Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A mérai bivalymúzeum

Sokan megkérdezték, miért hozták létre, és miért ezt a nevet viseli? Azért, mert Mérában 120 éves hagyománya van a bivalytenyésztésnek. A mérai ember jól értett és ért ma is ennek az állatnak a tenyésztéséhez. A 20. század első évtizedeivel kezdődően, egészen a kollektivizálásig (1962) valóságos bivalykultusz alakult ki a faluban.


Bivalymúzeum Mérán

Ha néhány mérai összegyűlt valahol, vagy utazott valahova, beszélgetésük középpontjában a bivaly állott. Emlékszem, hogy kisgyermek koromban „bivalyosdit” játszottunk: a feldarabolt tűzifából istállót építettünk s ebbe kötöttük be tűzifa-bivalyainkat, adtuk-vettük egymás közt azokat.

A legtöbben arra törekedtek, hogy szép és jó bivalyokat tartsanak. Sokszor hallottam, amint a gazda így becézi jószágát: csá kedves, csá. Többen megjegyezték, hogy a mérai ember számára a bivaly az életet jelentette. Igazuk volt. Sokan kitartottak a bivalytenyésztés mellett a kollektivizálás után is – bár nehezebb körülmények között –, ennek felbomlása után mintha megnőtt volna az érdeklődés az állattenyésztés iránt, de sajnos ez a nekibuzdulás nem tartott sokáig. A bivalytartáshoz nem csak hozzáértésre, megszállottságra volt szükség, hanem rengeteg kellékre is. Csak ezek segítségével lehetett sikeres a bivallyal való foglalkozás.

Mindezeket figyelembe véve született meg a helybéli Kankalin Egyesület döntése: bivalymúzeumot létesítünk. Őrizzük meg ezeket a tárgyakat, eszközöket, melyek elődeink mindennapjához tartoztak. Mutassuk meg az utódoknak, hogy mi minden volt része apáink, nagyapáink küzdelmes életének, és mondjuk el azt is, hogy mennyi verejték tapad ezekhez. Legyen ez a múzeum a kegyelet, köszönet és az elismerés jele azért, amiért ezt a sok tudást igénylő foglalkozást, a bivalytenyésztést választották.

A gazdálkodó embernek nagyon sok mindenhez kellett értenie ahhoz, hogy a rendelkezésére álló kellékeket használja. Hiába volt legalább két bivalya, szekér nélkül ki sem mozdulhatott az udvaráról. Ezt többféleképpen kellett „felöltöztetni”: egyféleképpen az egyszerű szállításhoz (malomba menéskor, trágyahordáskor), másképpen a széna, szalma, gabonakévék szállításakor, „levetkőztetni” fahordáskor (ilyenkor csak a „rakoncák” maradtak meg elöl-hátul), felszerelni a lészákat kukoricaszedéskor. A múzeumban őrzött szekeret az utolsó mérai kerekes (bognár) készítette saját magának, az utódok adománya.
A bivaly­szánt télen fa- meg trágyahordásra használták.

Ahhoz, hogy a gazdaember kenyérgabonáját és más haszonnövényeit megtermessze, szüksége volt arra, hogy földjeit felszántsa. Erre különböző típusú – az adott kornak megfelelő – ekét használt. Őrzünk múzeumunkban a 19. századból származó egyszerű faekét, későbbi talyigás és csikoltyús faekét, „kombinált” ekét (vaskerekű talyigával, fagerendellyel), vasból készült „szakekét” kabolával, újabb típusú váltóekét. Főleg a két utóbbinak a beállítása igényelt hozzáértést, a barázda szélességének és mélységének a megválasztásakor figyelembe kellett venni a talaj minőségét, az elővetemény jellegzetességeit is.

A munkavégző állatokat járomba fogták, ennek többféle változatát tudjuk bemutatni: a legegyszerűbbektől a faragott és festettekig, a legújabb is több mint 50 éves, a legrégibb meghaladja a 100-at.

Szántáskor, boronáláskor, meg akkor, amikor a szekérbe négy bivalyt fogtak, ténzsulát használtak. Ennek is több változatát sikerült beszerezni: sima ténzsulafűstől az évszámmal ellátott kopjafás faragású, festett és gyöngyvirágos díszítésűig.

Ha a bivalyt befogták, akkor biztatni is kellett, hiszen köztudomású, hogy nem tartozik a legserényebb állatok közé – ezért korbácsot, bűrostort használtak. A bivaly tisztítását vakaróval végezték. A villanyvilágítás bevezetése előtt (1951) reggel és este petróleumos istállólámpást használtak a pajtában.

