Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

A jobbágyfelszabadítás Erdélyben 1848-ban

Közismert, hogy az 1848. évi március 15-i Tizenkét pont 7. pontja előírta az úrbéri viszonyok megszüntetését. És néhány nap múlva, március 18-án a Pozsonyban ülésező magyar országgyűlés megfelelő törvényt fogadott el, amely – miután április 11-én kihirdették – késedelem nélkül életbe is lépett.


Korabeli utcakép Kolozsvárról az alsóvárosi református templommal

Ez Magyarország lakosságának mintegy 80 százalékát érintette, és így, amint Gergely András, a kérdés ismert kutatója írja: „A forradalom a jobbágyfelszabadítás szempontjából egyszersmind társadalmi forradalom is volt, éppúgy, mint a franciaországi 1789-es – és ellentétben az 1848-as ausztriai eseményekkel, ahol a jobbágyfelszabadítást csak vonakodva, szeptember 7-én iktatták törvénybe”. Véleményünk szerint az 1848-as forradalom Magyarországon rendszerváltást is jelentett: az évszázados rendiséget és feudalizmust a megfelelő törvények eltörölték, és lerakták a polgári rendszer alapjait.

Bár a Tizenkét pont és a magyar törvények Erdélyre is erős hatást gyakoroltak, e nagyfejedelemségben, sajátos államjogi helyzete következtében, amely a Habsburg-hatalomhoz fűzte, külön törvényeket kellett hozni a tervezett változtatásokról. Ennek érdekében hívta össze gróf Teleki József főkormányzó 1848. május 29-ére az erdélyi országgyűlést. Ezen a napon Erdély utolsó rendi országgyűlése valóban elkezdődött, és 30-án elsőként elfogadta az Erdély és Magyarország egyesülését kimondó I. törvényt, majd június 6-án törvényt alkotott az erdélyi jobbágyfelszabadításról. A mindössze néhány órás ülés nyomán megszületett az 1848-as forradalom legmaradandóbb és legjelentősebb eredménye: a jobbágyrendszer eltörlése Erdélyben. Lássuk ezt valamivel bővebben.

Ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok


A kolozsvári Vigadó 1898-ban. Itt fogadták el 1848. június 6-án a jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikket

A Kolozsvárt ülésező országgyűlésen, az említett napon b. Wesselényi Miklós, a reformkor és a 48-as forradalom legismertebb politikusa, szépen felépített beszédben terjesztette elő az úrbéri törvényjavaslatot. Az emberiség és másfél millió lakos ügyében szól – mondta –, azokért, akik adót fizettek, úrdolgát teljesítettek és közmunkáztak. Akiket e nagy ügy részvéttel át nem hat, azoknak a szabadság, egyenlőség, testvériség hármas jelszava csupa üres frázis. Neki jutott a szerencse, hogy kimondhassa a nagy áldozatot: ne legyen többé pórnép, hanem legyenek szabad polgárok, a törvény előtt mindnyájan egyenlők, legyenek a közös jog és elkötelezettség szerint testvérek. Az áldozatnak külső és belbecse csak akkor lesz, ha lelkesedéssel teszik. Kérte, fogadják el indítványát a robot és dézsma eltörléséről. A teremben mindenki felállt, és ezzel a tervezett elfogadása mellett szavazott.

Az előterjesztés alapján alkották meg a IV. törvénycikket, amely a következőket mondotta ki: „Az úrbériségeken (colonocaturákon) eddig feküdt úri szolgálat (robot), dézsma és pénzbeli kifizetések e törvény által eltöröltetnek. A helységek polgárai (eddigi jobbágyak és zsellérek) azon telkek és földek használatában, melyek kezeiken találtatnak, bárminő természetűek legyenek is azok, nem fognak bíróság közbejötte nélkül háborgattatni; sem legeltetési, faizási és nádlási rendes és folytonos eddigi haszonvételeikben megszoríttatni.” A törvény világosan kijelentette: az úrdolga s más szolgáltatások megszűnnek, a volt úrbéres jobbágyok tulajdonosaivá válnak az eddig általuk használt földnek, amelyről adóztak. Csak a vitás, peres kérdésekben avatkozhat majd be a bíróság, egyébként nem.

