A halál az ember földi életének egyik legmegrázóbb állomása. Nem véletlen, hogy a magyar néprajztudomány kialakulása óta számos kutató foglalkozott az elmúláshoz, a halottakhoz, a temetőkhöz, a halálon túli léthez kapcsolódó képzetekkel, hiedelmekkel, rítusokkal, szokásokkal és tárgyi objektumokkal.
A 19. század idején, a modern nemzeti kultúrák megszerkesztésének hőskorában számos kutató úgy vélte, hogy a falusi parasztság halottkultuszának régies elemei még a kereszténység és a honfoglalás előtti időkből származnak, segítségükkel pedig a magyarság ősi pogány mitológiáját lehet rekonstruálni.
A magyar falvak és városok lakosai minden évben november elsején, halottak napjának előestéjén látogatják meg a kitakarított és feldíszített sírokat. Ez a nap alkalmat teremt egyrészt az elhunytakra való emlékezésre, a róluk való beszélésre, az eltávozottak számbavételére, a rokonsági kapcsolatok felelevenítésére, átfogalmazására és megerősítésére, másodsorban pedig ez az emlékünnep összekapcsolja a természetes helyi mikroközösség (család, rokonság, faluközösség) jelenét és közelmúltját.
Egy‑egy síremléket általában csak három vagy négy nemzedéken át gondoznak, ameddig még élnek helyben olyan hozzátartozók, akik közvetlenül ismerték az elhunyt személyt, ameddig a lokális közösség még őrzi emlékezetében az eltávozott alakját, vonásait, speciális tudását, erényeit és hibáit.
A sírjelek anyaga, formája, ornamentikája, jelentésvilága elsősorban a földi ember és a halálon túli transzcendens világ kapcsolatát fejezi ki, másodsorban pedig egy-egy közösség világ- és térszemléletét, valamint térformáló kultúráját tükrözi. Míg a katolikus korban templomokban, templomok szomszédságában, cintermekben helyezték el örök nyugalomra az elhunytakat, addig a hitújítás után, a 17–18. századok idején már elsősorban a települések külterületén temették el halottaikat, de a főurak körében továbbra is fennmaradt a templomban való eltemetés. Míg a 18. századtól kezdődően a nemesek barokk és klasszicista stílusú sírköveket állíttattak, addig a 19. század során már impozáns kriptákat és mauzóleumokat emeltettek, sokszor saját családi parkjaikban. Hatásukra a módosabb városi polgárok is csakhamar eklektikus és szecessziós stílusú kriptákba temetkeztek. Érdekes jelenség, hogy a családi kertekbe, telkekbe való temetkezés sok helyen (pl. Mezőségen, Mócvidéken, a sóvidéki Siklódon, a Kis‑Küküllő menti Csókfalván, a háromszéki Dálnokon stb.) fennmaradt egészen napjainkig a falusi földművesek gyakorlatában. Az európai temetők jellegét nem csak a környezeti tényezők határozták meg, mivel azokat alapvetően befolyásolta a helyi közösség társadalmi, etnikai és felekezeti hovatartozása is.
Az elmúlással és a halál utáni léttel kapcsolatos képzetek, rítusok, tárgyak, objektumok, szimbólumok végül is egy‑egy kultúra mélyrétegéhez tartoznak. Az Erdélyben élő magyarok, románok, szászok, örmények, zsidók és cigányok sajátos magyarázatokat, válaszokat fogalmaztak meg az elmúlással és a túlvilági élettel kapcsolatban. Specifikus világképük, kulturális és társadalmi hagyományaik tehát alapvetően befolyásolták halottkultuszuk szerkezetét, rétegeit, elemeit és működését.
A sírjelek a polgárosodás kibontakozása után, a 19. század végétől számos erdélyi településben újabb szimbolikus jelentésekkel gyarapodtak, fokozatosan etnicizálódtak. Miközben a kettős fakeresztek az erdélyi románság nemzeti jelképeivé váltak, az etnikailag homogén Székelyföld színkatolikus falvaiban a fából faragott, zsindellyel födött magas keresztek a római katolikus magyarság felekezeti identitásának szimbólumai, a fából faragott, oszlopszerű halál‑és sírjelek pedig egészen a 19. század végéig protestáns jelképek voltak az erdélyi református, unitárius és lutheránus közösségekben.
