A magyarság történelmének széles körben való ismertetése a történelemről írónak mindig felemelő, de nehéz feladata. Egyrészt meg kell keresni a megfelelő nyelvezetet, valamint a kötet adta szűk keretek között válogatni kell azon történelmi események között, amelyek megfelelő súllyal bírnak és méltán kiválthatják a célközönség érdeklődését.
Amikor a szomszédos népek számára készülnek ilyen jellegű próbálkozások, és esetleg azzal a bizonyos néppel a közös múlt nem éppen volt mindig felhőtlen, akkor további nehézségbe ütköznek a szerzők. Ily módon a kötet nem a szerzők többségének anyanyelvén íródik, és a nyelvi nehézségek miatt ebből újabb probléma adódhat. Az eltérő temperamentum, stílus, esetenként szemléletbeli különbségek további bökkenőt jelentenek. Így a mű ötletgazdájára és szerkesztőjére, jelen esetben Szabó Csaba tévés újságíróra, a Fehér Holló Médiaklub alapítójára, valamint a tudományos irányítóra, Páll Szabó Ferencre, a szerteágazó korok és szempontok egy hangnembe való fűzésében és egységesítésében komoly feladat hárult.
A kolozsvári Világhírnév kiadónál folyó év február 30-án megjelent O istorie a maghiarilor című kötet egy kolozsvári magyar–román fiatal történész–pedagógus csoport műve. A korábbi román nyelvű, magyarságtörténetről szóló kiadványok között megemlítendő Gergely András Istoria Ungariei című, 1994-ben megjelent kötete, valamint Paul Lendvainak a 2001-ben megjelent Ungurii. Timp de un mileniu învingători în înfrângeri című könyve. Csakhogy mind a két esetben az eredeti művek román nyelvre való átültetése történt, és egyik sem íródott kimondottan a román olvasóközönség számára.
Az O istorie a maghiarilor ezt az űrt hivatott betölteni, mivel a szerzők szilárd meggyőződése, hogy a románságnak egy bizonyos részéről valós érdeklődés mutatkozik a téma iránt. A magyar történelemszemlélet alapján született műben az olyan eseményekről ahol a román és magyar álláspont eltér, a román változat is ismertetve lett. A kötet mindvégig a tudományosság talaján maradva, de alapvetően közérthető, olvasmányos formában foglalta össze a magyarság évszázadait a kezdetektől napjainkig.
A könyv hat külön fejezetből áll. Az első Páll Szabó Ferenc középiskolai történelemtanár által íródott, és a magyarság történetét taglalja a kezdetektől a honfoglalás idejéig. A hosszú vándorút bemutatása mellett a szerző kiemeli azt a kisebb csodát, ahogy a magyarság a vándornépek forgatagában és a tőle nagyban különböző népek Európájában, mintegy beékelődve, megmaradt a századok során, gazdagítva a kontinens sokszínű kultúráját.
A második részt Váradi Éva, a kolozsvári Báthory István Gimnázium történelemtanára írta, aki a középkori Magyarország rövid bemutatására vállalkozott, ami nem egyszerű feladat. A fejezet a közismertebb uralkodók mellett, mint például Szent István, Szent László vagy IV. Béla, olyanokkal is foglalkozik, akik a szélesebb közönség számára kevésbé ismertek (Könyves Kálmán, II. András), de jelentős személyiségek voltak. A szerző kihangsúlyozza a középkori Magyarországnak a térségben elfoglalt nagyhatalmi szerepét és azt a tényt, hogy pár száz év alatt politikailag, gazdaságilag és kulturálisan a magyarságnak sikerült beilleszkednie, így szerves részévé vált a korabeli Európának.
