A székely történet kutatása nem jelent elkülönülést. 1994-es beszélgetés Imreh Istvánnal

Imreh István (1919–2003)

Az alábbi beszélgetést 1994 nyarán – Imreh István 75. születésnapját megelőzően – szegedi felkérésre készítettem, s némi késéssel az Aetas című Történettudományi folyóirat 1995/1–2. száma a 233–239. lapjain közölte. Folytatólagosan ismertették Imreh István válogatott bibliográfiáját és egy tanulmányát. Imreh Istvánt a továbbiakban még számos elismerés érte: 1995-ben a budapesti Közgazdaságtudományi Egyetem díszdoktorává avatták, 1998 tavaszán az EME tiszteleti tagjává választották, 1999-ben megünnepelték 80. születésnapját, s erre az EME kiadásában megjelent egy 680 lapos emlékkönyv a tiszteletére művei könyvészetével. 2001-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét. 2003. január 31-én halt meg, a Házsongárdi temetőben nyugszik. 2013-ban halála tizedik évfordulójára emlékeztünk, s ekkor derült ki, hogy nem ismeretes az 1994-ben Imreh Istvánnal készített beszélgetés, az abban rejlő számos életrajzi és művelődéstörténeti adat. Ezért véltük szükségesnek újra közreadni a szöveget, egyben így tisztelegve közülünk a tíz esztendeje távozott történettudós emléke előtt.

– Tisztelt professzor úr, kedves barátom! Életrajzi adataidból kiderül, hogy Sepsiszentkirályon születtél 1919. szeptember 12-én, de iskoláidat már Kolozsvárt és Brassóban végezted. Életed fő témakörét eszerint székely eredeted határozza meg, mégis miért kellett két ilyen egymástól távol eső iskolában tanulnod, s milyen indíttatásokat kaptál ezekben?

– Nálunk, székelyeknél az iskoláztatás, a taníttatás régi szép tradíció és kényszerűség. Az volt a mi családunkban is. Bizonyítja ezt a 17–18. századbeli ludi magisterek, schola mesterek, deákok hosszú sora. Imreh Sámuel dédnagyapámnak hét fia közül hat tanult, ha más egyebet nem, mesterséget. Már az őneki jutó örökség is kicsi volt. Mózesnek, testvérének az anyakönyvben a határőrkatona státusát jelző Huszár szó után csúfondáros toldalékként odaírta valaki: „Hogy es ne volna – lo­vatlan huszár”. Tanulni kellett tehát. Az is szokás volt ­– Újfalvi Sándor is írt róla –, hogy a római, a helvét, az egyhitű háromszéki a maga felekezetének valamelyik hírneves kollégiumában tanult. Én a Szamos-parti messzi városba kívánkoztam. Kolozsváron azután csodálatos iskolában diákoskodhattam. Az Unitárius Kollégiumban, a bennlakás évszázados rendtartásának önigazgató fegyelmébe fogottan ismerkedhettem a szellem szabadságával, értékelő nagyrabecsülésével. Csak azt említeném meg, hogy titkon már mi, az „alsó négybeli” fiúkák is folyóiratot szerkesztettünk. Nem győztük ki­várni, hogy a felsősök jogaival élhessünk. A kiváló linóleummetsző, miniatűrista Tóth István, rajztanárom, engem művészjelöltnek tekintett, és vittem is annyira, hogy új­ságban is felemlegettek: „a Székelyföld küldi az őstehetségeket”. Édesapám történetesen olvasta is, és hogy a bohémségtől, az elzülléstől megoltalmazzon, a közeli Brassó református Kereskedelmi Iskolájába íratott be. Kezdetben fájdalmas volt a csere, de társak, barátok és kiváló tanárok itt is akadtak. Rajz helyett társadalomrajzot, a falukutatók könyveit tanulhattam Szécsi Sándor tanár úr jóvoltából, és készülhettem az ÁGISZ-mozgalom ösztönzése nyomán is az értelmiségi szolgálatra.

