Pozsony Ferenc

Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület 2020-ban Bányai János Díjjal tüntette ki Szabó Árpád Töhötöm egyetemi tanárt, antropológust és néprajzkutatót az erdélyi falusi társadalmak szakszerű, nemzetközi rangú kutatásáért, valamint kimagasló tudományos eredményeiért.

Szabó Árpád Töhötöm 1975-ben született Székelyudvarhelyen, majd itt érettségizett 1995-ben a Benedek Elek Tanítóképzőben. 1999-ben szerzett magyar–néprajz szakos oklevelet a Babeș–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Bölcsészkarán. Szintén ott végezte 2000-ben mesteri tanulmányait a szocio-etnolingvisztikai program keretében. 2008-ban szerzett néprajzból doktori oklevelet a Debreceni Tudományegyetemen.

2002 és 2012 között a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke volt. Tíz éven át áldozatos közösségi munkát végzett a Társaság dokumentációs központjának kibővítésében és adminisztrálásában, határokon átnyúló, nemzetközi konferenciák és kongresszusok szervezésében, valamint a hazai néprajzi könyvkiadás korszerűsítésében.

2007-től a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet aligazgatója, majd 2011-től igazgatója. Hatalmas energiával és korrektséggel szervezte a BBTE magyar tagozatának szakmai és oktatási programjait: például vendégtanárok fogadását, hiányzó, korszerű egyetemi jegyzetek kiadását, szakmai gyakorlatok menedzselését stb.

2002-től a BBTE Bölcsészkarán a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tanára, 2016-tól pedig az Intézet vezetője. Azóta szakszerű előadásokat tart a következő témákban: bevezetés a kulturális antropológiába és etnográfiába, a gazdálkodás etnográfiája, gazdálkodás és életmód, stratégiák és mentalitások a gazdasági életben, társadalomnéprajz, kulturális interferenciák, a szocializmus és a posztszocializmus antropológiája. Intézetvezetőként pedig áldozatos munkát végez a magyar nyelvű egyetemi oktatás bővítéséért és korszerűsítéséért.

Fiatal kollégák és nagyobb hivatás­érzékkel rendelkező diákok bevonásával számos tematikus és alapkutatást irányított például Háromszéken, a Kis-Küküllő és a Nyikó völgyében, Szilágyságban, valamint a történelmi Királyföldön.

Egyéni és csoportos terepkutatásainak eredményeként eddig három önálló kötetet, több mint 70 szaktanulmányt és számos cikket jelentetett meg, több mint tizenöt tanulmánykötet igényes szerkesztője.

Szerteágazó nyelvismerete lehetővé tette, hogy nemcsak a magyar, hanem az angol, az orosz és a román nyelv segítségével megismerje a legkiválóbb egyetemes antropológiai szakirodalmat. Több mint 60 hazai és külföldi konferencián mutatta be a posztszocialista erdélyi falvak bonyolult gazdasági, társadalmi és etnikai életét. Oktatói és tudományos munkájának elismertségét jelzi, hogy vendégtanárként 2007-ben előadást tartott Budapesten, 2010-ben a norvégiai Bergenben, 2011–2012-ben Budapesten, 2017-ben pedig Pécsen. Kezdeményezte és meg is valósította a hazai néprajzi, tudományos eredmények közismert, külföldi nyelveken való megjelentetését.

Számos hazai és külföldi szakmai, tudományos testület tagja: az MTA romániai köztestületének, a Kriza János Néprajzi Társaságnak, az Európai Szociálantropológusok Szövetségének (European Association of Social Anthropoloist, EASA), a Nemzetközi Néprajzi és Folklorisztikai Társaságnak (International Society for Ethnology and Folklore, SIEF), a Space-lore and place-lore WG-nek pedig alapító tagja.

Hatalmas áldozattal, konok kitartással és igényességgel végzett oktatói és kutatói munkája mellett nagyon fontosnak tartja a közösségépítést is. Mestereként őszintén gratulálok a most elnyert rangos díjhoz. Jó egészséget, kiváló szakmai eredményeket kívánok az ünnepeltnek!

(Elhangzott 2020. november 7-én, Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén, a Kolozsvár-Alsóvárosi Református Egyházközség templomában.)

Öröm számomra, hogy az EMKE kuratóriuma 2019-ben egy szakmailag kiváló, fiatal, kolozsvári néprajzkutatónak, városantropológusnak ítélte a Bányai János-díjat.

Jakab Albert Zsolt 1979-ben született Marosvásárhelyen, majd Szovátán érettségizett 1997-ben. Kolozsvárt a Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv és Kultúra Tanszékén szerzett magyar– néprajz szakos oklevelet 2002-ben, majd ugyanott 2003-ban elvégezte az etnolingvisztikai és szociolingvisztikai magiszteri programot is. 2003 és 2006 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem doktori iskolájának doktorandusza volt, ahol 2011-ben nagy sikerrel védte meg Emlékállítás és emlékezési gyakorlat. A kulturális emlékezet reprezentációi Kolozsváron című disszertációját.

2002-től a Kriza János Néprajzi Társaság dokumentációs központját vezeti, majd 2007-től a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet belső munkatársa, tudományos kutatója. Ugyanattól az évtől óraadó tanárként folyamatosan oktat a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézetében. Kiemelném, hogy Jakab Albert Zsolt a néprajz és városantropológia legkorszerűbb módszereivel vizsgálja a kollektív és a kulturális emlékezet, emlékállítás, emlékezési gyakorlat, valamint az írott populáris kultúra működését, de nagy figyelmet fordít a magyar kulturális örökség és értéktár működésére, megszerkesztésére is.

