Az elmaradt olimpiák története

Igencsak úgy tűnik, hogy a derék japánokat valamiféle átok sújtja, ha olimpiai játékok megrendezéséről van szó. Mint az ismert, a COVID–19-­járvány világméretűvé válása miatt a 2020 nyarára tervezett tokiói olimpiai játékokat 2021-re halasztotta el a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. S bizony erre még nem volt példa a modern kori ötkarikás események 1896 óta íródó történetében! Olyan viszont, hogy olimpia elmaradjon, több alkalommal is volt. 1916-ban az első, míg 1940-ben és 1944-ben a második világháború szólt közbe. Nézzük is, hogyan történt mindez!

Az első eset: 1916, Berlin

Berlint még 1912. július 4-én, Stockholmban jelölték ki hivatalosan a VI. újkori olimpiai játékok helyszínének; igaz, a német főváros az első körben nem óhajtott pályázni. Ám 1911-ben − miután kiderült, hogy Cleve­land, Alexandria és Budapest is versenybe száll − sürgősséggel nyújtotta be igényét a rendezés jogára. Mivel pályázatát a modern kori olimpiai játékok megálmodója, Pierre de Coubertin báró is támogatta, nem is volt kérdés, hogy 1916-ban a német fővárosban találkozzanak a sportolók. Berlin nagyon készült az olimpiára, sorra épültek a sportlétesítmények. 1913. június 8-án felavatták a 33 000 néző befogadására alkalmas Deutsches, a köznyelvben Grünewald-stadiont, amely az olimpia központi létesítménye lett volna. A Berlinhez közeli, akkor közigazgatásilag még nem a fővároshoz tartozó Charlottenburgban felépített stadiont – Volker Kluge német olimpiatörténész szerint – „a német sportszellemiség központjának” szánták. Az ezüst-arany jubileumát, azaz császárságának 25. évfordulóját ünneplő II. Vilmos császár jelenlétében tartott avatón több mint 60 000 sportoló és néző vett részt.

Otto March, a stadion tervezője a kor legmodernebb, londoni stadionjának mintájára készítette el tervét, számos újítással egészítve ki azt. Középen gyeppálya, körülötte az atlétika számára a salakpálya. A főtribün előtt a futópálya 20 méteresre szélesedett, így a rövidtávú atlétikai versenyeket a középtávfutással párhuzamosan lehetett lebonyolítani. A főtribünnel szemben épült a 100 méter hosszú úszómedence. A stadion mindkét oldalán antik stílusú oszlopcsarnokok épültek öltözőkkel, mosdókkal és raktárakkal. (A grüne­waldi sportkomplexumot 1934-ben Hitler ösztönzésére elbontották, hogy az 1936-os berlini játékok  létesítményeit fel tudják építeni a helyén, amelyek a mai napig működnek.)

A játékok 1916. július 1-jén kezdődtek volna. A programot a szervezők három különálló versenyidőszakra osztották. Először tartották volna meg a „Játékok Hetét”, amit a „Stadion Hete”, majd a „Vitorlázás és Evezősportok Hete” követett volna. A tervek szerint a berlini játékokon mutatták volna be először az olimpia új szimbólumát, az ötkarikát.

A történelem azonban közbeszólt, hiszen 1914-ben kitört a Nagy Háború. A sportolók nagyobb része a frontokon harcolt, nagynevű versenyzők sora esett ott el. A világháború kitörése után a német­ellenes országok kérték Németország kizárását a Nemzetközi Olimpiai Bizottságból, illetve az 1916-os játékok rendezési jogának megvonását. 1915-ben Pierre de Coubertin lemondott NOB-elnöki pozíciójáról, miután őt is behívták a francia hadseregbe. Az ideiglenes elnök a semleges svájci alelnök, Godefoy de Blonay lett. Ebben az évben tette át székhelyét is Lausanne-ba a NOB. A lemondástól függetlenül továbbra is befolyásos Coubertin mindvégig kitartott Berlin mellett, mondván, hogy az olimpia eszméje független a politikai döntésektől, és a háború előtti békés állapotokat tükrözi; az olimpia megrendezési jogát nem lehet ily mód megváltoztatni. Ám a háború elhúzódott, az olimpiai játékok pedig elmaradtak. Ezért az esemény így került be a sporttörténetbe: „VI. olimpiai játékok, Berlin, 1916. A háború miatt elmaradt.”