– A bécsi döntést követő négy esztendő alatt végezted a kolozsvári Ferenc József Tu­dományegyetemen a közgazdasági szakot, gazdaságtörténetből doktoráltál. Milyen lehe­tősége volt akkoriban egy diáknak bekapcsolódni a tudományos kutatásba? Kik voltak ha­tással rád? Hogyan fordultál a gazdaságtörténet felé?

– Meg kell vallanom, értetlenül, csodálkozva regisztrálom s fájó döbbenettel veszem tudomásul, hogy van nemzedékek közötti harc is. Van sajnos, bár ölthet prog­ressziót szolgáló formát is. Én mindenesetre annak a kapcsolatrendnek a híve és bizonyságtevője vagyok, amelyben az utódok kiválasztják maguknak elődeiket, tanulók a tanítókat, és a jussolt szellemi javakért őszinte szeretet, igaz hála fűzi a fiatalt az ifjú  szívekben élő korosabbakhoz. A Ferenc József Tudományegyetem Közgazdaságtu­dományi Karán sok volt az érdektelen diszciplína, a számomra közömbös tanár. Ugyanakkor azonban filozófiát, szociológiát, statisztikát, néprajzot, jogtörténetet, gaz­daságföldrajzot vagy nyelvhelyességet nem csak fakultatív szaktárgyként studírozhattam, hanem önzetlen, lelkes baráti támogatást is élvezhettem előadóik részéről. Az egyetemi tanszéki intézetek munkaközösségei mellett ott volt aztán a Teleki Pál szorgalmazására életre kelt Erdélyi Tudományos Intézet, ahol famulusként, munka­társként szívesen fogadták a dolgozni akaró egyetemi hallgatót. Én rövidesen a szocio­lógus és statisztikus Venczel József hívévé szegődtem. Dimitrie Gustinak, a román monografikus szociológia mesterének ő régi és legjobb magyar tanítványa volt, s én mindkettőjüknek buzgó olvasójává váltam. A magyar népi mozgalom szellemiségét Venczel sokra értékelte, én pedig közösségi felelősségtudatot tanultam legjobb képvise­lőitől. Csoda-e, hogy elsodort, magával ragadott a bálványosváraljai falukutató mozga­lom, a monografikus terepmunka évekig tartó szenvedélye? Jól meghatározott közpon­ti feladat megoldásán fáradozva azután keserves teherré, gyötrővé vált a tudatlanság. A népi, paraszti múlt ismerete hiányzott nekem leginkább, s így kellett óhatatlanul Kele­men Lajos főigazgató úrhoz fordulnom. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tudós le­véltárosa élete hetedik évtizedében járt akkor, és tanított, dolgoztatott, bátorított. Így vált főtárgyammá az egyetemen a gazdaságtörténet, és ezért lett doktori dolgozatom címe: A székely közbirtokosságok története.

– Tudományos pályádat az Erdélyi Tudományos Intézetnél kezdted. Mi is volt en­nek az intézetnek a célja, szerepe? Rád milyen feladatok hárultak?

– Az egyetem elvégzése után az ETI-hez neveztek ki ösztöndíjasnak. A második világháború pusztító viharától megtépetten bár, de az intézet újra munkálkodni kez­dett. Célja a romániai magyarság szellemi erőinek összefogása, a tudományos kutató­munka központjának fenntartása, tervező, szervező, támogató keret biztosítása volt. Újjászületésekor a Bolyai Tudományegyetem tartozékává vált. Rektorunk, Csőgör La­jos volt az elnöke, igazgatója pedig a prorektorunk, György Lajos. Rövid, más irányú, létfenntartó munka után tértem én is vissza: helyettes tanársegédként (munkatársam volt Faragó József és Markos András).