Már diákként bekapcsolódott a magyar néprajzi tanszék alapkutatásaiba: 1998–1999-ben Dél- és Észak-Erdélyben, magyar szórványokban végzett családszerkezeti vizsgálódásokat. 2001–2002-ben egy francia–magyar nemzetközi kutatócsoport tagjaként az európai kultúra patrimonizációjával foglalkozott. 2002 és 2012 között összeállította Háromszék honismereti bibliográfiáját. 2007–2008-ban megalkotta a Kriza János Néprajzi Társaság interneten is elérhető digitális fotótárát. 2008-tól pedig folyamatosan szerkeszti és bővíti a Romániai Magyar Néprajzi Bibliográfiát. A Nemzeti Kisebbségkutató Intézet munkatársaként 2008-tól szervezi, irányítja és építi a romániai nemzeti kisebbségek intézményrendszerének kataszterét, 2009-től pedig az Intézet kiadóját vezeti. 2016-tól a romániai szlovákok és csehek társadalmával, kulturális örökségével és identitásával kapcsolatos kutatási programot vezeti. Számos rangos hazai és nemzetközi konferenciát szervezett kisebbségi identitással, szubkultúrákkal, kulturális értékekkel, örökséggel, patrimóniummal, migrációval, ruralitásokkal és lokalitásokkal kapcsolatban. Mivel a magyar és a román nyelv mellett kiválóan ismeri, beszéli az angolt és a franciát, szakmai eredményeit számos kiemelkedő, külföldi tudományos rendezvényen, konferencián mutatta be rangos európai és amerikai egyetemi központokban, különböző tudományos intézetekben, fórumokon. Eddigi egyéni és csoportos alapkutatásiból számos önálló kiadványa és szaktanulmánya látott nyomdafestéket. Azonban folyamatosan arra törekedett, hogy eredményeit a világhálón is elérhetővé tegye. A Kriza János Néprajzi Társaság internetes archívumában több ezer érdeklődő, kutató látogatja az általa kiépített adatbázisokat: a romániai magyar néprajzi bibliográfiát, a moldvai csángók honismereti bibliográfiáját, valamint az erdélyi magyar kulturális értékek, romániai magyar balladák, néprajzi múzeumok, szövegek és fotók szakszerűen megszerkesztett tárát. Alapos filológiai, szakmai tudásának, képességeinek, kitartásának és türelmének köszönhetően számos kiváló konferencia- és egyéni kötetet szerkesztett, rangos tudományos sorozatokat kezdeményezett.

Kiemelném, hogy számos tudományos társaság (Magyar Szemiotikai Társaság, International Society for Ethnology, Magyar Néprajzi Társaság, Erdélyi Múzeum-Egyesület) rendes és választmányi tagja. 2002-től pedig előbb a Kriza János Néprajzi Társaság alelnöke, majd 2012-től elnöke, fiatalos lendületével pedig megpezsdítette annak szakmai és tudományos életét. Kimagasló tudományos eredményeit eddig is számos rangos díjjal jutalmazták: 2012-től az EME Debüt-díját, 2014-ben a Magyar Néprajzi Társaság Jankó János-díját, valamint a Magyar Szemiotikai Társaság Jelismervényét nyerte el.

Jakab Albert Zsolt nem csak kiváló antropológus, néprajzkutató és tudósember. Különböző alapkutatások, adatbázisok, konferenciák, könyvbemutatók és kiállítások szervezésével nemcsak az erdélyi magyar tudományos eredmények megalkotásában, közvetítésében és népszerűsítésben vállal folyamatosan cselekvő részt, hanem az erdélyi magyar kulturális örökség, értékek, néphagyományok szakszerű dokumentálásában, megjelenítésében és továbbadásában is.

Gratulálunk a most átnyújtott Bányai János-díjhoz. Jó egészséget, boldogságot, további kiváló eredményeket kívánunk neki, munkatársainak és kedves családjának.

(Elhangzott 2019. április 13-án, Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében.)

Öröm számomra, hogy az EMKE ebben az évben dr. Furu Árpádnak ítélte a oda a Bányai János-díjat az erdélyi szakrális és népi építészet rendszeres dokumentálásáért, védelméért végzett áldozatos, szakszerű, tudományos munkájáért.

Furu Árpád az erdélyi értelmiségi- és tudóstársadalom közép-, húzónemzedékéhez tartozik. Kincses városunkban született 1969-ben, itt végezte alap- és középfokú tanulmányait 1987-ben, majd ugyanitt szerzett mérnöki oklevelet a Műszaki Egyetem Építészeti Karán 1993-ban. Utána két éven át, 1994–1996 között, Budapesten előbb műemlékvédelmi, majd 2006-ban turisztikai posztgraduális képzésben vett részt. 2015-ben a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Intézetében doktorált legmagasabb minősítéssel.

Az utóbbi 25 évben jelentős műemlékvédelmi és népi építészet dokumentálására irányuló programban vett részt. Rendszeresen bejárta Erdély több száz magyar, szász és román települését, ahol a legveszélyeztetettebb szakrális épületeket, nemesi udvarházakat és kastélyokat, valamint a népi építészet legrégebbi emlékeit dokumentálta, felméréseit folyamatosan szakszerű adatbázisba szervezte. Eredményeit előbb különböző helyreállítási tervekben, szakszerű kiállításokban, rangos hazai és nemzetközi konferenciákon mutatta be. Műemlékvédelmi ismereteit az egyetemi oktatásban is kamatoztatja: 1999-től a BBTE posztgraduális képzéseiben előbb műemlékvédelmi, majd 2009-től a néprajzos alapképzésben népi építészettel kapcsolatos előadásokat tart, különböző szakdolgozatokat vezet.