Háborúk sora: 1940, Tokió, Helsinki

Az 1940. évi, XII. nyári olimpiai játékokra eredetileg Tokióban 1940. szeptember 21-étől október 6-áig került volna sor. Ez lett volna az első ázsiai olimpia. A rendezés jogáért nagy küzdelem zajlott. A császárság 2600. évfordulóját ily módon is megünnepelni készülő japánok biztosra akartak menni. Ezért nemcsak a NOB-ot próbálták meggyőzni, hanem igyekeztek különféle diplomáciai csatornákon is nyomást gyakorolni a döntéshozókra. Az egyik szóvivőjük az a Dzsigoró Kano volt, akit a dzsúdó, vagyis a cselgáncs atyjának is tekintenek. Kano a Külügyminisztérium tisztviselője, 1927-től a Népszövetség főtitkárhelyettese és a politikai ügyek igazgatója volt 1933-ig, 1934-től 1937-ig római nagykövet, majd párizsi nagykövet, a NOB első ázsiai tagja. Röviden: befolyásos személy volt, aki fontos és elévülhetetlen szerepet játszott abban, hogy Tokió legyen a későbbi befutó.

Ahogyan a 2011-es szökőár után Tokió elnyerte a 2020-as játékok rendezési jogát, úgy az 1940-es kandidálás is lehetőséget adott nekik arra, hogy a fővárost sújtó, nagy, kantói földrengés okozta károkat az olimpia megrendezésével orvosolni tudják, lehetőséget teremtve így az újjáépítésre.

Bár Kano már 1932-ben részt vett – és bejelentette Japán rendezési szándékát – a Los Angeles-i NOB-ülésen, a játékok helyszínéről mégsem – az eredeti terveknek megfelelően – az 1935. évi NOB-ülésen döntöttek, hanem csak az 1936-ban Berlinben tartott ülésen. A japánok Tokióban tett látogatása során először meggyőzték a kezdetben velük szemben kritikus NOB-elnököt, a belga Henri de Baillet-Latourt. Második lépésként rábírták – éppen a diplomáciai csatornákon keresztül – Rómát és Londont, hogy vonják vissza kandidálásukat. (Róma esetében a Kano melletti másik két japán NOB-tag, Michimasa Sojesima és Jotaro Sugimura 1935-ben személyesen is találkozott Mussolinivel.) Így egyetlen riválisként Helsinki maradt, amelyet a szavazáson 36:27 arányban le is győztek.

1937. szeptember 2-án nagy trauma érte a világ sportéletét. Báró Pierre de Coubertin szívbénulás következtében Genfben – miközben a La Grange parkban sétált – meghalt. Előtte azonban még volt ideje eljuttatni Werner Klingeberghez (a szervezőbizottság technikai tanácsadójához) utolsó, kevesek által ismeretlen üzenetét. Ez 1937. július 29-én kelt, amelyről úgy tartják, hogy az olimpizmus atyjának utolsó jelentős üzenete volt: „Az a misszió, amelyet Japán vállal azáltal, hogy megszervezi a XII. olimpiai játékokat Tokióban, a legnagyobb, amit valaha egy népre bíztak. Nem csak arról van szó, hogy az olimpiai láng végigfut szinte az egész világon, és így az olimpia szellemisége társul egész Ázsiához. Így egyesülhet a hellenizmus Ázsia kifinomultabb kultúrájával és a művészetével. Nagy öröm számomra, hogy valamilyen módon hozzájárulhattam ehhez.”