A hétköznapok sodrában élő ember nem mindig tudja sorsát, helyzetét helye­sen megítélni. Én sem tudtam akkor eléggé örvendeni a nékem jutott „csodálatos élet”-szakasznak, de azt sem mértem fel, hogy mennyire vulkán tetején építkezünk. A Bolyai Egyetemhez társultan az utóéletét élő intézetben színvonalas tevékenység folyt. Igényes munkatervek készültek, működött a hiánytalan folyóirat-sorozatokkal, csodálatosan ránk szabott kézikönyvtárral felszerelt dolgozóterem, s mellette a „nagykönyv­tár”. Kiadványcserét szerveztünk Európa sok országával. S mindezt, azt hittük, jól végezzük, hiszen vezérelvünk a tudományos kutatómunkának a témaválasztásban, módszerben és feldolgozásban megnyilatkozó, testet öltő autonómiája volt.

1947 nyarán a György Lajos ellen indított hajszával valójában már kezdetét is vette „gleichschaltolásunk”, a föld rengeni kezdett alattunk. Az ETI élére Gaál Gábor került, őrá hárult aztán az a feladat, hogy az intézetet a kolozsvári Akadémiai Fiókba olvassza be. Betiltását elrendelő törvényt nem hoztak, csak csendben átadták intézmé­nyünket az enyészetnek. Mi, „fiatalok” az egyetem és az akadémia munkatársai let­tünk. Én 1948 őszétől a gazdaságtörténet előadója.

Rövid ideig tartó, szép és sűrű élet volt számomra ez a néhány évecske. Jólle­het a rám háruló feladatok sorában az adminisztratív munka mind jelentősebb szerep­hez jutott. 1946-tól, minisztériumi kinevezés nélkül ugyan, de aligazgatóként szer­veztem. Ugyanakkor azonban dolgoztam Venczel József interdiszciplináris kísérleti szemináriumában, felelőse, titkára voltam a magyar nyelvű szabadegyetemnek, válasz­tott tanárigazgatója a mi népi kollégiumunknak, a Móricz Zsigmond Kollégiumnak. És ami a legfontosabb: élhettem – ha nem is minden napomban, órámban – a tudományos kutató életét. Gyűjtöttem. Levéltárban és terepen is. Hátizsákkal felszerelten jártam a Székelyföldet, nyomoztam, kerestem a népi emlékekben, falujegyzőkönyvekben, falutörvényekben rejtezkedő megíratlan paraszti, határőrkatonai székely múltat. Meg is jelent a Székely falutörvények című kis különkiadványom. A debreceni történész Szabó István izenete szerint: jó úton járok, de végig kell mennem rajta. Nos, hát mendegélek azóta is.

– Az Erdélyi Múzeum-Egyesület elvett, elbirtokolt nagybecsű levéltárát vezetted 1950–1953 között. Hogyan zajlott le ez az államosítási folyamat, okozott-e törést az anyag használhatóságában, a kutatásban? A múzeum és levéltár korábbi főigazgatója, Kelemen Lajos ekkor még rendszeresen bejárt kutatni, milyen kapcsolat fűzött hozzá?

