Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Gondolatok a Magyar Kultúra Napjára


Dáné Tibor Kálmán

A Himnusz – nemzeti imánk. Nemcsak nemzeti ünnepeink meghatározó szimbóluma, hanem a zsoltároskönyveinkben is megtalálható szakrális énekünk. Kevés nemzet kultúrájában működik ez a kettősség. Éppen ezért érzem úgy, hogy Kölcsey Ferenc Himnusza sokszorosan is nemzetünk szimbóluma.

Mindenekelőtt a Kárpát-medencében és szerte a nagyvilágban szétszórt magyar nemzeti közösségeink kulturális sokszínűségében az egységet teremti meg. Hisz ahol felcsendül a Himnusz – melynek halhatatlan zenéjét Erkel Ferenc szerezte 1844-ben –, ott él még s jelen van a magyar kultúra.

Ugyanakkor a Himnusz teremti meg – ha mostanában sajnos csak időnként, rövid időre is – a sokunk által annyira áhított nemzeti egységet. Erdélyben például régi hagyomány az új év érkezésének kettős megünneplése. A hivatalos éjféli harangkondulás után egy órával a magyar rádióban vagy televízióban a Himnusz, majd a Szózat meghallgatásával szentesítjük itt Erdélyben az új évet. Mert ekkor néhány percig együtt van a nemzet, együtt vannak magyar közösségeink politikai és felekezeti hovatartozástól függetlenül. És jó érzés ennek részese lenni.

De ne feledjük, a Himnusz születése előtti időkben a nemzet fogalmának az értelmezése is más volt. A 19. század első feléig magyar közösségeinkben erősebben élt a rendi és a felekezeti hovatartozás tudata, mint a nemzetié. Így a katolikus gyülekezetek ünnepekkor a Boldogasszony anyánk kezdetű, ma Régi magyar himnusznak ismert dalt énekelték, míg a reformátusok a 90. vagy Genfi zsoltárt, a Tebenned bíztunk eleitől fogva kezdetű egyházi éneket. Fokozatosan a nemzeti identitás a felekezeti fölé került, ez az évszázad a mai értelemben vett nemzetünk kialakulásának az időszaka, s ezért is válhatott a század végére, a századfordulóra, Kölcsey nemzeti érzelmekkel teli költeménye vallási hovatartozás nélkül minden magyar himnuszává.   

Így a Himnuszunk születését akár a nemzet felélesztésének a szikrájaként is tekinthetjük. Hisz amikor 1823 januárjában Kölcsey Ferenc leírta halhatatlan sorait, az „Isten, áldd meg a magyart”, még nem tudta, nem is tudhatta, hogy a Gondviselés már kiterjesztette nemzetünkre odafigyelését: az év első napján megszületett Petőfi Sándor. Petőfi költészete ma éppúgy nemzeti szimbólumunk, mint a Himnusz, éppúgy összefogja nemzetünket itt a Kárpátok ölelésében és szerte a nagyvilágban.

A Himnusz születése után kezdődtek azok a társadalmi átalakulások, melyeknek eredményeként megjelentek nemzeti intézményeink, például a Magyar Tudományos Akadémia, a Nemzeti Színház. Ha ma egységes magyar kultúrnemzetről beszélünk, akkor annak gyökereit a Kölcsey Himnuszának születését követő esztendőkben kell keresni. Ugyanebben az időszakban indulnak be azok a társadalmi folyamatok, melyeket ma úgy neveznék, hogy a magyar kultúra demokratizálódása. Annak a felismerése, hogy a magyar kultúra nem a társadalom csúcsán élők kiváltsága, hanem minden magyaré, tehát összmagyar. Pont ez a közművelődés lényege. Minden társadalmi rétegnek hozzá kell járulnia, sőt olykor áldozatot is kell hoznia annak érdekében, hogy a kultúránk szövete az egész nemzetünket minél színesebben és minél gazdagabban behálózza. Mert ez a nemzet megmaradásának a záloga. Ebben az időszakban intézményesülnek a közművelődés égisze alatt a kulturális életünkben azok a folyamatok, melyek során magyar közösségeink egyszerre válhatnak kultúrateremtőkké és -fogyasztókká. És mennyire különös, hogy a közművelődés szavunkat nem lehet lefordítani a világ egyetlen nyelvére sem úgy, hogy visszaadja annak sajátosan magyar értelmezését. És mennyire fontos az, hogy az elmúlt másfél évszázadban történelmi egyházaink felismerték, különösen itt Erdélyben, hogy a hitélet mellett a közművelődési életnek van a legerősebb nemzetmegtartó és közösségformáló ereje.

