Az olimpiák mostohagyermekei

Hiába a legnevesebb és legrangosabb sportesemény a világon, a nyári olimpiai játékok nem minden sportág számára egyformán fontosak. Ráadásul éppen a legnépszerűbb, a legtöbb nézőt és pénzt vonzó sportágak azok, amelyek számára az olimpiai részvétel kötelező, ám nem feltétlenül létfontosságú: a csapatjátékok közül a labdarúgás, az egyéni sportok közül pedig a tenisz.

A futball és az olimpiák viszonyát egyaránt befolyásolta a profi–amatőr kérdés, és a saját világbajnoksága rangját féltő Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) és a Nemzetközi Olimpiai Bizottság (NOB) nem túl barátságos viszonya. Emiatt aztán csak a múlt század ’20-as éveiben (Uruguay 1924, 1928) és 1952-ben (a magyar Aranycsapat) nyert olimpiai aranyérmet a korszak akkor legjobb csapata, a 21. század bajnokcsapatai közül csak a 2004-ben és 2008-ban győztes argentinok álltak ki világbajnokságon is esélyesként induló kerettel. Így lett két aranyérme Javier Mascheranónak, de Athénban a dobogó tetején állhatott Gabriel Heinze, Javier Saviola és Carlos Tevez, Pekingben pedig Juan Román Riquelme, Ángel Di María, Lionel Messi és Sergio Agüero. Rajtuk kívül a jelen szupersztárjai közül csak a brazil Neymar lett olimpiai bajnok, 2016-ban, Rióban, hazai pályán.

A modern sportélet hajnalán, a profizmus Nagy-Britannián kívüli elterjedése előtt még nem arról szóltak a viták, hogy milyen státuszú labdarúgók vehetnek részt a játékokon, nemcsak azért, mert a korszakot még az abszolút amatőr olimpiai szellem uralta, hanem azért is, mert Anglián kívül nem voltak hivatásos, fizetett futballisták. Uruguay megjelenése és győzelme az 1924-es játékokon viszont rádöbbentette a FIFA addig rendkívül Európa-centrikus vezetését a saját világbajnokság szükségességére – a stadionban futott tiszteletkört ekkor feltaláló dél-amerikai csapat párizsi, majd amszterdami elsőségére alapozva pályázta meg sikerrel az első vébé rendezését.

Ráadásul ebben a korszakban kezdtek átalakulni profivá a kontinens addig amatőr vagy álamatőr topbajnokságai. Az 1930-as évek futballját uraló Ausztria, Németország, Csehszlovákia, Magyarország és Olaszország legjobb játékosai pedig innen kezdve nem mehettek az olimpiára. A világbajnokság egyre növekvő sikere miatt a FIFA nem akart azzal egyenértékű riválist, ezért kapóra jött neki a NOB egyre merevebb ragaszkodása az amatőrizmushoz. Így aztán az olimpiai futball közel negyven évre a kommunista országok álamatőr (angolul shamateur, vagyis szégyen-amatőr) válogatottjainak játszótere nyert: csupán 1984-ben, a Los Angeles-i játékokat bojkottáló szovjet blokk távolmaradása miatt nem került Kelet-Európába az aranyérem. A sort éppen Magyarország nyitotta meg Helsinkiben, 1952-ben – Puskásék éppen az olimpiai győzelemmel érdemelték ki az Aranycsapat elnevezést.

A profi–amatőr problémát végül Juan Antonio Samaranch NOB-elnök oldotta fel a ’80-as években, hivatalosan is kinyitva a játékok ajtaját a hivatásos sportolók előtt – ekkor ugyanis nemcsak az vált egyértelművé, hogy a kommunista államok versenyzői is álcázott profik, hanem hogy az amatőr, munka mellett sportoló versenyzőknek esélyük sincs a kizárólag ennek és ebből élő, sikerességüknek mindent alárendelő profik ellen. A FIFA-nak pedig ki kellett találnia valamit a világbajnokság védelmében vagy kivonulnia az olimpiáról.