Dr. Furu Árpád voltaképp tovább folytatta és új tudományos kutatási módszerek segítségével pedig messzemenően kiegészítette dr. Kós Károly nemzedékének eredményeit, akik az 1950-es években moldvai csángó, kászoni székely, Küküllő menti, mezőségi, torockói, kalotaszegi és szilágysági magyar falvakban dokumentálták a népi építészet legrégebbi lokális és táji emlékeit, de nem jutottak el a nagyobb ívű szintézisek, összefoglalások elkészítéséig.

Furu Árpád az erdélyi klasszikus etnográfus nemzedék nyomdokain járva előbb szakszerű monográfiát állított össze 1994-ben Torockó népi építészetéről, 2007-ben Kalotaszeg, majd 2012-ben Udvarhelyszék falvainak épített örökségéről.

2015-ben védte meg Táji tagolódás Erdély népi építészetében című PhD-dolgozatát, melyben arra vállalkozott, hogy az elődök által el nem végzett alapkutatásokat elvégezze, a meg nem válaszolt kérdéseket egyéni terepmunkával és a legkorszerűbb hazai és nemzetközi szakirodalom segítségével megválaszolja, egységes fogalmakkal, módszerekkel elemezze, monografikus és korszerű eszközökkel értelmezze és összefoglalja.

Disszertációjának megszerkesztett változata nemrég jelent meg, melyben Furu Árpád rendre bemutatta, hogy a helyi természeti adottságok, erőforrások, az etnikai, felekezeti, gazdasági és társadalmi szerkezet, a nemesi és a városi polgári réteg mintái, valamint a közlekedési folyosók és városi központok hogyan alakították folyamatosan, egységesítették, differenciálták az erdélyi magyar, szász és román falusi közösségek, tájak építészetét.

Kihangsúlyozzuk, hogy míg eddig csak egy-egy magyar, szász vagy román tájegység összefoglalása jelent meg, addig Furu Árpád monográfiája szakított elődeinek etnocentrikus szemléletével, s a különböző ajkú, felekezetű és kultúrájú erdélyi falvak, vidékek épített örökségét egységesen, azonos fogalmakkal és módszerekkel, józan komparatív eszközökkel elemezte. Értelmezéseiben azt is feltárta, hogy az egymás mellett, szomszédságában élő erdélyi etnikumok jellegzetes falusi építészete voltaképp milyen sajátos vizuális kultúrát, nyelvet jelent és reprezentál.

Kiemeljük, hogy dr. Furu Árpád olyan kutatást végzett, melyet Európa jobb vidékein egy-egy külön akadémiai kutatóintézet, munkacsoport végez több évtizeden át. Dr. Kós Károly eredményei után Furu Árpád szintézise a magyar etnográfia csúcsteljesítményének számít.

Gratulálunk a szerzőnek a rangos kitüntetéshez. Jó egészséget, eredményekben gazdag, hosszú-hosszú életet kívánunk neki.

Úgy véljük, hogy ebben az évben egy olyan fiatal tudóst, műemlékes szakembert, tanácsadót, értelmiségit és családapát ünnepelhetünk, aki nemcsak elméletben, hanem gyakorlatban is kiválóan tudja alkalmazni, érvényesíteni több évtizedes tapasztalatát, rendszeres kutatási eredményeit az erdélyi épített örökség megmentése és továbbörökítése érdekében.

(Elhangzott Kolozsváron, 2018. április 7-én a díj átadó ünnepségén.)

A Kriza János Néprajzi Társaság 2017. január 14-én életműdíjjal tüntette ki Albert Ernő néprajzkutatót, a társaság tagját a székely népköltészet és népélet, valamint a cigány kultúra kutatásában és dokumentálásában elvégzett kiemelkedő munkásságáért.

Albert Ernő 1932. január 14-én született Csíkdánfalván. Iskoláit szülőfalujában és Csíkszeredában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen 1954-ben szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári oklevelet. Egészen nyugdíjazásáig Sepsiszentgyörgyön, a hajdani Székely Mikó Kollégiumban tanított, melynek igazgatója volt hosszú éveken át.

Pedagógusi munkája mellett tovább folytatta Konsza Samu tevékenységét: tanítványaival együtt több ezer, változatokban gazdag háromszéki népballadát gyűjtöttek össze. Munkájuk (Háromszéki magyar népballadák. Kriterion Könyvkiadó. Bukarest, 1973) a kor szokása szerint Faragó József akadémiai kutató előszavával és szerkesztésében látott nyomdafestéket. A gyűjtemény kivételes tudományos értéket az is emeli, hogy ritka klasszikus magyar balladák háromszéki változatait közli, melyeket legtöbbször háromszéki magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtöttek össze.

Albert Ernő a legnehezebb években is folyamatosan végezte gyűjtő tevékenységét, terepmunkáját. Még a rendszerváltozás előtt, 1989-ben, a bukaresti Kriterionnál jelent meg Édesanyám sok szép szava című gyűjteménye, melyben egy ditrói asszony, Ádám Joákimné Kurkó Julianna énekeit, ritka régi balladáit és dalait közölte, tovább folytatva a magyar folklorisztika egyéniségkutató hagyományait. Kiemeljük, hogy a gyűjtemény kiegészített, naprakész jegyzetekkel és filológiai apparátussal ellátott változata nemrég jelent meg a szerző kiadásában Sepsiszentgyörgyön.

Szakmai eredményeit elsősorban a rendszerváltozás után tudta rendre kiadni. 1995-ben jelent meg Rigó és madár. A főd népe: egy gyimesi csángó család élete, elmondta Albert Mátyás és felesége, Tamás Katalin, mely elsősorban az elmesélt élettörténet-kutatás módszerét követte.