A Magyar Kultúra Napját csak negyed évszázada, 1989 óta ünnepli az egyetemes magyarság. Attól az évtől kezdve, amelyben a történelem kereke újra visszafordította Közép-Európa népeit kontinensünk demokratikus világába. Így az erdélyi magyarságot is. De ezzel együtt a vallási és nemzetiségi szempontból sokszínű közegben élő magyar közösségünk új kulturális erőtérbe került. Hazai művelődési életünket a régi kulturális erővonalak mentén, de új viszonyítási rendszerekben kell építenünk, ha a körülöttünk gyorsan változó világgal lépést akarunk tartani. Mindenekelőtt a nagy kérdés: hogyan viszonyulunk önmagunkhoz, saját kultúránkhoz, hisz minden máshoz-mérettetésnek ebből kell kiindulnia. És itt a feladat: meg kell találni a hagyományőrzés és a korszellem megkövetelte állandó megújulás egészséges, kulturális értékteremtő egyensúlyát. A második viszonyítási rendszer az egyetemes magyar kultúrához való mérettetésünk. Vagyis hogyan sikerül erdélyi magyar kulturális értékeinkkel gazdagítani az anyaország, a Kárpát-medence és a világ magyar diaszpórájának közösségét, de ugyanakkor ezeknek a közösségeknek a kulturális értékeit hogyan tudjuk alkotó módon beépíteni a honi művelődési életünkbe. A harmadik viszonyítási rendszer az itthoni multikulturális közeggel való építő jellegű együttműködés kialakítása, s a román állami kulturális adminisztráció forrásainak kihasználása művelődési életünk gyarapítására. Hisz ez utóbbihoz, mint adózó polgároknak, jogunk van, mint ahogy ahhoz is, hogy kulturális életünk formálásáról hazai magyar közösségünk autonóm módon, hivatalosan is dönthessen. Végül, de nem utolsósorban az európai és az egyetemes kultúrához is kötődünk. Bízunk-e önmagunkban annyira, hogy higgyük: erdélyi kultúránk egyetemes értékeket terem(t) s ezt meg kell mutatni a nagyvilágnak? De ezt megtenni nem kis erőfeszítés. Hisz ehhez olykor tudomásul kell vennünk, hogy sajátos kisebbségi kultúránk általunk való megélését mások nem éppen úgy látják és értékelik, mint ahogyan mi szeretnénk. Ez pedig nem mindig esik jól. Nem is beszélve arról, hogy kilépve a nagyvilágba, egyetemes kulturális értékeink felmutatásához anyanyelvünk mellé némi idegen nyelvismeret is szükségeltetik.

Szóval számomra, akinek a sors kegyessége révén megadatott, hogy az elmúlt közel negyed évszázadban cselekvő részese lehettem az erdélyi magyar közművelődési élet alakításának, ennyi mindent jelent a Himnusz a Magyar Kultúra Napján.

 

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Az 1989 után újraindult Művelődés főszerkesztője, Mezei József pontosan fogalmazott a Miért szűntünk meg? című vezércikkében 1990 februárjában: „ezek a szerény, kis példányszámú, közművelődési folyóiratok igazság szerint jóval régebbről képeztek szálkát a sajtópolitika ügybuzgó irányítói szemében. Egyszerűen azért, mert a romániai magyar és német művelődési életet, népi kultúrát, anyanyelvi ismeretterjesztést, helytörténeti-történelmi témákat felölelő hagyományos rovataikban egészében véve ápolták, élesztették a nemzeti kisebbségi öntudatot. Ekként, emiatt kellett eltűnnie, formális ürügy híján is, a szemhatárról a Művelődésnek és a Volk und Kulturnak. Sajtótermékeink közül elsőkként. (...)"

Az adatolható tényhalmaznál maradva: a Kárpát-medencében 42 település őrzi konkrétan vagy utalásszerűen I. István emlékezetét, aki 37 év 7 hónap és 14 napos királyi „mandátuma” során annyira hathatósan vezényelte le az uralma alatt levő társadalom nyugati kereszténységbe való betagozódását, hogy halála után alig 45 esztendővel szentté avatták. Nem kell feltétlenül magyar katolikusnak, egyáltalán klasszikus értelemben hívő embernek lenni, hogy némi büszkeséggel, nemzeti öntudatban megerősödve gondoljunk augusztus huszadikán a dinasztia- és államalapító királyra (...)

