Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

„A hallgatás, az elhallgatás is hazugság”

Könyvbemutató a Kriza János Néprajzi Társaságnál, 2014. január 22-én

A kötetbemutatókon nemcsak magáról a műről, hanem a bemutatott mű geneziséről is szoktak, lehet, sőt olykor kifejezetten szükséges beszélni. Úgy gondolom, hogy ez most, Perka Mihály Rãdãcini [Gyökerek]* című könyvének bemutatásakor mindenképpen indokolt.

Az északi csángó nyelvsziget központját jelentő Szabófalva nevét sokan Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben című híres verséből ismerik: „szóródik folyton porlódik / él pedig folyton porlódik / szabófalvától san franciscóig / szabófalvától san franciscóig”. Bertha Zoltán úgy interpretálja ezt a poémát, a nagy magyar nemzethalál-versek egyikét, hogy benne a „szabófalvától san franciscóig” verssor a szóródó, folyton porlódó magyar nép történelmi végzetének szimbóluma, az örökös peremsors, a nemzetlét biztonságát nélkülöző, voltaképpen nemzet-alatti sínylődés, az állandó veszélyeztetettség és fenyegetettség metaforája és „egyszersmind az összmagyarság kollektív léthelyzeti és létharc-metaforája”, „sorsjelképi példázata” és bizonyos értelemben eszkatologikus modellje.


A Iancu Laura könyvét Peti Lehel ismertette. Mellette Jakab Albert Zsolt és Tánczos
Vilmos.

A könyv szerzője, az északi csángó Szabófalván élő történelemtanár, ma nyugdíjas Perka Mihály számára azonban a szülőfalu neve nemcsak, sőt talán elsősorban nem a fátumos Kányádi-verset, hanem egy másik költő, a szintén szabófalvi illetőségű Lakatos Demeter egyszerű verseiben megjelenített gazdag és szép vidéket, az ősi kultúrtájat jelenti: „Szebb falu földön nem lehet, / amit elhattam én hon, / hul foly Moldva és Szeret virágos tájakon” (Szép a falum) Vagy: „Itt, hul foly moszt is a Szeret, jul musulyag a kikelet, / ős apáink csontoikkal hizdalják a vény füldet.” (Szabúfalva)

Perka Mihály Szabófalván született szegényparaszti családban 1938. szeptember 23-án. Középiskolai tanulmányait Románvásárban románul végezte, ahol 1956-ban érettségizett. Ekkor még csak szülőfaluja erősen archaikus tájnyelvét ismerte, és mivel környezete „ungur-bozgornak” csúfolta, feltámadt benne a vágy, hogy ha már így van, az „igazi” magyar nyelvet is megtanulja. Ekkor kereste fel őt az akkor Lészpeden tanító Kallós Zoltán, azzal a hírrel, hogy az érettségizett, továbbtanulni akaró tehetséges csángó fiatalok beiratkozhatnak a kolozsvári Bolyai Egyetemre. Hatan mentek ki, öten el is végezték tanulmányaikat. Perka Mihály négy társa később román identitásúvá lett, olyannyira, hogy többen közülük a nyíltan felvállalt magyar identitása miatt személyes ellenségeivé lettek.

Az öt északi csángó diák csudabogárnak számított az akkori Kolozsváron, és Perka Mihály számára nagyon nehéznek bizonyult a magyar nyelven való tanulás. Előbb román szakra akart menni, aztán végül mégis a történelmet választotta. Tanárai Imreh István, Ferenczi István, Bodor András, Pataki József, Kovács József és Cselényi Béla voltak, vizsgadolgozatát Imreh István irányította. Miután elvégezte az egyetemet, pedagógusként hazatért szülőfalujába, és azóta is ott él. Egy ideig iskolaigazgató is volt, de 1976-ban leváltották erről a tisztségről, mert a diákok körében nem tiltotta a magyar beszédet: „Nem merték szemembe mondani, de az volt az igazi oka, hogy amikor én bejöttem Szabófalvára, még a középiskolások is, pedig sokan voltak közöttük románok is, csángóul beszéltek, és én ezt nem tiltottam. A kollektivizálás után vált rohamossá az elrománosodás” – mondja erről a Ferenczes Istvánnak adott életútinterjúban (Perka Mihály balladája. In Ferenczes István: Ordasok tépte tájon. Csíkszereda, Pro-Print Könyvkiadó, 1997. 106. – Az életútinterjúból vett további idézetek forrásának megjelölésekor csak az oldalszámra hivatkozom.)

