Háromszék 1848 őszén egyedülálló fejezettel gazdagította a székelység szabadságküzdelmeinek történetét. A környezetétől teljesen elzárva, ellenséges erőktől körülvéve, nagyrészt önerejére támaszkodva volt bátorsága szabadságharcot vállalni és vívni a nálánál sokkal nagyobb és jobban felszerelt ellenség ellen. Ezt a tettét az önvédelmi harc modellértékű példájaként tartja számon a magyar történetírás. Mint minden szabadságharcnak, ennek is számos hőse volt, amelyek közül döntő jelentőségű tettével messze kiemelkedett egy leszerelt székely határőr-katona: Gábor Áron.
Gábor Áron 1814. november 27-én született a háromszéki Bereck mezővárosban. Édesapja egy időben a város főjegyzője volt, aki szabad székelyként az 1764-ben létesített székely határőrrendszer kötelékéhez tartozott. Ez meghatározó volt Gábor fia számára is, mert három osztály elvégzése után, kénytelen volt abbahagyni középiskolás tanulmányait, hogy eleget tehessen a katonai szolgálatnak. Születésének 200. évfordulóján, az elmúlt évben számos konferencián emlékeztek életére s tetteire. Egyik ilyen rendezvény 2014. október 3-án a torockói Duna Házban volt, amelyen e sorok írója hősünk Háromszék önvédelmi harcában vállalt szerepéről tartott előadást, s igyekezett pontosítani fellépésének körülményeit, amelyek körül még mindig sok a bizonytalanság a nagyra duzzadt történeti irodalomban.
Gábor Áron első fellépése, nem számolva az előzményeket, közvetlenül az 1848 októberében Agyagfalván tartott Székely Nemzeti Gyűléshez kötődik. A nagygyűlés határozata döntő volt a székelység bekapcsolódására a magyar szabadságharcba. Ugyanis már a helyszínen megszervezett mintegy 25 000 fős székely haderő harcba szállt a Székelyföldet már-már bekerítő osztrák császári haderővel, amelyhez román és szász népfelkelők is csatlakoztak. De a székely tábor vereséget szenvedett. A történetírás már régen tisztázta, hogy az Agyagfalváról kiindított székely haderő kudarcának legfőbb oka a gyönge hadi felszelelés, mindenekelőtt az ágyúk teljes hiánya volt. Hogy a székely haderőn esett csorbát ki lehessen köszörülni, olyan fegyveres erőkre volt szükség, amely nemcsak lelkes, de felszerelése is elégséges a sikerhez, s főként ágyúkkal rendelkező tüzérsége lesz. Ezt a következtetést vonta le a székely tábor kudarcából a székely főtisztek mellett Gábor Áron is.
Véleménye nem volt légből kapott, mert ő már korábban jelentős ismereteket szerzett a tüzérség szerepéről és az ágyúöntés technikájáról, amikor határőrkatonaként a parancsnoksága előbb Gyulafehérvárra, aztán Pestre a tüzérezredhez küldte, ahol hosszabb ideig tartózkodott. Innen jutott el Bécsbe, ahol műszaki előadásokat hallgatott, s valószínű ekkor szerezte meg azt a szakkönyvet, amely nagy segítségére lett a későbbi ágyúöntésnél. Ezért is cáfolja helyesen Orbán Balázs azt az alaptalan híresztelést, miszerint Gábor Áron 1848 őszén úgy fogott hozzá ágyút önteni, hogy „minden tudományos képzettséget nélkülözött”. Tehát említett útjai során Gábor Áron elméletileg megismerkedett a tüzérség és az ágyú szerepével a modern harcászatban. Leszerelése után asztalosmesterként dolgozott s jelentős ismeretséget szerzett Székelyföldön, sőt Moldvában is. Az 1848-as forradalom kitörése után nem késlekedett bekapcsolódni az eseményekbe, s több ezer háromszékivel együtt megjelent az agyagfalvi székely nagygyűlésen is. Agyagfalváról hazatérve tanúja lehetett annak a nagy készülődésnek, amely az önvédelem érdekében volt kibontakozóban, és sietett felkeresni Háromszék legilletékesebb vezetőjét, Berde Mózes kormánybiztost, akinek jelentette, hogy készen áll ágyúkat önteni. Ajánlata megértésre talált: megbízatást kapott az ágyúkészítésre. És ő nyomban elindult az erdővidéki Bodvajba, ahol közel Magyarhermányhoz vasöntöde működött, hogy tájékozódjon a helyi lehetőségekről, az ágyúöntés feltételeiről. Ez volt az első fellépése Háromszéken.