A magyar ajkú cigány közösségekben gyűjtött balladáit és dalait, valamint a betelepüléstörténetükkel, életmódjukkal kapcsolatos eredményeit két forrásértékű kiadványban jelentette meg: Sok szép cigánylány (1998), Szabad madár. Háromszéki cigány népköltészet (2000), Sír az út előttem. Háromszéki cigányoktól gyűjtött népköltészet és levéltári okmányok (2001). Szintén levéltári kutatásaiból született meg 2004-ben A halál völgye. A határőrség szervezése 1762–1764-ben című dokumentumkötete is.

Albert Ernő fiatal korától kezdődően nagy figyelmet fordított a szülőföldjén, Csíkszéken élő székely népköltészet szakszerű összegyűjtésére és feldolgozására is. 2004-ben jelentette meg A halálra táncoltatott leány. Csíki népballadák című gyűjteményét Sepsiszentgyörgyön. Ez a kiadvány szakmai szempontból szintén nagyon jelentős, hézagpótló gyűjtemény, mivel a folkloristák legtöbbször messze elkerülték ezt a vidéket. Kiemeljük, hogy ez a forráskiadvány Albert Ernő szakmai munkásságának megkoronázása.

A magyar néprajzkutatók és hajdani tanítványai nagyon sokra becsülik Albert Ernő szakmai és pedagógusi tevékenységét. 85. születésnapja alkalmával jó egészséget és hosszú életet kívánunk neki.

(Elhangzott 2017. március 3-án Sepsiszentgyörgyön, a Székely Nemzeti Múzeumban tartott Székely kapuk című tudományos ülésszakon)

Barabás László az erdélyi magyar népszokások, népélet, népi kultúra szakavatott kutatója. 1947. november 13-án a sóvidéki Parajdon született székely földműves családba, hatodik gyermekként. Elemi iskoláit szülőfalujában, középiskolai tanulmányait Érmihályfalván és Szovátán végezte. Kolozsvárt magyar nyelv és irodalom szakos oklevelet szerzett 1970-ben, majd a Debreceni Egyetemen 2008-ban doktori (PhD) fokozatot szerzett néprajzból kitűnő minősítéssel.

Egyetemi tanulmányai után Marosszék különböző iskoláiban tanított: Mezőfeketén, Marosvécsen, Disznajón és Szászrégenben. 1973 és 1981 között elnöke volt az általa újraszervezett Kemény János Társaságnak, Szászrégen és környéke magyar művelődési, szellemi fórumának, intézményének. Előbb 1976 és 1987 között a Munkásélet, majd 1988-tól az Új Élet (Erdélyi Figyelő) szerkesztője lett Sütő András műhelyében. Újságcikkeinek jelentős részében a vidék sajátos néphagyományait és azok továbbadását, tudatos áthagyományozásának szükségességét és módozatait mutatta be.

Tanári és kutatói munkássága a romániai rendszerváltozás után bontakozott és teljesedett ki. 1991-től főállású tanárként munkálkodott az 1990-től előbb posztlíceális rendszerben működő marosvásárhelyi Kántor- és Tanítóképzőben, ahol a magyar nyelvről és népi kultúráról, művelődéstörténetről, magyar kultúráról és civilizációról tartott rendszeres előadásokat érdeklődő fiatal pedagógus jelölteknek. Bő két évtizedig (1993–2014) igazgatója az ökumenikus jellegű tanító- és kántorképző főiskolának, mely napjainkban a Károli Gáspár Református Egyetem (Budapest) kihelyezett tagozataként működik a Maros menti városban. A marosvásárhelyi és az ugyancsak a Károli Egyetemhez tartozó nagykőrösi főiskolán több mint 210 szakdolgozat irányítója volt. Kihangsúlyozzuk, hogy diákjainak jelentős része itthon maradt szülőföldjén, rendszerint egy-egy kisebb faluban, gyülekezetben  szolgálja magyar közösségét. Egyházszolgálati és népismereti táborok keretében diákjaival együtt bejárta a történeti Erdély különböző néprajzi tájegységeit, vidékeit: Nyárád, Maros, Küküllő mentét, a marosszéki Mezőséget, Beszterce vidékét, Kászont, Barcaságot, Gyimest, Háromszéket és a dél-erdélyi szórványvidékeket. Az erdélyi magyar falusi közösségekkel való találkozások során tanítványait sikeresen és eredményesen nevelte a szülőföld iránti szeretetre, a vidéki emberek iránti elkötelezettségre, a nemesen értelmezett népszolgálatra. Tudományos és oktatói munkáját más egyetemi központokban is elismerték: rendszeres előadásokat tartott 1992-ben a debreceni egyetem néprajzszakos hallgatóinak, 1997-ben a budapesti ELTE Folklore Tanszékén, 1992-ben és 2006-ban a Hajdúböszörményi Főiskolán, többször a marosvásárhelyi Színművészeti Egyetemen, valamint a hollandiai Gouda-i Tanárképző Főiskolán.

Tanári és publicisztikai tevékenységével párhuzamosan már diákkorától kezdődően tudatosan és nagy kitartással kutatta szülőföldjének népi kultúráját, társadalmát, kalendáris szokásait, népi vallásosságát, kultúrájának térbeli tagolódását. Legkedveltebb gyűjtői területei: Sóvidék, Marosszék, Mezőség Székelyfölddel érintkező területe, valamint a Küküllő mente és Dél-Erdély. Tudatosan azokat a vidékeket választotta terepként, melyeket a korábbi gyűjtők elkerültek, vagy nem vizsgálták intenzívebben.

Egyéni és csoportos kutatásainak eredményeképpen eddig 8 önálló kötete, 55 tanulmánya, 115 néprajzi írása jelent meg, és társszerzőkkel 20 néprajzi dokumentumfilmje született.