Életének legszomorúbb, minden illúzióit leromboló eseményei 1989 után következtek, amikor kiderült, hogy a csángók nemzeti elnyomása, az anyanyelv üldözése nem a Ceauºescu-korszak nacionálkommunizmusának terméke, hanem ennél sokkal egyetemesebb jelenség, ami a demokrácia körülményei között már nem rejtett módon, hanem teljesen nyíltan támad. „Az úgy volt, hogy a forradalom után mi elhittük a román demokráciát. […] Mily naivság: merő illúzió volt az egész!” (uo., 89.)

Mik történtek vele konkrétan?

Előbb az 1992-es népszámlálás „előkészítése” körül támadt botrány, amikor az északi csángó falvakban a katolikus papság ismételten azt követelte, hogy vallják magukat „román katolikusoknak”, különben őket is ki fogják telepíteni az országból, mint egykor a bukovinai székelyeket. Perka Mihály népszámlálási biztosnak kinevezett, ugyancsak pedagógus felesége hivatalosan is szóvá tette az elvtelen egyházi beavatkozást, és miután a megfélemlítések tovább folytatódtak, tiltakozásképpen visszaadta a népszámlálóbiztosi dossziét, ami csakhamar országos, sőt nemzetközi üggyé vált.

Perka Mihály diákjainak ugyanebben az időben szervezte meg a szabófalvi magyar nyelvkört, amiért csakhamar a helyi román sajtó, a jászvásári tévé és a moldvai katolikus egyház támadásainak célpontjává vált. Igazgatónője a nyelvkört kitiltotta az iskolából, sőt felkereste rögtön a papot, a rendőrt, akiket beavatkozásra buzdított, tanárkollégái pedig kiközösítették és megbélyegezték: ő a csángó gyermekek „megrontója”, „nincs szakképesítése arra, amit csinál”, „nép-, osztály- és országellenség”, „kémiskolába küldi Magyarországra a gyermekeket” – így sorjáztak a vádak ellene. A támadások hatására ekkor érlelődött meg végképpen benne az a gondolat, hogy neki románul és magyarul meg kell írnia Szabófalva és a csángóság „hiteles történetét”: „Mit mondjon erre egy történész, egy történelemtanár, aki ráadásul abban a szerencsés vagy szerencsétlen helyzetben van, hogy itt született, itt élt, miként ezerízig visszamenőleg minden őse, ebben a felső-moldvai, Szeretmenti csángómagyar faluban? Hazudjak, tagadjam le a hiteles történelmi tényeket, az írott dokumentumokat? Vagy hallgassak? A hallgatás, az elhallgatás is hazugság” (91.)

A könyv, amelynek megírására fiatal kora óta ösztönösen, tudat alatt mindig készült, az akkori fenyegetésekre adott válasz is. Benne van nemcsak a csángók történelme, hanem egy balladás sorsú csángómagyar ember, a szabófalvi Perka Mihály tanár és történész egész élete.

Mit tartalmaz ez a 760 oldalas vaskos kiadvány?

A könyvnek két, világosan elkülöníthető része van. Az első rész olyan forrásszövegeket ad közre, amelyek nem csángó származású szerzőktől származnak a 17. század elejétől napjainkig. Az első, „bevezetésnek” mondott 70 oldalas fejezet (13–77.) az erőszakos nyelvi asszimiláció megdöbbentő tényeit sorjázza és adatolja a 18. század végétől napjainkig. Látszik, hogy igazi történész írta ezt a részt, aki annyira tiszteli a forrásokat, hogy alig fűz saját kommentárt a tényszerű adatokhoz és az olykor teljes terjedelemben közölt fontos forrásdokumentumokhoz. Ezt követi A moldvai magyarok (csángók) és Európa című fejezet (78–108.), amely az Európa Tanács 2001-ben megszavazott nevezetes 1521-es Ajánlásának létrejöttét mutatja be, és ennek tényleges jelentőségét méltatja. Közli a Románia számára tett Ajánlás teljes szövegét, sőt egyéb hozzá kapcsolódó hivatalos dokumentumokat is. A harmadik, kereken 300 oldalt kitevő „fejezet”, amelynek címe A moldvai magyarok (csángók) a forrásokban (109–408.) nemcsak az átlagos műveltségű olvasó, hanem a csángókérdés kutatói számára is igazi reveláció. Itt ugyanis összegyűjtve, egy helyen találunk olyan, a csángó identitásra, nyelvre vonatkozó fontos történeti forrásdokumentumokat, illetve ezek részleteit a 17. század közepétől napjainkig, amelyek külön-külön ismertek ugyan, de így együtt és legfőképpen román nyelven eddig nem voltak hozzáférhetők. A 45 közölt forrásdokumentum puszta felsorolása is hosszú volna, ezért csupán néhányat említek meg közülük a gazdagság érzékeltetése végett. A kötet tartalmazza az 1646-ban kelt Codex Bandinus fontos adatait, Dimitrie Cantemir Descriptio Moldaviae című művének egyik részletét, Zöld Péter Moldvában bujdosó csíki pap 18. század végén kelt jelentését, az 1831-es szabófalvi véresen levert felkelés forrásdokumentumait, Gegő Elek és Jerney János reformkori könyveinek részleteit, Czelder Márton missziós református lelkész egyik levelét, a 19. századi nagy nyelvészek (Ballagi Aladár, Rubinyi Mózes, Weigand Gustav, Yrjö Wichmann és mások) leveleit és egyéb műveit, Mircea Eliade véleményét a csángókról, a 20. század nevezetes csángó kutatóitól (Radu Rosetti, Carol Auner, Domokos Pál Péter, Lükő Gábor, Gheor-ghe Nãstase, Mikecs László stb.) származó különféle közléseket és végül néhány olyan újonnan megtalált fontos dokumentumot is, amelyet a csángó történelem mai kutatói (Olti Ágoston, Gazda Árpád, Varga Andrea, Meinolf Arens stb.) tártak fel.

