Revista Művelődés - versiunea romana Művelődés - magyar verzió

Az olimpiák mostohagyermekei

Hiába a legnevesebb és legrangosabb sportesemény a világon, a nyári olimpiai játékok nem minden sportág számára egyformán fontosak. Ráadásul éppen a legnépszerűbb, a legtöbb nézőt és pénzt vonzó sportágak azok, amelyek számára az olimpiai részvétel kötelező, ám nem feltétlenül létfontosságú: a csapatjátékok közül a labdarúgás, az egyéni sportok közül pedig a tenisz.

A futball és az olimpiák viszonyát egyaránt befolyásolta a profi–amatőr kérdés, és a saját világbajnoksága rangját féltő Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem túl barátságos viszonya. Emiatt aztán csak a múlt század ’20-as éveiben (Uruguay 1924, 1928) és 1952-ben (a magyar Aranycsapat) nyert olimpiai aranyérmet a korszak akkor legjobb csapata, a 21. század bajnokcsapatai közül csak a 2004-ben és 2008-ban győztes argentinok álltak ki világbajnokságon is esélyesként induló kerettel. Így lett két aranyérme Javier Mascheranónak, de Athénban a dobogó tetején állhatott Gabriel Heinze, Javier Saviola és Carlos Tevez, Pekingben pedig Juan Román Riquelme, Ángel Di María, Lionel Messi és Sergio Agüero. Rajtuk kívül a jelen szupersztárjai közül csak a brazil Neymar lett olimpiai bajnok, 2016-ban, Rióban, hazai pályán.

A modern sportélet hajnalán, a profizmus Nagy-Britannián kívüli elterjedése előtt még nem arról szóltak a viták, hogy milyen státuszú labdarúgók vehetnek részt a játékokon, nemcsak azért, mert a korszakot még az abszolút amatőr olimpiai szellem uralta, hanem azért is, mert Anglián kívül nem voltak hivatásos, fizetett futballisták. Uruguay megjelenése és győzelme az 1924-es játékokon viszont rádöbbentette a FIFA addig rendkívül Európa-centrikus vezetését a saját világbajnokság szükségességére – a stadionban futott tiszteletkört ekkor feltaláló dél-amerikai csapat párizsi, majd amszterdami elsőségére alapozva pályázta meg sikerrel az első vébé rendezését.




A magyar Aranycsapat 1952-ben, Helsinkiben lett olimpiai bajnok

Ráadásul ebben a korszakban kezdtek átalakulni profivá a kontinens addig amatőr vagy álamatőr topbajnokságai. Az 1930-as évek futballját uraló Ausztria, Németország, Csehszlovákia, Magyarország és Olaszország legjobb játékosai pedig innen kezdve nem mehettek az olimpiára. A világbajnokság egyre növekvő sikere miatt a FIFA nem akart azzal egyenértékű riválist, ezért kapóra jött neki a NOB egyre merevebb ragaszkodása az amatőrizmushoz. Így aztán az olimpiai futball közel negyven évre a kommunista országok álamatőr (angolul shamateur, vagyis szégyen-amatőr) válogatottjainak játszótere nyert: csupán 1984-ben, a Los Angeles-i játékokat bojkottáló szovjet blokk távolmaradása miatt nem került Kelet-Európába az aranyérem. A sort éppen Magyarország nyitotta meg Helsinkiben, 1952-ben – Puskásék éppen az olimpiai győzelemmel érdemelték ki az Aranycsapat elnevezést.

A profi–amatőr problémát végül Juan Antonio Samaranch NOB-elnök oldotta fel a ’80-as években, hivatalosan is kinyitva a játékok ajtaját a hivatásos sportolók előtt – ekkor ugyanis nemcsak az vált egyértelművé, hogy a kommunista államok versenyzői is álcázott profik, hanem hogy az amatőr, munka mellett sportoló versenyzőknek esélyük sincs a kizárólag ennek és ebből élő, sikerességüknek mindent alárendelő profik ellen. A FIFA-nak pedig ki kellett találnia valamit a világbajnokság védelmében vagy kivonulnia az olimpiáról.

A kompromisszum végül a korhatár lett: 1992 óta a férfi futballistáknál – csapatonként három túlkoros játékos kivételével – csupán 23 éven aluliakat lehet nevezni. Ennek köszönhetően lassan 30 éve, a Luis Enriquével és Pep Guardiolával kiálló spanyolok barcelonai (1992) sikere óta előbb afrikai (1996-ban Nigéria, 2000-ben Kamerun), majd latin-amerikai (2004-ben és 2008-ban Argentína, 2012-ben Mexikó, 2016-ban pedig Brazília) sikereket láthattunk – azaz a tehetségexportáló országok profitáltak abból, hogy az olimpiai foci egy utánpótlástornává silányult.