Eddig megjelent kötetei és tanulmányai mind nagy kitartással végzett egyéni terepkutatásokra épülnek. Hány terepen (családtól távol) töltött karácsony, farsang, húsvét, pünkösd élménye épült be klasszikus értékű összefoglalásaiba, szintéziseibe? Jelképesnek, hitelesnek és tanulságosnak vélem Kapun belül, kapun kívül című, 2000-ben megjelent tanulmánykötetének címét, mely voltaképp a terepkutató antropológus, szokáskutató kettős státuszát jelzi. Egyrészt  személyesen részt vesz a vizsgált közösség ünnepeiben, belülről ragadja meg annak működését, majd kívülről objektíven elemzi, értelmezi és magyarázza alapvető funkcióikat, a kívülállók számára rejtve maradt jelentéseiket.

Barabás László tanulmányaiban és köteteiben nem ragadt le a tények egyszerű leírásánál. A népszokások segítségével voltaképp az erdélyi magyar falusi közösségek alapvető működését, életmódját, értékrendjét, gondolkodásmódját, világlátását, vallásosságát, sajátos mentalitását és örökségét ragadta meg. Árnyaltan elemzi az erdélyi magyar népi kultúra esztétikai minőségekkel rendelkező rétegeit, szimbolikus és rituális elemeit, valamint társadalmi, felekezeti, etnikai, táji és ökológiai meghatározottságát.

A Kriza János Néprajzi Társaság rendes és választmányi tagja 1990-től. Kiváló előadásaival, dolgozataival folyamatosan jelen volt a Társaság szakmai életében. Korszerű konferenciákat, kötet- és filmbemutatókat, szakszerű kiállításokat kezdeményezett és valósított meg.

Barabás László, az erdélyi magyar néprajztudomány klasszikus értékű életművel rendelkező gyűjtője, kutatója, elemzője és tudósa most ünnepli 70. születésnapját. Becsületesen, konok kitartással, emelt fejjel megélt hetven év, hét évtized van mögötte. A folytatáshoz pedig jó egészséget, kiváló szakmai eredményekben gazdag, hosszú-hosszú életet kívánunk neki.

(Elhangzott 2017. november 17-én Kolozsváron, a Régiók bemutatkozása, Sóvidék című rendezvényen a Györkös Mányi Albert Emlékházban)

Az EMKE kuratóriuma, a Kriza János Néprajzi Társaság ajánlására 2017-ben dr. Kinda Istvánnak, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzkutató muzeológusának ítélte a Bányai János-díjat.

Kinda István egyetemi tanulmányait 2000 és 2005 között a kolozsvári Néprajz és Antropológia Tanszéken végezte, majd 2009-ben a Debreceni Egyetemen szerzett néprajzból és kulturális antropológiából doktori címet.

Kinda István már diákkorában cselekvően bekapcsolódott a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem és a Kriza János Néprajzi Társaság által kezdeményezett interetnikus alapkutatásokba. A csoportos terep- és levéltári vizsgálatok keretében elsősorban a moldvai csángó falvak társadalmi életét, Erdély társadalmán belül pedig a székelyek, románok és cigányok kulturális, társadalmi és gazdasági kölcsönhatásait kutatta.

Közvetlenül egyetemi tanulmányai után, 2005 és 2007 között a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum első szakképzett muzeológusa, majd 2007-től kezdődően a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum néprajzi részlegének főmuzeológusa, a Csángó Néprajzi Múzeum szakmai vezetője. Kinda István a Székely Nemzeti Múzeum Tudományos Tanácsának elnöke, az intézmény kutatási programjainak meghatározó személyisége, 2007 és 2017 között pedig az Acta Siculica című évkönyv főszerkesztője. Szakmailag megalapozott, újszerű előadásaival és interaktív kiállításaival cselekvően részt vett az erdélyi és a magyarországi szakmai rendezvényeken, konferenciákon és múzeumi kiállításokon.

Tudományos eredményeit számos rangos hazai és külföldi tudományos konferencián mutatta be, közel száz tanulmánya pedig magyar, román, német és angol nyelven olvasható. 2010-ben jelent meg első önálló kötete, az Ellenőrzött közösségek. Szabályok, vétkek és büntetések a moldvai csángó falvakban, mely voltaképp a summa cum laude minősítéssel Debrecenben megvédett doktori munkájának átdolgozott és megszerkesztett változata.

2011-ben a társadalomnéprajzi és gazdaságantropológiai megalapozottságú tanulmányait a Hagyományok béklyójában című kötetben adta ki. 2012-ben jelent meg Vőfély história című kiadványa, mely a népi írásbeliség egy jellegzetes szeletét elemzi és mutatja be. A 2012-ben kiadott Háromszék honismereti bibliográfiája (1844–2012) című, 3150 szakirodalmi tételt összesítő kiadvány igényes társszerkesztője, szerzője volt.

A Székely Nemzeti Múzeum által 2016-ban megjelentetett Homokkőbe faragott múlt, Havadtő régi sírkövei című összefoglalásában rendszeresen bemutatta, feldolgozta és levéltári források segítségével rekonstruálta a Maros- és az Udvarhelyszék határán élt székely sírkőfaragók művészetét és hagyatékát, tehát a székelyföldi helyi közösségek halállal, temetkezéssel és síremlékállítással kapcsolatos tudását, sajátos kultúráját. 2016 őszén nyitották meg az általa kezdeményezett, szakmailag irányított havadtői honismereti, néprajzi múzeumot, mellyel a Kis-Küküllő völgye egy újabb szakszerűen megalapozott néprajzi intézménnyel gyarapodott.

Az elmúlt években rendszeres kutatásokat végzett Háromszék falvaiban, ahol pontosan felkutatta, dokumentálta és számba vette a vidék kézműves hagyományait, eszközkészletét, technológiai folyamatait és termékeit. Kutatásainak eredményeit a háromszéki népi mesterek kataszterében tette elérhetővé, mely összesen 250 szakmai összefoglalót, illetve 11 mesterség dokumentumértékű kisfilmjét tartalmazza. A terepen összegyűjtött dokumentációs anyagot csakhamar digitális adatbázisba szervezte, majd a világhálón a www.mestersegek.ro című honlapon elérhetővé tette.