A Petőfi-évfordulós eseményekről szólva azonban két mozzanatra, illetve példára mindenképp érdemes felhívnom a figyelmet (...) Az egyik egy székelyföldi kistáj, ezen belül is egy kis település kis közösségének a nagy szívéhez és nagy lelkéhez kapcsolódik. Petőfi soha nem járt errefelé, legfeljebb csak a közelben, olyan két-háromnapi gyalogútnyira. Tehát hiába keresünk itt olyan jelt, emléktáblát, plakettet, miegymást, amely Petőfi itteni, valamikori jelenlétét megörökítené – mint amilyeneket például Székelykeresztúron, a kelementelki Simén-kúria falán, Koltón, a kolozsvári egykori Biasini-szálloda homlokzatán és még sok más helyen látunk. Petőfi „csak” szellemiségében járt itt, ez a hely mégis, százhetvenöt éves távlatból is szívvel-lélekkel kötődik 1848–49-hez – s benne Petőfihez, természetesen.

Az emigráció valószínűleg éppen olyan sokféle, mint maga az élet. Vannak kisebb ki- és áttelepedések: sokan lakunk Kolozsváron is, akik máshonnan vándoroltunk ide, Székelyföldről, Partiumból, és akik mindig tétovázunk picit, ha idegen kérdezi, honnan valók vagyunk. Hogy milyen egy valamivel nagyobb út, ami a kilencvenes években Magyarországot jelentette, azt sok baráttól, rokontól tudom, ez általában egyetemmel kezdődött, és családalapítással folytatódott, hasonlóan ahhoz, ahogy a kicsi emigrációban ragad meg Kolozsváron az ember. Ez a fajta vándorlás még rengeteg biztosítékot tartogat arra, hogy az ember anyanyelvét és szakmáját, képzettségét használva fog boldogulni.

Mindenekelőtt azért lenne jó végre cselekedni, mert egyre-másra jönnek szembe velünk – hol közvetlenül, hol közvetve – mindenféle hírek sokféle könyvek és másmilyen kiadványok sorsáról. Hol családi, kisebb-nagyobb tékák vagy/és könyvespolcok állnak teljes felszámolás, esetenként „karcsúsítás” előtt/alatt, hol az elmúlt években/évtizedekben innen-onnan adományba kapott, dobozokban álló kisközösségi készleteket éri el a válogatás s a velejáró kérdés, hogy mi legyen az adott közösségben nem használható, inkább valamelyik szakmához tartozó példányokkal. Olyan hírek, illetve világhálós bejegyzések is keringenek néha az éterben, amelyek szerint az esetleges érdeklődők egy-két órát kapnak arra, hogy a megadott cím alól elvigyék a számukra érdekesnek talált könyveket, különben „az egész ki lesz szuperálva”. Magyarabbul és közérthetőbben: valamennyi a kukába kerül. 

A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket. 

Számtalanszor hallunk és olvasunk olyan híreket, miszerint az emberi nemtörődömség miatt a közelebbi, illetve távolabbi múlt egyéni vagy/és közösségi tárgyi emlékei, szakszerűbben fogalmazva: forrásai pusztulnak el. Legutóbb a Gyulafehérváron építés/talajmozgatás közben összetört római kori, legalább ezerhétszáz évesre becsült szarkofág és más temetkezési maradványok esete borzolta fel a kedélyeket, és széleskörű felháborodást okozva vont maga után bűnügyi eljárást...

A nyolcvanas évek szűk világában a színház fontos szerepet töltött be a városom, az emberek életében. Kevés volt az élmény másutt is, a gyermeki fantáziát a könyvek mellett, mint képi anyag, kizárólag a színház és a heti húsz percnyi tévéfilm táplálta. A toronyházban, ahol felnőttem, annyi gyerek volt, hogy mindenféle társaságra telt belőle. 

Azt mondják, nem jó örökké a múltba, s vissza nézegetni, inkább előre, a jövő felé kéne tekinteni. Kocsiforgalomban ez a tétel semmiképp sem áll, mert ott egyenesen kötelező hátrapillantgatni, nehogy az előrehaladás közepette egy teljesen jó szándékú előzés közben megtörténjen a baj. És a tétel a történész/történetkutató berkekben sem érvényes, hiszen itt nem a jövőt, hanem a múlt történéseit szokták vizsgálni. Amiből a jövő időkre nézve talán levonható némi tanulság, vagy kihámozható valami kapaszkodó. Most, új esztendő kezdetén inkább pászítsuk úgy össze a múltba nézést a jövőbe tekintéssel, mint borászok szokták házasítani, mondjuk az erdélyi királyleánykát egy kis száraz muskotállyal. Hogy lenne belőle valami jóravaló. Márpedig szokott lenni!