Hátra volt még a felszabadulás pontos idejének meghatározása. Erről vita keletkezett, végül az erdélyi országgyűlés a jobbágyfelszabadulás napjául 1848. június 18-át jelölte meg. De már június 7-én futárok vitték szét a törvényhatóságokhoz a jobbágyfelszabadítást kimondó IV. törvénycikk szövegét. Ugyancsak 7-én küldték el a császárnak, 8-án pedig Pestre a nádornak az említett törvényt szentesítés, illetve jóváhagyás végett. A falvakon június 18-át megelőzően a legnépszerűbb értelmiségiek hozták a nép tudomására a jobbágyság felszabadítását, és magyarázták a törvény tartalmát. A IV. törvénycikk alapján egy új parasztosztály született Erdélyben: az eddig függőségben élő jobbágyrend átalakult személyileg szabad, ház- és földtulajdonos parasztosztállyá.

Kőváry László az Ellenőr című lap Új polgártársainkért címet viselő vezércikkben üdvözölte a felszabadult népet. „A rabbilincs, mely alatt századokon át nyögétek, a mai napon megtörék. Ti szabadok, velünk egyenlők vagytok” – írta a neves publicista és történész. Írását azzal a kívánsággal fejezi be, hogy a volt nemes és volt jobbágy közt legyen béke, hogy a letűnt jobbágyvilág helyén a népnevelés világa következhessen.


A jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikk kézírásos változata (részlet)

Természetesen a törvény nem tett semmiféle különbséget a román, magyar és más nemzetiségű jobbágyfelszabadítását illetően. És ne feledjük, hogy a felszabadulás legnagyobb nyertese a román parasztság volt, mivel a jobbágyság többségét is ő alkotta. Következésképpen el kell vetni, mint valótlant, minden a fent említett ellenkező, esetleg később keletkezett és terjesztett félremagyarázást. Aminthogy azt a véleményt is, hogy az igazi felszabadulást a császár rendelte volna el 1854-ben. A császári rendelet voltaképpen nem tett egyebet, mint szabályozta a volt földesurak kárpótlásának ügyét és néhány vitás kérdést is tisztázott, például a székelyföldi jobbágysággal kapcsolatban. Ezért helytálló George Bariţiunak, az 1848-as erdélyi forradalom egyik befolyásos román vezetőjének, a későbbi jelentős történetírónak, és a Gazeta Transilvaniei című lap főszerkesztőjének az a megállapítása, hogy 1848-ban Erdélyben a jobbágyság mindörökre megszűnt.

Megfelelt-e az erdélyi országgyűlés törvénye a kor követelményeinek?

Úgy látjuk, hogy az erdélyi jobbágyfelszabadítás, az 1848-ban és később a Közép- és Kelet-Európában elfogadott úrbéri törvényekkel összehasonlítva, a legjobbak közé tartozott. Értékelésünket a következőkre alapozzuk: 1. Kimondta a robot és dézsma maradéktalan megszűntét; 2. A felszabadítás terheit nem kellett a volt jobbágyoknak viselniük, mert a földesurak kártalanítását állami feladattá nyilvánította; 3. A jobbágyok tulajdonosaivá lettek a kezükön talált földnek; 4. Megszüntette a volt földesuraknak minden joghatóságát jobbágyaik felett és 5. Szabadon használhatták ezután is a közös erdőket és legelőket, valamint más közösségi javakat. Mindezek következtében Erdélyben tipikus kisbirtok rendszeren alapuló családi gazdálkodási mód alakult ki, amely egészen az 1960-as években bekövetkezett kollektivizálásig fennmaradt.