– Az 1950. évi február 12-i jegyzőkönyv regisztrálta az EME megszüntetését. A Jakó Zsigmond szakértelmét, ízlését, a historizálásnak centrumot, szép fészket teremtő mindenkori igyekezetét dicsérő munkahelyünket, a Farkas utcai levéltárat – Venczel József elfogatása után – zár alá helyezték. Méltatlankodásunkra s egyes városi vezetők (pl. Veress Pál) szorgalmazására végül újraindulhatott itt a munka. A szellemi irányítás, sőt a gyakorlati tevékenységet előíró tanácsadás továbbra is Jakó Zsigmondra hárult. Kinevezés nélküli felelőssé, a levéltárat igazgatni engem tettek meg. (Az egye­temi munka mellett ugyanis az Akadémia Történetkutató Intézetének is alkalmazottja voltam.) Az, hogy az Erdélyi Múzeum-Egyesület levéltára kinek a tulajdona, ki birto­kolja, milyen jogcímen – számunkra bizonytalan volt. Kezdetben a „Kolozsvári ideigle­nes városi bizottság vezetése alatti volt EME-levéltár” voltunk. Levéltárosunkat az Akadémia adta, a villanyszámlát, házbért és így tovább a Státus-javak kezelősége fizette. Meglehet – gondolom –, csendes felőrlődésünkre vártak, és az volt a cél, hogy mi ma­gunk kérjük birtokba vételünket. Amikor 1953-ban megkíséreltük a város gyámságába való végleges átlépést (ekkor már Ditrói Ervint ajánlottuk az igazgatói szerepkörre), az Akadémia gyorsan intézkedett. Átvett és hivatalt is költöztetett reánk. (A Belügymi­nisztérium azután 1974-ben kiterjesztette hatalmát az akadémiai levéltárakra is. Rövi­desen a volt EME levéltárát is elnyelte, majd – különböző ürügyeket találva – hasz­nálatát meggátolta.) Itt tartósítódott, egybecementeződött azonban jó néhány évre egy kis historikus műhely. Számomra hivatalvesztésem után is tanítómestereket, baráti munkaközösséget, vitapartnereket biztosító, életszépítő menedékhely maradt.

Kelemen Lajos főigazgató úrnak, Lajos bácsinak – kis idő múltával – ismét otthonává lehetett a Farkas utcai Bethlen-ház. A levéltár utóéletében a korábbi munka­helyén maradt Dani János ernyedetlen szorgalmával, kutatókat kiszolgáló önzetlenségével szerzett felbecsülhetetlen érdemeket. Levéltárosnőnk – Bujor Surdu kollégánk felesége – tőle inspirálódva tett meg mindent, hogy Lajos bácsi visszatérjen (a meg­felelő acéltollal és tintafajtával díszített) íróasztalához. A nehezen kiolvasható vagy ér­telmezhető kézirattal, oklevélbeli szóval, mondattal azután hozzá zarándokoltunk mi is. Engem – ismervén érdeklődési körömet – ezen az asztalon gyakran várt az ajándéka: egy-egy már ki is másolt szöveg, részlet, utaló cédula. Közel lakván egymáshoz, sok es­tén kísértem el, mentem vele hazáig. őszintén meg kell vallanom, fő gondunk az ő kedvelt, ismerős macskáinak, pinceablakokból, más rejtekekből előbúvó cicáinak az esti megvendégelése volt.

– Harmincöt éven át voltál a kolozsvári Bolyai, majd Babeº–Bolyai Tudományegyetem tanára. Egyetemes és legújabbkori történetet, gazdaságtörténetet adtál elő. Mivel magyarázható, hogy a kolozsvári egyetemen egy rendkívül rangos történész tanári kar alakult ki, minden korszaknak megvolt a maga tudós professzora, akikre mind a határon túli magyar, mind a román kollégák tisztelettel néztek fel?

– Bizonyára szerepe volt az eredményeinkben az ősi magyar felekezeti iskolák, kollégiumok színvonalának, a tanári karok sajátos oktató, nevelő munkájának. Kollégá­im, barátaim ugyanakkor egy hagyományos, mi-tudatos munka-ethosz hívőiként na­gyon szorgosan, igen keményen dolgoztak. Egyeseket a jó hatású erdélyi örökségünk, a sztoicizmus is erősített. És nem lebecsülendő hajtóerő volt a jó értelemben vett becs­vágy. Nem idealizálni szeretném ezt a múltunkért itt felelősséget vállaló értelmiségi csoportot. Sajnos, nem mindenki, nem mindenkor tudott csak bocsánatos bűnök elkö­vetője lenni, s így „vétségtelen igaz” kevés volt miközöttünk is.