A kompromisszum végül a korhatár lett: 1992 óta a férfi futballistáknál – csapatonként három túlkoros játékos kivételével – csupán 23 éven aluliakat lehet nevezni. Ennek köszönhetően lassan 30 éve, a Luis Enriquével és Pep Guardiolával kiálló spanyolok barcelonai (1992) sikere óta előbb afrikai (1996-ban Nigéria, 2000-ben Kamerun), majd latin-amerikai (2004-ben és 2008-ban Argentína, 2012-ben Mexikó, 2016-ban pedig Brazília) sikereket láthattunk – azaz a tehetségexportáló országok profitáltak abból, hogy az olimpiai foci egy utánpótlástornává silányult.

Mindeközben pedig az olimpiai programba 1996-ban beiktatott női labdarúgás továbbra is világbajnoki szintű esemény, kizárólag olyan országok nyertek (1996-ban, 2004-ben, 2008-ban és 2012-ben az Egyesült Államok, 2000-ben Norvégia, 2016-ban Németország), amelyek az adott időszakban a világbajnoki címet is elhódították.

Érdekes párhuzam, hogy éppen az U23-as korhatár bevezetésének évében, 1992-ben jelentek meg az olimpián az NBA profi kosarai – azaz miközben a futball távol tartotta legjobbjait az olimpiától, a kosárlabdában lezajlott a teljes integráció. És pont az amerikai sztárok hozzáállása mutatja, hogy nekik az olimpia az abszolút első számú válogatott esemény: miközben az azóta eltelt világbajnokságokon nem mindig a legjobb csapatukkal álltak ki, és hétből csak hármat nyertek meg, az olimpiát teljesen komolyan vették, és csak 2004-ben, Athénban csúszott ki kezükből az első hely, amikor Argentína ért fel a csúcsra. A mindkét fél részéről erős szándékot és kiváló diplomáciai érzéket igénylő tárgyalások sikeréhez kellett két nagy formátumú sportvezető is, mint Juan Antonio Samarach és az NBA-t harminc éven át vezető, és globális márkává fejlesztő David Stern.

A baseball viszont pont azért nem tudott gyökeret verni az olimpiákon, mert a nyári időpontban javában zajlik az amerikai profi liga (Major League), így az olimpián a legjobb játékosok csupán elméletileg indulhatnak. Az Egyesült Államok éppen ezért csak egyet tudott megnyerni az eddigi öt torna közül, Latin-Amerika és a Távol-Kelet egyik kedvenc sportja pedig jelenleg „ingázó” sporttá vált: 2016-ban és 2024-ben sem került a programba, idén és 2028-ban viszont ott lesz, mivel a rendező országban (Japán, illetve az Egyesült Államok) roppant népszerű.

A focival ellentétben a legnépszerűbb egyéni sportág, a tenisz főként saját belső vitái miatt hiányzott 64 évig (1924 és 1988) között az olimpiákról. A hivatásos játékosok ugyanis 1968-ig nem vehettek részt a nemzeti és nemzetközi szövetségek által rendezett versenyeken, amikor viszont az „open era” (nyílt korszak) beköszöntésével egységesült a sportág versenyrendszere, már minden topjátékos profi volt. Végül 1988-ban, Szöulban tért vissza a tenisz, de mivel az olimpiai szereplésért sem ranglistapontok, sem pénzdíjak nem járnak, szinte soha nem teljes a mezőny. A közelmúlt klasszisai közül az amerikai Pete Samprasnek, a jelen sztárjai közül a szerb Novak Djokovicsnak nincs olimpiai győzelme, de a svájci Roger Federer is csupán párosban nyert aranyérmet (2008-ban, Pekingben).

A teniszhez hasonló utat járt be a golf is, amely azonban – mivel időben jóval később tudott kitörni az angolszász sportkultúrából, és világszerte népszerűvé válni – még hosszabb ideig, 112 évig nem szerepelt az ötkarikás versenyprogramban. Csupán öt éve, a riói játékokon került vissza, és a férfiaknál nem is a legerősebb mezőny gyűlt össze: a világranglista első négy helyezettje nem vállalta az indulást.

A kerékpárosok között is csupán 1992-től versenyezhetnek a profik, így aztán a sportág legendái, a belga Eddy ­Merckx-től kezdve az olasz Fausto Coppiig vagy a francia Bernard Hinault-ig nem is járhattak olimpián. Ezért van csupán két olyan Tour de France-győztes, aki olimpiai aranyérmet is magáénak tudhat: a spanyol Miguel Indurain 1996-ban, a brit Bradley Wiggins pedig 2012-ben nyert, egyaránt egyéni időfutamban.