Tófalvi Éva minden idők legjobb romániai sílövője. Az 1978. december 4-én született hargitafürdői lány hatszor indult téli olimpián, sok száz vb- és világkuparajtja mellett 25 éven át uralta a romániai biatlonversenyeket.
A hatszoros olimpikon sílövő legjobb olimpiai helyezéseit 1998-ban és 2010-ben érte el, mindkétszer 11. lett a 15 kilométeres egyéni versenyszámban. Országos bajnoki címei meghaladják a százat, 25 éven át legyőzhetetlennek bizonyult a romániai versenyeken. Bronzérmes volt az 1995-ös andorrai ifjúsági olimpián, 398 világkupaversenyen indult. A 2008–2009-es idényben a 11. helyen állt a női sílövő-világranglistán. Ekkor, 2008-ban az ausztriai Hochfilzenben szerezte meg első világkupa-győzelmét a 15 kilométeres egyéni versenyszámban. Eredetileg a második helyen végzett, de a nyertes orosz Albina Ahatovát doppingvétség miatt kizárták a versenyből. Román színekben nem sikerült senkinek világkupát nyernie előtte, Éva volt az első, és úgy tűnik az utolsó is. Bár az aranyérmet a mai napig nem kapta meg, ezt a győzelmet nem veheti el tőle senki. A 2010-es és 2014-es téli olimpiai játékokon Románia küldöttségének zászlóvivője volt.
A hatszoros olimpikon Tófalvi Éva
Tófalvi Éva az első romániai sportoló, aki hat téli ötkarikás játékon indult: Naganóban (1998), Salt Lake Cityben (2002), Torinóban (2006), Vancouverben (2010), Szocsiban (2014) és Pjongcsangban (2018). Ez a fegyvertény a nyári olimpiák történetében is csak kevés romániai sportolónak – Lia Manoliu és Nicoleta Grasu diszkoszvetőknek, Sorin Babii céllövőnek és Elisabeta Lipă evezősnek – sikerült.
A romániai biatlonsport legjobb olimpiai helyezéseit a férfiak között szintén székelyföldi sportoló érte el. A gyergyótekerőpataki születésű György Vilmos (1941–2002) három téli olimpián vett részt (1964, 1968 és 1972), és az elsőn, Innsbruckban 5. lett a 20 kilométeres versenyszámban.
Tófalvi Éva elemibe a csíkszeredai József Attila Általános Iskolába járt, majd a Venczel József erdészeti középiskolában érettségizett. Kolozsváron Testnevelési Főiskolát végzett, Budapesten pedig sportmenedzseri diplomát szerzett.
A kezdetek
„Először itt, a házunk udvarán gyakoroltam, a fásszínnél volt egy kis ereszkedő. Édesapám erdész volt, a bátyám, Ernő lesikló edzésekre járt. Ő ment az edzésekre, vele mentem én is. Tetszett, amit csinált, egy életre belegabalyodtam én is a sízésbe, de hozzám a sífutás állt közelebb” – mesélte Éva. Hét éves volt, amikor nemzetközi versenyt rendeztek a Hargitán, ma is felvillan előtte a kép: virslit főznek, és ő is kapott belőle. 1985-ben Romániában nem mentek olyan jól a dolgok, nagy szegénység volt, alig lehetett húshoz jutni. A kislány számára természetes volt a hó, az erdő, mert gyermekként az erdész édesapja nyakában járta az erdőt, együtt néztek meg a vadetetőket. Márton Simon, a Csíkszeredai ISK sífutócsapatának edzője 1987 őszén hívta sportolni a ház előtt játszó harmadikos kislányt, és ő szívesen ment. Az edző-sportoló kapcsolat több mint húsz évet tartott. Az első versenyén 1989-ben 11. lett Azugán, ami lelombozta, mert azt hitte, nyerni tud. Mint mondta, csak az önbizalma volt meg a győzelemhez, semmi más, nem csoda, hogy elsírta magát. Egy év múlva visszament ugyanarra a bajnokságra, és már mindenkit lehagyott. Több mint százszoros felnőtt román bajnok, pontosan nem számolta össze, mennyi aranyérme van.
Keményen megküzdött mindenért
Tófalvi Éva sportpályafutása alatt mindenért keményen megküzdött. Még ifjúságiként, edzőjével, Márton Simonnal együtt kemény harcot kellett, hogy vívjon az akkori sport- és szövetségi vezetőkkel minden edzőtáborért, kiszállásért, felszerelésért. Más idők voltak, más szelek fújtak, külföldre csak útlevéllel, vízummal lehetett utazni, nem volt korszerű biatlonpálya Hargitafürdőn. Ennek ellenére Tófalvi szállította az eredményeket.