Az intézményteremtő ősök nyomdokait követve kerestük a munkacsoportokat. Volt is egyetemünk, különállóan, majd a Bolyaihoz csatoltan Erdélyi Tudomá­nyos Intézetünk, és párhuzamosan ezekkel működött az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Amikor az önálló magyar tudományos kutatótömörülést nem tűrő hatalmi erőszak ezeket az alakulatokat elsorvasztotta, megszüntette, azonnal kerestük az amorf, statútum és stallum nélküli, de kohéziót éltető formákat. Végezetül többen már csak egyedül, egyszemélyes műhelyeikben, celláikban vállalták magukra egy-egy tudományos intézeti szakosztály tennivalóit. Nálunk, historikusoknál nagyobbnak tűnő volt a felelősség, nagyon nehéz frontszakaszon küzdöttünk; mai kedvező megítélésünk – gondolom – egy magatartásforma dicsérete is lehet.

– A tudományos kutatómunkában volt-e valamilyen rendszeres együttműködés a ta­nári karon belül, vagy ez teljesen esetlegesen alakult?

– Az egyetemi tanszékeken (vagy az EME, ETI keretében) a történetkutatás rendszeres együttműködésre alapozódott, részletesen kidolgozott munkatervek útmu­tatása szerint folyt. A Nicolae Iorga Történettudományi Intézet Nemzetiségtörténeti Osz­tálya – Demény Lajos vezetésével – egy ideig még segíthetett abban, hogy ne esetleges vagy éppen ki-ki kedve szerinti legyen a munka. Természetesen nem ez az igazodás akadályozta azt, hogy a gályarabok padjából akárki is kedve szerinti munka­padot formáljon, de számomra és társaim számára parancs volt a „köz javára törekedés” elmúlt századokból való üzenete. Gyakorlatilag: ha például nagy ünneppé kíván­tuk tenni Bethlen Gábor születésének négyszázadik évfordulóját, s nekem jutott meg­munkálásra a gazdaságtörténeti dűlő, a székely história mezejét parlagnak, ugarnak kellett egy időre hagynom. Szívesen tettem.

– Mint kutató elsősorban a feudalizmusról a kapitalizmusra való áttérés problema­tikájával foglalkoztál, s ezen belül is ennek székelyföldi vetületével. A származáson kívül mi vezetett rá erre a témára, s melyek fontosabb, újszerű megállapításaid, eredményeid?

– A kapitalizmusba, a polgári társadalomba születtem bele. Ez volt a jelenem. Én ebben a sorsunkat meghatározó – akkor válságban lévőnek hitt, de mindenképpen reformálásra szoruló – jelenben szerettem volna tájékozódni. Ezért kellett a Marc Bloch-i szóra figyelmeznem: „A jelen meg nem értése a múlt nem ismeréséből szár­mazik”. Henri Pirennel együtt vallottam, hogy azért vagyok történész, mert az életet szeretem. Így osontam vissza (Hajnal Istvánt sajnos még nem ismerve) a szociológiából a históriába, ami valójában ugyanazt a tájegységet jelentette, csak éppen hosszabb utat kellett a kutatónak megtennie. Az otthonosabbá lett történelmi szakomban az­után újabb megismernivalót találtam a felsejlő előzményekben. Így jutottam el a ki­egyezés korától 1848-ig, a reformkorig, a felvilágosodás nagy századáig, majd a fejede­lemségig. A paraszti múlt nagy jelentőségű szerkezetváltása, a nagyon lassú struktúra­módosulás szükségessé tette a feudalizmus alkatának, majd alkonyának hosszabb elemzését, sokoldalúbb vizsgálatát.