Mindeközben pedig az olimpiai programba 1996-ban beiktatott női labdarúgás továbbra is világbajnoki szintű esemény, kizárólag olyan országok nyertek (1996-ban, 2004-ben, 2008-ban és 2012-ben az Egyesült Államok, 2000-ben Norvégia, 2016-ban Németország), amelyek az adott időszakban a világbajnoki címet is elhódították.

Érdekes párhuzam, hogy éppen az U23-as korhatár bevezetésének évében, 1992-ben jelentek meg az olimpián az NBA profi kosarai – azaz miközben a futball távol tartotta legjobbjait az olimpiától, a kosárlabdában lezajlott a teljes integráció. És pont az amerikai sztárok hozzáállása mutatja, hogy nekik az olimpia az abszolút első számú válogatott esemény: miközben az azóta eltelt világbajnokságokon nem mindig a legjobb csapatukkal álltak ki, és hétből csak hármat nyertek meg, az olimpiát teljesen komolyan vették, és csak 2004-ben, Athénban csúszott ki kezükből az első hely, amikor Argentína ért fel a csúcsra. A mindkét fél részéről erős szándékot és kiváló diplomáciai érzéket igénylő tárgyalások sikeréhez kellett két nagy formátumú sportvezető is, mint Juan Antonio Samarach és az NBA-t harminc éven át vezető, és globális márkává fejlesztő David Stern.




A spanyol teniszsztár, Rafael Nadal egyéniben és párosban is nyert olimpiát

A baseball viszont pont azért nem tudott gyökeret verni az olimpiákon, mert a nyári időpontban javában zajlik az amerikai profi liga (Major League), így az olimpián a legjobb játékosok csupán elméletileg indulhatnak. Az Egyesült Államok éppen ezért csak egyet tudott megnyerni az eddigi öt torna közül, Latin-Amerika és a Távol-Kelet egyik kedvenc sportja pedig jelenleg „ingázó” sporttá vált: 2016-ban és 2024-ben sem került a programba, idén és 2028-ban viszont ott lesz, mivel a rendező országban (Japán, illetve az Egyesült Államok) roppant népszerű.

A focival ellentétben a legnépszerűbb egyéni sportág, a tenisz főként saját belső vitái miatt hiányzott 64 évig (1924 és 1988) között az olimpiákról. A hivatásos játékosok ugyanis 1968-ig nem vehettek részt a nemzeti és nemzetközi szövetségek által rendezett versenyeken, amikor viszont az „open era” (nyílt korszak) beköszöntésével egységesült a sportág versenyrendszere, már minden topjátékos profi volt. Végül 1988-ban, Szöulban tért vissza a tenisz, de mivel az olimpiai szereplésért sem ranglistapontok, sem pénzdíjak nem járnak, szinte soha nem teljes a mezőny. A közelmúlt klasszisai közül az amerikai Pete Samprasnek, a jelen sztárjai közül a szerb Novak Djokovicsnak nincs olimpiai győzelme, de a svájci Roger Federer is csupán párosban nyert aranyérmet (2008-ban, Pekingben).

A teniszhez hasonló utat járt be a golf is, amely azonban – mivel időben jóval később tudott kitörni az angolszász sportkultúrából, és világszerte népszerűvé válni – még hosszabb ideig, 112 évig nem szerepelt az ötkarikás versenyprogramban. Csupán öt éve, a riói játékokon került vissza, és a férfiaknál nem is a legerősebb mezőny gyűlt össze: a világranglista első négy helyezettje nem vállalta az indulást.

A kerékpárosok között is csupán 1992-től versenyezhetnek a profik, így aztán a sportág legendái, a belga Eddy ­Merckx-től kezdve az olasz Fausto Coppiig vagy a francia Bernard Hinault-ig nem is járhattak olimpián. Ezért van csupán két olyan Tour de France-győztes, aki olimpiai aranyérmet is magáénak tudhat: a spanyol Miguel Indurain 1996-ban, a brit Bradley Wiggins pedig 2012-ben nyert, egyaránt egyéni időfutamban.

Tetszik önnek az oldal? Segítsen egy lájkkal. Köszönjük!

