Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A diktatúrákról

Véleményem szerint a szakmai etikára adó szakember ne politizáljon a szakma űzése közben, de azért a szeme ettől függetlenül nyitva lehet. Úgy vélem, nem véletlen, hogy egy napjaink autoriter rendszereiről szóló könyvet Magyarországon a HVG kiadója ad ki, mint ahogy a fülszöveg vége is az, hogy „számunkra is fontos tanulsággal szolgál arról, hogyan őrizhetjük meg saját függetlenségünket”. Részemről ennyi az utalás érzékeltetvén, hogy ez az aspektus sem kerülte el a figyelmemet, mint ahogy a magyar aktuálpolitikát akár csak nagyvonalakban is ismerő, iránta érdeklődő másokét se fogja. A továbbiakban pedig tényleg csak magának a könyvnek tartalmáról szeretnék írni.

A szerző, William J. Dobson, újságíró, külpolitikai elemző, és nem felesleges felsorolni azt sem, hogy milyen helyeken dolgozott: A Foreign Affairs, a Newsweek, az International és a Foreign Policy szerkesztője volt, cikkei, tanulmányai pedig a The New York Times, a The Washington Post, a Financial Times és a The Wall Street Journalban jelentek meg. Jelen pillanatban a Slate magazin szerkesztője, több televíziós és rádiós talkshow-ban is szerepelt elemzőként. Szakterülete a Távol-Kelet, de nem csak, korábbi munkásságát tekintve nézőpontja globális, és kedveli az összehasonlító módszertant is. Mostani – első és mindmáig egyetlen kötete – 2012-ben jelent meg eredetiben, 2014-ben pedig magyar fordításban. A könyvet végigolvasva megállapítható, hogy megírására jól felkészült, a gyűjtött anyag sok munkát jelenthetett a szerzőnek, ráadásul stílusa magával ragadó. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő a szerző oldalán megtalálható rengeteg dicséret, elismerés. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy ezek a dicséretek kivétel nélkül egytől egyig az angolszász kultúrkörből erednek, és nem véletlenül. Az amerikai patriotizmus, a neoliberális diskurzus még nem feltétlenül múlta idejét - bizonyíték rá, hogy az USA, és utóbbi esetben legtöbbször az EU vezetői szervei is hivatalos diskurzusokban ezt a megközelítést, argumentációt használják. Ugyanakkor mára már alaposan megkopott, sok helyütt a világon – beleértve az Egyesült Államokat is – inkább vált ki ironikus mosolyt, mint elismerést, és maga a stílus, bizonyos események tükrében, hiteltelenné teheti a könyvnek egész mondanivalóját, mely máskülönben azonban, szigorúan az esettanulmány tükrében nézve, a szerző értékelése, értékítélete meg is felel a valóságnak.

2012-ben megjelent könyvében négy nagy esettanulmányban vizsgálja a szerző az autoriter választási rendszerek kiépülését, vagy még inkább tudatos kiépítését. A putyini Oroszország, a kontinentális Kína, Hugo Chavez (azóta már Maduro) Venezuelája és a Mubarak-­család Egyiptoma tükrében, megemlítésre kerül még a maláj példa, az arab tavasz tunéziai epizódja, valamint az ukrajnai narancsos forradalom (a kötet megjelenésekor még nem volt Majdan) is. A szerző szemében világos a különbség ezek között az autoriter hatalmi berendezkedések és a működő demokráciák, másrészt pedig a tényleges diktatúrák között: az autoriter rendszerek igyekeznek adni a látszatra, erőskezű vezetőik nyitottak bizonyos népigények meghallgatására, ugyanakkor a hatalmak szétválasztása legfeljebb csak papíron működik. Ellenzék ugyan létezik, de törvényes és törvénytelen eszközökkel korlátozott a mozgástere. Itt beszélhetnénk arról, hogy miről is nem szól, de szólhatott volna még a könyv: például a közép-ázsiai autoriter posztszovjet köztársaságokról érdekes esettanulmányok lehettek volna, akárcsak Morales Bolíviája, Lukasenko Fehéroroszországa, vagy pedig nagyon sok afrikai ország. Ha már demokrácia­deficitnél tartunk, szólhatott volna az Amerikai Egyesült Államokban is fellelhető jelenségekről – itt jelzem, nem lehet az Amerikai Egyesült Államok ténylegesen demokratikus, de rigid, sok szempontból idejétmúlt belső rendjét Venezuelához hasonlítani. De mikor az aránytalan parlamenti mandátumosztó rendszert rója fel a szerző Chaveznek, illene az elektoros elnökválasztási rendszert is szem előtt tartani. Vagy ha arab tavaszról van szó, Jemenről és Bah­reinről is bekerülhetett volna pár sor. Ezzel együtt a kötet forrásértékét nem szabad lebecsülni.