Mit tudtam meg? Sokra értékelném végre önmagam, ha erre a kérdésre pár szóban felelni tudnék. Mindenképpen nagy-nagy öröme, ajándéka csodálatos életemnek, hogy megjelenhetett az Erdélyi hétköznapok című könyvem. Ezt a mun­kámat idézném meg tanúságtevőnek. Magyarázatként az 1979-es kiadásban már az a pontosító alcím szerepel, hogy „Társadalom- és gazdaságtörténeti írások a bomló feu­dalizmus időszakáról”. Az előszó első bekezdésében siettem elmondani a követke­zőket: „A szerző – falukutatóként való indulása és gazdaságelméleti iskolázottsága kö­vetkeztében is – kezdettől fogva a társadalom- és gazdaságtörténet elemzését és e kö­rön belül a parasztság históriájának művelését érzi legsajátosabb feladatának. Arra is régóta törekszik, hogy a hajdanvolt köznapi dolgok iránt érdeklődést keltsen, a hét­köznapi események krónikája számára olvasókat toborozzon”.

Újfajta művelődéstörténetet szerettem volna írni. Olyat, amelyben – Georg Simmel szerint is – egy alakulat keretében szerves egységükben, összefüggéseikben vizsgálhatók a jelenségek, a történeti tények. Ezért kerestem meg a szabadparasztot a faluközösségben, a jobbágyot, zsellért az uradalomban, a birtokon robotolva, céh­ben a kézművest, manufaktúrában a munkást, majorsági gazdaságában a földesurat. Talán sikerült is így életszerűbb rekonstrukciót formálni és a sok régió-, provinciabeli sajátost az európai rokonsági körrel találkozóra invitálni, megismertetni. Ezzel pár­huzamosan egy formációban, alakulatban, a faluközösségben végigkísértem – a 16. századtól majdnem napjainkig – elfeledett, eltékozolt örökségünket, a kötöttségek világabeli szabadságot, a feudalizmus kori demokráciát, az önigazgató, rendtartásokra épülő autonómia tradícióit.

A székely történet kutatása, mondanom sem kell, nem jelent semminő elkülönülést. E tájegység, a Székelyföld szülötte lévén, ezt a székely társadalmat jobban isme­rem. Emellett itt találhattam meg a legnagyobb bőségben azokat az irományokat, fel­jegyzéseket, falutörvényeket, falujegyzőkönyveket, amelyekben székely lófők, gyalogo­sok, határőrök, jobbágyok saját kezűleg örökítették meg értelmes rendre törekvő éle­tüket. Ezért kellett megírnom 1973-ban A rendtartó székely falut, majd 1983-ban A törvényhozó székely falu című könyvet. Parasztságtörténetet írhattam, paraszti források alapján. A Kászonszéki krónikában, amelyet Pataki Józseffel együtt írtam, és 1992-ben jelent meg, ezt az alapsejtet, a paraszti communitást is igazgató széket (vár­megyét), tehát a tágabb, szélesebb körű autonóm székely intézményi formát próbáltuk meg hétköznapjaiban megfigyelni.

– Már 1941–1944-ben falukutató táborozásokon vettél részt, a helytörténetet össze­kötötted a szociográfiával. Tanítványa és munkatársa voltál Venczel Józsefnek, írásait is kötetbe rendezted. Változó valóság címmel szociográfiai tanulmánykötetet szerkesztettél 1978-ban. Beszélhetünk-e egy erdélyi magyar szociológiai-szociográfiai iskoláról? Hogy lá­tod a magad szerepét ebben, van-e folytatás?

– A falu mezei gazdaságának a vizsgálata, a szociológiai felmérés, néprajz-, jogszokáskutatás mind a monografikus szociológiai iskola kerettényezőinek a megis­merését szolgálta. Recens jelenségekkel foglalatoskodó falukutató diákok voltunk tehát. Az is igaz, hogy valóban modell értékűnek szántuk a bálványosváraljai – sok ember többévi munkáját summázó – falumonográfiát. 1944-ben azonban már tájegység­vizsgálattá szerettük volna felnöveszteni, kiterjeszteni (az egy falubeli mélyfúrás isme­reteire támaszkodva) a váraljai módszert. (Alkalmam volt még Magyary Zoltánnal be­szélni meg a módozatait.)