Fellépésének következő időpontjáról többféle, egymásnak ellentmondó vélemény született. A korabeli források egybevetése alapján szerintem a legvalószínűbb dátum november 16-a volt, amikor Sepsiszentgyörgyön arról vitáztak a szék vezetői, hogy milyen választ adjanak Puchner altábornagynak, a császári haderők főparancsnokának arra az ultimátumszerű felszólítására, amely feltétel nélküli meghódolást követelt Háromszéktől. Az volt tehát a kérdés: vállalja-e Háromszék a fegyveres önvédelmi harcot, vagy inkább megpróbál kiegyezni az ellenséggel, akár kompromisszumok árán is. A népgyűléssé szélesedett tanácskozáson a katonatisztek nyíltan hangoztatták (és tegyük hozzá, valószínűleg nem ok nélkül), hogy megfelelő felszerelés s főleg ágyúk nélkül nem vállalható a háború, mert a vereség ez esetben majdnem elkerülhetetlen. Ezt a nézetet támasztotta alá a szék tekintélyes főkirálybírója, P. Horváth Albert, aki szerint a „maroknyi Háromszék” nem tud ellenállni a sokkal erősebb ellenséges haderőnek. Hogy végül nem született ilyen jellegű határozat, az annak volt köszönhető, hogy a gyűlésen jelen volt az a csoportosulás is, amelyet Puchner „forradalmi párt”-nak nevezett, s nem véletlenül, mivel a legelszántabb szabadságharcosokat tömörítette. Ez volt az események alakításában nagy szerepet játszó Kiskomité, amelynek tagja volt Gábor Áron is. Mindezt bővebben a Bukarestben, 1978-ban megjelent Háromszék 1848–1849 című könyvem 91–95. oldalain részletezem. Nos, a Kiskomitének volt betudható az, hogy a katonatisztek, valamint a fő tisztviselők lehangoló nyilatkozata után hirtelen fordulat következett be a gyűlésen, mely átvette a közhangulat irányítását: tagjai kiálltak az önvédelem vállalása mellett. De a legnagyobb hatást az váltotta ki, hogy a székházban a tömegből felállt egy zömök testalkatú, határozott kiállású férfi, aki fennhangon bejelentette: „Lesz ágyú, amennyi kell!” Ez a férfi Gábor Áron volt, akit a tömeg megéljenezett s ösztönösen kezdte kiáltani:„Harcolunk az utolsó csepp vérig!”.
És itt szeretném közbevetni a következőket: véleményem szerint, amikor a fenti bejelentése elhangzott, Gábor Áron valószínű már túl volt az ágyúkészítés főpróbáján, s pozitív tapasztalata birtokában tette meg felajánlását, mert tudta, hogy az megvalósítható. De ez a bátor kijelentés még nem volt elég arra, hogy eloszlassa a katonatisztek és a királybíró kételyeit az ágyúgyártás lehetőségét illetően, ezért a tanácskozás még nem mondta ki a döntő szót a fegyveres önvédelem vállalásáról. Az így nyert időt arra használta ki a vezetőség, hogy diplomáciai úton próbálja rendezni a szék viszonyát a császári hadvezetőséggel, s ezért küldöttséget indított a főkirálybíró vezetésével Puchnerhez Brassóba, de az eredmény nélkül tért vissza: a császári főhadparancsnok hajthatatlan volt s teljes megadást követelt.