A jobbágyfelszabadítást kimondó IV. Törvénycikk nyomtatott változata (részlet)

Itt jegyezzük meg, hogy a törvény hatálya nem terjedt ki a nem úrbéres zsellérek egyes kategóriájára, például a szerződéses zsellérekre; pontosabban, személyileg ők is szabadokká válhattak, ha nem kívánták teljesíteni a szerződésben rögzített feltételeket, de földtulajdon nem illette meg őket. Külön paragrafus foglalkozott a székelyföldi jobbágyviszonyokkal, személyileg ott is szabadokká váltak a jobbágyok, de földet csak azok kaptak tulajdonba, akik olyan földesúrnál teljesítettek úrdolgát, akinek birtoka királyi adományként került tulajdonába. Ezt nevezték adományos birtoknak, donációnak. Ilyen azonban nagyon kevés volt Székelyföldön, mert a föld döntően nagy része királyi jogtól (ius regium) mentes tulajdont képezett. A székely örökségeken (siculica haereditas) telepedett jobbágyok vagy zsellérek földet válthattak meg a földtulajdonostól csekély pénzért vagy másként.

Hogyan fogadta a jobbágyság a felszabadító törvény kihirdetését?

Aki a Kolozs megyei Magyargyerőmonostoron megfordul, elolvashatja a református templom kerítésének falán lévő (nehezen olvasható) emléktáblán a következőt: „ A nép szabadság EMLÉKE. Június 18. 1848.” Mivel tudomásunk szerint ez az egyetlen kőbe vésett tábla egész Erdélyben, sőt talán azon túl is, amely e történelmi nevezetességű dátumra figyelmeztet, jó volna több figyelemben részesíteni. Nem feledkezhetünk meg azonban arról sem, hogy az Erdővidék szomszédságában elhelyezkedő Alsórákoson hosszú időn keresztül minden évben június 18-án megemlékeztek a felszabadulásról. A Torda megyei Mezőszakálon a felszabadulás napján ünnepet ültek; hatalmas tölgyfát vágtak ki, s az arról tört ágakkal a volt jobbágyok felkeresték földesuraikat, akiktől elbúcsúztak, ezzel jelezve örömüket a szabadságért. A Bánffy uradalmakban is több helyen megülték a felszabadulás napját. A Torda megyei Magyarón, a helybeli román esperes kezdeményezésére, kilenc falu jobbágy népe gyűlt össze, hogy megünnepelje a szabadulás napját. A mezőt, ahol népünnepélyt rendeztek, Szabadság mezejének nevezték el. Érdekesen ünnepeltek Torockón és Torockószentgyörgyön. Itt a nép „szégyenketrechez” kötötte Verbőczy Hármaskönyvét, majd rőzsét raktak alája és elégették. A pappal együtt mondták a „szabadság prédikációt”, házról házra járva éltették a szabadságot. A házaknál borral s ennivalóval vendégelték meg az ünneplőket. A fenti példákkal nem azt akarjuk mondani, hogy mindenhol ilyen ünnepélyességgel fogadták a felszabadulás napját, mert, bizony, sok helyen a parasztság nem tudott feloldódni, s szemben állt a volt földesurával.

Mit tudunk a felszabadult jobbágycsaládok számáról?

Erről, sajnos, nem készült pontos kimutatás, ezért csak a földesurak kárpótlásának kifizetéséből tudjuk meghatározni a szabaddá vált jobbágytelkek számát és a kárpótolt föld mennyiségét, amely a felszabadultak tulajdonába ment át. Adataink szerint Erdélyben, a Partiumban, Székelyföldön, valamint a szász székekben 164 184 jobbágytelekért kaptak a volt tulajdonosok kárpótlást, és ezek terjedelme 1 486 453 kataszteri holdat tett ki. Ezeket az adatokat elfogadhatjuk azzal a megjegyzéssel, hogy forrásunk az 1861-es évvel zárul, tehát a később kárpótolt telkek számát nem tartalmazzák. Mindenestre levonható az a következtetés, hogy az úrbéres jobbágyok és zsellérek 1848-ban felszabadultak.