A nyolc tematikus fejezet közül néhány beszélő címmel rendelkezik. Akár ránézésre is meg lehet állapítani, hogy „a cár” Putyint, az „El Comandante” Hugo Chavezt, „a fáraó” pedig Hosni Mubarakot jellemzi (most tekintsük el attól, hogy az ókori egyiptomiak államfője volt a fáraó, egy arab vezetőhöz a kalifa vagy szultán cím illett volna jobban, ez szőrszálhasogatás lenne annak a tükrében, hogy a mai arab Egyiptom tiszteli az ország ókori hagyományait). Mások viszont egy-egy csoport köré épülnek fel, ezek közül legjobb, legeredetibb A profik című, mely rendszerellenes civil mozgalmak szerveződését mutatja be (akiket mások, más szóhasználatban, felforgatóknak neveznének).

A kötet forrásanyaga gazdag, a kritikai apparátust jól alkalmazza a szerző. A források két kategóriára oszthatóak: interjúkra és szakirodalomra. Az interjúk nagy része helyszínen készült; ezek közül kiemelném a venezuelai ellenzék vezetőjével, – a Chavezt is, Madurót is kis híján legyőző – Henrique Caprilessel, vagy az azóta már tragikus véget ért Borisz Nyemcovvval készített interjút – és az írott szakirodalmat is jól ismeri. Kiemelendő, hogy a 21. századi szerző otthonosan mozog a blogok, a Facebook, a Youtube és egyéb internetes források világában is, ami azért nem lebecsülendő a forráskritika szempontjából.

Felmerülhet a kérdés, hogy elsősorban történetírói vagy inkább újságírói szempontból gondolkozott a szerző, mikor könyvét megírta. Ha a stílust nézzük mindenképpen az újságírói aspektus dominál: ha a tartalmat nézzük, mindenképpen igényesnek kell mondanunk. Még ha értelmezéseit nem is nevezhetjük minden közegben abszolút értékű kinyilatkozatásnak. Ezzel együtt élvezetes olvasmány, mindazok számára, akiket a tárgyalt problematika kicsit is érdekel.

* William J. Dobson, Diktatúra 2.0 – A 21. századi zsarnokok természetrajza, HVG könyvek, 2014

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.

Újabb könyve jelent meg dr. Barabás László néprajzkutatónak, főiskolai tanárnak Szikonyország eltűnőben? címmel. A néprajzi tanulmányokat, közléseket tartalmazó, ötszáz oldalt meghaladó terjedelmű kötetet a székelyudvarhelyi székhelyű művelődési intézet, a Har­gita Megyei Hagyományőrzési Forrásközpont adta ki.*

A történelemírás nagyon sokáig a nagy eseményeket formáló és alakító politikusok, egyházfők, szellemi és morális kánont meghatározó személyek életrajzaiból állott. Az emberi történelem 5000 éves írott történelmének ókori történeti forrásai legtöbbször uralkodók politikai propagandája nyomán örökítették meg a múlt eseményeit. 

Forrongó, néha irányt vesztett korunkban, a modern, digitális eszközök uralmának világában üde színfolt, ha valaki a Gutenberg-galaxis csillagképéhez hűen, következetesen kitart a hagyományos technika nyújtotta eszközök és lehetőségek kínálta lehetőségek mellett; olyan értékeket tesz asztalunkra, amelyet semmilyen vírus nem törölhet le, amit bármikor kézbe vehetünk, lapozgatva elmerülhetünk benne, kettős célzattal: az ismeretszerzés vagy nosztalgia ébresztette/keltette vággyal. Miként is lenne másként Misztótfalusi Kis Miklós szűkebb pátriájában, hozzá hasonlóan a míves szakmát a művészet rangjára emelve. 

erdély és az erdélyiek

Minden táj lakóját érdekli, hogyan vélekednek szülőföldjéről a távoli országból érkezők, mit vesznek észre, mire figyelnek fel, mit dicsérnek és mit kárhoztatnak. Erdélyről nagyon kevés ilyen feljegyzés született a 19. század közepéig, de akkor egyszerre két ide nősülő „nagy nemzet” fia is könyvvel adózott e kis országnak. Ezeket a terjedelmes munkákat a közelmúltig alig-alig ismerték, csak részletek jelentek meg belőlük magyar nyelven.