Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Erdély katonai felosztása 1849–1851-ben

Ferenc József császár 1849. július 19-én Erdély kormányzójává nevezte ki Ludwig von Wohlgemuth altábornagyot, melléje pedig polgári biztosul Eduard Bachot rendelte. A kormányzó 1849. augusztus 11-én érkezett meg Erdélybe, s nyomban kihirdette az ostromállapot bevezetését, szeptember 16-án pedig a hadbíróságok felállítását. Ezek az intézkedések a magyar szabadságharc megtorlását szolgálták. Ennek érdekében – amint azt Jancsó Benedek erdélyi történész megállapította – tisztán katonai diktatúrát hoztak létre. (1851 áprilisában Wohlgemuth meghalt, helyébe Karl Schwarzenberg herceg altábornagyot nevezték ki Erdély kormányzójává. Schwarzenberg idején a katonai diktatúrát az ostromállapot enyhébb formája váltotta fel, ez 1854-ig tartott.) Az orosz segítséggel győztes Habsburg császári hatalom Wohlgemuth kormányzósága idején nagyméretű közigazgatási átalakítást hajtott végre a birodalom központosítása jegyében.




Ludwig von Wohlgemuth (1788–1851) császári és királyi
altábornagy Josef Kriehuber litográfiáján 1849-ben. Kép: Wikipédia

Ezt előkészítette az 1849. március 4-i birodalmi alkotmány, amelyet Erdélyben is kihirdettek. Ebben már bejelentették Erdély koronatartomány közigazgatási átszervezését is a régi vármegyék és a székely, illetve szász székek helyett. Wohlgemuth kormányzó 1849. szeptember 21-én tette közzé azt, hogyan kell Erdélyt ideiglenesen hat katonai vidékre felosztani. Itt megjegyezném, hogy a katonai vidékeket kerületekre, azokat pedig alkerületekre osztották (németül: Militärdistrikt, Bezirk, Unterbezirk).

A kormányzó hirdetménye így szólt: „Erdély, egy szabályozott ideiglenes igazgatás behozatala végett, s a jelenlegi hadiállapot tekintetéből, hat katonai vidékre osztatik fel, melyek igazgató hatóságaik székhelyei után: szebeni, károlyfehérvári (értsd: gyulafehérvári), kolozsvári, rettegi, udvarhelyi és fogarasi katonavidékeknek fognak neveztetni.” Tehát ismerjük a katonavidékek nevét. Ez a közigazgatási rendszer valóban katonai diktatúra volt. Minden katonai vidék élén egy-egy katonai vidékparancsnok (Distrikts-Commandant) állt, melléje a polgári ügyek intézésére egy-egy vidéki biztost (Distrikts-Commissärt) neveztek ki.

Lássuk ezek főbb jellemzőit, amint az a kormányzói hirdetményből kiderül.

1. Szeben vidék magába foglalta Szászváros, Szászsebes, Szerdahely, Szeben, Medgyes, Újegyház, Nagysink, Kőhalom, Segesvár, Brassó és Beszterce kerületeket. E katonavidék az udvarhelyi vidékhez hasonló nagyságú volt. A szászok addigi vezetője töltötte be a szebeni vidék elnöki tisztségét is.

2. A károlyfehérvári vidék kiterjedt egész Hunyad megyére (kivéve a Szászvárosszékbe benyúló részt), csaknem a teljes Alsó-Fehér megyére, egész Zaránd megyére, valamint Küküllő megye azon részeire is, amelyeket nem osztottak a szebeni vidékbe. 448 ezer ember élt itt.

3. A kolozsvári vidék Kraszna, Közép-Szolnok megyékre, továbbá Kolozs, Torda, Doboka megye nyugati felére és Belső-Szolnok megye egy kisebb részére terjedt ki. Lakossága 458 ezer fő volt.

4. A rettegi vidék Közép-Szolnok, Doboka, Kolozs megyék egy részét foglalta magába. 230 ezer lélek élt itt.

5. Az udvarhelyi vidék: kiterjedt a korábbi Maros-, Udvarhely-, Csík- és Háromszékre, Felső-Fehér megye két, háromszéki „részecskéjére”, és Küküllő megye néhány helységére. Udvarhely vidék négy kerületre oszlott: Marosszék, Udvarhelyszék, Csíkszék, Háromszék. Az ott lakók száma 350 ezer fő volt.