Új hozzászólás

További írások

Igencsak úgy tűnik, hogy a derék japánokat valamiféle átok sújtja, ha olimpiai játékok megrendezéséről van szó. Mint az ismert, a COVID–19-­járvány világméretűvé válása miatt a 2020 nyarára tervezett tokiói olimpiai játékokat 2021-re halasztotta el a Nemzetközi Olimpiai Bizottság. S bizony erre még nem volt példa a modern kori ötkarikás események 1896 óta íródó történetében! Olyan viszont, hogy olimpia elmaradjon, több alkalommal is volt. 1916-ban az első, míg 1940-ben és 1944-ben a második világháború szólt közbe. Nézzük is, hogyan történt mindez!

szabó kati

„A teljes küldöttség egyetlen hatalmas különgéppel repült Los Angelesbe. Előtte a szokásos protokoll, fényképek, nyilvános köszönet Ceaușescu elvtársnak és a pártnak a kitűnő felkészülési körülményekért, hasonló szövegelések. Az ismerős arcok, sportolók, edzők mellett rengeteg, korábban soha nem látott alak, szekuritátésok minden lépésre. Kicsik voltunk, tudatlanok, de azért érzékeltük, mennyire ellenőrzés alatt tartanak bennünket. Túl sokat azonban nem foglalkoztunk vele, bennünket kizárólag a torna, az eredmények érdekeltek. Arra azonban pontosan emlékszem, hogy amikor utolsóként ültem fel a gépre, azt mondtam magamban: aki utolsóként száll fel, hazatéréskor elsőként száll majd le.”

Erdély nem sok városában van hagyománya a vívásnak. Kolozsvár, Nagyvárad és Marosvásárhely mellett a szatmári pengeforgatók is előkelő helyet foglalnak el a sportág ranglistáján, és nem is biztos, hogy a fenti sorrendben…

Székelyföld lakossága a mindennapi küzdelmes munka mellett mindig megtalálta a kikapcsolódáshoz, a fizikai és szellemi frissességhez vezető utat. A gyönyörű, ózondús tájak mindig jó alkalmat szolgáltattak az egyéni vagy csoportos kirándulásoknak, s arra voltak hivatottak, hogy felüdítsék a székely embert az esztendő bármelyik évszakában.

Tófalvi Éva olimpikon

Tófalvi Éva minden idők legjobb romániai sílövője. Az 1978. december 4-én született hargitafürdői lány hatszor indult téli olimpián, sok száz vb- és világkuparajtja mellett 25 éven át uralta a romániai biatlonversenyeket.

szokoly alajos

Szlovákiában talán jobban ismerik, mint Magyarországon. Az Athéni Olimpia Centenáriumára még bélyeget is kiadtak róla, mint az első szlovák olimpiai érmesről. Jelen tanulmányommal egy sokszoros magyar bajnoknak, sportvezetőnek, gyűjtőnek, kutatónak és mecénásnak kívánok emléket állítani. Egy olyan, magát mindvégig magyarnak valló sportembernek, aki nem a sportból, hanem a sportért élt.

Pierre de Coubertin

Felismerte, hogy az olimpiai játékok rendezése a világkiállítások kapcsán 1900 és 1904 után válságba került, s az antik „olümpiai” hagyományok talán segítenek majd a modern olimpiák „sportos” arculatának visszaállításában. Ezért ugyan nem utazott el Athénba, de nem is kritizálta a görögök tevékenységét. Jó diplomáciai érzékét mutatta, hogy azt az egyet nem értő véleményét sem hangoztatta, amelyet a görögök vetettek fel 1906-ban, tudniillik, hogy mindig Athénben legyenek az olimpiai játékok.

dr. Kovács Zoltán, Kolozsvár

Fiatal fizikatanárként Kovács Zoltán lehetett volna Románia első paralimpiai bajnoka. Csakhogy 1975-ben még nem rendeztek paralimpiákat, így a mozgássérültek második világversenyén (Deuxièmes Jeux Mondiaux des Handicapés Physiques) lett aranyérmes 100 méter gyorsúszásban (továbbá 25 méter gyorson ezüst-, 50 méter pillangóúszásban pedig bronzérmes). Az arany­éremmel történő kitüntetéséről készült fényképet nem tudta megvásárolni… 

Az ókori görög világban nem az olimpiai játékok számítottak az egyetlen közösségi sporteseménynek. Mégis ez bizonyult annak, amit a 19. század végén Coubertin báró és társai érdemesnek éreztek feléleszteni, és megújult formájában, az ókori elnevezés brandjét megtartva a világ legnagyobb sporteseményéve és az egyik legnagyobb globális társadalmi jelenségévé nőtte ki magát.