Az igázásra gyakrabban használt állatokat (ökörbivaly, meddő tehénbivaly) megvasalták, körmükre kovács által készített patkót vertek, ezek közül is bemutatunk néhányat a gyűjteményben.

Az 1970-es évekig főleg szamárral jártak fejni, erre felpakolták a fejőedényeket, a takarmánnyal teli iszákot, s még fel is ültek a nyeregbe. Később lószekérrel kezdtek el fejni járni (napjainkban is), de a fejés régen is úgy történt, mint ma. Fejéskor a gazda különböző alakú, egy- vagy háromlábú fejőszékre ült, a tejet fejőfazékba fejte. A tejet a legelőről szamárnyeregre akasztható bödönökben (egyik oldalon lapos kandérokban) hozták haza, a kerek kandérokat az iszákba rakták. Általában az utóbbiakkal vitték a tejet a csarnokba is. Miután hazahozták a tejet, legépelték, azaz tejszeparátorral elválasztották a tejszínt a soványtejtől, előbbiből tejföl, majd vaj, utóbbiból tehéntúró (soványtúró) készült. A tej feldolgozására szeparátort használtak, a múzeumban őrzött három gép közül kettő még működőképes.

A múlt század húszas éveivel kezdődően kétkerekű lovas kocsival szállították a tejet, tejtermékeket Kolozsvárra, erről egy 1942-ben készült felvétel tanúskodik.

Az állatot bivalylánccal kötötték a jászolhoz vagy a karóhoz, de a szekérnél használtak még kisláncot, kurtaláncot, közláncot, hosszúláncot.

A bivalytartással kapcsolatos tevékenységet fényképek segítségével mutatjuk be. Ezek között vannak olyanok, amelyek 50-60 évvel ezelőtt készültek, de találhatók az utóbbi tíz évben készült felvételek is. Szintén fényképek segítségével mutatjuk be a csordát (gulyát), a már dagonyázó kisborjútól kezdve a különböző szarvállású bivalytehenekig és a bivalybikáig.

Látványos a kolompgyűjteményünk (Mérában harangnak nevezik, a kolomp szót régen sem használták, s ma sem divatos). Ezeket főleg volt csobánoktól (pásztoroktól) vásárolták meg, a nagyobbakat dubának hívták, s hívják ma is a méraiak. Utóbbiakat a „kajtár” bivalyokra rakták, azokra, amelyek gyakran elszöktek a csordából s a tilosban legeltek. A harangokra azért is szükség volt, hogy a pásztor tudja követni, ellenőrizni őket a legelőn. Legalább egy-két bivalya nyakába a tulajdonos kisebb harangokat (kopogókat) szokott rakni, ezek jelezték a gazdának az istállóban tartott állatok mozgását. Előfordult, hogy különböző szezonmunkák alkalmával (búzahordás, ganéhordás) négy bivalyt is szekérbe fogtak, az összest „felharangozták”. A gyűjteményben néhány csengettyű is látható, ezeket juhokra és lovakra tették. A pásztoroktól vásárolt 50 kolompon kívül, az összes többi tárgyat 60 mérai család adományozta. Köszönet érte!

A takarmánynak valót kaszával kaszálták le, a szénát favillával, vasvillával, gereblyével forgatták és gyűjtötték össze.

Található még a múzeumban a múlt század 30-40-es éveiből származó, legelővel és legeltetéssel kapcsolatos kimutatás, valamint egy, a 19. század végéről származó falutérkép, mely a napjainkban is használt legelőket mutatja be.

Falunkban még őrizzük minden egyes határrésznek: szántónak, kaszálónak, legelőnek, erdőnek az elnevezését. Ezeket egy 1942-ből származó színes tábla őrzi. Rendelkezünk egy Kalotaszeg térképpel is, ennek segítségével az érdeklődők könnyen azonosíthatják Erdély szívében Mérát.

A bivalymúzeumot 2009-ben avattuk fel ünnepélyes keretek között. Azóta nagyon sokan meglátogatták: óvodások, iskolások, főiskolások és sok-sok érdeklődő. Voltak vendégeink Magyarországról, Délvidékről, Felvidékről, Németországból, Hollandiából, Franciaországból, Írországból, Kanadából, Japánból. Büszkén valljuk, hogy eddig ez az egyetlen bivalymúzeum Romániában!