A könyv egyediségét többek között a már említett vegyes nemzetiségű szerzőgárda adja. Így a valós erdélyi multikulturalizmus szellemében a harmadik fejezet szerzője a korszak egyik fiatal román szakértője Ciprian Rad, a kolozsvári Görög Katolikus Líceum történelemtanára. Fejezete a Mohács után három részre szakadt Magyarországot mutatja be, különösképpen az Erdélyi Fejedelemséget. Kiemeli, hogy fejedelmeink közül Báthory István, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György európai mércével is nagy kaliberű államférfiaknak számítottak, ezáltal méltán vívták ki a kortársak és az utókor megbecsülését. A Mihály vajda által 1600-ban létrehozott, rövid ideig tartó politikai egyesítésről szóló részben, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem rektorát, Ion Aurel Popot idézi a szerző, miszerint a havaselvi uralkodó figyelembe vehette az erdélyi románság jelentős számát és bízott támogatásukban is, de nem lehetett célja ,,egy Románia” létrehozása. Annál is inkább, mivel a nemzeti eszme egy későbbi kor fogalomtárába tartozik, és a vajda mint minden középkori uralkodó, elsősorban a hatalma kiterjesztése céljából, saját magának és utódainak próbálta megszerezni a három területet.
A negyedik fejezet jelen sorok írójának, a kolozsvári Apáczai Csere János Gimnázium történelemtanárának tollából származik, és az úgynevezett Habsburg-korszakról, Magyarország újkori történelméről szól. Ezen periódus nagy jelentőséggel bír, hiszen a II. Rákóczi Ferenc által vezetett szabadságharc, valamint az 1848–1849-es forradalom és szabadságharc által fémjelzett időszakban kristályosodott ki a magyar nemzeti eszme. A szellemi élet terén tapasztalható nagyfokú fejlődés ma is meghatározza kultúránkat, világszemléletünket és közgondolkodásunkat. A fejezet kiemeli a Habsburg-korszak, azon belül kiváltképpen a dualizmus civilizáló, modernizáló, infrastruktúra-teremtő jellegét. Olyan, jellegzetesen közép-európai kultúrkör megteremtőjének fogható fel az említett időszak, amelynek örökösei és átörökítői tudatosan vagy tudattalanul, nemzetiségtől függetlenül – mi is vagyunk.
A könyv utolsó előtti része Welman László tudományos kutató munkája, és a magyarság történetének 1914-től napjainkig terjedő éveit tárja az olvasó elé. A fejezet többek között érdekes adatokat közöl Kádár Jánosnak a határontúli magyar kisebbségről szóló politikájával kapcsolatban, amely némileg árnyalja a magyar kommunista államvezetőről kialakult általános képet. A szerző bemutat olyan történelmi momentumokat is, amikor Kádár megpróbált kiállni a romániai magyar kisebbség ügye mellett, vagy legalábbis szóvá tette azt különböző tárgyalásokon, azonban eredménytelenül.
Az utolsó fejezet Szabó Csaba írása, és a kötet lezárásaként a jelenbe vezeti az olvasót, mivel pontos számadatokat közöl a határontúli magyarságról valamint a finnugor konferenciákról.
A könyv fogadtatása bizakodásra ad okot, érdekes módon a legpozitívabb visszajelzések Kisinyovból érkeztek, ahol Aurelian Lavric történész professzor nemcsak teljes empátiával nyilatkozott a kötetről, hanem a nagy érdeklődésre való tekintettel meghívta a szerzőgárdát az Állami Egyetem Történelem Karára, ahol a kötetet március végén mutatják be.
A kötet utat találhat a magyar anyanyelvű olvasóközönséghez is, mivel múltunk ismertetése a többségi románsággal feladataink között kell hogy szerepeljen. Nem azok számára íródott, akiknek már berögzült álláspontjuk van a magyarok történelméről, hanem olyanokhoz szól, akik érdeklődést mutatnak a mellettük élő nép iránt, főleg akkor, ha a tagjaihoz barátság vagy netalán rokoni szálak fűzik. A szerzők célja nem a kapudöngetés, hanem azok megnyitása volt, történelmünk tárgyilagos, tájékoztató jellegű bemutatása által.