Az utóbbi években szakszerűen dokumentálta, hogy miképp alakult át a Kis-Küküllő völgyi és a háromszéki falvak 20. századi gazdasági és társadalmi élete. Alapos terep- és levéltári kutatásokra, valamint korszerű szakirodalomra épülő tanulmányaiban rendre bemutatta, hogyan szerveződött át a székely falusi társadalom föld- és munkaközpontú életrendje, miképp alakultak át társadalmi viszonyrendszerei a 20. század során. Pontosan feltárta, hogy a jelentősebb politikai események hogyan befolyásolták az agráriumból élő székely családok, közösségek életét, s azok milyen alapvető életmintákat és túlélési stratégiákat alakítottak ki a modernizáció szorításában változó vidéki közösségekben.

Kinda István 2015-ben kezdeményezte a székely tárgyi és szellemi kultúra legszimbolikusabb elemeinek szakszerű  összegyűjtését és összefoglalását. A 2016-ban megjelent Székely hagyományok című nagysikerű angol, román és magyar nyelvű kötet társszerzője.

Kinda István egy reflektált, módszeres, magas színvonalú tudományos teljesítményt nyújtó kutató. Úgy véljük, hogy az EMKE ebben az évben az egyik legtehetségesebb, jelentős szakmai eredményeket elért, fiatal erdélyi etnográfus eredményeit ismerte el a Bányai János-díj odaítélésével.

Kinda István további munkájához jó egészséget, kiváló szakmai eredményeket kívánunk!

(Elhangzott 2017. április 8-án Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

A Kriza János Néprajzi Társaság életműdíjjal tüntette ki a 90 éves Kallós Zoltánt, az erdélyi és a moldvai magyar népi kultúra gyűjtésében, valamint továbbadásában játszott kivételes szerepéért és tevékenységéért.

Kallós Zoltán a 20. század egyik legeredményesebb magyar folklórgyűjtője, aki szervesen tovább folytatta Bartók és Kodály 20. század eleji munkásságát. Szerencsés kezű kutató volt, aki meg tudta szólaltatni az erdélyi és a moldvai falusi embereket, tudásukat előbb papírra, majd hangszalagra és filmre rögzítette. Az erdélyi Mezőségen, Kalotaszegen, Gyimesben és Moldvában évtizedeken át gyűjtötte a folklór számos műfaját, különösen az énekes és a hangszeres zenét, valamint a népszokásokat és a szokásköltészetet.

Balladák könyve című első kötete 1970-ben jelent meg Szabó T. Attila gondozásában. Nagysikerű kiadványa a moldvai, gyimesi, mezőségi és a kalotaszegi klasszikus ballada és lírai dalkészlet addig ismeretlen rétegeit tárta fel. Új guzsalyam mellett című gyűjteménye (1973) a klézsei Miklós Gyurkáné, Szályka Rózsa folklórtudását mutatta be, ugyanakkor tovább gyarapította az egyetemes folklorisztika európai rangú egyéniségkutató iskolájának eredményeit.

Életét és szemléletét alapvetően meg­határozta a Martin Györgyhöz fűződő barátsága. Tegnap a Gyimesben jártam című gyimesi lírai dalokat tartalmazó, Budapesten 1989-ben megjelentetett harmadik kiadványát már közösen gyűjtötték és szerkesztették. Szintén a magyar egyéniségkutató iskolai hagyományait folytatta, amikor a lészpedi Jánó Anna népmeséit összegyűjtötte és kiadta Világszárnya címmel 2003-ban Kolozsvárt.

2014-ben jelent meg Balladás Könyv című kötete, életművének megkoronázása, a leggazdagabb magyar népballadagyűjtemény, mely egyúttal a magyar nemzeti kultúra jelképes sorsú folklórkiadványa is, jelentős mértékben túlmutat önmagán, egy igazi magyarságszimbólum, mely Európában is ritka teljesítménynek számít. Folklórgyűjtéseit elsősorban a Magyar Tudományos Akadémia Népzenekutató Intézete, valamint a Hagyományok Háza őrzi. Az utóbbi tizenöt évben pedig archív felvételeiből számos lemez és hangkazetta jelent meg.

Kallós Zoltán gyermekkorától kezdve tudatosan gyűjtötte az erdélyi és a moldvai tárgyi kultúra elemeit is. Már akkor elhatározta, hogy válaszúti otthonában néprajzi múzeumot fog berendezni. Az 1989-es romániai rendszerváltozás után visszanyerte szüleinek válaszúti kúriáját, melyben csakhamar elhelyezte Mezőségen, Kalotaszegen, Gyimesben és Moldvában gyűjtött kollekcióit, elsősorban a lakáskultúra, a textílművészet, a viselet, a kerámiaművészet díszített tárgyi elemeit.

Kallós Zoltánnak meghatározó szerepe volt az erdélyi és a magyarországi folklorizmus és táncházmozgalom kibontakozásában. Különösen 1968 után, amikor szabad művészi pályára lépett, idejének jelentős részét az erdélyi és a magyarországi táncházmozgalom szervezésének szentelte, nemzedékek sorát nevelte a néptánc és a zenekultúra, valamint a magyar díszítőművészet szeretetére.

Művelődési és tudományos munkássága előbb a sztálinista, majd a ceausiszta totalitárius hatalom tudatos és tervszerű asszimilációra törekvő politikájával szemben bontakozott ki. Éppen ezért folyamatos zaklatás, megfélemlítés, házkutatás és börtön közepette kellett helytállnia. Kallós Zoltán 1942-től kezdődően közel hét évtizeden át gyűjtött Moldvában, Mezőségen, Kalotaszegen minden rendszeres, kiszámítható anyagi háttér nélkül. Azonban folyamatosan szakmai, emberi és morális támogatást, biztatást kapott Kodály Zoltántól, Jagamas Jánostól, Andrásfalvy Bertalantól, Martin Györgytől és Hofer Tamástól, számos magyar művésztől és értelmiségitől.