Hogyne kívántam volna újra felvirágzónak látni a romániai magyar társadalomkutatást, és kötelességemnek éreztem, hogy az egy évtizedet is meghaladó bebörtönzést kitöltött, még szellemi erejének teljében elhalálozó Venczel Józsefnek a nevét, személyiségét a fiatalok között ismertté tegyem. Iskoláról szólni nagy túlzás volna. Min­denképpen jelentős azonban ez a kísérlet, hiszen tanúsága az önismeretre törekedő er­délyi értelmiségi felelősségtudatnak. A Változó valóságot (1978) kezdetnek, újra­kezdésnek, kapunyitásnak szántuk csupán. Az önismeret útján (1980) pedig a nagy adósság törlesztésének kezdete volt. Hét évig járta a kézirat a cenzúra rögös útjait, amíg végül csonkulva bár, de jelezhette: nem mondunk le az értékes magyar szo­ciológiai előzmények számbevételéről, és arról sem, hogy Venczel Józsefről fiatal szo­ciológusaink és történészeink is tudjanak.

– Ide kapcsolhatók a Csetri Elekkel és Pataki Józseffel végzett statisztikai vizsgálódásaid is...

– A szociológia, a váraljai falukutatás valóban igényelte a statisztika elméletének és módszerének ismeretét. Venczel József e tudományágnak kiváló művelője volt. So­kat tanultam tőle, majd a Bolyai Egyetemen magam is tanítottam. Vallottam az Annales-iskola jelszavát: „most mérni és számolni kell”. Annál inkább, mert a mennyiségi számbavétel, a kvantifikált história megnehezítette a mítoszgyártást, ferdítést, hami­sítást. Csetri Elekkel a feudalizmusból a kapitalizmusba átmenő erdélyi mezőgazdaság történetének megírásakor sok tendenciózus hipotézist cáfoltunk meg. Vele és Pataki József – nemrégen elhunyt – barátommal együtt munkálkodva a társadalom szerkezetének rendi összetételét, feudális struktúra-rétegzettségét vizsgáltuk. E tárgykörből va­ló Erdély változó társadalma (1767–1821) című könyvünk, és az ezt kiegészítő, 1821–1848-as állapotokat felmérő tanulmányunk.

A székely társadalomtörténet nagy és régóta folyó vitát kiváltó kérdését, azt, hogy eljobbágyosodott-e vagy megmaradt egyenlően szabadok népének a székelység, szintén e módszer alkalmazásával lehetett végre pontosan és félremagyarázhatatlanul megválaszolni. Az 1614. évi székely lustra történeti statisztikai forrásértékét különben 1977 szeptemberében a nemzetközi történeti demográfiai kollokvium hallgatósága is megismerhette.

– A Kriterion Könyvkiadó adta ki 1979-ben az Erdélyi hétköznapok 1750–1850 című negyedfélszázlapos összegező társadalom- és gazdaságtörténeti köteted, majd ez Viata cotidianã la secui 1750–1850 címmel 1982-ben románul is megjelent. Milyen volt a vissz­hangja? A román tudományosság is elfogadta megállapításaidat?

– Valóban, 1981. július 17-én az Erdélyi hétköznapok című könyvemért a Románia Szocialista Köztársaság Akadémiája nekem ítélte a Nicolae Bãlcescu-díjat. A könyvet a Kriterion román nyelven is megjelentette – a székelyeket helyezve előtérbe –, és a Nicolae Iorga Történettudományi Intézet igazgatója, Ștefan Ștefănescu írt hozzá előszót. Eleinte – Do­mokos Gézától tudom – ódzkodott ettől a munkától. Kérték, nézze meg a román nyelvű kézirat egy-két lapját. Megnézte és vállalta az előszó írását. Érdemen felül di­csért, de őszintén. Az intézetben mintaként javallotta a bukaresti kutatóknak. A Hét­ben megjelent általa írott szövegből idézném: „Imreh István munkája – a történelmi igazság alaposabb felméréséért, alkotóan tökéletesített módszertana miatt is – a nem­zetközi történetírás legsikerültebb s egyben legmodernebb eredményei mellé he­lyezendő”. 1982 őszén megjelent még egy-két kisebb ismertetés. A könyv elég hamar elfogyott. Munkásságukban azonban azok a módszertani megoldásokat kereső ko­lozsvári fiatal román történészek használták fel elsősorban, akik közül többen tanítvá­nyaim is voltak. A korszerűbb székelység-képhez senki sem szólt hozzá.

