a kortárs román történész-szakmában már a kilencvenes évek óta. E sorok szerzője nem hallgathatja el azt, hogy Lucian Boiát nemcsak nacionalisták kritizálják, hanem kimondottan szakmai alapon is kap hideget-meleget, főleg amióta szaktörténészi munkássága egy bestseller-írójává alakult át, ezzel együtt, mint jelenség fontos és a maga módján szükséges a történetírásban.
A kötet fő érdemeit nehéz volna jobban összefoglalni, mint azt a hátsó borítóján található fülszöveg teszi: kétségkívül jó pár dolgot tisztáz, és jól árnyalja a ciorani gondolkodás összképét és az ezt meghatározó mechanizmusokat. Minden további nélkül lehet ajánlani a témával behatóbban foglalkozó szakemberek számára, ugyanakkor a korral vagy a ciorani gondolkodás számára keretet biztosító művelődéstörténettel, politikai korszellemmel általánosabb szempontból foglalkozók számára is hasznos lehet.
*Miskolczy Ambrus, Cioran hosszú kamaszkora, avagy mi legyen a fasiszta múlttal? Gondolat kiadó, Budapest, 2014.
