Milyen dilemmák gyötörnek egy száguldó riportert, amikor úgy kell tudósítania hátborzongató bűnesetek szemtanúiról, tekintélyuralmi rendszerek áldozatairól, természeti csapások elszenvedőiről, hogy a történetek szereplőinek emberi méltóságán és személyi biztonságán emiatt csorba ne essék? Interjú a jelenkori magyar nyelvű újságírás egyik legizgalmasabb egyéniségével, a parajdi születésű Lukács Csaba publicistával.
Nekünk is szembesülnünk kell azzal, hogy a könyv mennyire hátra szorult abban az információözönben, amely nem csak körülvesz bennünket, de agresszivitással ostromol.
A kolozsvári Világhírnév kiadónál folyó év február 30-án megjelent O istorie a maghiarilor című kötet egy kolozsvári magyar–román fiatal történész–pedagógus csoport műve. A szerzők szilárd meggyőződése, hogy a románságnak egy bizonyos részéről valós érdeklődés mutatkozik a téma iránt. A magyar történelemszemlélet alapján született műben az olyan eseményekről ahol a román és magyar álláspont eltér, a román változat is ismertetve lett. A kötet mindvégig a tudományosság talaján maradva, de alapvetően közérthető, olvasmányos formában foglalta össze a magyarság évszázadait a kezdetektől napjainkig.
A Kriza János Néprajzi Társaság vezetősége 2000-ben úgy határozott, hogy a Moldvához közel fekvő háromszéki Zabolán kezdeményezi egy csángó múzeum alapítását. Választásunk azért is esett erre a településre, mivel az 1974-től itt működő tájház keretében jelentős, csángó falvakból származó tárgyi gyűjtemény jött létre fokozatosan. 2003. szeptember 14-én nyitottuk meg A moldvai csángómagyarok hagyományos népművészete című első alapkiállításunkat.
Mérában 120 éves hagyománya van a bivalytenyésztésnek. A mérai ember jól értett és ért ma is ennek az állatnak a tenyésztéséhez. A 20. század első évtizedeivel kezdődően, egészen a kollektivizálásig (1962) valóságos bivalykultusz alakult ki a faluban. Ha néhány mérai összegyűlt valahol, vagy utazott valahova, beszélgetésük középpontjában a bivaly állott.
Alburnus Maior, Verespatak, Goldbach, Rotseifen, Gultbach, Roşia Montană… s vajon még hány neve volt a történelem folyamán? Mert az itteni aranyat évezredek óta ismerték és bányászták a történelem viharában egymást váltó, vagy egymással együtt élő nemzetek.
A sakkterápiás módszert több mint két éve találtam ki, azóta folyamatosan finomítom, csiszolom. Minden játszma és az azt követő beszélgetés segít abban, hogy a módszert minél jobban hasznosítsam terápiás céllal. Egy-egy sakkterápiás beszélgetés után, hiszem, hogy nincsen vesztes, hanem mindketten nyerünk.
A Kriza János Néprajzi Társaság éppen kiemelten fontos szerepére való tekintettel a Magyar Kultúra Napjának ünnepi műsorában három csángó szerzőtől elsősorban csángóknak, de másoknak is szóló könyvet mutattak be, a zabolai Csángó Néprajzi Múzeumból pedig ízelítőt hoztak – főleg régi fényképeket, dokumentumokat – a társaság Mikes utcai székházának előadótermébe, Kolozsvárra.
A kötetbemutatókon nemcsak magáról a műről, hanem a bemutatott mű geneziséről is szoktak, lehet, sőt olykor kifejezetten szükséges beszélni. Úgy gondolom, hogy ez most, Perka Mihály Rãdãcini [Gyökerek]* című könyvének bemutatásakor mindenképpen indokolt.
A kötet szerzőjének, Nyisztor Tinkának első, a témához kapcsolódó tanulmánya több mint tizenöt esztendővel ezelőtt a moldvai táplálkozáskultúra egyik meghatározó sajátosságára, a levesétel szerepére világított rá, s rögtön az Ethnographia lapjain jelent meg. Szakdolgozata (Ebéd és vacsora. A táplálkozáskultúra szerkezete egy moldvai faluban) a táplálkozási kutatások Günther Wiegelmann kezdeményezte irányába sorolható, amely az étkezések rendszerét állítja a vizsgálat középpontjába.