6. Fogaras vidék megtartotta korábbi kiterjedését. Lakóinak a száma 60 ezer fő volt.




Gróf Cserneki és tarkői Dessewfy Emil (1814–1866) magyar újságíró,
politikus Barabás Miklós festményén. Kép: Wikipédia

A katonavidéki parancsnoknak és vidékbiztosnak általános feladata volt a közbiztonság fenntartása, a rend és a csend biztosítása, valamint az általános lefegyverzés végrehajtása.

Az egyik paragrafus szerint a vidékbiztos kötelessége volt a katonai vidéki parancsnok által kiadott rendeletek erélyes támogatása: az általános lefegyverzés tökéletes végrehajtása, a veszélyes bujtogatók és csendzavarók, valamint a felségsértés vádja alatti személyek kipuhatolása és elfogatása, a felségsértésben elítéltek vagyonának lefoglalása, továbbá a magyar bankjegyek és Kossuth-bankók elkobzása.

Az előbbiekről a hivatalos iratoknak köszönhetően tudunk, de van egy másik forrás is, amely a Magyar Országos Levéltárban a politikus Dessewffy Emil iratai között található, címe: Emlék Erdélyről. Bár ennek szerzősége nem egészen tisztázott, további ismereteket szerezhetünk belőle a tárgyunkra vonatkozólag. Az sem mellékes, hogy más sorrendet használ a körzetek esetében, mint a hivatalos irat: 1. szebeni, 2. kolozsvári, 3. udvarhelyi, 4. károlyfehérvári, 5. rettegi, 6. fogarasi.

A kézirat kitér arra is, hogy abban az időben melyik nemzetiség nyelvéhez kapcsolták az egyes vidékeket. Íme: a szebeni katonavidéket szász (német) körzetnek nevezték, a kolozsvárit magyarnak, az udvarhelyit székelynek (magyarnak), a károlyfehérvárit, rettegit, fogarasit román közigazgatási területnek tekintették. Itt megjegyzi a szerző a következőket: „Az előbbi pontokban érintett igazgatási külön nyelvek csak annyiban értendők, hogy e nyelven adatnak ki a néphez a rendeletek és a kérelmekre a válaszok, de ami a tisztviselőknek egymásközti és a kormánnyali levelezését illeti: közelebbről jelent meg a kormánynak egy rendelete, (hogy) ezeket német nyelven folytatni kötelesek.”

Az udvarhelyi katonai vidékkel kapcsolatban a kézirat jelzi, hogy Aranyos­széket elszakították az udvarhelyi, azaz székelyföldi katonai vidéktől, holott ez a szék is „székely természetű föld, székely magánjogi viszonyok alatt”. Ha elfogadható is, hogy a Székelyföldtől való távolság miatt történt ez, akkor is kérdés, miként került Szeben vidékhez Beszterce vidéke, Régen és több helység is. Vagyis a szebeni vidékkel történt kedvezéseket kifogásolta az Emlékek Erdélyről szerzője.

A lényeges azonban, hogy a hatóság a négy székely széket egy közigazgatási területnek nyilvánította. A székely székek lakosságának mindennapi élete annyira összefonódott, hogy azt a kormányzóságnak is el kellett ismernie.

(Itt jegyzem meg, hogy az itt tárgyalt kérdésekre, valamint a közigazgatás későbbi változásaira egy későbbi lapszámban visszatérünk.)




A segesvári csata 1849. július 31-én. Bellony László alkotása. A magyar gyalogság közelből leadott sortüzekkel próbálja megfékezni a kozák lovasság rohamait. Kép: Wikipédia

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Benedek Elek nemcsak meseíró és lapszerkesztő, szépíró, történelmi, néprajzi és ifjúsági regényíró volt, hanem emellett évtizedeken keresztül közel száz kalendárium szerkesztője, írója volt. A legszélesebb olvasóközönséghez kívánt szólni. Egész életében azért küzdött, hogy a népnek, és kiemelten a gyermekeknek a lehető legtöbb és legmagasabb színvonalú irodalmat adja.