Ekkor Gábor Áron már Bodvajban volt, s tette a dolgát. Többen leírták, hogy az adott körülmények között milyen zseniális elképzelésekre volt szükség az ágyúkészítéshez, amit azonban Gábor Áron a rendelkezésére álló mesteremberek segítségével sikeresen megoldott. A nehézségek abból adódtak, hogy a technikai feltételek hiánya miatt az ágyú csövét nem lehetett függőlegesen önteni, ahogy az a nagy fegyvergyárakban történt, hanem csak vízszintes helyzetben, s az anyaga is a máshol használt bronz helyett a kevésbé megfelelő öntöttvas volt. Az öntés módját, Gábor Áron egyik első tüzére, Bodola Lajos a következőképpen írta le: egy szép cserefát hosszában két részre fűrészeltek, s ezek kivájt belsejét agyaggal kimintázták, aztán kiszáradás után egymáshoz illesztették, és az izzó ágyúmasszát beöntötték a mintába. Turóczi Mózestől tudjuk, hogy a mintát Gábor Áron készítette, aki az így öntött két ágyúval november 28-án bevonult Sepsiszentgyörgy főterére.
Mi történt 28-án itt?
Ekkor is együtt volt a vezetőség, s még mindig nem született döntés a székházban arról, hogy milyen választ adjon Háromszék Puchner ultimátumára. De a tanácskozás folytatását félbeszakította néhány hirtelen bekövetkezett esemény: megérkezett Gábor Áron két ágyúval Sepsiszentgyörgy főterére (hármat öntött Bodvajban, de a harmadik valószínű nem sikerült eléggé jól), s nyomban célba lőtt és talált az egyikkel, ami eldöntötte a vita kimenetelét, amit tetézett az, hogy a székház előtti téren a 12. honvédzászlóalj katonái ítélet nélkül kivégezték az áruláson rajtakapott Balázs Manó őrnagyot, saját parancsnokukat. Honnan tudjuk, hogy mindez megtörtént? Többen kételkednek az említett történések bizonyíthatóságában, de nincs igazuk. Ezzel kapcsolatban legyen szabad utalnom saját kutatásaim egyik pillanatára, példaként arra, hogy a kutatások eredményességéhez némi szerencse is járulhat. Ugyanis, egyik alkalommal a sepsiszentgyörgyi Állami Levéltárban Árvay József levéltáros kezembe adott egy aláírás és dátumozás nélküli csonka írást, amely pillanatnyilag értelmezhetetlennek tűnt. Aztán hosszas próbálkozás után sikerült kiderítenem, hogy Háromszék önvédelmi harca egyik legfontosabb, ha nem legfontosabb forrásának birtokába jutottam, amely választ ad Gábor Áron ágyúinak megérkezésére és Balázs Manó kivégzésére is, s főként pedig a fegyveres önvédelem kimondására.
Nevezett dokumentum a következő határozatról szól:
1. A gyűlés sokak kérésére a belső ügyek vezetésére felhatalmazta P. Horváth Albert főkirálybírót és Berde Mózes kormánybiztost. Feladatuk a haderő élelmezéséről gondoskodni és a szükséges zsoldpénzt előteremteni.
2. A haderő főparancsnoka Dobay Károly ezredes, melléje Gál Sándor századost rendelik. Tábornagynak Sombori Sándor ezredes, segédje Gál Dániel. Nagy Imre alezredes mellett segédek Pócsa Ferenc, Cseh Sándor és Hankó Dániel.
3. A parancsot mindenkinek teljesíteni kell, aki ezt elmulasztja, ha birtokos birtokától megfosztják, ha birtoktalan, „főbe lövetessék”.
4. Ha valaki a táborban vagy bármely katonai állásban megrészegednék, rendbontónak bizonyul, vagy pedig a táborból gyávaság miatt megszökik, rögtön halállal büntettessék.