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Ilyen népi alkotásokkal már ifjú koromban találkoztam, és ezeket mindig megcsodáltam. Most alkalmam volt átnézni B. Nagy Margit (1928–2007) művészettörténésznek a Reneszánsz és barokk Erdélyben című könyvét, amelyből értékes információkat kaptam ezek eredetére és fejlődésére vonatkozólag. Könyvében oklevelekre és helyi dokumentációra támaszkodva az erdélyi reneszánsz és barokk művészet alakulását követte a várak, kastélyok és udvarházak tanulmányozásával.

Haszmann Pál Péternek nagy szerepe volt abban, hogy a csernátoni tájmúzeum napjainkban is fontos szerepet játszik a helyi, a regionális székely és az össznemzeti magyar azonosságtudat megerősítésében, folyamatos újrafogalmazásában. Az elmúlt hosszú, nagyon bonyolult évtizedek alatt testvéreivel és gyermekeikkel együtt jelentős szerepet vállalt Háromszék, Székelyföld kulturális örökségének szakszerű feltárásában, megőrzésében, múzeumi reprezentációjában és továbbörökítésében.

Székelyföldön, ezen belül Alsócsernátonban létezik egy jellegzetes múzeum, amelyet immár fél évszázada keresnek fel a kíváncsi turisták a világ minden tájáról, mivelhogy ennek az élő-eleven múzeumnak a híre a világ minden tájára eljutott. Olyan ez a múzeum, mint egy hagyományos, igazi székely porta, csak annál sokkal nagyobb. Az alsócsernátoni Haszmann Pál Múzeumról van szó, ahol nemcsak a múltidéző tárgyakat találsz, hanem azt is megcsodálhatod, ahogyan a mesteremberek mívesen faragott székelykaput készítenek, ahogyan a fiatalok fafaragást, bútorfestést, ács- és asztalosmesterséget tanulnak.

bolgárkertész, marosvásárhely, kolozsvár, erdély

A növekvő városi népesség, az ipari munkásság biztos és jól jövedelmező piacot jelentett a bolgárkertészeknek, ami egyfajta húzóhatásként érvényesült a vándorlásukban. És érdemes itt azt is megjegyezni, hogy Bulgáriában jóval később indul be az a fajta iparosodás, ami magyar területeken. Tehát ilyenformán ez arra ösztönözte az ottani bolgárkertészeket, hogy az egykori Magyarország területén próbáljanak szerencsét. Bulgáriából főként a tövisvári településekről érkeztek Erdélybe és Magyarországra vendégmunkások, már a 19. század első felében. Előbb keresetükkel – a kétlaki életmódot választva – minden ősszel hazamentek, majd két-három nemzedék alatt a vándormunkás státuszból a középosztály soraiba emelkedve véglegesen letelepedhettek az itteni városokban, így Marosvásárhelyen, de Kolozsváron is. 

Kalendáriumi értelemben már tavaszi, de amúgy felettébb fura, télies reggelen indultunk mi, a moldvai delegáció, a néptáncegyesület (Romániai Magyar Néptánc Egyesület) közgyűlésére a minap. A napra pontosan érkező, Mátyás-napi jégtörés után szépen mosolygó derűbe ugyanis váratlanul belehavaztak az égi magasok. 

Régi fényképfelvételekből nyílt kiállítás a csíkszeredai és környékbeli közönségnek a Megyeháza galériában. A negyven válogatott felvétel a múlt évszázad első felének székelyföldi valóságából idéz fel jellegzetes helyzeteket és helyszíneket, illetve munkaalkalmakat.

bukovinai székelyek

A Madéfalvi Veszedelem után Bukovinába került székely-magyar népcsoport életével és megőrzött népköltészeti és népművészeti hagyományaival szinte egyedülállóan gazdag kincset ajándékozott a magyar kultúrának és néprajztudománynak. Néhány, számomra is legtöbbet jelentő vonását mutatom be most.

zsobok

Az emberiség történetében csak igen későn jelent meg az írás, az írásbeliség, lényegében a megismert ókori nagy birodalmak, a mezopotámiai, az egyiptomi, majd a földközi-tengeri – görög, makedón, római – államalakulatok hatalommal rendelkező szűk rétegének körében és kiszolgálásában. A kevésbé ismert kelet-ázsiai birodalmak írásbeliségéről nincsenek megbízható ismereteink, amit viszont tudunk, hogy ott sem alakult ki sokkal korábban, és nem volt általános a nagyobb tömegek használatában.