– A Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli (1977) és a Magyar Tudományos Aka­démia külső (1990) tagsága mellett munkásságod milyen elismerését idéznéd még fel?

– Álszerénység volna e kérdésre a szerénység leplébe öltözötten válaszolni. Megilletődötten és hálás szívvel fogadtam például a magyarországi néprajzos barátaim biztatását: azt, hogy 1977-ben a Magyar Néprajzi Társaság tiszteletbeli tagja lehettem. (A kolozsvári román–magyar néprajzi körnek már a negyvenes években szorgalmas munkatársa voltam.) Mélyen meghatott, hogy idő múltával, 1990-ben a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság is tagjai sorába fogadott, majd a fiatalok tiszteletbeli elnökséggel kedveskedtek volna, de azt már nem fogadhattam el. Az 1983. év legjobb romániai magyar könyvének kijáró Korunk-díjat nekem ítélték. Ezt már negyvenéves falutörvénygyűjtő konokságom elismeréseként valóban őszintén köszöntem meg. Azután jött a meglepetés, a nagy megtiszteltetés: 1990 májusában a Magyar Tudományos Akadémia 150. közgyűlésén gazdaság- és társadalomtörténeti munkásságom elismeré­séül külső taggá választottak.

– Egykori tanítványaid szerint Pataki Józseffel együtt ti tudtatok leginkább a törté­nész diáksághoz közeledni; irányító- és segítőkészséged közismert. Ma, amikor az erdélyi értelmiségi középnemzedék hiányára szoktunk panaszkodni, hogy látod az utánpótlás kér­dését? A saját témakörödben lesz-e folytatás?

– Valóban többen is vannak ma már jelentős súlyú, ismert nevű historikusok, akik hajdan az én előadásaimat is hallgatták, szemináriumaimra jártak. Miként volna lemér­hető azonban az, hogy mennyi az én részem a szakember, az alkotó értelmiségi formá­lásában? Hogyha engem sohasem hallgat, nem olvas, vajon nem jutott volna-e el akkor is oda, ahová elérkezett? Azzal is számolnunk kell, hogy a könyvtárak, a korábbi elő­dök könyvei, írásai szintén döntő fontosságúak lehetnek. Tanulmányt írhatnék magam is arról, hogy csak olvasmányélmények alapján kitől mit tanultam.

Az erdélyi értelmiségi középnemzedék hiányát joggal emlegetik; valóban, szólhatnék a történészekről is, tanítványaimról, barátaimról. Sajnálom őket és hiányoz­nak. A „horror vacui” elmélete elavulhat, de nem maradhatnak üresen az őrállomások, valaki a helyükbe lép. Azt kell nagyon segítenünk. Történelmet sokan tanulnak. A Babes–Bolyai Egyetemre is kerültek új, fiatal, történelmet oktató tanárok. Ismét működik, dolgozik az Erdélyi Múzeum-Egyesület, s mind nagyobb súlya van új neveknek. Az én kutatási témakörömben pedig már van, és bízom benne, lesz is folytatás, hiszen rengeteg a tennivaló. Aranka György 1791-ben mondott szavait idézném: „munka elég vagyon, csak ember légyen reá”.

 

Az interjút Imreh István diákkori festményeivel illusztráltuk. A reprodukciókat László Miklós készítette.

Új hozzászólás