A Csíkszeredai ISK volt az első klubja, majd amikor kinőtt az utánpótlás korosztályból a Brassói ASA-hoz (később CSAM Bucegi Predeal, ma Bukaresti Steaua) igazolt, de mivel itt nem nagyon becsülték meg, hazaigazolt a Csíkszeredai Sportklubhoz, és szülővárosa klubjának versenyzett karrierje végéig.
Eredményeit külföldön sokkal jobban tisztelték, talán azért, mert a külföldiek jobban látták, milyen nehéz abban a sportágban egyedül, minimális segítséggel a csúcsra érni. Ő viszont közelről láthatta, milyen támogatást kap meg egy német, egy orosz vagy egy olasz sportoló, és mennyivel egyszerűbb a riválisoknak versenyezni. Ő csak akarattal, kitartással tudta pótolni a hátrányt, mert neki például sokáig nem volt gyúrója, vaxmestere, orvosa, táplálkozási szakértőről, fegyvermesterről nem is álmodhatott. Hosszú időn át Márton Simon, az edzője volt a sofőr, a masszőr, a fegyvermester, a gyúró, az orvos.
Tófalvi Éva rengeteget dolgozott, rengeteget kapott a sporttól, de kétségtelenül hiányzik az i-ről a pont, egy olimpiai érem. Márton Simon szerint több oka is van ennek, elsősorban azok a mínuszok tehetnek róla, amelyeket a felkészülés orvosi-regenerációs hátterének hiánya halmozott fel. Felszerelés tekintetében ugyanis egy idő után már nem szenvedtek hiányt, a sportszergyártók tudták, kicsoda Tófalvi Éva, de sohasem érték el például azt, hogy állandó orvosi-masszőri stáb álljon mögöttük.
Tófalvi Éva és edzője, Márton Simon hazaérkeznek Csíkszeredába Szocsiból, a XXII. téli olimpiáról.
Kristó Róbert felvételei
Tófalvi Éva nevét a román sajtó gyakorta ő betűvel írta és ejtette ki, és nem hosszú ó-val. Zavarta mindez, mert szerinte egy kínai szót is meg lehet tanulni pontosan, ha megvan az akarat. Kényelmességből, könnyebbségből azonban Tőfalvinak mondták, és ez őket minősíti.
A jelen
A téli sportokban Székelyföld legeredményesebb női sportolója jelenleg a VSK Csíkszereda biatlon szakosztályának az edzője, ahol többek között az olimpiai kijutást is megcélzó Gegő Hunort készíti fel. A magánéletben megtalálta párját, férje Sipos Lóránt, a Székelyudvarhelyi Szejke SK kézilabdacsapatának vezetőedzője. Éva aktív a közéletben is, önkormányzati képviselőként, nőbizottsági elnökként igyekszik előremozdítani Hargitafürdő ügyét. Márton Simonnal közösen álmodtak nagy dolgokat a hargitafürdői biatlonpályára, amelyet nemzetközi versenyekre alkalmassá szeretnének fejleszteni.
„A pálya bővítése napirenden van, ígéretet kaptunk a terület tulajdonosától, a csicsói közbirtokosságtól. Elképzelések, tervek vannak, remélem, megvalósulnak. Nemzetközi versenyeket szeretnénk rendezni Hargitafürdőn, hiszen Európában itt vannak a legjobb hóviszonyok. Jelenleg 20 lőállásunk van a lőtéren, ezt 30-ra kellene növelni, a futópálya hosszát pedig 1,6 kilométerrel bővíteni. A természeti adottságok megvannak, az is nagy előny, hogy a pálya közelében van két patak és egy kis tó, amelynek vizét fel lehet használni hóágyúzásra. A Jóisten mindezeket megadta, mi pedig jól kellene ebből gazdálkodjunk” – magyarázta Márton Simon.
S ha mindez meglenne, a következő Tófalvi Éváknak könnyebb lenne a világ élvonalába jutni.
Igencsak úgy tűnik, hogy a derék japánokat valamiféle átok sújtja, ha olimpiai játékok megrendezéséről van szó. Mint az ismert, a COVID–19-járvány világméretűvé válása miatt a 2020 nyarára tervezett tokiói olimpiai játékokat 2021-re halasztotta el a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. S bizony erre még nem volt példa a modern kori ötkarikás események 1896 óta íródó történetében! Olyan viszont, hogy olimpia elmaradjon, több alkalommal is volt. 1916-ban az első, míg 1940-ben és 1944-ben a második világháború szólt közbe. Nézzük is, hogyan történt mindez!