Időbeli gasztronómiai utazásunk nem kronológiai sorrendben fog történni. A 19. században született sorok indítanak útra, onnan visszalépünk a 16. századi fejedelmek udvarába, ahol megnézzük, milyen alapanyagokkal, főzési technikákkal dolgoztak az akkori szakácsmesterek. Ebből a világból majd nagyot dobbantva ugrunk, nem csupán időben, hanem egy teljesen más társadalmi osztály, a száz évvel ezelőtti földműves réteg konyhájába. Onnan jutunk el majd a mai, modern konyhák főzésvilágába.

kalotaszegi festett bútor

 A kazetta díszítése középen mindig vázából indul ki. A négy szélére négy tulipán kerül, majd egy-egy rózsa fent, középen és lentebb kétfelől. A tulipán érdekessége, hogy egész nagyban festik, 10–15, akár 20 cm nagyságig, felét pirosra, felét fehérre vagy sárgára. Sovány akantuszlevél szalad végig a tulipán két oldalán, középen feketével, mint a babérkoszorú levelei. A tulipán másik változata: a két széle piros, a közepe sárga. Érdekesek a rózsák. A magyar díszítő művészetben használatos kerek rózsa fekete kontúrral kellemes benyomást tesz.

Kicsit hamiskásan szoktam mondani mások csodálkozására, hogy hát kérem, én beleszülettem a kalotaszegi bútorfestésbe. Hogy lehet ez? Mert az úgy volt, hogy a régi házunkban nekünk csak egy szobánk volt, ebben laktunk négyen. Ez a szoba volt a konyha, a hálószoba, a tisztaszoba, mindig, ami kellett. A szüleim ágya előtt és az ágy végében állt egy-egy tulipános láda. A szüleim elmondása szerint a bábaasszony a tulipános ládára tette a pléh fürösztő teknőt, és engem abba pottyantott bele. Tehát tulipános ládán kezdtem a pályafutásomat, éktelen üvöltéssel. Abban a pici szobában jól megfértünk négyen. A tulipános ládák meg nem zavartak, hiszen azok voltak a szoba ékes darabjai.

Kós Károly

Tényszerűen a távolból emlékezhetem Kós Károlyra, az etnográfusra. Nagyon korán, még gimnáziumi éveimben olvastam egyik első művét a Vas megyei fazekasokról. Hamarosan kezembe kerültek a nagy politikai nyomás előtti, a gazdálkodás témakörébe vágó dolgozatai is. Lelkesen olvastam, hiszen erdélyi felmenőim világát hozta megfoghatóbb közelségbe, különben csak az idős családtagok emlékezéseire hagyatkozhattam volna.

Csata Jenő: Makfalvi házsor

A makfalvi szekeresek és fazekasok együttműködése egy természetes folyamat eredményeként jött létre. A falu a Kis-Küküllő medencéjében helyezkedik el, határának szélessége 1000–1500 méter. Termőföldje nem volt elég a lakosság szükségleteinek kielégítésére.

gyermekjátékok

A pszichológusok és a néprajzi szakemberek hangsúlyozzák a játék fontosságát a gyermek fejlődésében. Azt mondhatjuk, a játék a gyermek alaptevékenysége és örömforrása, segíti a gyermek érzelmi, értelmi és szociális fejlődését. A különböző fejlődési szakaszokban a gyermekeket más játékok érdeklik. Felsorolok néhány játékot, olyanokat, amelyeket a gyermekek maguk is elkészíthettek, miután a nagyobbak megmutatták nekik. Nem társasjátékokról van szó, hanem olyanokról, amelyeket a környezetükben található hulladék anyagokból vagy növényekből elő lehetett állítani. Ezek a játékok kitöltötték a gyermekek magányos óráit.

élet virága

A kutatásom témája az a hatágú csillagszerű mintázat, mely nagy gyakorisággal megtalálható festett és faragott tárgyainkon, kapuinkon, kopjafáinkon, épületeinken. Olyan gyakran lehet vele találkozni, hogy a szép alakjával bizonyára feltűnik a népművészetet szerető ember számára. Engem személyesen rég foglalkoztatott, hogy honnan eredhet, hogy köthető-e, vagy sem valami régi tudás hozzá. Abban reménykedtem, hogy ha megtalálom a legrégebbi mintázatokat és azok gyakoriságának helyeit, talán sok kérdésemre választ kapok. Több tudományágat kellett áttanulmányoznom ahhoz, hogy ismétlődő kapcsolatot találjak bennük: régi népek teremtéstörténetei, bölcselet, művészettörténet, geometria, a Kárpáthon néprajza. Ezt a kutatást a határtudományokhoz sorolják. Ugyanakkor ezzel a virágszerű mintázattal párhuzamosan már régóta keresem több más népi díszítőelem gyökereit.