Egyed Ákos
Örömmel mondtam igent arra a megtisztelő felkérésre, hogy írjak laudációt Sipos Gábor történészről, az EME elnökéről. Azért is örömmel laudálom Sipos Gábort, mert régi baráti s munkatársi viszony fűz hozzá. Volt tehát lehetőségem s alkalmam megismerni emberi s szakmai tulajdonságait és hozzáállását azokhoz a – könnyűnek semmiképpen sem nevezhető – feladatokhoz és kérdésekhez, amelyekkel az utóbbi néhány évtizedben szembe kellett néznie, és azokra megoldásokat kellett keresnie, s lehetőleg találnia. Hosszú időn át láthattam s tapasztalhattam egy nagyon komoly életpálya alakulását és kibontakozását, amelyre sokan, köztük magam is, csak elismerően és nagyrabecsüléssel tekinthetünk. Szerencsére a pálya megy előre a maga útján, s Isten segítségével bizonyosan tovább fog gyarapodni, gazdagodni az életmű. Tudjuk, hogy Sipos Gábor az elmúlt évben életének egyik olyan állomásához érkezett el, amely jó alkalom volt a visszatekintésre, ami részéről bizonyosan meg is történt, mi pedig köszöntöttük. A köszöntés természetesen most is jól jön azért is, mert szülővárosában, Krasznán kerül sor, ahol 1951. október 13-án napvilágot látott református papi családban, és itt töltötte a gyermekéveit, ami életre szóló hatással volt rá, annál inkább mivel középiskoláit is itt végezte.
Az életút a Szilágyságból, a szülőföldről Kolozsvárra vezetett, ahol a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen 1974-ben tanári diplomát szerzett. Már itt és ekkor felfigyeltek rá a tanárai, különösen pedig Jakó Zsigmond professzor, akit már egyetemi hallgató korában mesterének tartott – és tart azóta is. Jakó professzornak – amint Gábor többször hangoztatta – nem kis szerepe volt abban, hogy ő levéltáros lett, s mint ilyen megalapozhatta egész történészi tevékenységét. A levéltári és történészi munka összekapcsolódásának köszönhetően ünnepeltünk mindkét munkakörben kiemelkedő eredményeket mutathat fel. Levéltárosként elmélyülten foglalkozott forráskutatással és forráskiadással, ami már korábban ismertté tette a nevét legalább két országban a szakmabeliek körében. Forráspublikációiból szeretném megemlíteni két, különösen sokszor idézett kötetét: Bod Péter-féle Erdélyi zsinatok végzései 1606–1762 című munkát, valamint az Erdélyi református zsinatok iratai (Buzogány Dezsővel és más kutatókkal közösen közölt) kötetet.
Közbevetve itt térek ki ünnepeltünk egyik jellemző tulajdonágára, arra, hogy szívesen működik együtt szakemberekkel a forrásfeltárásban és kiadásban, valamint más területeken is. Ez a tulajdonság pedig különösen fontos körülményeink között, amikor nagy a hiány a középkori s kora újkori történeti források feltárásához értő és ezt a fáradságos munkát vállaló levéltárosban. Az meg egyenesen ritka, aki történészként is gyümölcsözetni tudja, mint Sipos Gábor, a levéltárakban gyűjtött anyagot. Ő tanulmányozta s elmélyülve kutatta, amint maga vallja, azokat a kérdéseket, hogy miként „rekonstruálható forrásokból egy-egy kora újkori lelkipásztor, tanító, nyomdász, vagy kollégiumi diák hétköznapjai, milyen könyveket forgatta, hogyan jutottak hozzájuk.”Az ilyen és hasonló kérésekről szóló nagyszámú, magas színvonalon készült tanulmányaival művelődéstörténet-írásunk ügyét is előre vitte, mintegy hézagait tömte be. Sipos Gábor írásban és szóban kerüli a bőbeszédűséget, a lényegre összpontosítva tömören ír, de sokak érdeklődését felkeltik például az egyháztörténeti és a helytörténeti vonatkozásokat közlő tanulmányai. Én is többször veszem kézbe a például a Reformata Transilvanica című tanulmánykötetét, amelyben rendszerint találok engem különösen érdeklő írásokat a reformáció helyi eseményeiről, a különböző felekezetek közötti akkori s későbbi vitákról. Általános érdeklődésre tarthatnak számot az olyan tanulmányai, mint A Reformáció továbbélése a hátszegi románok között, a Háromszéki egyházszervezeti viszonyok 1581-ben és sorolhatnám tovább a hasonló tárgyú írásokat.
Ne maradjon említés nélkül az se, hogy a sok munka közben ünnepeltünknek arra is jutott ideje és ereje, hogy megszerezze a doktori diplomát a szegedi József Attila Tudományegyetemen, és habilitáljon a Debreceni Egyetemen. Aztán az egyetemi oktatás terén vállalt munkával segítette a magyar szakemberképzést: 1995-ben óraadóként tanított, 1998-tól adjunktusként, 2003-tól docensként működött a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Középkori Tanszékén. Tanítványai sokszor nyilatkoztak nagy elismeréssel és hálával tanítási módszerének alaposságáról, szakszerűségéről.
Közismert, hogy Sipos Gábor egyik legfontosabb és sikeres munkaterülete az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Jelen volt az 1990. évi újjáalakításában, s azóta mint titkár, alelnök s végül mint egyesületi elnök folyamatosan szolgálja ennek nagy múltú intézménynek ügyeit – s ezáltal az erdélyi, s nemcsak erdélyi magyar tudományos életét is. Az a folyamatosság és hűség, amelyet ő felmutat, szinte egyedülálló az EME történetében. Mint elnök felkarolja az EME legjobb hagyományait, de a megújulásához, fejlesztéséhez is hozzájárult: jelentős szerepe volt az EME keretében működő Történeti Intézet létrehozásában, s gondja van működésének biztosításáról.
Visszatérve a szülőföldhöz, Krasznához, Szilágysághoz fűződő kapcsolataihoz, nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy mennyire példás a ragaszkodása. Nem sokszor fordult elő az utóbbi évtizedekben az, hogy ne lett volna jelen a szilágysági kulturális napokon előadásaival, tanácsaival. A szülőföld iránti ragaszkodását, szeretetét tanulmányiban sem nehéz észrevenni. Elegendő megemlítenem két írását, éspedig A krasznai presbitérium félszáz éve és Krasznai kókuszdiópohár című igen alapos és szép tanulmányait. Emellett a megye, az egész Szilágyság kulturális és tudományos életének fenntartásához is hozzájárul. Erről többször volt alkalmam meggyőződni több olyan rendezvényen, amelyeken együtt vettünk részt.
Munkásságának elismeréséül Sipos Gábor több rangos kitüntetésben részesült, a legjelentősebb ezek között mégis az volt, hogy néhány éve a Magyar Tudományos Akadémia a magyar tudományosság e legrangosabb fóruma, tagjává választotta. Ehhez hozzáfűzöm azt is, hogy ebben az évben a székfoglalóját nagy sikerrel megtartotta.
Örülök, hogy Sipos Gábornak, tisztelt és kedves barátomnak a szülővárosi rendezvényen kívánhatok jó egészséget, erőt, munkakedvet és hosszú boldog életet!
(Elhangzott Szilágysomlyón, 2017. szeptember 23-án a Szilágysági magyarok díjátadó ünnepségén)