5. Hadi dolgokban mindenki a „katonai kormánytól” kap rendeletet.
6. Mivel az ágyúgolyó kevés, ha a szükség úgy kívánja, az órákon lévő nehezékeket használják golyóöntésre.
7. Aki magát megadja (az ellenségnek), hazaárulónak minősül.
8. A főhadi parancsnokságot, a General Commandót felszólítják a kinn lévő (háromszéki) katonaság hazabocsáttatására.
9. „Balázs kapitány, az önkéntesek majorja hazaárulónak nyilváníttatván, elfogadtatott s rögtön ítélet alá vonatott” – de az ítélet kimondhatása előtt, az önkéntesek kivégezték.
Kérdés, hogy milyen gyűlés nevében hozták a fenti, történelmi jelentőségű határozatot? Valószínűnek tartjuk, hogy a Kiskomité által összehívott népgyűlésről lehet szó, amelyen jelen voltak a polgári és katonai vezetésre megválasztott személyek is. Tény, hogy a fenti határozat alapján kezdődött el Háromszék fegyveres önvédelmi harca, amelynek élén Berde Mózes állt, s a katonai vezetők is azok voltak, akiket a határozat megnevezett: Dobay Károly ezredes, Sombori Sándor ezredes, Nagy Imre alezredes. Hogy Gábor Áron ágyúi megérkeztek Sepsiszentgyörgyre, az kitűnik a 6. pontban írottakból: mivel kevés az ágyúgolyó, az óranehezékeket kellett összeszedni, hogy azokból golyót önthessenek. Balázs Manó kivégzése pedig nyilvánvaló: még az ítélet megszületése előtt végeztek vele az önkéntesek.
A fegyveres önvédelem elhatározása felemelő célt adott Háromszék társadalmának, s valóságos közösséggé kapcsolta azt össze. Ugyanakkor hatalmas feladatokat is rótt rá, hiszen sok és nehéz kérdés várt megoldásra. Pénz, fegyver, lőszer, ruházat, élelem kellett a haderőnek. Ezek biztosítása nélkül egy esetleg hosszú ideig tartó háborúra még gondolni sem lehetett. Végső soron más lehetőség nem volt, mint a nép erejének mozgósítása, igénybe vétele. És eszerint cselekedett az önvédelem vezetősége, elsősorban Berde Mózes. Mivel felelős volt a katonaság ellátásáért, már 1848. november 30-án ezeket írta a négy (al)királybírónak: „Életünk, vagyonunk, magunk s utódaink szabadsága érdekében, saját székely katonáink, a honvédek és Mátyás-lovagok harcolnak életre-halálra tegnap óta. Harcuk szent és igaz és e fölött közös. Háromszék lelkes népére kell mindenben támaszkodnunk, és ha ez által nem gyámolíttatik katonaságunk, eljárásunk felakad, s megbuktunk. Legközelebb eleségre van szükség, kenyérre, húsra, aztán zsoldra, és ezt a helységeknek kell beszolgáltatniuk, mert midőn gyermekei harcolnak, megéhezniök nem szabad. Ezért királybíró uram, magyarázván egész patriotizmussal helyzetünket, bírja reá a nagyobb helységeket, hogy két darab, a kisebbeket, hogy egy darab vágómarhát a katonaságunk számára áldozzanak. Ezenkívül gabonát, pénzt is gyűjtsön, mennyit bír. Sietve járjon el, a késedelem iszonyúan káros lévén.”
