Az erdélyi halottkultuszról

A halál az ember földi életének egyik legmegrázóbb állomása. Nem véletlen, hogy a magyar néprajztudomány kialakulása óta számos kutató foglalkozott az elmúláshoz, a halottakhoz, a temetőkhöz, a halálon túli léthez kapcsolódó képzetekkel, hiedelmekkel, rítusokkal, szokásokkal és tárgyi objektumokkal.

A 19. század idején, a modern nemzeti kultúrák megszerkesztésének hőskorában számos kutató úgy vélte, hogy a falusi parasztság halottkultuszának régies elemei még a kereszténység és a honfoglalás előtti időkből származnak, segítségükkel pedig a magyarság ősi pogány mitológiáját lehet rekonstruálni.

 A magyar falvak és városok lakosai minden évben november elsején, halottak napjának előestéjén látogatják meg a kitakarított és feldíszített sírokat. Ez a nap alkalmat teremt egyrészt az elhunytakra való emlékezésre, a róluk való beszélésre, az eltávozottak számbavételére, a rokonsági kapcsolatok felelevenítésére, átfogalmazására és megerősítésére, másodsorban pedig ez az emlékünnep összekapcsolja a természetes helyi mikroközösség (család, rokonság, faluközösség) jelenét és közelmúltját.

Egy‑egy síremléket általában csak három vagy négy nemzedéken át gondoznak, ameddig még élnek helyben olyan hozzátartozók, akik közvetlenül ismerték az elhunyt személyt, ameddig a lokális közösség még őrzi emlékezetében az eltávozott alakját, vonásait, speciális tudását, erényeit és hibáit.

A sírjelek anyaga, formája, ornamentikája, jelentésvilága elsősorban a földi ember és a halálon túli transzcendens világ kapcsolatát fejezi ki, másodsorban pedig egy-egy közösség világ- és térszemléletét, valamint térformáló kultúráját tükrözi. Míg a katolikus korban templomokban, templomok szomszédságában, cintermekben helyezték el örök nyugalomra az elhunytakat, addig a hitújítás után, a 17–18. századok idején már elsősorban a települések külterületén temették el halottaikat, de a főurak körében továbbra is fennmaradt a templomban való eltemetés. Míg a 18. századtól kezdődően a nemesek barokk és klasszicista stílusú sírköveket állíttattak, addig a 19. század során már impozáns kriptákat és mauzóleumokat emeltettek, sokszor saját családi parkjaikban. Hatásukra a módosabb városi polgárok is csakhamar eklektikus és szecessziós stílusú kriptákba temetkeztek. Érdekes jelenség, hogy a családi kertekbe, telkekbe való temetkezés sok helyen (pl. Mezőségen, Mócvidéken, a sóvidéki Siklódon, a Kis‑Küküllő menti Csókfalván, a háromszéki Dálnokon stb.) fennmaradt egészen napjainkig a falusi földművesek gyakorlatában. Az európai temetők jellegét nem csak a környezeti tényezők határozták meg, mivel azokat alapvetően befolyásolta a helyi közösség társadalmi, etnikai és felekezeti hovatartozása is.

Az elmúlással és a halál utáni léttel kapcsolatos képzetek, rítusok, tárgyak, objektumok, szimbólumok végül is egy‑egy kultúra mélyrétegéhez tartoznak. Az Erdélyben élő magyarok, románok, szászok, örmények, zsidók és cigányok sajátos magyarázatokat, válaszokat fogalmaztak meg az elmúlással és a túlvilági élettel kapcsolatban. Specifikus világképük, kulturális és társadalmi hagyományaik tehát alapvetően befolyásolták halottkultuszuk szerkezetét, rétegeit, elemeit és működését.

A sírjelek a polgárosodás kibontakozása után, a 19. század végétől számos erdélyi településben újabb szimbolikus jelentésekkel gyarapodtak, fokozatosan etnicizálódtak. Miközben a kettős fakeresztek az erdélyi románság nemzeti jelképeivé váltak, az etnikailag homogén Székelyföld színkatolikus falvaiban a fából faragott, zsindellyel födött magas keresztek a római katolikus magyarság felekezeti identitásának szimbólumai, a fából faragott, oszlopszerű halál‑és sírjelek pedig egészen a 19. század végéig protestáns jelképek voltak az erdélyi református, unitárius és lutheránus közösségekben.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Hetvenöt évvel ezelőtt értek véget a második világháború európai harcai. Akkor, azon a májusi napon tette le a fegyvert a náci Németország, amelyet mind a köztudat, mind a közbeszéd mai napig felelőssé tesz ama rettenetes világégés kirobbantásáért. Kétség nem fér hozzá, hogy a Nagy Háborúként is emlegetett és ismert első világégés gefreitere, azaz tizedese, a bécsi autodidakta festő diktálta német politikai és katonai vezetés az elsőszámú felelőse annak, ami 1939 kora őszén kirobbant. És utána történt. 

Dáné Tibor Kálmán

Kijárási tilalom – soha nem hittem volna, hogy egyszer én is megérem. Szüleimtől, nagyszüleimtől hallottam erről, igaz, olyankor mindig a háborúról meséltek. De hát most is háború van. Nem ember–ember elleni, nem egyik politikai hatalomnak egy másikkal szemben vívott csatájáról, hanem az egész emberiség viaskodik most egy láthatatlan, sok milliárd mikroszkopikus katonával rendelkező ellenséggel. 