Tauffer Johann, a Kolozsváron egykor nagy számban élt Taufferek őse Nyugat-Magyarországról került Erdélybe báró Brukenthal Sámuel erdélyi gubernátornak köszönhetőenMiután az erdélyi főkormányszéket Nagyszebenből Kolozsvárra helyezték át, Tauffer Johann is átköltözött az erdélyi fővárosba. Utódai itt elszaporodtak, s különösen a 19. században jómódú iparos és kereskedő polgárokként vívtak ki maguknak széleskörű elismerést, a Tauffer névnek pedig dicsőséget.

Bánffy György életútja egyenes vonalú, a – közvetlen felmenőitől örökölt – Bécshez hű arisztokraták életútja. Édesapja, Dénes gróf (1723–1780) az utolsó akadályt is elhárította: 1755-ben áttért a katolikus vallásra. Lett belőle valóságos belső titkos tanácsos, négy vármegye főispánja, s végül királyi főlovászmester, ami zászlós úrrá tette. Feleségétől, báró Barcsay Ágnestől a Hunyad vármegyei Piskin született György fia 1746. vagy 1747. december 24-én. A házitanítóktól sajátíthatta el az alapismereteket, bizonyára a bonchidai kastélyban. 

A világ első közúti szabályát, a vörös zászló törvényét 1865-ben hozták meg, és 1896-ig volt érvényben Londonban. A gőzhajtású autók előtt ötven méterrel nappal vörös zászlót, éjjel vörös lámpást kellett vinni. A magyarországi KRESZ ősének egy 1910-es belügyminiszteri rendeletet tekinthetünk, amelynek célja a fellendülő gépjármű-közlekedés biztonságának növelése volt. Ennek érdekében jelent meg az első négy közúti jelzőtábla. 

„Miért van az, hogy minden magyar ember, amikor Petőfi nevét, versét hallja, meleget érez a szíve körül? Mert Petőfi a mi összetartozásunk jelképe. Életével és halálával üzent a XXI. századnak is. »Csak azt szeretném – mondta végül a szónok –, ha ez a század valóban megfelelne az Ő elvárásainak.”

A fehéregyházi síkon 173 éve zajlott egy ütközet, amelyben részt vett egy olyan személy, akinek neve – remélhetőleg örökre – összeforrt a település nevével. Szomorú emlék ez, hiszen 1849. július 31-én ezen a helyen vesztett csatát a Bem József lengyel tábornok vezette magyar hadtest a háromszoros túlerőben lévő cári intervenciós csapattal szemben, továbbá itt tűnt el – valószínűleg elesett az ütközetben – a szabadságharc hányatott sorsú honvédtisztje, Petőfi Sándor is.

Történetünk kiindulópontja Nagyvárad, amely a monarchia egyik leggyorsabban fejlődő városa volt, pezsgő szellemi és kulturális élete miatt pedig Körös-parti Párizsként is emlegették – a Pece-parti Párizs kifejezést az alliteráló sorok miatt Ady Endre ragasztotta rá leginkább a városra, hamar el is terjedt ez a megnevezés. A századforduló éveiben öt napilap és számos kulturális periodika működött az alig több mint ötvenezres lélekszámú Váradon, továbbá országos hírű redakciók, nyomdák és lapok székhelye volt a bihari város. 

„Majdnem az estéli órákban a fecsési táborba megérkezett egy törzstiszt, állítólag Görgey altábornagy seregéből (akit én nem láttam); ez Vécsey tábornoknak jelentette, hogy: »ő Görgeytől van küldve, értesíti Vécseyt, hogy ő Világosnál az orosz tábornoknak megadta magát, serege a fegyvert letette. Jöjjünk mi is N.-Váradra és adjuk meg magunkat Paskievits herceg orosz főparancsnoknak, miáltal életünk, tulajdonunk, ami velünk van biztosítva lesz.«"

„Voltak idők Pesten és Párizsban, amikor több voltam neki mindenkinél, testvérnél, »idesnél«, Lédánál. Rajongója voltam, de sohasem hízelgője. Közös emlékek és még inkább közös világnézeti vágyak kapcsoltak össze, apró, baráti titkok fonták szorosra életünket. Több volt ez barátságnál, erősebb a testvérségnél. A lelkiismerete voltam, és épp ezért nélkülözhetetlen. Éreztem, hogy néha messze száll tőlem, néha lazára ereszti és majdnem szétvágja a kapcsolatokat, hogy aztán annál erőssebben fűzze össze. Válságaiban pótolhatatlanabb voltam, mint a bor, a nő vagy a veronál. »Bölöni Györgyömnek, fajtámbeli véremnek« – küldte nekem verseit. Egy volt a földünk, a Szilágyság.”