Megkezdődött tehát a fegyveres önvédelem s abban, hogy a harctéren sikeresen helyt tudott állni a mintegy 10-12 ezres háromszéki had, Gábor Áron ágyúinak volt a legnagyobb szerepe még lélektanilag is: visszaadta a bátorságát az ellenség ágyúitól félőknek, s növelte önbizalmát a székelyeknek. Erről sokat mondó, hiteles feljegyzést hagyott ránk az egyik résztvevő, Macskási Antal: „Midőn megindultunk Brassó bevételére, s midőn a dobolyi hídon Gáborunk keresztülment, az osztrák ágyúinak kemény tüzelésével fogadtatott, táborunk nagyobb része a földre feküdt, s midőn a Gábor Áron által öntött első ágyú meggördült, azon felkiáltás történt, kelj fel, teremtette, mert nagyobbat szólott a miénk, kiáltotta […] egy közszékely, s vezérünk vezérszava nélkül roham keletkezett.”. Ezt a pillanatot, Gábor Áron ágyúinak a székelyekre gyakorolt hatását Bodola Lajos az első székely üteg parancsnoka a visszaemlékezéseiben az előbbinél egyszerűbb szavakkal így örökítette meg: „Leírhatatlan erkölcsi erőt kölcsönöztek Gábor Áron eső ágyúi”.
Eddig az ágyúöntő Gábor Áron szerepével kapcsolatos legkiemelkedőbb pillanatokat soroltuk fel, de arról is szót ejtettünk, hogy hősünk a Puchner által többször elítélt „forradalmi párt”-hoz, azaz a Kiskomitéhez tartozott. Ezt már többször bizonyította, de talán a legerősebben akkor fejezte ki, amikor hevesen tiltakozott a szék vezetősége és a császári főparancsnokság között december 28-án létrejött békekötés ellen, amely előírta az ágyúk kiszolgáltatását a császári parancsnokságnak. Erről a helyszínen levő Nagy Sándor, hősünk szárnysegédje így számolt be: a békekötést bejelentő gyűlésről Gábor Áron „feldúlt arccal, bősz indulattal jött hozzánk a régi tanácsházhoz, ahol éppen akkor ágyútöltények készítésével valánk elfoglalva; ránk kiált, hogy mozdonyozzuk az ágyúkat, s szegezzük a székháznak, hisz ott az ágyú kiadását határozták el. Megdöbbentünk, hisz apáink is ott voltak. Egy szerencsés eszme villan meg fejünkben: az ágyúkat Sepsiszentgyörgyről biztos helyre szállítani.”
Ebben az esetben Gábor Áron forradalmár arcát láttuk, ő megalázónak tartotta, s ezért nyíltan elutasította a békefeltételeket, példát mutatva arra, hogy: meg kell menteni a harci eszközöket máskorra. Ez részben megtörtént, s amikor Bem tábornok felszabadító hadai közeledtének híre 1849. január 10-14-e körül Háromszékre megérkezett, ismét elkezdődhetett az ágyúkészítés. De ezután Kézdivásárhelyen Turóczi Mózes műhelyében, kedvezőbb körülmények között állíthatta elő a székelyföldi hadiipar azt a több mint 60 ágyút, amelyet a szabadságharcban különböző harcok során vetettek be. Olyan tett volt ez, mellyel a háromszékiek és az őket támogatók kiérdemelték az egész magyar politikai vezetés és hadvezetés elismerését. Ez Bem tábornok háromszéki látogatásában is kifejezésre jutott, amikor Gábor Áront őrnaggyá léptette elő. Ne feledjük: ezután Gábor Áron a székelyföldi hadiüzemek vezetőjeként működött, de hadszervező is volt: az ő nevéhez fűződik a székely tüzérség megalakítása, amelynek főparancsnoki tisztjét is betöltötte. És több ütközetben személyesen irányította a tüzérséget. Így volt ez 1849. július 2-án, amikor a Kökös és Uzon közti csatatéren az ellenség ágyúgolyója kioltotta az életét.
Milyen volt a szabadságharcos ágyúöntő, hadszervező Gábor Áron gondolkodása? Erről hosszasan lehetne írni, de itt csak egyik leveléből kitetsző tulajdonságaira szeretnék kitérni. Nevezetesen arra, amelyet a legközelebbi munkatársának, Turóczi Mózesnek írt Debrecenből 1849. május 12-én. Azért tartom különösen fontosnak ezt a levelet, mert ebben beszámolt a kolozsvári s nagyváradi útjáról, valamint Kossuthtal való megismerkedéséről.