„A teljes küldöttség egyetlen hatalmas különgéppel repült Los Angelesbe. Előtte a szokásos protokoll, fényképek, nyilvános köszönet Ceaușescu elvtársnak és a pártnak a kitűnő felkészülési körülményekért, hasonló szövegelések. Az ismerős arcok, sportolók, edzők mellett rengeteg, korábban soha nem látott alak, szekuritátésok minden lépésre. Kicsik voltunk, tudatlanok, de azért érzékeltük, mennyire ellenőrzés alatt tartanak bennünket. Túl sokat azonban nem foglalkoztunk vele, bennünket kizárólag a torna, az eredmények érdekeltek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy amikor utolsóként ültem fel a gépre, azt mondtam magamban: aki utolsóként száll fel, hazatéréskor elsőként száll majd le.”
Erdély nem sok városában van hagyománya a vívásnak. Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely mellett a szatmári pengeforgatók is előkelő helyet foglalnak el a sportág ranglistáján, és nem is biztos, hogy a fenti sorrendben…
Székelyföld lakossága a mindennapi küzdelmes munka mellett mindig megtalálta a kikapcsolódáshoz, a fizikai és szellemi frissességhez vezető utat. A gyönyörű, ózondús tájak mindig jó alkalmat szolgáltattak az egyéni vagy csoportos kirándulásoknak, s arra voltak hivatottak, hogy felüdítsék a székely embert az esztendő bármelyik évszakában.
Szlovákiában talán jobban ismerik, mint Magyarországon. Az Athéni Olimpia Centenáriumára még bélyeget is kiadtak róla, mint az első szlovák olimpiai érmesről. Jelen tanulmányommal egy sokszoros magyar bajnoknak, sportvezetőnek, gyűjtőnek, kutatónak és mecénásnak kívánok emléket állítani. Egy olyan, magát mindvégig magyarnak valló sportembernek, aki nem a sportból, hanem a sportért élt.
Felismerte, hogy az olimpiai játékok rendezése a világkiállítások kapcsán 1900 és 1904 után válságba került, s az antik „olümpiai” hagyományok talán segítenek majd a modern olimpiák „sportos” arculatának visszaállításában. Ezért ugyan nem utazott el Athénba, de nem is kritizálta a görögök tevékenységét. Jó diplomáciai érzékét mutatta, hogy azt az egyet nem értő véleményét sem hangoztatta, amelyet a görögök vetettek fel 1906-ban, tudniillik, hogy mindig Athénben legyenek az olimpiai játékok.
Fiatal fizikatanárként Kovács Zoltán lehetett volna Románia első paralimpiai bajnoka. Csakhogy 1975-ben még nem rendeztek paralimpiákat, így a mozgássérültek második világversenyén (Deuxièmes Jeux Mondiaux des Handicapés Physiques) lett aranyérmes 100 méter gyorsúszásban (továbbá 25 méter gyorson ezüst-, 50 méter pillangóúszásban pedig bronzérmes). Az aranyéremmel történő kitüntetéséről készült fényképet nem tudta megvásárolni…
Az ókori görög világban nem az olimpiai játékok számítottak az egyetlen közösségi sporteseménynek. Mégis ez bizonyult annak, amit a 19. század végén Coubertin báró és társai érdemesnek éreztek feléleszteni, és megújult formájában, az ókori elnevezés brandjét megtartva a világ legnagyobb sporteseményéve és az egyik legnagyobb globális társadalmi jelenségévé nőtte ki magát.
Hiába a legnevesebb és legrangosabb sportesemény a világon, a nyári olimpiai játékok nem minden sportág számára egyformán fontosak. Ráadásul éppen a legnépszerűbb, a legtöbb nézőt és pénzt vonzó sportágak azok, amelyek számára az olimpiai részvétel kötelező, ám nem feltétlenül létfontosságú: a csapatjátékok közül a labdarúgás, az egyéni sportok közül pedig a tenisz.
A sisunak egy másik történelmi gyökere is van, amely a finnek anyatermészettel ápolt szoros, bensőséges viszonyában keresendő. Egy olyan országról beszélünk, amely az Északi-sarkkörön fekszik, és ahol több mint két hónapon át nem kel fel a nap. A gyéren lakott tájak, az érintetlen vadon, a havas fenyvesek és végtelen tavak messzi világában kompromisszumokat nem ismerő kapcsolat alakul ki ember és természet között. A kemény időjárás megtanította a finneket arra, hogy ne várjanak a következő pillanatig, hanem most cselekedjenek. Míg bennünket a túl hideg vagy a túl meleg gátol meg a cselekvésben, addig ők a „nincs rossz idő, csak rossz ruházat” elvét követve használják ki az élet és évszakok nyújtotta lehetőségeket.
Új hozzászólás