Véleményem szerint a szakmai etikára adó szakember ne politizáljon a szakma űzése közben, de azért a szeme ettől függetlenül nyitva lehet. Úgy vélem, nem véletlen, hogy egy napjaink autoriter rendszereiről szóló könyvet Magyarországon a HVG kiadója ad ki, mint ahogy a fülszöveg vége is az, hogy „számunkra is fontos tanulsággal szolgál arról, hogyan őrizhetjük meg saját függetlenségünket”. Részemről ennyi az utalás érzékeltetvén, hogy ez az aspektus sem kerülte el a figyelmemet, mint ahogy a magyar aktuálpolitikát akár csak nagyvonalakban is ismerő, iránta érdeklődő másokét se fogja. A továbbiakban pedig tényleg csak magának a könyvnek tartalmáról szeretnék írni.
A szerző, William J. Dobson, újságíró, külpolitikai elemző, és nem felesleges felsorolni azt sem, hogy milyen helyeken dolgozott: A Foreign Affairs, a Newsweek, az International és a Foreign Policy szerkesztője volt, cikkei, tanulmányai pedig a The New York Times, a The Washington Post, a Financial Times és a The Wall Street Journalban jelentek meg. Jelen pillanatban a Slate magazin szerkesztője, több televíziós és rádiós talkshow-ban is szerepelt elemzőként. Szakterülete a Távol-Kelet, de nem csak, korábbi munkásságát tekintve nézőpontja globális, és kedveli az összehasonlító módszertant is. Mostani – első és mindmáig egyetlen kötete – 2012-ben jelent meg eredetiben, 2014-ben pedig magyar fordításban. A könyvet végigolvasva megállapítható, hogy megírására jól felkészült, a gyűjtött anyag sok munkát jelenthetett a szerzőnek, ráadásul stílusa magával ragadó. Éppen ezért egyáltalán nem meglepő a szerző oldalán megtalálható rengeteg dicséret, elismerés. Ugyanakkor azt is kell látni, hogy ezek a dicséretek kivétel nélkül egytől egyig az angolszász kultúrkörből erednek, és nem véletlenül. Az amerikai patriotizmus, a neoliberális diskurzus még nem feltétlenül múlta idejét - bizonyíték rá, hogy az USA, és utóbbi esetben legtöbbször az EU vezetői szervei is hivatalos diskurzusokban ezt a megközelítést, argumentációt használják. Ugyanakkor mára már alaposan megkopott, sok helyütt a világon – beleértve az Egyesült Államokat is – inkább vált ki ironikus mosolyt, mint elismerést, és maga a stílus, bizonyos események tükrében, hiteltelenné teheti a könyvnek egész mondanivalóját, mely máskülönben azonban, szigorúan az esettanulmány tükrében nézve, a szerző értékelése, értékítélete meg is felel a valóságnak.
2012-ben megjelent könyvében négy nagy esettanulmányban vizsgálja a szerző az autoriter választási rendszerek kiépülését, vagy még inkább tudatos kiépítését. A putyini Oroszország, a kontinentális Kína, Hugo Chavez (azóta már Maduro) Venezuelája és a Mubarak-család Egyiptoma tükrében, megemlítésre kerül még a maláj példa, az arab tavasz tunéziai epizódja, valamint az ukrajnai narancsos forradalom (a kötet megjelenésekor még nem volt Majdan) is. A szerző szemében világos a különbség ezek között az autoriter hatalmi berendezkedések és a működő demokráciák, másrészt pedig a tényleges diktatúrák között: az autoriter rendszerek igyekeznek adni a látszatra, erőskezű vezetőik nyitottak bizonyos népigények meghallgatására, ugyanakkor a hatalmak szétválasztása legfeljebb csak papíron működik. Ellenzék ugyan létezik, de törvényes és törvénytelen eszközökkel korlátozott a mozgástere. Itt beszélhetnénk arról, hogy miről is nem szól, de szólhatott volna még a könyv: például a közép-ázsiai autoriter posztszovjet köztársaságokról érdekes esettanulmányok lehettek volna, akárcsak Morales Bolíviája, Lukasenko Fehéroroszországa, vagy pedig nagyon sok afrikai ország. Ha már demokráciadeficitnél tartunk, szólhatott volna az Amerikai Egyesült Államokban is fellelhető jelenségekről – itt jelzem, nem lehet az Amerikai Egyesült Államok ténylegesen demokratikus, de rigid, sok szempontból idejétmúlt belső rendjét Venezuelához hasonlítani. De mikor az aránytalan parlamenti mandátumosztó rendszert rója fel a szerző Chaveznek, illene az elektoros elnökválasztási rendszert is szem előtt tartani. Vagy ha arab tavaszról van szó, Jemenről és Bahreinről is bekerülhetett volna pár sor. Ezzel együtt a kötet forrásértékét nem szabad lebecsülni.
A nyolc tematikus fejezet közül néhány beszélő címmel rendelkezik. Akár ránézésre is meg lehet állapítani, hogy „a cár” Putyint, az „El Comandante” Hugo Chavezt, „a fáraó” pedig Hosni Mubarakot jellemzi (most tekintsük el attól, hogy az ókori egyiptomiak államfője volt a fáraó, egy arab vezetőhöz a kalifa vagy szultán cím illett volna jobban, ez szőrszálhasogatás lenne annak a tükrében, hogy a mai arab Egyiptom tiszteli az ország ókori hagyományait). Mások viszont egy-egy csoport köré épülnek fel, ezek közül legjobb, legeredetibb A profik című, mely rendszerellenes civil mozgalmak szerveződését mutatja be (akiket mások, más szóhasználatban, felforgatóknak neveznének).
A kötet forrásanyaga gazdag, a kritikai apparátust jól alkalmazza a szerző. A források két kategóriára oszthatóak: interjúkra és szakirodalomra. Az interjúk nagy része helyszínen készült; ezek közül kiemelném a venezuelai ellenzék vezetőjével, – a Chavezt is, Madurót is kis híján legyőző – Henrique Caprilessel, vagy az azóta már tragikus véget ért Borisz Nyemcovvval készített interjút – és az írott szakirodalmat is jól ismeri. Kiemelendő, hogy a 21. századi szerző otthonosan mozog a blogok, a Facebook, a Youtube és egyéb internetes források világában is, ami azért nem lebecsülendő a forráskritika szempontjából.
Felmerülhet a kérdés, hogy elsősorban történetírói vagy inkább újságírói szempontból gondolkozott a szerző, mikor könyvét megírta. Ha a stílust nézzük mindenképpen az újságírói aspektus dominál: ha a tartalmat nézzük, mindenképpen igényesnek kell mondanunk. Még ha értelmezéseit nem is nevezhetjük minden közegben abszolút értékű kinyilatkozatásnak. Ezzel együtt élvezetes olvasmány, mindazok számára, akiket a tárgyalt problematika kicsit is érdekel.
* William J. Dobson, Diktatúra 2.0 – A 21. századi zsarnokok természetrajza, HVG könyvek, 2014