A könyv második felében a csángók szólnak önmagukról. A II. rész 1. fejezetében (409–440.) ott találjuk a római székhelyű Propaganda Fidei missziós szervezethez intézett beadványokat, a moldvai deákok (parasztkántorok) leveleit, folyamodványait, a püspökökhöz (sőt egy esetben magához XI. Piusz pápához) intézett kérvényeket, a magyar tudósokhoz írt leveleket stb. Ezt követi „Csángóország” néhány jelentős személyiségének bemutatása. A hat személy, akinek tevékenységét Perka Mihály értékelésre, illetve műveik részleteit újraközlésre érdemesnek minősítette, a következő: Petrás Incze János 19. századi missziós minorita hitküldér és folklórkutató, Ioan Ferenþ egyháztörténész, Lakatos Demeter költő, Szászka Erdős Péter autodidakta helytörténész és önéletíró, Horváth Antal pap és történész, valamint Anton Coºa kisinyovi római katolikus püspök. A könyv utolsó két, összesen mintegy 180 oldalt kitevő fejezete az északi csángó folklór különböző műfajaiból (élettörténet, monda, szokásleírás, ráolvasás, archaikus népi imádság, találós kérdés, táncszó stb.) nyújt ízelítőt eredeti magyar (csángó) nyelven és párhuzamosan román fordításban. Az északi csángók nyelve ma már eltűnőben van, ezért ezzel a fejezettel a szerző a magyarul már nem tudó csángó fiatalokhoz kíván szólni, a ritka folklórszövegek közreadása pedig a csángó folklór revitalizációját is kívánja szolgálni. A könyvet a csángókérdés legfontosabb, hivatkozott könyvészete és 17 archív fényképfelvétel zárja.

A kiadvány román nyelvű, mert Perka Mihály nem a románul is tudó magyaroknak, hanem mindenekelőtt a csángó fiataloknak írta ezt a munkát, vagyis azoknak, akik ugyan már nem tudnak magyarul, de akiket mégis érdekli őseik valós múltja. A saját költségén 2012-ben megjelent kötet példányszáma igen korlátozott, a szerző bevallása szerint mindössze 200 példány. A kis példányszám mellett további nagy baj az is, hogy a könyvnek nincs impresszuma, nincs ISBN száma, nincs kiadási helye, nincs kiadója, és így voltaképpen akár azt is mondhatjuk, hogy ez a nagyszerű mű a könyvtárak számára nem is létezik, hiszen a könyvtárosok szabályosan még katalogizálni sem tudják.

Perka Mihály világéletében szerény, visszahúzódó ember volt. Tette a maga dolgát csendben ott, ahol tennie kellett: otthon, a messzi Szabófalván. Hagyta, hogy forrjon, forrongjon a csángómentés magyar katlanja nélküle.

