Sokan megkérdezték, miért hozták létre, és miért ezt a nevet viseli? Azért, mert Mérában 120 éves hagyománya van a bivalytenyésztésnek. A mérai ember jól értett és ért ma is ennek az állatnak a tenyésztéséhez. A 20. század első évtizedeivel kezdődően, egészen a kollektivizálásig (1962) valóságos bivalykultusz alakult ki a faluban.
Ha néhány mérai összegyűlt valahol, vagy utazott valahova, beszélgetésük középpontjában a bivaly állott. Emlékszem, hogy kisgyermek koromban „bivalyosdit” játszottunk: a feldarabolt tűzifából istállót építettünk s ebbe kötöttük be tűzifa-bivalyainkat, adtuk-vettük egymás közt azokat.
A legtöbben arra törekedtek, hogy szép és jó bivalyokat tartsanak. Sokszor hallottam, amint a gazda így becézi jószágát: csá kedves, csá. Többen megjegyezték, hogy a mérai ember számára a bivaly az életet jelentette. Igazuk volt. Sokan kitartottak a bivalytenyésztés mellett a kollektivizálás után is – bár nehezebb körülmények között –, ennek felbomlása után mintha megnőtt volna az érdeklődés az állattenyésztés iránt, de sajnos ez a nekibuzdulás nem tartott sokáig. A bivalytartáshoz nem csak hozzáértésre, megszállottságra volt szükség, hanem rengeteg kellékre is. Csak ezek segítségével lehetett sikeres a bivallyal való foglalkozás.
Mindezeket figyelembe véve született meg a helybéli Kankalin Egyesület döntése: bivalymúzeumot létesítünk. Őrizzük meg ezeket a tárgyakat, eszközöket, melyek elődeink mindennapjához tartoztak. Mutassuk meg az utódoknak, hogy mi minden volt része apáink, nagyapáink küzdelmes életének, és mondjuk el azt is, hogy mennyi verejték tapad ezekhez. Legyen ez a múzeum a kegyelet, köszönet és az elismerés jele azért, amiért ezt a sok tudást igénylő foglalkozást, a bivalytenyésztést választották.
A gazdálkodó embernek nagyon sok mindenhez kellett értenie ahhoz, hogy a rendelkezésére álló kellékeket használja. Hiába volt legalább két bivalya, szekér nélkül ki sem mozdulhatott az udvaráról. Ezt többféleképpen kellett „felöltöztetni”: egyféleképpen az egyszerű szállításhoz (malomba menéskor, trágyahordáskor), másképpen a széna, szalma, gabonakévék szállításakor, „levetkőztetni” fahordáskor (ilyenkor csak a „rakoncák” maradtak meg elöl-hátul), felszerelni a lészákat kukoricaszedéskor. A múzeumban őrzött szekeret az utolsó mérai kerekes (bognár) készítette saját magának, az utódok adománya.
A bivalyszánt télen fa- meg trágyahordásra használták.
Ahhoz, hogy a gazdaember kenyérgabonáját és más haszonnövényeit megtermessze, szüksége volt arra, hogy földjeit felszántsa. Erre különböző típusú – az adott kornak megfelelő – ekét használt. Őrzünk múzeumunkban a 19. századból származó egyszerű faekét, későbbi talyigás és csikoltyús faekét, „kombinált” ekét (vaskerekű talyigával, fagerendellyel), vasból készült „szakekét” kabolával, újabb típusú váltóekét. Főleg a két utóbbinak a beállítása igényelt hozzáértést, a barázda szélességének és mélységének a megválasztásakor figyelembe kellett venni a talaj minőségét, az elővetemény jellegzetességeit is.
A munkavégző állatokat járomba fogták, ennek többféle változatát tudjuk bemutatni: a legegyszerűbbektől a faragott és festettekig, a legújabb is több mint 50 éves, a legrégibb meghaladja a 100-at.
Szántáskor, boronáláskor, meg akkor, amikor a szekérbe négy bivalyt fogtak, ténzsulát használtak. Ennek is több változatát sikerült beszerezni: sima ténzsulafűstől az évszámmal ellátott kopjafás faragású, festett és gyöngyvirágos díszítésűig.
Ha a bivalyt befogták, akkor biztatni is kellett, hiszen köztudomású, hogy nem tartozik a legserényebb állatok közé – ezért korbácsot, bűrostort használtak. A bivaly tisztítását vakaróval végezték. A villanyvilágítás bevezetése előtt (1951) reggel és este petróleumos istállólámpást használtak a pajtában.