Következésképpen nem lehet kétséges, hogy az 1848-as jobbágyfelszabadítás megszüntette a fejlődés legnagyobb akadályát, s ezzel Erdélyt más '48-as törvényekkel együtt a polgárosodás útjára terelte.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Szőcsné Szilágyi Piroska

Reményik Sándor költészetének hangulatváltásában, túl a költőnek már 20 éves korában jelentkező testi és lelki betegségein és a rá jellemző befelé forduláson, az életében szinte egyidőben megjelenő két női ideálnak is valószínűleg fontos szerep jutott. Egyikük Judik Józsefné Imre Ilonka, a költő sógorának, Imre Kálmánnak húga, a Reményik-líra talán legszebb verseinek ihletője. A másik a művésztárs, a lelki testvér és az eszményi asszonyi ideál megtestesítője, Szőcsné Szilágyi Piroska festőművésznő, a Piroska-versek nőalakja.

Andrásfalvy Bertalan

Az egyetlen lehetséges út Európa és az emberiség megmentésére, hogy visszafordulunk és megismerjük a néphagyományból, hogyan elégítették ki eleink alapvető szükségleteiket, ezzel évszázadokon át biztosítva fennmaradásukat és gyarapodásukat – vallja Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, tanszékalapító egyetemi tanár, a rendszerváltás első művelődési és közoktatási minisztere. A több száz könyvet, tanulmányt és publikációt jegyző Széchenyi- és Príma-díjas tudóssal a túlélés lehetőségéről, így a művészet és a népművészet 21. századi jelentőségéről beszélgettünk.

Andrásfalvy Bertalan: A Trianonhoz vezető útról

A trianoni békediktátum az európai történelem egyik legvitathatóbb határozata és egyenes következménye volt a magyarságról évszázadok folyamán itt kialakult képnek. Ennek a mindenképpen torz képnek a kialakulásáért mi is felelősek vagyunk, de ezen túl is terhel minket a felelősség abban, hogy ezt a magyar nép, társadalom sajátos belső alakulása, a nemzet meghasonlása és végzetes megosztása is lehetővé tette. Ennek részletesebb megismerése, bevallása a mai napig is hiányzik történelmi tudatunkból, történelmünket összefoglaló kötetekből és tankönyveinkből. Asztalos Miklós történész egyik tanulmányában ezt úgy fogalmazta meg, hogy a 13. században a nagy hatalommal rendelkező főurak „rendi nemzete” nemcsak az ország vezetését sajátította ki magának, hanem a történelmi szemléletet alakító történetírást is. Ettől kezdve szinte máig, több történeti tényt és következményeit ennek a kapzsi hatalmi körnek a szemszögéből ítéltünk meg, illetőleg erőszakkal is töröltünk történetírásunkból. Ezeket a vitatható vagy elhallgatott tényeket sorolom itt fel, és csak utalok néhány, állításaimat igazoló forrásra.

Ábrám Zoltán

A történetírás szerint a legkeletibb csángó falu, a természetes körülmények között létrehozott legkeletibb magyar település neve Csöbörcsök, ritkán használt formában Töbörcsök (románul Cioburciu, oroszul Csobrucsi). Már a név is az egykori magyar jelenlétre utal. Földrajzilag a Dnyeszter folyón túl, a Moldovától elszakadt Dnyeszter Menti Köztársaságban fekszik. Eredete vitatott, még etelközi maradványmagyarságról is beszélnek a történészek.

