A Himnusz – nemzeti imánk. Nemcsak nemzeti ünnepeink meghatározó szimbóluma, hanem a zsoltároskönyveinkben is megtalálható szakrális énekünk. Kevés nemzet kultúrájában működik ez a kettősség. Éppen ezért érzem úgy, hogy Kölcsey Ferenc Himnusza sokszorosan is nemzetünk szimbóluma.

Október végén Kisinyovban részt vettem egy népegészségügyi konferencián. Úgy adódott, hogy a helyi történelmi múzeum munkatársával és a jászvásári rádió kisebbségi műsorának szerkesztőjével ellátogattunk Gagauziába. Másfél órányi autózást követően hatalmas útszéli építményhez érkeztünk, mely a Moldova Köztársasághoz tartozó Gagauzia (Gagauz Yeri) kétnyelvű üdvözletét, valamint a gagauz és moldáv címert és zászlót ötvözte magában.

Rajtunk a sor, kései rendek, ünneplőbe öltözve jövünk jelentést tenni, négyszer száz év tartalmával a szívünkben. Hogy kezdjük, mit mondjunk? De segít rajtunk Áprily, vele együtt megállunk, fejet hajtunk, mégis felfele tekintünk, lélegzetet veszünk, és jelentjük a Fejedelemnek, igen Uram, a fundamentum áll.

A Lakitelek Alapítványt és Népfőiskolát Lezsák Sán­dor és felesége álmodta, tervezte és alapította meg, a ki­lencvenes évek elején. Levelek ezreivel mozgósították a Nyugat-Európában és a tengerentúlon élő magyarokat, hazai és helyi támogatókat szerveztek, és több olyan nagyszabású vállalkozást indítottak útjára – az olim­piai Top-tipp játékot, a Frici, a vállalkozó szellem című televíziós vígjátéksorozatot –, amelyek több tízmilliós nyeresége, a világ minden részéről érkező adományok segítségével folyamatosan épült a Lakiteleki Népfőiskola.

Jakab Gábor pápai káplán, szentszéki tanácsos széles látókörű kultúrember, aki tizenöt éven át vezető szerkesztőként határozta meg az erdélyi magyar nyelvű katolikus hetilap, a Vasárnap arculatát.

Erdélyben a minorita szerzetesek az elmúlt századokban több helyen alapítottak rendházat, a pasztoráláson kívül oktatási, szociális és kulturális tevékenységeket folytattak. Jelentős központnak számított Arad, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Nagyenyed vagy Nagybánya. Ez utóbbi városban évtizedekig működtettek saját teológiát a minoriták, de rendszeres volt a kapcsolat a lugosi, a szegedi, a miskolci és az egri rendházakkal is. A szerzetes testvérek magyar nyelvterületen megfordultak Nyírbátorban és Pancsován is.

A két világháború közti erdélyi magyar irodalom legtermékenyebb ága az Erdélyi Helikon írói csoportosulás. A helikonisták közé sorolható ötvenöt író által létrehozott alkotások java része túlélte az irodalmi kánonok hullámtöréseit, túlélte a kommunista diktatúra tilalmi évtizedeit. Csupán tucatnyi szerző került a „megtűrtek” körébe, a többségnek évtizedekig az elhallgatás, könyveiknek a könyvtárak zárolt polcai jutottak osztályrészül.

Idestova 13 éve vezetem a kolozsvári Báthory Gimnázium rajzkatedráját, egy év kivételével rendszeresen osztályfőnök is voltam. Közben évente végigszurkoltam diákjaim júniusi tanévzáró ballagásait. Arra is emlékszem, hogy ezeken az ünnepségeken a számos kiosztott díj között igen előkelő helyen szerepelt és szerepel ma is a Fodor Éva irodalmi díj. Az évek során sok, ma már ismert, neves személyiség vehette át pályafutása kezdetén ezt a rangos díjat.

Az alábbi beszélgetést 1994 nyarán – Imreh István 75. születésnapját megelőzően – szegedi felkérésre készítettem, s némi késéssel az Aetas című Történettudományi folyóirat 1995/1–2. száma a 233–239. lapjain közölte. Folytatólagosan ismertették Imreh István válogatott bibliográfiáját és egy tanulmányát.