Az igázásra gyakrabban használt állatokat (ökörbivaly, meddő tehénbivaly) megvasalták, körmükre kovács által készített patkót vertek, ezek közül is bemutatunk néhányat a gyűjteményben.
Az 1970-es évekig főleg szamárral jártak fejni, erre felpakolták a fejőedényeket, a takarmánnyal teli iszákot, s még fel is ültek a nyeregbe. Később lószekérrel kezdtek el fejni járni (napjainkban is), de a fejés régen is úgy történt, mint ma. Fejéskor a gazda különböző alakú, egy- vagy háromlábú fejőszékre ült, a tejet fejőfazékba fejte. A tejet a legelőről szamárnyeregre akasztható bödönökben (egyik oldalon lapos kandérokban) hozták haza, a kerek kandérokat az iszákba rakták. Általában az utóbbiakkal vitték a tejet a csarnokba is. Miután hazahozták a tejet, legépelték, azaz tejszeparátorral elválasztották a tejszínt a soványtejtől, előbbiből tejföl, majd vaj, utóbbiból tehéntúró (soványtúró) készült. A tej feldolgozására szeparátort használtak, a múzeumban őrzött három gép közül kettő még működőképes.
A múlt század húszas éveivel kezdődően kétkerekű lovas kocsival szállították a tejet, tejtermékeket Kolozsvárra, erről egy 1942-ben készült felvétel tanúskodik.
Az állatot bivalylánccal kötötték a jászolhoz vagy a karóhoz, de a szekérnél használtak még kisláncot, kurtaláncot, közláncot, hosszúláncot.
A bivalytartással kapcsolatos tevékenységet fényképek segítségével mutatjuk be. Ezek között vannak olyanok, amelyek 50-60 évvel ezelőtt készültek, de találhatók az utóbbi tíz évben készült felvételek is. Szintén fényképek segítségével mutatjuk be a csordát (gulyát), a már dagonyázó kisborjútól kezdve a különböző szarvállású bivalytehenekig és a bivalybikáig.
Látványos a kolompgyűjteményünk (Mérában harangnak nevezik, a kolomp szót régen sem használták, s ma sem divatos). Ezeket főleg volt csobánoktól (pásztoroktól) vásárolták meg, a nagyobbakat dubának hívták, s hívják ma is a méraiak. Utóbbiakat a „kajtár” bivalyokra rakták, azokra, amelyek gyakran elszöktek a csordából s a tilosban legeltek. A harangokra azért is szükség volt, hogy a pásztor tudja követni, ellenőrizni őket a legelőn. Legalább egy-két bivalya nyakába a tulajdonos kisebb harangokat (kopogókat) szokott rakni, ezek jelezték a gazdának az istállóban tartott állatok mozgását. Előfordult, hogy különböző szezonmunkák alkalmával (búzahordás, ganéhordás) négy bivalyt is szekérbe fogtak, az összest „felharangozták”. A gyűjteményben néhány csengettyű is látható, ezeket juhokra és lovakra tették. A pásztoroktól vásárolt 50 kolompon kívül, az összes többi tárgyat 60 mérai család adományozta. Köszönet érte!
A takarmánynak valót kaszával kaszálták le, a szénát favillával, vasvillával, gereblyével forgatták és gyűjtötték össze.
Található még a múzeumban a múlt század 30-40-es éveiből származó, legelővel és legeltetéssel kapcsolatos kimutatás, valamint egy, a 19. század végéről származó falutérkép, mely a napjainkban is használt legelőket mutatja be.
Falunkban még őrizzük minden egyes határrésznek: szántónak, kaszálónak, legelőnek, erdőnek az elnevezését. Ezeket egy 1942-ből származó színes tábla őrzi. Rendelkezünk egy Kalotaszeg térképpel is, ennek segítségével az érdeklődők könnyen azonosíthatják Erdély szívében Mérát.
A bivalymúzeumot 2009-ben avattuk fel ünnepélyes keretek között. Azóta nagyon sokan meglátogatták: óvodások, iskolások, főiskolások és sok-sok érdeklődő. Voltak vendégeink Magyarországról, Délvidékről, Felvidékről, Németországból, Hollandiából, Franciaországból, Írországból, Kanadából, Japánból. Büszkén valljuk, hogy eddig ez az egyetlen bivalymúzeum Romániában!