A dobrovoljacok kitelepítésével egyidőben indult meg a Bukovinából érkező székelyek betelepítése. Ennek gyors levezénylését az indokolta, hogy a döntően mezőgazdasággal foglalkozó dobrovoljacok internálásával rendkívül megfogyatkozott a mezőgazdasági munkára alkalmas munkaerő, a kiválóan termő bácskai földeken így visszaesett volna a termelés. (...) 1941. május közepétől június 16-ig 13 200 főt telepítettek le a bácskai területeken 35 ezer kat. hold területre, többségüket a dobrovoljacok helyére. 

Kolozsvár szám­talan, polgári kezdeményezésű szervezete közül az egyik legjelentősebb, és egyben a leghosszabb ideig működő egyesület az Iparos Egylet volt. (...) A városi jelentőséggel bíró – nyugodtan nevezhetjük annak – intézmény majdnem évszázados (az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom szüntette meg) történetének utolsó, demokratikusan választott elnöke volt Rátz Mihály építőmester, aki 1933-tól az erőszakos eltávolításáig, mintegy tizenkét éven keresztül irányította az egyesületet, igyekezve az eredeti szabályzatnak megfelelően működtetni és életben tartani.

Amikor Arany János, a kor megkérdőjelezhetetlen irodalmi tekintélye megkapta a kézirat egyetlen példányát egy évvel a befejezése után, szinte az első szín legelején félretette, gyenge utánzatnak tartotta. (...) Szerencse, hogy nem vetette tűzre, és Madáchnak sem tanácsolt hasonlót, hiszen amikor körülbelül fél évvel később mégis végigolvasta, „hatalmas gondolatokkal teljes” drámai kompozíciónak vélte, Madáchra pedig úgy tekintett, mint aki az „első tehetség Petőfi óta, ki egészen önálló irányt mutat”. 

Az Interferenciák – román kötődésekkel Magyarországon című kutatásom az Államtitkárság által 2021 áprilisában kiírt és az ELTE Román Filológiai Tanszéke által elnyert pályázatra készült. A tanszéken működő A magyarországi románok kultúrája kutatócsoport tagjaként a szerző a kutatási terv szerint tíz mély­interjút készített el 2021 áprilisa és augusztusa között olyan magyarországi értelmiségi személyiségekkel, akik vagy családi, vagy tevékenységi szálakkal kötődnek a románsághoz. Egy részük magyarországi román nemzetiségű, mások a születésük, iskoláztatásuk, munkásságuk során szoros kapcsolatba kerültek a románsággal, legtöbben maguk is tevékenyen részt vettek a két kultúra közötti közvetítésben.

Surányi Miklós a két világháború közötti időszakban számos prózai művet alkotott, az író nevét viszont határon innen és túl kevéssé ismerik. Az írót kiközösítették, műveit az államszocializmus időszakában szemérmesen elhallgatták, írásait lefoglalták, gondolatait felforgatónak, veszélyesnek tartották. Surányi és művei „illegalitásba vonultak”. Természetes, hogy ez így történt, hiszen már a korabeli baloldali sajtó is a fejére olvasta az előbbi „vádakat”, az 1945 utáni időszakban pedig Surányi „bűnössége” már megkérdőjelezhetetlenné vált

Romsics Ignác

A Babeș–Bolyai Tudományegyetem kolozsvári főépületének díszes Aula Magna termében október 8-án, péntek reggel 10 órától oklevélátadó ünnepséget tartottak: dr. Romsics Ignác történész­professzort, az egri Eszterházy Károly Katolikus Egyetem tanárát a Doctor Honoris Causa címmel tüntették ki. Az eseményt hosszas előkészületek előzték meg, a járványhelyzet miatt a szervezők nehezen tudtak megfelelő időpontot találni a rendezvénynek, amelyet végül a legnagyobb rendben, a járvány­ügyi szabályokhoz igazodva sikerült megtartani.