Benkő Levente

Napokon át töprengtünk a szerkesztőségben, hogy márciusi lapszámunkban mivel köszöntsük a tavaszt. És az Olvasót, természetesen. Európa népeinek 1848. évi csodálatos tavasza felemelő pillanatainak és tanulságainak felelevenítésével, tolmácsolásával induljunk? Rendben, de ezt már megtettük, s bár ismételgetni nem árt, mégis kivártunk. 

Dáné Tibor Kálmán

Miénk lesz a napfényes jövő!” – ezzel a forradalmi maszlaggal (is) bíztattak minket, kisiskolás pionírokat, a hatvanas évek kommunista propagandistái. Húsz év múlva, már a nyolcvanas években, az egyre jobban kiürülő boltokat látva, a fűtés nélküli lakásokban az esti egyre hosszabb áramszüneteket tudomásul véve be kellett lássuk, hogy az egykori elvtársaknak mennyire igazuk volt: mert lassan csak a napfény maradt nekünk, csak az volt biztos, hogy a miénk. Ennek ellenére hittünk, bíztunk a jövőben.

Dáné Tibor Kálmán

Az elmúlt esztendőkben a Művelődés januári vezércikkei általában a folyóirat szerkesztőségének a jövőbe tekintése volt, terveinkről, elképzeléseinkről írtunk.

Mégis, valamit várok még. Annyi karácsony múlt el, egészen sötétek, s aztán mások, csillogók, melegek és szagosak, annyi ünnep, s még mindig itt állok, a férfikor delén, őszülő fejjel, tele kötelezettséggel és ígérettel, melyeket az Angyal sem tudna már beváltani; s még mindig várok valamire.

Dáné Tibor Kálmán

Negyedik alkalommal szervezte meg a Művelődés folyóirat szerkesztősége, az EMKE Györkös Mányi Albert Emlékházával együtt a múlt hónapban, azaz október 11-én, a Régiók bemutatkozása című programját. 

Széman Emese Rózsa

A világ egyik legelterjedtebb babonája, talán nincs is olyan kultúra, amelyben nem honosodott meg. De hogyan, mikor alakult ki a félelem péntek 13-tól? Kik és miért tartották először szerencsétlennek? Van-e valamilyen történeti alapja, vagy „csak” babona az egész?

Rácz Norbert Zsolt

Közel egy hónap telt el az avatás óta, pedig úgy tűnik, mintha Dávid Ferenc szobra mindig ott állt volna. Kinyújtott jobb keze beszélgetésre, okos vitára, mély fohászra hív. Ha képzeletben folytatom a kar lendületét, a templom felé mutat. Ott bent valami más van, amire a zsúfolt utcán sietősen áthaladó embernek talán ma inkább szüksége van, mint bármikor.

Demeter Zsuzsanna

Önző kis egyéni világainkon talán végre jó lenne túllátni, mert a magasabb szinten lefolytatott kis viszályainknak és egoista harcainknak ők lehetnek az áldozataik. Azt, hogy mi, idősebb felnőttek, igenis felelősek vagyunk értük, a (valamivel) fiatalabb nemzedékekért.

Benkő Levente

Van a Székely- és a Királyföld, ezen belül Székfölde és a Barcaság határán, az Olt folyó bal partján egy valaha kulcsszerepet játszó szász község. Magyarul Barcaföldvár, románul Feldioara, németül Marienburg, szászul Märrembirg a neve. Még az Árpád-házi királyok telepítették le a 13. század legelején ide (is) a szászokat, a helység jó másfél évszázadig a Barcaság központja volt. 

Bodó Márta

A tény, hogy Ferenc pápa más úticéljai közé Csíksomlyó bekerült, nagy mértékben a jelenlegi romániai pápai nunciusnak köszönhető, aki fáradhatatlanul járja az országot, az egyházmegyéket, és igazi mélységében, rétegzettségében megismerte a romániai valóságot. Ezt aztán oly módon közvetítette, hogy a Ferenc pápa számára fontos Mária-tisztelet miatt ez a kegyhely nem maradhatott ki az úticélok közül. 

péter istván

Aki látta, el nem feledheti. Aki imádkozott benne, az szívében, lelkében hordozza. Aki eredeti rendeltetésének megfelelően megépíti, az nevezheti majd „Mi Asszonyunknak”.

Máté Erzsébet

Nos, mi is lenne ez a magyar sarok?! Egy olyan részlege a megyei könyvtárnak, ahol egy emeletnyi teremben folyamatosan történik valami. Kulturális tér – amely zordon hangzása ellenére nagyon is vidám, mert miért is kellene a kultúrának kimértnek, fennköltnek lennie –, egy olyan tér, ami egyszerűen a miénk. 

Egyed Ákos

A történelem nem véletlenül nevezte az európai forradalmakat Népek tavaszának. Ezzel az elnevezéssel nemcsak a nagy népmozgalmakra utal, hanem arra is, hogy a hatalom birtokosai a népek számára kénytelenek voltak olyan jogokat adni, amelyekről korábban csak álmodozni mertek. Gondoljunk a számos országban végrehajtott jobbágyfelszabadításra.