Igen ám, csakhogy 1937. július 7-én kitört a második japán–kínai háború, aminek nyomán hamarosan a japánok Mandzsúriában egy bábállamot hoztak létre. A háborúskodás a szigetország kormányát megszorító intézkedések megtételére kényszerítette. Ezek közé tartozott az olimpiai játékok megrendezésének esetleges le­mondása is. Hosszú belső viták után végül is 1938. július 14-én a japán kormány megvonta támogatását a szervezőbizottságtól. Ezek után – két nappal rá – tájékoztatták a NOB-ot is a döntésről, amely Helsinkit kérte fel a rendezésre. A finnek vállalták is a rendezést. Más kérdés, hogy a világháború eszkalálódása miatt nemcsak az első ázsiai, hanem a finnországi olimpia is elmaradt.

Kettős japán bukás: 1940, Szapporó, de St.Moritz és Garmisch-Partenkirchen is hoppon maradt

Hogy a történet még érdekesebb legyen, a japánok mindjárt két olimpia megrendezését bukták el. Az történt ugyanis, hogy 1940-ben az V. téli olimpiai játékokra szintén a felkelő nap országában, nevezetesen Szapporóban került volna sor. A fenti okok miatt azonban a február 3–12-re tervezett eseményt szintén lemondták. 1938. szeptember 3-án a NOB az 1940-es téli játékokat átadta St. Moritznak. A svájci szervezőbizottság és a NOB között azonban viták keletkeztek, így St. Moritz megbízatását 1939. június 9-én visszavonták, a rendezési jog átszállt a felső-bajorországi Garmisch-Partenkirchenre. A második világháború azonban eldöntötte a dilemmát: a három hónappal később elkezdődő háború miatt a játékokat törölték.

1944, London és Cortina d’Ampezzo

Négy évvel korábban még nem sejthették, hogy a második világháború miatt tizenkét éves szünet lesz az olimpiák sorában. Az elmaradt 1944-es XIII. nyári olimpia, amelynek rendezésére a NOB nyolc város közül – szavazással – Londont választotta ki, csak sorszámot kapott. (A brit főváros hamar vigasztalódhatott, miután négy évvel később, 1948-ban a NOB a rendezési jogot szavazás nélkül Londonnak ítélte.) Az 1944-es téli játékok a Dolomitokban, Veneto tartományban lévő településen, Cortina d’Ampezzóban lettek volna, de szintén elmaradtak. (Az olasz kisváros 1956-ban fogadta ötkarikás havas-jeges játékokon a világ legjobbjait, 2026-ban pedig Milánóval együtt közösen ren­dezhet olimpiát.)

Japán vigasz: 1964, Tokió és 1972, Szapporó

Az elmaradt 1940. évi olimpia után 24 évvel mégiscsak Ázsiába ért az olimpiai láng. A japán főváros 1964. október 10. és 24. között rendezhette a XVIII. nyári olimpiai játékokat. A versenyeken 93 nemzet 5151 sportolója vett részt. 21 sportág 163 versenyszámában avattak bajnokot. Magyarország 10 arany-, 7 ezüst-, valamint 5 bronzéremmel az előkelő 6. helyen zárt az éremtáblázaton. Itt, az első ázsiai olimpián védte meg címét a temesvári születésű Balázs Jolán magasugrónő is. Tokióban a lebonyolítást biztosító létesítmények a legkorszerűbb módon épültek, a modern technikai eszközök pedig ámulatba ejtették a sportvilágot.

Nyolc esztendővel később a másik, korábban hoppon maradt város is vigasztalódott. 1972. február 3. és 13. között Szapporóban 35 nemzet 1006 sportolója 10 sportágban mérette meg magát az Ázsiában megrendezett első jeges-havas játékokon. Érdekesség, hogy Magyarország mindössze egy sportolóval, Almássy Zsuzsa műkorcsolyázóval képviseltette magát, aki amúgy a dicséretes ötödik helyen végzett.

Epilógus

A NOB döntése értelmében a 2020. évi, elhalasztott játékokat 2021. július 23. és augusztus 8. között fogják megrendezni. Reményeink szerint az egészségét visszanyerő emberiség nagy játéka a sport győzelme is lesz, sok-sok magyar sikerrel!