A falu, ahol élt és meghalt, ahol a birtokai feküdtek, teljesen elfelejtette őt. Nem zárta szívébe, nem lett belőle legenda. Sírhelyéről sem tudni semmit. De nem emlékszik rá még Háromszék sem, pedig jó kétszáz évvel ezelőtt a vidék leghatalmasabb emberei közé tartozott. A neve csak elvétve bukkan fel egy-egy tanulmányban; azokban is inkább negatív szereplő, olyan hadúr, aki szigorúan, az erőszaktól sem visszariadva, büntet minden ellenszegülést.

Bölöni Farkas Sándor

A csalódott, reményvesztett Farkas Sándor 1822 novemberében írta egyik barátjának, Gyulai Lajos grófnak: „Most meglehetősen vagyok… s talán mindenütt megelégedve lehet az ember, mikor nincs semmi ambíciója, sem vágyása egyébre, csakhogy a mindennapi kenyere meglegyen.” Mennyi fájdalom, mennyi lemondás lakozik e sorokban!

Kolozsvár, Nemzeti Színház

Kolozsvár dualizmus kori története mindmáig javarészt ismeretlen a történészek számára. Ennek elsődleges oka, hogy a dualizmus időszakában megjelent történeti jellegű írások elsősorban a város egy-egy jól körülhatárolt szegmenésre fókuszáltak, és nem készültek részletes, átfogó, a teljesség igényét kielégítő munkák. A két világháború között sem született egy, a város dualizmus kori időszakára koncentráló általános várostörténeti monográfia. Ezt követően pedig az ország államszocialista berendezkedése tette lehetetlenné a korszakkal kapcsolatos mélyrehatóbb vizsgálódásokat, így a kutatások zöme leginkább a középkor és a kora újkori történelmi folyamatok feldolgozására figyelt. De mi a helyzet a rendszerváltás utáni kutatásokkal? Történtek-e jelentősebb előrelépések a város dualizmus kori múltjának feltárásában? Milyen akadályok nehezítik a vizsgálódást, milyen típusú források állnak a kutatók rendelkezésre? Az alábbi dolgozatban ezekre a kérdéskörökre igyekszem választ adni.

Bölöni Farkas Sándor

A régi Erdély egyik legigazibb, de legmagányosabb tudós-hőse, aki új és bátor eszméket, új gondolatokat érlelő tanokat terjesztett a téves előítéletektől megszabadulni nem tudó kortársaknak” – írta róla Jancsó Elemér. Úgy vélem, hogy kötelességünk felidézni Bölöni Farkas Sándor (1795. december 15.–1842. február 2.) – a demokrácia hírnöke – életét és munkásságát születésének 225., halálának 178. évfordulója alkalmából. Megtisztelő adósság leróni iránta érzett hálánkat, és méltóképpen tisztelegni a méltánytalanul elfeledett, de a legjelesebb erdélyi reformkori személyiségek egyike előtt, akiből – Wesselényi Miklóshoz és Széchenyi Istvánhoz hasonlóan – áradt a nemzetszeretet, a tenni akarás és gondoskodás a közösség jövőjéért. Az áldozatvállalás és segítőszándék megtestesítője volt. A Bölöni Farkas Sándor és Wesselényi között kialakult ifjúkori barátság az évtizedek folyamán, a reformkor nagy eszmei küzdelmeiben, valamint a merész hazafias tettek mezején még inkább elmélyült, szorosabbá vált. Életük végéig őszintén tisztelték, szerették, sőt segítették egymást.

kolozsvár polgári házasság

Erdély fővárosában az első polgári házasságot egy héttel a fővárosi után, 1895. október 8-án kötötték meg, amelyet akárcsak Budapesten, óriási kíváncsiság és érdeklődés előzött meg. A helyi lapok egymással versengve már napokkal azelőtt hírt adtak az újdonságnak számító eseményről. Az Ellenzék, az akkor egyik legolvasottabbnak számító napilap már október 3-án hírül adta az eseményt: „Kedden (október 8-án – szerk. megj.) d.e. ½ 11 órakor lesz az első polgári házasság. Tamásy Péter nagybirtokos és Tauffer Mária (helyesen Tauffer Margit – szerk. megj.) k.a. esküsznek egymásnak örök hűséget. A szertartás, ha a hivatalos helyiség addig el nem készül, a városház közgyűlési termében fog lefolyni.”