De valami azért nagyon visszás ebben a helyzetben. A csángók román mivoltát bizonygató vaskos és alapjában véve tudománytalan köteteknek se szeri, se száma – ehhez nincsen hozzáfűznivalónk. Mert ez nem a mi asztalunk. A mi asztalunk a moldvai csángókkal kapcsolatos magyar kultúrpolitika és szociálpolitika. És ennek a kötetnek a sorsa arra világít rá, hogy ezzel kapcsolatosan valamit nagyon elhibázunk. Ma, amikor úgymond reneszánsza van a csángó-kérdésnek, amikor sokaknak igen jól jövedelmez, hogy virágcserépben tartjuk a csángókat, amikor a csángók közül is sokan valós teljesítmények nélkül megélnek abból, hogy ők szegény, üldözött csángók, amikor hatalmas összegeket emészt fel az ún. csángómentés Budapesten, de még Strassburgban is, akkor hogyan fordulhat az elő, hogy ennek a nagyszerű és a csángók számára valóban kulcsfontosságú kiadványnak egyáltalán nem akadt támogatója?

Úgy gondolom, a méltányos megoldás az lehet, hogy ezt az igen fontos művet, amely mai formájában voltaképpen csak egy 200 példányban sokszorosított kézirat, valóban ki kell adni. Remélem, akad rá támogató, és akad rá kiadó, aki ezt megvalósítja. Úgy gondolom, tartozunk ezzel a könyv szerény szerzőjének, aki ezt a nagyszerű művet nagy szakértelemmel és évtizedekig tartó szívós munkával megírta. És természetesen tartozunk ezzel a magyarul már nem beszélő csángó fiataloknak is, akikhez románul kell a gyökerekről, a múltjukról szóló igaz szavakat eljuttatnunk. Erre a szerzői szándékra utal a kötet Rãdãcini címe is.

 

*Mihai Perca: Rãdãcini. Despre maghiarii din Moldova (ceangãii). h. n. [Szabófalva], 2012. 760 l.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

A hazai diákok általában útinaplóban jegyezték le, dokumentálták az utókornak külföldi egyetemjárásaikat, azaz peregrinációikat – ezek megismerése révén pedig a korabeli magyar értelmiségről is többet megtudhatunk. Egy tanulmányi út, egy fontos életszakasz dokumentációjával szembesülünk, ha kezünkbe veszünk egy peregrinációs naplót. Esetünkben gróf Teleki Sámuel peregrinációs naplója az elemzés tárgya, amely a Kriterion Könyvkiadó gondozásában jelent meg Kolozsváron, 2020-ban.

László Gyula (Kőhalom, 1910 – Nagyvárad, 1998) kolozsvári éveinek és itteni régészeti kutatásainak szélesebb körben kevésbé ismert adalékait tárja elénk, így az újdonság és a hiánypótlás erejével – és az olvasói felfedezés örömével – hat M. Lezsák Gabriella nemrég megjelent könyve.

Kulturális svédasztalként jellemezte Szonda Szabolcs a május 26–29. között zajló SepsiBook könyvvásárt és kortárs irodalmi fesztivált. A Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatójával, a könyvvásár programfelelősével a sepsiszentgyörgyi Sepsi Arénában első alkalommal megszervezett könyvszemléről beszélgettünk.

Hallgató a hátsó padban címmel jelent meg Tulit Ilona új könyveaz Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége (AESZ) gondozásában. A kötet az AESZ-füzetek sorozat 18. kiadványa. (...) Az AESZ másik új kiadványa Péntek János Kalotaszegi tájszótár című könyve.

Négy fiatal történész jelentkezik együtt e kötetben. Közülük ketten már megvédték a disszertációjukat, ketten pedig a védéshez közelednek. Ők most e  két város világháború előtti másfél évtizedének legavatottabb szakemberei. Fodor János, aki Bernády György pályafutásáról írta már kötetként is megjelent dolgozatát, Marosvásárhely és a Bernády-korszak elhivatott elemzője. Úgy tűnik, hogy e kötet összeállításának ötlete is tőle származik. Ferenczi Szilárd Kolozsvár 1890 utáni várospolitikájáról írt disszertációt, Fazakas László Kolozsvár infrastruktúrájának, főleg a víz- és gázvezeték, csatornázás kutatója, Gál Zsófia pedig a századeleji kolozsvári katolikus építkezések feldolgozója.

Garda Dezső, Gyergyószentmiklóson élő tanár, szociográfus, történész szakíró, politikus nemrég megjelent könyve felszínre hozza a múlt század kilencvenes éveinek az elején beindult (...), több mint másfél évtizedig tartó népfőiskola-törekvések kezdeti eseményeit. Mert abban a korszakváltó időben jórészt nem spontán módon indultak be a különböző, jövőbe tekintő társadalomszervező folyamatok, hanem jól átgondolt, megtervezett programok keretében. 