Kolozsvárt nem sikerül egyezségre jutnia a mesterekkel az ágyúgyártásról, mert drágának tartotta a kolozsváriak ajánlatát. Nagyváradon nagy és korszerű fegyvergyár működött, szerette volna tanulmányozni ennek működését, de az igazgatója ezt nem tette lehetővé, annyit azonban tapasztalnia kellett, hogy pazarlás folyt a gyárnál. Számára az összehasonlító alap a kézdivásárhelyi műhelyek voltak, amelyeket nagyrészt önerőből valósítottak meg, s munkásai majdhogy „kalákában” dolgoztak, a tulajdonosok pedig nem számíthattak semmi nyereségre. Kossuthot azért kereste fel s kérte „tekintené meg a szegény székely nép jelen állását és venné fontolóra aztot, hogy mily szűkön termő földjük vagyon, kereskedésök megcsökkenvén, az egyetlen egy kézimunkára, mesterségre szorítvák, engedné meg az ottan alakult gyárnak nagyittása és tökéletesíthetését, bár ezzel érdemesítvén annyit kiállott veszedelmeztetésökért.”. Gábor Áron Magyarország kormányzójának a székely nép helyzetéről a szűkön termő földet, a kereskedés visszaesését emelte ki, s azt kérte, hogy segítse a kézdivásárhelyi gyárak fejlesztését, ami szabadságküzdelmük elismerését jelentené.
(A Székely Nemzeti Múzeum fényképtárából)
Kossuth természetesen már tudott Háromszék bátor önvédelmi harcáról, s látogatójának kiemelkedő tetteiről, most az eredeti székely szabadságharcost személyesen is megismerhette, akinek egyenes beszéde és érvelése bizonyosan kedvezően hatott rá. Ez is közrejátszhatott abban, hogy megerősítette Gábor Áron őrnagyi rangját s a székely tüzérség főparancsnoki beosztását. És 60 000 forintot utaltatott ki a kézdivásárhelyi hadiipar bővítésére és modernizálására. A kormányzótól kapott támogatás s szíves fogadás lelkesedéssel töltötte el Gábor Áront, s arra kérte Turóczit, hogy a Kossuth által megrendelt két ágyú csöve fúrva és esztergályozva készüljön. És bizakodva üzente Szatsvai, Molnár, Jancsó, Baka és más műhelytulajdonosoknak: „gyáraik nagyítását, tökéletesítését megkezdjék, mert számukra viszem a pénzt, mint a miénkre”. Minden érdekelthez szólt az üzenete: készséggel tegyenek eleget mindannak, amire kéri őket, mert „most a székely nemzet becsülete forog kérdésben, ezt bemocskolni vétkes dolog” lenne. Világos: hősünk tudott nemzetben gondolkozni. Hatalmas veszteség érte a székely haderőt a legbátrabb szabadságharcosának elvesztésével 1849. július 2-án.
Összegezés helyett. Háromszéknek több győzelmes csatában sikerült megvédenie a földjét, amelyre 1848 őszén ellenséges hadak nem léphettek be. És ezáltal meghiúsította a császári főparancsnokságnak azt a tervét is, hogy az erdélyi haderejét Magyarország ellen vezényelje. Gábor Áron döntő módon járult hozzá Háromszék önvédelmi harcának kibontakozásához és győzelméhez, amellyel nemcsak Háromszéknek és Székelyföldnek, de az egész magyar szabadságharcnak olyan szolgálatot tett, hogy kiérdemelte a magyar nemzet hőse címet.
A torockói Duna Házban rendezett tudományos konferencián elhangzott előadás rövidített változata.
Köszönöm szépen, nagyon sok hasznos információt megtudhattam.