„Montevideoból jelentik: a labdarúgó-világbajnokságra 12 nemzet csapata nevezett be. Európából Románia, Jugoszlávia, Belgium és Franciaország, Amerikából Chile, Argentína, Brazília, Uruguay, Peru, Mexikó, Bolívia és USA csapatai. Az első világbajnokság kérdését tehát az amerikai válogatott csapatok egymás között fogják elintézni” – írta 1930. június 21-i számában a kolozsvári Ellenzék. Hogy miért fontos ez a sporttörténet szemszögéből? Mindenekelőtt azért, mert egy szegényes kolozsvári kisebbségi napilap is helyet biztosított egy olyan rendezvénynek, amely korántsem ígérkezett világszenzációnak.

Nem kell különösebb felmérést készíteni, elég csak magunk körül látni, hogy bár az emberek úton-útfélen szorgalmasan macerálják a gyors információszerzést és távközlést segítő eszközöket, de ettől még az igazi olvasmányélményt mégiscsak a könyv, annak tapintása és illata nyújtja. És az otthoni csendes zugban égő olvasólámpa fénye. És a kisebb-nagyobb könyvtárak semmivel össze nem hasonlítható hangulata. 

Legtöbben ilyen zilált kapcsolatban állunk a régi tárgyakkal: ritkán tudunk turistaként bámészkodni ott, ahol nap mint nap eljárunk, az otthoni, megörökölt érdekességekkel pedig szintén idő híján nem tudunk eleget foglalkozni, hogy valahogy elfészkelődjenek egymás mellett, ne horzsolja a tekintetet, ha nem illenek össze: a szép százéves, gömbölyített sarkú, ki tudja már, mire való valami és a nélkülözhetetlen, ám minden patina nélküli, fontos használati kellék. Az előbbi tárgyak egy olyan korból jönnek, amikor egy házban még nem volt annyi minden. Most van bőven mindenféle, sőt – de keveset babrálunk velük, inkább a kétdimenziós világban élünk. Képernyős a munkánk, és az élet egyéb dolgai is, javarészt, vagy legalábbis igen nagy mértékben. De ne keseregjünk, ha így van: mi választottuk magunknak. Van, aki ki tud és ki is akar lépni ebből, más utat keres.

benko levente

Bizonyára nem tévedek nagyot, ha azt mondom, hogy Elek apó – és munkatársa, Pósa Lajos – nélkül aligha született volna meg akkor az irodalmi igényű és értékű magyar gyermekirodalom, miként a kisbaconi otthon csendje nélkül ki tudja, hogyan lett volna Erdélyben, sőt a Kárpát-medencében olyan gyermeklap, mint a korabeli magyar irodalom nagyjait is soraiban tudó Cimbora. (...) És bizonyára nem tévedek túl nagyot, ha azt mondom, hogy Petri Mór mérhetetlen szorgalma, kitartása és ügyszeretete nélkül aligha született volna olyan, mindmáig forrásértékű, monumentális szilágysági monográfia, mint amilyent joggal emlegethetünk egy napon Orbán Balázs hasonló értékkel bíró monumentális Székelyföld-leírásával.

balla sandor

Az, hogy mi egy szerencsésebb és élhetőbb korban élünk, részben Semmelweis Ignác tehetségének, kitartásának és áldozatkészségének köszönhető. A tisztaságra való törekvés – főként tapasztalati alapon – a különböző történelmi korok orvoslásában, sebészetében is többé-kevésbé jelen volt, de messze nem olyan tudatossággal és alapossággal, ahogyan manapság. A reformkori magyar orvosnak óriási jelentősége volt abban, hogy a higiéniai etikett a mai szintre jutott.

dane tibor kalman

Immár egy éve múlt, hogy reggel, ébredés után nem azzal indítom a napot, hogy: Na, melyek a mai tennivalók a Művelődés szerkesztőségében? A számbevétel után mindig következett a fontossági sorrend kialakítása, ami aztán be is került aznapra az előjegyzési naptáramba, ahol már sorakozott néhány korábbi bejegyzés. Bár egy éve már, hogy nyugger vagyok, azért most sincsen másképp. Minden napra van bőven tennivalóm, igaz, igyekszem az életemet is úgy alakítani, hogy legyen is.