Kedves Kallós Zoltán, 90. születésnapján jó egészséget, hosszú-hosszú életet kívánunk.

(Elhangzott 2016. április 25-én Kolozsváron, a Kolozsvári Állami Magyar Operában szervezett ünnepi gálán)

Az EMKE választmánya 2016-ban dr. Miklós Zoltán muzeológus-néprajzkutatónak ítélte oda a Bányai János-díjat. Egykori tanáraként, doktori irányítójaként öröm számomra, hogy a mai napon személyesen méltathatom a kitüntetett szakmai munkásságát és eredményeit.

A díjazott 1980-ban született a Kis-Küküllő völgyében fekvő Dicsőszentmártonban. Küküllődombón járt elemi iskolába, majd Dicsőszentmártonban érettségizett. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárt, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán, néprajz–magyar szakon végezte 2004-ben, majd a következő évben ugyanott fejezte be mesteri tanulmányait. Már diákkorában cselekvően bekapcsolódott a moldvai jelenkutatásba, annak keretében elsősorban a csángó magyarok jogszokásaival foglalkozott. Jelentős szerepet vállalt a zabolai Csángó Néprajzi Múzeum megtervezésében és kivitelezésében is.

Az elmúlt évtized alatt rendszeres terepmunkát végzett nemcsak a moldvai csángó falvakban, hanem szülőföldjén, a Kis-Küküllő mentén fekvő magyar közösségekben is, valamint Udvarhelyszék kevésbé feltárt falvaiban és vidékein. Kihangsúlyozzuk, hogy eredményeiből eddig több mint 30 szaktanulmányt közölt különböző rangos konferenciakötetekben és szakmai periodikákban. Nagy sikerrel mutatta be legújabb eredményeit hazai és nemzetközi tudományos rendezvényeken, illetve konferenciákon.

2005-ben iratkozott be egyetemünk hungarológiai doktori iskolájába, melynek keretében a korondi fazekasokból, földészekből, kereskedőkből álló helyi társadalom és gazdasági élet 20. századi változásait kezdte vizsgálni újszerű, néprajzi és antropológiai módszerek segítségével. Gazdasági stratégiák és társadalomszerkezet változása Korondon című doktori disszertációját 2011-ben védte meg kitűnő eredménnyel és minősítéssel.

2004-től néprajzos-muzeológus a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeumban, majd 2010-től annak igazgatója. Fiatal szakemberként tudatosan vallja és vállalja, hogy a múzeum nem holt tárgyak szentélye, hanem egy olyan különleges és sokoldalú, kulturális, oktatási és tudományos intézmény, amely interaktív módon közvetít információkat elmúlt korokban élt emberekről, közösségekről, és közben megállásra, meditációra, állásfoglalásra készteti a látogatókat.

Az elmúlt évtizedben számos újszerű, interaktív kiállítást kezdeményezett és szervezett munkatársaival együtt. 2005-ben a gyermekvilággal, 2006-ban a hagyományos kézművességgel, 2007-ben a lányok asszonnyá válásával, 2008-ban a székelyföldi reformációval, 2009-ben az Umling festőasztalos dinasztiával, 2010-ben az erdélyi Mária-tisztelettel, 2011-ben a vásárokkal, 2012-ben Leonardo da Vinci műszaki találmányaival, 2015-ben pedig a megesett lányokkal kapcsolatban. Kihangsúlyozom, hogy az utóbbit, mely nagy sikert aratott szakmai körökben, elsősorban fiatal marosvásárhelyi, sepsiszentgyörgyi, csíkszeredai és gyergyószentmiklósi nemzedéktársaival együtt kezdeményezte, szervezte és kivitelezte.

Jelentős szerepe van abban is, hogy a székelyudvarhelyi vár újra szervesen integrálódott az udvarhelyiek és az odalátogatók életébe, az omladozó falak között rendszeres régészeti feltárásokra, valamint nagyon fontos állagmegőrző munkálatokra került sor.

Kihangsúlyozzuk, hogy dr. Miklós Zoltán személyében a székelyudvarhelyi múzeumnak fiatal, tehetséges, jól képzett, jó szervező, csapatmunkában tevékenykedő néprajzos igazgatója van.

Napjainkban, amikor muzeológiánkban sajátos helyet és szerepet játszanak az intézményeiket költöztető igazgatók, Miklós Zoltánnak sincs könnyű dolga, mivel intézményének csakhamar el kell hagynia azt az ingatlant, ahol a mezőváros jól ismert központjában, főutcájában a székely anyaváros egyik legjelentősebb közgyűjteménye hosszú évtizedeken át működött. Reméljük, hogy az intézmény a számára ideiglenesen átadott polgári villából mielőbb, véglegesen a Székelytámadt várba költözhet át.

Reméljük azt is, hogy a mai napon átvett rangos kitüntetés nemcsak szakmai megbecsülést, presztízst, hanem komoly támogatókat is fog eredményezni szakmai munkájához, intézményes terveihez.

(Elhangzott 2016. április 9-én Kolozsváron, az EMKE díjkiosztó ünnepségén)

Az EMKE vezetősége ebben az évben dr. Könczei Csongornak ítélte a Kacsó András-­díjat. Megtisztelő, hogy a díjazott szakmai, tudományos, kulturális és közéleti munkásságát én méltathatom.