szamosújvári vár

A 16. században, Erdélyben lakozó Gyulai Pál orvos, történetíró, fejedelmi titkár, krakkói alkancellár élete és halála, feleségének és barátainak sorsa nagyon tanulságos és jellemző az akkori fejedelem, Báthory Zsigmond korára. (Báthory Zsigmond 1586 és 1602 között négyszer volt Erdély fejedelme.) Végigkövethetjük, hogy egy egyszerű plebejusi származású ember, tudása és tehetsége révén hogyan tudott felemelkedni rangban, vagyonban, miként tudott bekerülni a neves főúri családok körébe, s azok barátságát élvezni. 

Dr. Mártonfi István

Mártonfi doktor régi örmény családból származott, Szamosújváron született 1895-ben. Édesapja, Mártonfi Lajos geológus, biológiatanár, a gimnázium alapítója és igazgatója volt. Az Erdélyi Múzeum-Egylet megbízásából gróf Esterházy Kálmán elnök és dr. Brassai Sámuel alelnök ajánlásaival, még ifjú korában több éven át földtani kutatásokat végzett, és tudományos anyagot szolgáltatott a múzeum gyűjteménye számára. Fia tőle örökölte, tanulta a szorgalmat, az erős akaratot, a becsületességet és a tudományok iránti érdeklődést is.

A francia Louis Daguerre találmányát 1839. február elején mutatták be Párizsban, majd az új eljárás Jules Garbiel Janin (1804–1874) francia újságíró cikkei révén indult hódító útjára. Híre a korabeli magyar, német és román nyelvű sajtó révén jutott el a hazai olvasókhoz.

1848–1849 és öröksége kiemelt helyet foglal el a magyar történelmi tudatban és az azóta eltelt másfél évszázad emlékezetében is. Ez az emlékezés nemcsak politikai hagyományt vagy magáért az emlékezésért való több évtizedes küzdelmet jelent, hanem egyéni törekvést is 1848– 1849 életben tartására, ami az elhanyagolt, elfeledett sírhelyek, emlékhelyek újrafelfedezését, gondozását is jelentheti.

makkfalva

Ez év nyarán a makfalvi Nagy Pál alkotótáborban bemutattak egy különleges könyvet, A makfalvi báró Wesselényi-féle Székely Nemzeti Iskola történetét, amelynek szerzője két makfalvi tanár, Péterfi György és Péterfi Levente. Miután belelapoztam, láttam, hogy egy nagyon dokumentált könyvről van szó. Makfalvi vagyok, és gyermekkoromban az öregek sokat emlegették a kolégyomot. Több írásban olvastam, hogy a reformkor idején Wesselényi a marosvásárhelyi megyegyűlésen szeretett volna beszélni, de az elöljárók figyelmeztették, hogy nincs joga erre, mert nincs birtoka a megyében. A székelyek a segítségére siettek, a makfalviak telket írattak a nevére, amiért másnap már szólásjogot kapott. Wesselényit annyira meghatotta a gesztus, hogy megígérte, iskolát épít a telekre. 

Nem véletlenül kapta ceremónia­mesteri megbízását Bánffy Miklós! Már középiskolás korában is szinte minden estéjét a színházakban töltötte. 18 éves korában írt színdarabját műkedvelők be is mutatták. Zichy János kultuszmi­niszter nevezte ki a budapesti Opera és a Nemzeti Színház intendánsává. Ezt a tisztet 1918-ig töltötte be. Néhány év alatt bebizonyosodott, hogy a magyar szín­padművészet egyik legnagyobb mestere. Díszlet- és kosztümtervei világviszony­latban is elsőrangúnak számítottak!