Közel hétszáz oldalas, fokos opusszal gazdagította eddigi 27 kötetből és sok tanulmányból álló életművét a szorgos gyergyói történész, dr. Garda Dezső. A száz évvel ezelőtti páratlan eseménysor, amely a román hadsereg 1916-os betörésével és a kivérzett országba való 1919-es bevonulásával járt, olyan krónikására talált benne, akit politikusként is megismerhettünk négy parlamenti mandátuma alatt, amikor is a székelység legégetőbb gazdasági és kulturális érdekei mellett kiállva próbálta meg a históriai jóvátétel ügyét előbbre mozdítani. Különben nemegyszer magára hagyták saját pártjában is. 

Az EME Tudomány- és technikatörténeti füzetek sorozatának a 2020-ban megjelent 14. kötete* igazi csemege mindazok számára, akik érdeklődnek Erdély művelődéstörténete iránt. A kiadvány messze túlszárnyalja a sorozat által hirdetett füzetméretet, hisz tekintélyes terjedelmével – 420 oldalával – egyértelműen azt sugallja, hogy a téma szempontjából nem hétköznapi kiadványról van szó.

Nagyon szomorú volt számunkra a 2020-as év. De hasonlóan az idei év is – eddig. A koronavírus-járvány miatt nem tudtuk megszervezni előre megtervezett programjainkat. Elmaradtak a konferenciák, a találkozások, a baráti beszélgetések. Mivel társaságunk tagjai szétszórtan élnek a Partiumban, a Bánságban, Kolozsváron és a határon kívül, a konferencia az egyedüli lehetőségünk arra, hogy találkozzunk, és jól elbeszélgessünk egymással. Ez most nem sikerült, amely mindannyiunkat nagyon megviselt. 

A fejezetekre bontott elbeszélés valójában egy nyaralás története, amikor is két család együtt indul el a tengerpartra. Konkrétan ugyan nincs kimondva, de bizonyára a román tengerpart az úti cél, ezt támasztja alá a hálókocsis utazás, valamint a később feltűnő kempingfelelős neve, Panait bácsi. Íme, egy-egy tipikus erdélyi család, de korántsem tipikus gyermekekkel.

Mezőségi művészetről beszélni azonban egészen meglepő. Hol élhettek itt művészek, honnan származtak el tehetséges emberek, mi is maradt meg egykori alkotásaikból – ennek számbavétele szinte kilátástalannak tűnik. Murádin Jenő az a művészettörténész, akinek teljes rálátása van Erdély képzőművészeti életére. Csak ő vállalkozhatott arra a nem túl hálás feladatra, hogy számba vegye mindazokat a művészeket, műalkotásokat, amelyek valamilyen módon a Mezőséghez köthetők. 

fél évszázad múltán újból a pusztakamarási családok történetét dokumentáló kötet* lehet az asztalunkon. A kolozsvári Művelődés Műhelyében készült, igényes kivitelezésű könyv címlapján azt olvasom: A pusztakamarási családkönyv, alatta pedig: 300 év 700 magyar családja. A címlapon négy nevet is látok, nyilván nem találom köztük a 2006-ban elhunyt Sütő Andrásét, de rajta van a szülőháza és a tornácán az író fényképe is, felismerhetően.

A Tersánszky Józsi Jenő nevével fémjelzett könyvtár, a régiségtár, az családias hangulatú vendégház, a rendezett udvar a helyiekre s az oda érkező hazai és külföldi vendégekre egyaránt kellemes hatással van. Az elmúlt években a Ház társrendezőkét/szervezőként volt jelen a város fontosabb rendezvényein – a Szent István Napokon, a Főtér Fesztiválon, a Gesztenyeünnepen… A Ház fenntartói hamar felismerték, hogy a vészesen fogyó magyarságnak mily nagy szüksége van identitása tudatosítására és őrzésére, hogy mennyire fontos a gyengülő közemlékezetbe visszahozni, visszaépíteni a valós történelmi ismeretét, erősíteni a városhoz és környékéhez kötő érzelmi szálakat.

Újabb kötettel* jelentkezett Székely Ferenc a jeles erdélyi személyiségek életútját megörökítő sorozatában. A Születésnapi beszélgetések alcímű könyvet tavaly jelentette meg a százhalombattai Üveghegy Kiadó.

A román nyelvű könyv címe azt ígéri, hogy a Küküllők völgyének középkori műemlékeit mutatja be. Ambiciózus szándék egy ekkora kötetecske részéről – gondoltam, ez csak valamiféle vázlat lehet. Átlapoztam, majd alaposan el is olvastam, és így a helyére került a könyv és üzenete.