A kitüntetett 1974. július 5-én született kincses városunkban. Rá igazán érvényes, hogy a népi kultúrával, a népzenével és a néptánccal való ismerkedése már jóval születése előtt elkezdődött. Édesapja, Könczei Ádám és édesanyja, Tolna Éva meghatározó szerepet játszottak az erdélyi folklór összegyűjtésében, rendszerezésében és továbbadásában, valamint a kolozsvári táncházmozgalom, diákegyüttesek megalapításában és működtetésében. Tehát olyan értelmiségi családban nőtt fel, amelyben a szülők szinte észrevétlenül, de tudatosan arra törekedtek, hogy ne csak tanítványaik, hanem saját gyermekeik felé is közvetítsék az etnikailag, felekezetileg sokszínű Erdély népi kultúrájának legnemesebb, esztétikai és közösségi értékeit.

A Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Nyelv- és Kultúra Tanszékén 1997-ben szerzett magyar-néprajz szakos oklevelet, majd ugyanott 1998-ban fejezte be mesteri tanulmányait. A következő évben (1999) az Európai Tanulmányok Karán már kulturális antropológiából szerzett mesteri oklevelet. Kolozsvári tanulmányai után beiratkozott Budapesten az Eötvös Lóránd Tudományegyetem néprajztudományi doktori iskolájába, ahol 2008-ban sikerrel védte meg A kalotaszegi cigányzenészek társadalmi és kulturális hálózatáról írt doktori disszertációját.

Az erdélyi táncházmozgalomról édesapjával együtt írt tanulmánykötete 2004-ben a Kriza János Néprajzi Társaságnál jelent meg. PhD dolgozatát szintén a Kriza Társaság adta ki 2011-ben. Annak átdolgozott, angol nyelvű változatát a kolozsvári Kisebbségkutató Intézet jelentette meg 2012-ben. Több mint 20 rangos hazai és nemzetközi tudományos rendezvényen tartott előadást. Közel tíz konferenciakötetet szerkesztett az erdélyi táncművészettel, táncházmozgalommal kapcsolatban, valamint a népi kultúra és az identitás viszonyáról. 40 dolgozata jelent meg különböző rangos tanulmánykötetekben, szakmai folyóiratokban, amelyekben az erdélyi, kalotaszgei cigányzenész-di­nasz­tiák státuszáról, nemzedékeiről, azoknak stílusváltásáról, az etnikai és a regionális identitás működéséről, a magyar táncházmozgalom dillemáiról értekezik. Kiemeljük, hogy nyomtatásban megjelent könyveit, tanulmányait megbecsült, rangos szerzők méltatták, idézték és ismertették.

Könczei Csongor 1998 és 2001 között néptáncot oktatott a kolozsvári Brassai Sámuel Líceumban, majd 2002 és 2003 között a János Zsigmond Unitárius Kollégiumban. 2002-ben és 2004-ben a Heltai Gáspár Könyvtári Alapítvány által kezdeményezett és szervezett néptáncoktatói képzés elméleti és gyakorlati oktatója. 2003–2004-ben óraadó tanár a BBTE Magyar Néprajz és Kultúra Tanszékén, ahol elsősorban A magyar tánchagyomány az ezredfordulón című szemináriumot vezette. 2004 és 2007 között a Tranzit Alapítvány programfelelőse volt, 2005-től kezdődően pedig a Romániai Magyar Néptánc Egyesület néptáncoktató képzéseinek tanára. 2009–2010-ben a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem Színházművészeti Karán, a mozgásművészeti szakirányban etnokoreológiát oktatott. 2007-től egészen napjainkig a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet tudományos kutatója.

Miközben Könczei Csongor megfelelő távolságból, sokszor kritikával és önkritikával elemzi, értelmezi a magyar néptáncmozgalmat, már 1979-től, tehát 5 éves korától kezdődően néptáncol, 1988-tól muzsikál, 1990-től a Bogáncs, majd 1993-tól a Zurboló Néptáncegyüttest vezeti. 1993-től a kolozsvári Üsztürü zenekar alapító tagja. Koreográfusként a Háromszék, Hargita és a Maros hivatásos néptáncegyüttes számos sikeres előadását rendezte. Zenészként és koreográfusként cselekvően résztvett a kalotaszentkirályi, válaszúti, hadadi, magyarlapádi, várfalvi néptánctáborokban. Oroszlánrészt vállalt 1992-től kezdődően a kolozsvári ifjúsági néptánctalálkozók megszervezésében. Koreográfusként, rendezőként elsősorban a belső-erdélyi magyar, román és cigány közösségek táncos hagyományait dolgozta fel, vitte színpadra sikeres táncjátékok, tematikus műsorok formájában. A Maros Művészegyüttes és a Háromszék Táncegyüttes, valamint a kolozsvári Magyar Opera számára báty­já­val, Könczei Árpáddal együtt több sikeres koreográfiát komponált.

Összefoglalóan kiemelhetjük, hogy Könczei Csongor közel négy évtizede van jelen a hazai színpadokon, táncházakban, táborokban táncosként, zenészként, oktatóként, rendezőként, szervezőként, valamint a kalotaszegi és belső-erdélyi falvakban terepkutatóként, nemzetközi tudományos konferenciákon előadóként, intézeti tanulmánykötetek szerkesztőjeként, rangos nemzetközi tudományos rendezvények szervezőjeként, kisebbségi kérdések szakavatott tudósaként.

Könczei Csongornak, a kiváló néprajzkutatónak, a megszállott rendezőnek, szervezőnek, táncosnak, muzsikusnak, két gyermek édesapjának őszintén gratulálunk eddigi eredményeihez, jó egészséget, hosszú életet, kiváló szakmai eredményeket kívánunk a Kacsó András-díj átadási ünnepségén.

(Elhangzott 2015. április 11-én Kolozsváron, az EMKE díjátadó ünnepségén)